A maró megjegyzésre szemöldököm gyanakvón szalad össze, s nem azért, mert óhatatlanul is végig simít titkom momentumán. A tény miatt, hogy nincs tisztában milyen reakciókat is válthat ki a testből a hirtelen nyakba zúduló jeges víz, s milyen következményekkel járhat, ha idejében nem jutunk meleg helyre. – Nem a vízzel van a baj Thora – tüdőmből lassan fújom ki a levegőt s vele együtt hirtelen jött haragom. Látva sértettségét, némi bűntudat gyarapszik fel bennem, talán túl goromba voltam. Amennyiben hagyja, a hóna alá csúsztatva kezem felsegítsem makrancos kisasszonyt. Nagyot sóhajtva, szemeimet az ég felé vetve, mégis megadóan követem a partra. Nők, szeszélyesek akár a tenger, s éppen ezért, oly halálosak is. Ha porhüvelyedet nem adják a földnek, akkor a lelked marcangolják szét. – Ne haragudj – vetek rá, egy félpillantást mielőtt kibújok ingemből, hogy amennyire csak lehet, kicsavarjam belőle a vizet. Kérdése azonban meglep, azt gondoltam innentől nem hogy magáról nem mesél, de hogy szólni se fog hozzám. – Nincs rá szükség, ha nem szeretnél – válaszolom némi töprengés után. Nyilván nincs megfelelő válasz ilyen esetekben, minden helyzetben megtalálja a fehérnép az okot, hogy tovább durcáskodjon. Válaszolni, azonban muszáj, s inkább teszem ezt úgy, hogy ne érezze kényszernek, de azt se, hogy nem lennék kíváncsi a vele történtekre. – Nem azért, nem fogok haragudni, mert mesélsz magadról. Hanem, azért, mert nem akarok – egészítem ki, míg magamra öltöm ingem. – Bájos teremtés vagy, igaz tövisbokrokkal és bástyákkal veszed körbe magad, s noha a csintalanságod éppen nem volt kellemes, de ez nem jelenti azt, hogy ezek után már ne akarnék veled találkozni – mosolyodom el halványan, keresve a most árnyakban rejlő, de emlékeimben ott élő aranybarna szempárt. Végül úgy tűnik, ennek ellenére is megosztja velem emlékeit. Csendben hallgatom miközben nem szégyenlősködve nadrágomtól is megszabadulok, hasonlóan eljárva vele, mint ingemmel. Noha, a szél hidege marja bőröm, de a fogadóba mégsem kellene, minden lépésem után tócsát hagynom, mint egy vízi szörny. A só felmarja a padlót, s nincs kedvem azt, a kevés ulront is, melyet megkeresek, a kár megtérítésére kifizetni. Mire végzek, szinte már ő is befejezi az emlékek felidézését. – Gyere, bemegyünk a fogadóba megmelegedni, s iszunk egy forró teát. Talán kapok száraz ruhát is a fogadóstól, aztán visszakísérlek a szállásodra – lépek mellé s terítem rá a korábban parton hagyott levegő hideg kabátom, de legalább nem vizes. – Mert akkor leszek igazán mérges, ha ma éjszakára csak a tüdőbaj fog emlékeztetni – finom mozdulattal nyúlok álla alá, s emelem meg fejét, hogy a szemébe nézhessek. Mosolyogva törlöm le orcájáról a kék derengést hüvelykujjammal, majd simítom tenyerébe kezem lesegítve a szikláról, s indulok el vele az ivó felé.
