Ylorei kikötő

Tulveron Krónikái :: Kültelepülés

-Ez...nagyon úgy hangzik, mint valami, amit én mondanék...mit árul el rólam, hogy már akkor is tetszettél...?
Beszéd közben lágyan Wynva arcára simít. Látja persze mennyire elpirul, de úgy érzi, jobb ezen túlesni most. Csak akkor kegyelmez meg neki, és hallgat el, mikor megérzi az ujját az ajkán, utána pedig már esélye sem lenne szólni pár másodpercig, de nem is bánja. Jólesőn sóhajtva nyitja ki a szemeit aztán, és simít újra a nő arcára.
-Csókkal próbálod elterelni témát? Hmm...tetszik.
Finoman félretolja a halat, és átkarolva húzza őt vissza magához, mielőtt megismételné, amit az előbb hallott, suttogva ugyan, de nagyon határozottan:
-Veled vagyok, te pedig velem.
Félig ereszti csak el, és egyik karjával a derekát ölelgetve fordul a folyó felé. A saját halából alig fogyott, így a nyársát a szájához emelve végre rendesen is bele tud harapni.
-Mond....jártál már árverésen? Úgy értem....mindig meglep, mennyi mindent tudsz erről a városról, gondoltam jobb rákérdezni. Én még sosem...

- Volt idő, mikor azt hitted, hogy gyerekeket eszem vacsorára, és a bordacsontjaikkal piszkálom a hiányos fogazatom. - felelem egy vállvonással egybekötve, aztán tovább nézegetem még egy kicsit a kacsákat, mielőtt felé fordulnék a fejemet rázva. - Elég már! Zavarba hozol! - visszatérnék a víz bámulásához, legalább, amíg arcom pirossága kissé halványul, de Ron most elkapja a tekintetem és én ha akarnék sem tudnék mostmár másfelé nézni. Nyilván nem mondtam teljesen igazat, hiszen pontosan tudom, mit mondtam, és miért azon az elfuserált estén. Nem vagyok büszke rá, de amikor láttam, hogy Ron mindent odahagyva rohan a lányért, fellobbant bennem valami olyan tűz, ami úgy éreztem, menten elemészti az egész lényemet. Biztosan ezt nevezik féltékenységnek, de akkor és ott ezt nem tudtam igazán megfogalmazni magamnak. Arról nem is beszélve, hogy én magam is aggódtam Thoráért, aki nem sokkal korábban egyedül győzött le egy sugát, megmentve ezzel mindannyiunk életét. - Elég lesz. - szólalok meg alig hallhatóan, ahogy teljesen felé fordulok mostmár. De mégiscsak tovább mondja, úgyhogy kénytelen vagyok leállítani. Teljesen zavarba hoz, és én nem szeretem, ha nem tudok mit mondani. Nem szeretem, ha olyasmiről kellene beszélnem, amit még én magam sem értek igazán. Ujjaimat Ron ajkára simítom, de csak addig, amíg közelebb nem lépek, hogy odahajolva lágyan, de nagyon röviden megcsókoljam. Mosolyogva húzódom el, pillantásom a földre szegezve, s csak kisvártatva nézek fel rá megint. - Nem kell mindent agyonbeszélni. Veled vagyok, te pedig velem. - sóhajtok egyet. - Kéred a halam? - kérdezem végül mosolyogva, ahogy felé nyújtom a nyársat.

-Volt idő, amikor nem hittem volna el, hogy tudod, mit jelent az aranyos szó.
Kitép egy darabkát a kenyérből, melyet a halhoz adtak, és odadobja az egyik alattuk úszó kacsának, közben pedig a nőre mosolyog. Megtörli az ujjait, míg Wyn hitetlenkedik, aztán közelebb húzódva hozzá a hátát kezdi el simogatni óvatosan.
-Pedig, ha belegondolsz főnyeremény vagy. Gyönyörű vagy, ezerféle receptet tudsz megfőzni, aminek legalább a tizede étel, és saját házad van.
Mosolyog ezen is. Tény, picit ferdít a tényeken de...nehéz lenne megmondani, pontosan miben. Hisz minden amit mondott igaz.
-Nos...azt mondtad legyek kész mindenre. Majd korholtál, hogy lám arra mégsem számítottam, hogy a barátnőm megsérül. Egy pillanatra megijedtem, hogy neked is bajod esett...
Picit erőteljesebben simít végig a hátán, aztán elhúzódik tőle, hogy jobban a szemeibe nézhessen.
-Aztán rádöbbentem mire céloztál, de nem mondtam semmit. Gondoltam....nem lenne illő a kapcsolatunkról beszélni, miközben szegény Thora épp elvérzik.
Itt már nagykomolyan beszél, és a tekintete is nélkülöz minden játékosságot. Ez után elhallgat, és mintha várna valamire. Aztán ha továbbra is csend van, megköszörüli a torkát.
-Amúgy....a "barátnő" szó nekem új....de ha azt jelenti amit gondolok, az te vagy. Egyértelműen.

