A látszat ellenére apám, nagyon ügyes harcos. Tőle tanultam mindent, amit eddig tudok, de még is óvott engem és soha nem szánta nekem a harcosok útját.
Ám mégis bennem más tör felszínre, engem éltet, ha kezembe vehetek egy fegyvert. Nem félek piszkos lenni, és megsérülni. Sosem tartottam magam egy gyermekeit nevelő anyának.
Tanonc vagyok, egyelőre egy senki. Minden erőmmel erősebb, gyorsabb akarok válni. Fiatalkorom, s tapasztalatlanságom miatt érzelmeim néha jobban elnyomnak, mint kellene. Sosem nyugvó lelkem, s szívós természetnek köszönhetem, hogy csak minden bukás, vagy
sérülés erősebbé, motiváltabbá tesz.Kezdésként talán az is megteszi, hogy
remekül forgatom a botom, amit magam faragtam. Abba pedig a motívumokat, mint karomon is viselek, amik a klánomra emlékeztetnek. Tetoválás nem szükséges klánunkban, ám elengedhetetlennek találtam így kifejezni minden tiszteletem irántuk.
Talán az évek alatt sikerült erősödnöm lelkileg, s mindent megteszek, hogy ezt a harcban is kamatoztassam, s napról napra jobb s jobb lehessek.
Még a közel harcban vannak gyengeségeim, hiszen néha a támadó fejével kell gondolkodni, és próbálni előre látni a mozdulatait.
Cipőmben kisebb kés pihen, ami talán előnyt jelenthet a közelharcban, ha úgy adódna. Még nem bontakoztam ki, de szeretnék fejlődni, érzem több van bennem. Nem lesz könnyű magam is tudom, de többé nem akarok a családom árnyékában élni.
Ékes szószolónak kell lennem, ám egyelőre nem érzem ezt magaménak,
viszont képes vagyok a meggyőzésre, mit igyekszem kamatoztatni, hogy elérhessem később céljaim.
A Szabad nép Klánja
❖ ❖ ❖
Nomád életet folytatunk, ám mégis egységben tesszük ezt páran. Felmenőm Derkilr kétszáz éve alapította ezt a klánt, mikor Eviran elvált a sivatagtól. Klánunk vezetését mindig a családom látta el, s öröklődött ez ám mégis megmaradtak szabad népnek, amiről a Eviran híres. Hogy miért, és hogyan lehetséges ez?
Családom sose kényszerített senkit maradásra, sose parancsolgattak, szimbiózisban éltek, s élünk. Sosem ettek más ételt, sosem viseltek más vászont, miből ruháik készültek. Vannak, kik régóta köztünk élnek, mások elmentek.
Hegy Lábánál a régi romokba - az Ősi romoktól nem messze - melyek a háborút juttatják eszünkbe nap, mint nap vált otthonunkká, s alakítottuk ki még falunak sem nevezhető életünket. Családnevemmel ellentétben, nem élek közvetlen a folyó mellett.
Szabadok vagyunk, s nem kötnek minket akármilyen királyok. Halászunk, vadászunk, s termesztünk. Természet az otthonunk.
Nekünk arról kell döntenünk, mihez kezdjünk az idővel, amely megadatik.
❖ ❖ ❖
A nap már éppen felkelőben jár Eviran hegyei fölött, mi felébreszti még a magam fajta mély alvót is. Mennem kell, indul a nap klánunkban. Nem késhetek el, hiszen ez elfogadhatatlan lenne apám szemében. Már 2 éve annak, hogy elérkezettnek látta az idejét annak, hogy megmutassa, milyennek kell lennem, ha ő már nem lesz velünk.
„Szabad népnek nem parancsolhatunk!” Folyton ezzel kezdi.
Nem akaródzik fel kelnem, hiába csiklandozza arcomat a nap melege. Megdörzsölöm szemeim, s nyújtózkodom egyet, szinte úgy érzem, elérhetném az eget is.
Túl puha fekhely, hogy elszakadhassam tőle, még megbántanám azzal, ha csak így itt hagynám. Puha gyapjú simogatja egész testem, ahogyan hozzám ér. Nem akarok máshol lenni jelenleg csak itt.
Lassan ülök fel, s talpam a hideg talajt érinti, egy pillanatra fel is ébreszt az elmém. Kinn már javában folyik az élet, hallom gyerekek nevetését, s állatok hangjait. Viháncoló gyerekek éppen a kutyával játszanak, még a másik talán a csirkét kergetheti a hangok alapján. Ez biztosan Annabeth lesz, a vadóc kislány, akit nem rég a Holtak erdejében találtak egyedül. Talán tovább aludtam, mint kellett volna? Talán el is késtem már? Ér a második felébredés szele.
Klánunkban csak emberek élnek, de megfáradt utazók, s kalandorok gyakran megtérnek nálunk, s mesélnek arról milyen is a világ, s milyen Tulveron többi vidéke. Sosem láttam még Elfet, vagy Törpét, hiszen sosem hagytam el otthonom. Ide születésem óta nem jött senki, ki nem emberi fajt képviseli, vagy csak jól rejtette el azt. Apám idejébe többen is jöttek, harcosok, vándor mágusok, dalnokok. Mindig vágytam, hogy találkozhassam világunk legcsodásabb, s intelligensebb fajával, s megpillantsam tökéletes alakjukat, s csilingelő hangjukat, vagy is ezt mondják, ilyen lehet.