Amint a férfit elnyelik a sekély, de annál hullámzóbb víz habjai, nevetve kezdek hátrálni, de a sors fintora és az a bizonyos karma engem is utolér, és a kéken csillámló tengerből egy kéz nyúl felém és ránt be engem is alá. Köhögve, a vizet prüszkölve, de mégis kacagva bukkanok fel újra a felszínen, pedig rögtön végigfut a maró hideg érzet a bőrömre tapadt csurom vizes ruháimtól. Térdelek a vízben, körülbelül a hasam közepén nyaldossák a hullámok, ezért is fagy le a nevetés az arcomról Rhysand nagyon furcsa reakciójától. Láthatóan megemelkedik a szemöldököm, hirtelen nem is tudom hova tenni a kifakadását. – Elnézést kedves macskaúr, nem tudtam, hogy ennyire fél egy kis víztől – motyogom az orrom alatt durcásan. Hát ennyit a szórakozásról. Két lábra tápászkodok, és kigázolok a vízből, hogy a part mentén az egyik sziklára tudjak letelepedni. Hamarosan viszont be kell mennünk felmelegedni és megszáradni, különben egyikőnk se fog másnap felkelni makk egészségesen. Látom az arcán a bosszúságot, de nem gondoltam volna, hogy ekkora feneket kerít egy ilyen apró csínynek. - Ha többet mesélek magamról, nem fogsz rám haragudni? – kérdezem ártatlan pislogó szemekkel, és sóhajtok egyet. Az ősök éjszakájáról úgyis mindenki tud nagyvonalakban, semmi sem fog történni, ha elmesélem neki a pontos történetet. – Visszatérve akkor a kérdésedre, igen. Calden mellett voltunk a mezőkön – hátra dőltem a sziklán, hogy kényelmesebben el tudjak helyezkedni. – Sima fesztiválnak indult, mindenki csak döntötte le a torkán az italt, a gyerekek nevetgélve szórakoztak, én beneveztem a társammal az almahalászatra, amit egy jósnő nyert meg. Biztos látta előre, azért nevezett be – horkantottam fel. Hirtelen elszégyenlem magam amiért így beszélek Wynváról, pedig az a nő egy borzasztóan jó és kedves embernek ismerheti meg a világ, ha elég figyelmet kap. S a szaktudása sem elhanyagolható végsősorban. – Tényleg jó volt a kedv az emberek között. S talán túlságosan is jó. Aztán hirtelen… - lehunyom a szemeimet, próbálok rendesen visszaemlékezni, de úgy tűnik összemosódtak az emlékek már. – Nem is tudom mi történt. Olyan gyorsan váltották egymást az események. Az égen feltűnt a vörösre vált hold alatt az a lény, aztán az emberek sikolyai töltötték be a helyet és… - megrázom a fejem. Fel kell üljek, a térdeimet a felemelt karjaim alá húzom. – Iszonyatos volt. Mindenhol szörnyek lepték el a tömegeket, alig voltunk páran, akiknél volt fegyver. A legtöbben civil lakosok voltak – belehajtom a fejem a karjaim által képzett lukba, eltakarva az arcomat a férfi elől. Nem is értem, miért hoztam fel az egészet. De talán le tudom zárni végre magamban, ha ily könnyedén tudok beszélni róla.