Szinte arra sincs időm, hogy összerezzenjek, nemhogy egyéb reakciókra. A tollas tolvaj már iszkol is, én pedig elismerőn pillogok Ronra. - a sirályok szemtelenek, de a kacsák egész aranyosak. - lefelé mutatok a folyó partjára, ahol jónéhány kacsa úszkál békésen, kissé távolabb a kikötőben lebegő hajóktól.
Az ősök éjjelére gondolva azonban megfeledkezem a kacsákról és sirályokról, és kíváncsian várom Ron mondandóját. Sokmindenre számítottam volna, de amit hallok, arra éppen nem. Felvonom a szemöldököm, aztán viszont elmosolyodom. - Ez jó. Nem gondoltam volna, hogy bárki anyja kedvelni tudna. - megrázom a fejem, és én is tovább csipegetem a halam inkább. Túl sokat beszélek, és ennek még egyszer biztosan rossz vége lesz.
Eszegetek egy darabig, és csak kisvártatva vonom meg a vállaim a kérdés hallatán. - Nem igazán emlékszem már, hogy miről van szó. - Most megint nem nézek rá, csak fosztogatom a húst a halamról, amiből egy egy falatot időről időre leszórok a lent tobzódó madarak közé.

Nem messze Wyn mellett sétál, és könyököl fel ő is az egyik korlátra. Gyanakvó szemei a távolba néznek, és szinte minden figyelmeztetés nélkül mozdul a keze. Pár lassan alászálló toll marad csak a keservesen jajveszékelő sirály után, ami megpróbálta elcsenni a nő halát. Mármint, a madár is életben marad, csak még repülő állathoz mérten is gyorsan menekül el a helyszínről.
-Utálom a madarakat... - szavalja el a tengerparti városokban felnőtt gyermekek himnuszát.
Bólint Wyn félszavaira. Valóban az ünnepségre gondol, amikor...nos igen. Elég vegyes érzelmeket ébreszt benne az emlék. Sokszorosan vegyeseket. De végül a gondolatmenet mindig annál a pontnál ér véget, amikor Wynva az arcára simít, és azt suttogja, majd elmeséli később. És, ezért is tartanak most itt. Igaz, a kérdése után a "mese" egy bólintásból áll csupán. De nem fordítja el a tekintetét, sőt.
-Szinte megkönnyebbültnek tűnt, amikor látott. Azt hiszem, kedvel téged...
Újra megpróbálkozik a hallal, és most már bele is tud harapni anélkül, hogy újra szüksége lenne egy sámánra...hogy ellássa a sebeit.
-Egyébként....mi volt az a megjegyzés, hogy sérült barátnővel nem számoltam?
Jegyzi meg csak úgy mellékesen, miután kiköpött egy szálkát a tengerbe.

Soha senki nem ébresztett még fel csak azért, hogy megkérdezze, nem vagyok-e éhes. Nem tudom, hogy Ronnak hogy jutott ez eszébe, mindenesetre meglehetősen sokáig tart napirendre térnem fölötte. Az is eltart egy darabig, amíg megtalálom a ruháimat, és összeszedem magam annyira, hogy kimerészkedjek a szobából.
Jól esik a hűvös, korareggeli levegőn sétálni. A város szinte teljesen kihalt még, de a kikötőben már csak úgy hemzsegnek az emberek. Gyönyörű a kilátás a rakpartról, így aztán keresek egy helyet, ahol a korlátra könyökölve bámulhatom a hullámzó vizet, miközben a a halamat csipegetem. - Úgy érted a mulatságon, amikor... - nem igazán tudom, hogy hogyan írjam le az élményt, ami akkor kerített hatalmába, mikor az emelvényen állva az almahalászó versenyre készültem. Akkor nem foglalkoztam vele, s nem is voltam biztos benne, hogy nem valami trükk áldozatai vagyunk-e, de Ron későbbi szavai még mindig itt csengenek a fülemben. - Én... senkit sem láttam. Te viszont édesanyádat, ha jól sejtem. - kicsit felé fordulok, de ha úgy látom, könnyebb neki, ha nincs szemkontaktus, akkor visszafordulok, és tovább nézem a lustán fodrozódó vízfelszínt.

Kivételesen korán reggel kezd el ébredezni. Az ágy amin fekszik még mindig sokkal kényelmesebb, mint bármi, ahol valaha aludt életében, de persze aligha elfogulatlan ez a véleménye. Vakon is megtalálja a rajta szuszogó, kissé kócos hajkorona gazdáját, és gyengéden cirógatva ébreszti fel, mielőtt hozzá hajolna.
-Hmmm...mit szólnál, ha ennénk valamit?
Ronan gyomra hangosan kordul a gondolatra, a válla pedig tele fognyomokkal, így feltehetően Wynva is nagyon-nagyon éhes már. De, vajon mi van nyitva ilyen korán?

A kikötőben épp befejezik a halászhajók kirakodását. Egy helyi árustól sétálnak el, mindkettőjük kezében egy nyársra tűzött sült hallal. Ron serényen fújkálja a sajátját. Korábban elkövette azt a hibát, hogy megpróbált bele harapni. Egyhamar nem tervezi megégetni magát megint.
-Te Bryna-t láttad este? - Kérdezi halkan, bár ahogy a mólók közt sétálnak az a kevés ember sem igazán figyel rájuk, ki erre jár.