Klánunk hiába szabad apám elvárja tőlem, hogy képes legyen segítségemre lenni az embereknek. Értenem kell ahhoz, hogy ékes szószóló legyek. Elengedhetetlen, hogy az embereket ne irányítsam, hanem velük dolgozzak. Őszintén nem érzem magam erre rá termetnek. Világot látnék, s városokról városokra élnék. Nem akarok itt meghalni, élni akarok.
Felállok, s a edényhez sétálok, miben eső víz gyűlt össze, belemerítem a kezem, s megmosom vele arcom. Friss eső víz felébreszti még alvó ráncaim. Egy pillanatra megpillantom tükörképem, mely a táncoló vízben tükröződik vissza. Nem akarom én ezt. Lehunyom a szemem, s nagy levegőt veszek. Nekem élnem kell. Úgy érzem, kell még egy nagyobb levegő, hogy utamra indulhassak.
Ne akarj túlbuzgón halált és igazságot osztani! A legbölcsebbek se látnak előre mindent.
❖ ❖ ❖
Késéssel, de megérkeztem ahol apám türelmetlenül várt már. Tisztában voltam azzal, hogy az arca nem lesz feltétlen derűs, így egy kis mosollyal próbálom késésem elviselhetőbbé tenni.
- Sajnálom. – Suttogom, mikor rájövök ez a kis trükköm nem vált hasznomra. Apám nem mond semmit, csupán sóhajt egyet.
- Egy újabb vándor érkezett hozzánk. Mindenben légy segítségére. – Mondja határozott öblös hangon. Apám, ha nem is látszik rajta szíve olyan, mint az enyém. Folyton úton lenne, s kalandokat keresné. Ám anyám családot, s nyugalmat akart így nem engedett szíve vágyának. Én ezt nem akarom. De hogyan értessem meg vele ezt? Én vagyok az egyedüli gyermeke.
- Rendben. – Mondom. Apám tekintetével a nem messze lévő alakra bök. Szememmel keresem az utazót, kinek csak a hátát látom csupán. Apám otthagy engem, hiszen a vadászok most értek vissza az elejtett állatokat el kell raktározniuk. Utam a vándor irányába vezet, ki a nagyobb sátorban, hol mulatásaink étkezéseink vannak, feltett lábakkal fogyasztja éppen a helyi sörünket.
- Üdvözöllek a nevem…. –Kezdek bele, de félbe szakít.
- Csapos Tusak vidítót! – Mondja az ott sertepertélő asszonynak, kire ránézek, s szemem arrébb intem.
- Nálunk se csapos, se ilyen ital nem található. Minden esetre örvendünk neked, és bármiben…- Folytatom, de ismét közbe szól.
- Jó…pszt… Ez a ser ital egy lótrágyával egyenlő. – Felugrik a szemöldököm, s nagy levegőt veszek.
- Nagyon sajnálom jó uram, hogy nem leli benne kedvét, ám ez a hely nem szolgál senkit, s nem is fog. – Hangom erdősebb lesz, a férfi pedig részegesnek tűnik. Szavaim támadásnak veszi, s felemelkedik, s leütni készül. Elkapom karját, s kicsavarva azt nyomom neki az asztalnak. Szerencsémre jelenleg senki nem tartozik már rajtunk kívül a helységben, hiszen ritkán fordulunk meg napközben.
- Nem illik egy hölgyre kezet emelnie. – Az ital kiömlik, s a fejét belenyomom.
Lassú tapsra leszek figyelmes, majd ijedten el engedem a férfit, aki vánszorogva, de inkább jobbnak látja a tovaállást.
- Ki gondolná, hogy egy törékeny virág száll milyen rejtett tehetségek birtokosa. – Megfordulva egy férfi tárul elém. Csuklyát visel, melyet akkor levett fejéről. Karakteres arcán sebhelyek díszelegnek, hangja mély szinte
már félelmetes, tekintélyt parancsoló. De még is szeme az, miben a lelke megpihen, s megmutatkozik. Hiába erős, félelmet keltő arca valami rejtőzhet benne, mit nem enged oly könnyen.
- Távol állják tőlem jó uram. – Felelem. Összevonja a szemöldökét, s hümmög egyet.
- Nykon lánya Deedra. – Feleli, meglepődőm. Mögötte zajlik az élet, az emberek jönnek, mennek, s pakolásznak.
- Erős vezető leszel, ám harcos szíved van. – Támaszkodik meg az egyik sátrat tartó póznán.
- Szabad népet nem lehet vezetni. – Válaszolok apám szavaival.
- Helyedben zsoldos lennék, mint jó magam. Mondjuk ez csak egy részeges kutya volt, de ki tudja, mit rejt a csinos arc. – Jegyzi meg, majd elsétál, s otthagy gondolataim zűrzavarában.
Idézetek a A Gyűrűk Ura c. filmből származnak