Lassacskán sikerül átverekedni magunkat a tömegen s nekem az első gondolatom, hogy Thora zaklatott lekének megnyugvást hozzak. Vonásai még riadalomról árulkodnak, ahogyan őzbarna szemei reszketőségről. Szavai csak sejtést engednek a vele történtekről, részleteket továbbra sem árul el. Ám a csekélyen mért információkból is sikerül talán leszűrnöm, hogy közelebbről kellett átélnie a borzadalmat, mely azon az éjszakán Tulveronra érkezett. A világ minden pontjáról érkeztek hírek a Mágustorony falai közé szörnyekről, melyek az emberekre támadtak, ám a jelenség felbukkanása Caldenban volt a legerősebb. Legalábbis a híresztelések szerint, azt, amit a szakácsnő vagy a lovászmester mond, hát erősen megkérdőjelezhető. Az igaz hírek leginkább a tanácsterem falai közt maradnak s Ezaras még nem hóbortos annyira, hogy a macskájával ossza meg az efféle gondolatait. – Tehát Caldenben voltál azon az estén? – teszem fel a kérdést utolsó próbálkozásként, hogy könnyítsen terhén s kíváncsiságom kielégítése végett. Néha sokat segít, ha megoszthatjuk másokkal a félelmeinket, gondolatainkat. Nem érezzük magunkat annyira egyedül. kivárok néhány momentumot, hátha mégis meg akarna szabadulni a súlytól, melyet cipel. Puha érintésre összerezzenek, kellemes, mint a tavasz első meleg fuvallata. – Ahogy telik az idő, mindig egy kicsivel jobb lesz – magam mellett tartanám, ahogy a pillanatot is, de figyelmünket egy szemet gyönyörködtető látvány vonja magára. Kissé elképedve veszem, ahogy Thora belegázol a vízbe, hisz képzeletemben fagyos érintésként él ebben az időszakban. S a gondolattól is átjárja testem a tél hidege. Ezért is tartózkodom egy ideig annak megismeréstől, de a lány csalfaságára s invitálására nem mondhatok nemet. Eltalálnom nem sikerül, önfeledt kacaja elmossa kudarcom ízét, s holdfény gyengeségével simítja végig lényem. Meg kell, valljam, a nevető ráncok szemének s ajkának zugában, sokkal ragyogóbbá teszik vonásait, mint a keserű szomorúság. Mintha a kert első nárcisza bontana virágot. A különös derengés egyszerre csodálatos és kísérteties a messzeségbe nyúló feketeségen, melynek felszínén csak olykor csillan meg a felhők mögül előbukkanó Hold ezüstös fénye. – Birokra kelek velük s feltartom őket, míg elszaladsz – húzom széles ívre a szám, miközben a levegőbe emelem karom megfeszítve izmom. Érdeklődve hallgatom tudását, melyet megoszt velem, s végül úgy döntök, csatlakozom hozzá. – Valóban csodálatos látvány – csöndesen mért elmerengő szavak, melyet felé visz a hűs szél, ahogy magához vonzza bájos arca tekintetem elidőzve kipirosodott orcáján. S bókom, most nem a nőnek, a szeszélyes tengernek szól, hanem a lánynak, aki mellettem áll. Semmiből jött kérdése döbbenetet hív ábrázatomra, nem igazán tudom hova tenni a kérdést, hisz minden formámban a mosakodás híve vagyok, bár őszintén szólva, a Professzor túlzásba is viszi. A gondolatmenet folytatására nincs is időm – amiért köszönettel is tartozhatok Thorának, megkímélve az elborzadástól – mivel álnokul ragad meg, s kihasználva elképedésem taszít a tengerasszony karjai közé. A nyakamba zúduló hideg víz érzetére kihagy, szívem verése s kétségbeesetten próbálok rámarkolni a lány csuklójára, biztos kapaszkodót keresve. Amennyiben sikerül vélhetően a lendülettől ő maga is megtapasztalja a jeges víz ölelését. Ha sikerülne megúszni a kellemetlen fürdőzést, prüszkölve némi vizet felköhögve tápászkodok újra két lábra. – Meg akarsz ölni? – kissé bosszúsan törlöm ki arcomból a vizet, s simítom ujjaimmal hátra arcomból nedves tincseimet.
Fullasztó a tömeg, én pedig kétségbeesetten a kiutat keresem. Embereken át vágjuk át magukat, de azok egyre többen vannak, ahogy próbálnak a tűzzsonglőrök után vonulni, én pedig egyre inkább érzem a frusztráltságot eluralkodni a belsőmben. Mély levegőt szippantva vetődöm ki a tömeg széléről, erősen markolva a férfi ujjait. Kijjebb állunk már, épphogy nem mossa a cipőnket a tenger vize. Lehunyt szemekkel sóhajtok fel Rhysand mozdulatára, miként aggódva kérdez, s közelebb húzva magához, segít elrendezni a tincseimet. Minden rezzenése nyugtatólag hat, ettől ajkaim szélére akaratlan mosoly húzódik. – Csak még mindig nem tettem túl magam az Ősök Éjjelén – rázom meg a fejem gyengéden. – Az a tömeg, mint amilyen ez is, az a pánik, elviselhetetlen volt – révedek vissza az emlékbe egy pillanatra, hogy aztán újra megrázva a fejemet, ezúttal határozottabban űzzem el a kétes gondolatokat. Még mindig nem engedem a kezét, s a másikkal az övét érintem meg, úgy igyekszem visszaállítani a szívem ritmusát az eredeti állapotára. – Örülök, hogy itt vagy – suttogom neki, s csak ezután húzódom el tőle és pillantom meg a furcsa jelenséget. A víz hidegzuhanyként éri a bőrömet és jólesően frissít fel és ránt vissza a pár perccel ezelőtti szörnyű érzésekből. Rögtön felszabadulok a béklyóktól, amik az előbb még fogva tartottak, és egyszerűen csak élvezem a kék lények és a férfi látványát. – Hát, ha vannak is a vízben, remélem megvédesz tőlük – húzódik játékos mosolyra a szám, és lehajolok, hogy a vízben játsszak a kis valamikkel a víz folyamatos felzavarásának segítségével. – Mindenképpen varázslatos – mosolygok bele a vízbe, és két kézzel merek ki egy adagot belőle, aminek hatására a lényeg újra erős kék fényben kezdenek derengeni. – A könyv alapján leginkább nyaranta és kora ősszel – pillantok fel Rhysandra, majd kiegyenesedek, és az eddig a tenyeremben megbújt vízzel mellkason öntöm. Pimasz kacajt hallatok miután csintalanul fenyeget meg, és beljebb gázolok a vízbe, hogy ne érjen utol egykönnyen. És még milyen jól is teszem, mert válaszként rögtön repül egy adag víz felém, ami elől könnyű mozdulattal térek ki, belőlem pedig akaratlanul is felszabadul egy diadalmas nevetés. – Hah, nem sikerült! – Kiáltom felé, én pedig kicsit beljebb húzódom a vízbe, ahol most már a térdem fölé ér a szintje. Ujjammal, komisz vigyorral hívogatom be a férfit a lágy hullámok közé, türelmesen várva, míg ő megszabadul a cipőitől és utánam ered. Viszont ő megáll kijjebb, most már ténylegesen megcsodálva az apró lényeket, én pedig hátratett kezekkel török utat magam előtt, hogy visszaérjek mellé. – Bármiképpen is derengenek, gyönyörű – mosolyodom el. – Örülök, hogy ezt éltemben is átélhettem – hajolok le a férfi mellett újra, hogy megint felkavarjam a tenyeremmel a vizet, ezzel csodás világítást előidézve körülöttünk. Ekkor jön az ötlet, melyet, ha törik, ha szakad, de meg kell próbálnom. – Mondd csak, kedves Rhysand… mikor fürödtél utoljára? – kérdezem tőle színlelt érdeklődéssel, s meg sem várva a választ, mindkét kezemmel elkapom a karját, hogy erővel lökhessem be a víz alá. Ha sikerül akkora meglepettséget okoznom, hogy elveszti az egyensúlyát és beborul a vízbe, akkor hangosan felkacagva kezdek hátrálni, nehogy ő is erre vetemedjen, viszont, ha nem, hát jaj nekem.
Minden bizonnyal megpróbálnám elejét venni kételyének, mely szavaiból kicseng, ha nem telepedne ránk sötétség, majd gyúlnának újra fények. Az emberek, legyenek azok gyermekek, nők vagy férfiak imbolygó molylepkeként indulnak meg a táncoló fényforrások felé, ellentétben velünk. Thora szemeiben megcsillanó rémület engem is nyugtalansággal tölt meg, de ennek ellenére is finoman szorítom meg törékeny kezét, melynek pillanatában ismeretlen bizsergés futna végig karomban. Ebben a percben még nem tudom, mi dúlta fel lelkének nyugalmát, ezért sem ellenkezem cseppet sem finom noszogatására. Árral szemben úszni nehézkes, így elkerülhetetlen, hogy ne ütközzek emberekbe, még annak ellenére sem, hogy egy angolna kecseségével próbálok lavírozni a tömegben. A zúgó morajt áttörő hangja megadja a választ értetlenkedésemre, noha teljes mértékben nem tudom átérezni aggodalmát. Legalábbis kétlem, hogy hasonló élményekből fakadna bajsejtelem virága. – Nincs semmi baj… – állítom meg, még azelőtt, hogy mandulabarna szemeit a végtelen tenger felé vetné. – nyugodj meg, itt nem eshet bajod. Mi történt veled? Ha szeretnél róla beszélni… - húzom magamhoz közelebb, s amennyiben hagyja, füle mögé simítom a kósza tincseket, melyek eltakarják bájos vonásait. Csak ez után engedem kisiklani kezemből kezét, s fordulok magam is a hatalmas víztömeg felé. Mintha millió csillag hullt volna alá, hogy immár ne csak a fejünk felett ragyogjon. Hangtalan nyílik résnyire ajkam az ámulattól, mely a látvány okoz. Néhány pillanatig csak elrévedve figyelem, s talán már nem is bánom, hogy magunk mögött hagytuk a szórakozó tömeget. Az elképedésük közel sem oly néma, mint az enyém, idáig lehet hallani. Ám merengésemből a víz halk fodrozódása s a lány hangja csal vissza. Mire feleszmélek, már a vízben ácsorogva bolygatja meg könnyed lebegésüket. Halvány mosoly kúszik az arcomra, s érdeklődve hallgatom szavakba öntött tudását. A sejtelmes kék színben izzó tenger engem is közelebb vonz, noha a partot csapkodó hullámok éppen csak érintik csizmám orrát. – Nem félsz, a tengeri szörnyektől? – vonom fel szemöldököm, s sandítok a lányra, noha talán nem pont a legmegfelelőbb időzítés az élcelődésre, de bízom benne, inkább varázslok arcára derűt, mint komorságot. – Hmm… talán a szokatlan időjárás teszi vagy csak az itt megbúvó erő – vonom meg kissé a vállam, hisz magam is sokat mesélhetnék a különös történésekről. – Mégis mikor kellene, feltűni ezeknek az apróságoknak? – kíváncsiskodom, hisz bármilyen kis apró tudás is tudás, s szomjazom rá, nem utolsó sorban szívesen hallgatom csilingelő hangját. – Ahh… szóval így, hát jól van, te akartad – húzom széles, csalfa mosolyra szám, s hasonló csintalanság csillan szememben. Lehajolva markolok fel egy öklömnyi finom nedves homokot s repítem Thora felé, amely, ha eltalálja szintén kék derengéssel telepszik meg ruháján. Ám mielőtt társulok hozzá, leülve szabadulok meg csizmámtól, s hajtom fel nadrágom szárát térdemig. Világító lábnyomot hagyok magam után a nedves homokban, ahogy magam is begyalogolok a hűs vízbe. Lépteim keltette hullámok taraján, mint megannyi kis szikra, villannak fel a kék fények. – Mintha a mozgásra lobbannának fel – jegyzem meg halkan, fodrokat keltve tenyeremmel a víz felszínén. Csodás, felejthetetlen látvány körvonalait kékes fénnyel beragyogó tenger.
- Jaj, Rhysand, te aztán tudod miként kell elcsavarni egy ember fejét – rázom meg játékosan a fejem egy mosollyal az ajkaim sarkában. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy higgyek ezeknek a csábító szavaknak és hagyjam magamat tovább belebonyolódni, vagy felbukkan e valamerre az a bizonyos kis piros zászló, amely a veszélyre jelez. S bár a jelenlegi helyzetben egyáltalán nem nézném ki belőle, ami miatt aggódnom kellene, hogy búgó szavaiban ne mártózzak meg, a vörös zászló ennek ellenére is felbukkan a tekintetem előtt, de nem miatta. Hanem a hirtelen feltámadó sötétség miatt. Húzni kezdem az egyre sűrűsödő tömegen át, akik mind a tűzzsonglőrök után vetették magukat. A szívem bár még mindig a torkomban dobog, az ujjaimon át kellemes nyugodtság árad szét bennem, miként a tenyerében tartom őket. – Bocsánat, ha megijesztettelek – szólok hátra éppen annyira halkan, hogy még hallja, amit mondok. – Az Ősök Éjjele óta vannak helyzetek, ahol felszabadulnak bennem bizonyos félelmek. Fojtogató a tömegben. Mindenhol csak emberek tobzódnak, én pedig érzem a bennem elhatalmasodó légszomjat, így ahelyett, hogy a haladnánk a forgataggal, irányít változtatok és próbálom magunkat kihúzni belőlük. Lassan verekedjük át magunkat az embereken, míg végül a dokkok szélén ritkulni kezd a tömeg, én ellenben egyre nagyobb lélegzeteket veszek az egyre frissülő levegőben. Már a sziklás részeknél járunk mikor végre kijutunk a szabadba. – Ne haragudj, de nagyon sokan voltak – kérek bocsánatot Rhysandtól, ha esetleg furcsállni véli, hogy miért nem haladtunk tovább az emberekkel. Miután a légzésem is visszaáll az eredeti ritmusára miképp a szívem dobogása, elemelem tekintetem a férfiról, és körbenézek magunk körül. – Nézd! – mutatok be a sziklák közé, aminek peremein, ahol a víz nyaldossa a széleit, halvány kék pöttyök derengenek fel, majd ezek lassú mozdulattal terjedni kezdenek a part mentén végig a dokkok alatt. – Régen olvastam erről a jelenésről – elengedem a férfi kezét most először, mióta az asztalnál megfogtam, és lehajolva a földre, gyors mozdulatokkal kikötöm cipőim fűzőit. Sarkam segítségével kilépek belőlük, és felhúzva a szoknyámat a térdeimig, a vádlim vonaláig belegázolok a vízbe. Ennek hatására a lábaimra fröccsenő vízben lévő kék pöttyök a bőrömre tapadnak, majd komótosan kúsznak vissza a tengerbe a legördülő cseppek segítségével. A víz az évszak ellenére nem dermesztően fagyasztó, de kellően elzsibbasztja a csupasz lábujjaimat. – Ezek apró, világító élőlények, amiket nappal, szabad szemmel sosem lehet látni – magyarázom tovább Rhysandnak mi is ez az egész. Egy pillanatra elkomorodok miként próbálom felidézni az évekkel ezelőtt olvasottakat. – Bár nekik alapjáraton nem ilyenkor kellene felbukkanniuk, nem ebben az évszakban. Fogalmam sincs, hogy kerülnek most ide – rázom meg a fejemet egy vállvonással, de nem kívánok ezen megválaszolatlan kérdésre keresni tovább a választ. – Nem jössz? – kérdezem a férfitól felcsillanó tekintettel, miközben egyik kezemmel elengedve a szoknyámat, tölcsért formálva a tenyeremmel beledugom a tengerbe, és kiemelve egy öklömnyi kéken világító vizet, rá fröcskölőm Rhysand mellkasára, ahol halványkéken kezd derengeni ingjének anyaga.
Nem az első s remélem nem is az utolsó kacaj szakad fel mellkasomból bájos társaságában. Üdítően hat rám, nem csupán szépsége, de kedves, szellemes replikái is. – Meg lehet, komoly csatát kellene érte vívnunk – veszek mély sóhajt kifulladásom okán mosollyá szelídítve ajkam vonalát. Jóizű falatozása, mely őszinte, letisztult cselekedet, mely mentes minden, hátsó szándéktól, mímeléstől melengető látvány lelkemnek. Nem való efféle szépséghez, s ábrándok talaja, mely édes illatú virágokat fakaszt, akként foszlik szét talpam alatt, ahogy a sűrű köd. Csalfa mosolya épp oly hívogató, mint tsyresh gyümölcse, ám mégis mérget cseppent, ha beleharapok. Kíváncsi vagyok, miféle titkokat rejteget a csinos kobakjában, ám hagyom, hogy továbbra is őrizgesse azokat, elvégre nem kívánhatom, hogy megossza velem bizalmát, ha maga nem akarja. A gólyalábasok érkezése akarva akaratlanul megakasztják beszélgetésünk menetét, újabb mosolyt görbítve ábrázatomra. Gyerekkorom kedves emlékeit idézve fel, s a hiányt, melyet rokonaim távolléte okoz. – Bájos gyermek lehettél, bár eme bűverőt, cseppet sem fakította meg az idő – mag, melyből sosem hervadó virág született, tündököl nap- s holdfényében. – Mmm… - forgatom meg az üres poharat talpának élén, a benne maradt csepp mozgását figyelve. – sértő feltételezésed, miként úgy hiszed, bármivel, s bárkivel beérem. Ugyanakkor, ha még afféle szórakozásra is vágyom, mely gondolatod csónakjába ült, miért fecsérelném a szavakat hamis vallomásra? S alig akadhat még egy olyan hajnal ebben az életemben, mint az. Hasonló, de nem ugyanolyan – kérdésemre aligha várok választ, azonban hiszem, érti, egy elrebegett szép szó a csábítás oltárán egészen más, mint maga a beismerés. Egyik hontalan, míg a másik a szívben lakozott. Leheletnyi csókom, éppen csak érint puha tenyerének bőrét, s máris álnokul foszt meg tőle, a ránk boruló sötétség. Hirtelen mozdulata engem is arra késztet, hogy hasonló vehemenciával kelljek fel, amint a távolból érkező tűzzsonglőrök játéka, újra fényt csal a konok sötétségbe, épségéről vegyek bizonyosságot. – Jól vagy? Mi történt? – aggódó pillantással fürkészem, narancsra festett arcának vonalát. Súlyos pillanatok telepednek ránk, a tömeg üdvrivalgása közepette is, s bár nyugalmat erőltetve magára, feszültsége, szinte ott lüktet a tenyerem alatt.
- Ha sütiről lenne szó, akkor mélységes bánattal, de feláldoznám magam, hogy nem csak a sajátomat, de a tieidet is megegyem – vonok vállat neki vigyorogva. Finomságokkal mindenkit le lehet venni a válláról, engem meg főképp. Édesanyám, ha megtehették a körülmények, mindig valami apósággal tért haza a piacról, amit abban a pillanatban, hogy leültem a tornácra már be is faltam mintha az életem múlna rajta. A maró italok tömkelege után, mint egy falat kenyér, annyira van szükségem a kürtöskalácsra. Csillogó szemekkel veszem át Rhysandtól a forró tésztát, és hálás ’köszönöm’ után két ujjammal csippentek le egy nagyobb darabot belőle, amit kissé hátrahajtott fejjel beeresztek a számba. A cukros máz, mely a kalácsot körbeöleli, kellemes érzéssel robban szét a nyelvemen, én pedig hálát adok az isteneknek, hogy pont erre járt a lány. – Hát látod, én ilyen gonosz ember vagyok – mosolygok sejtelmesen a férfira, és egy újabb darabot török le a tésztából. – Az megnyugtatóbb lenne, tényleg. Együtt szenvedni jobb, mint egyedül – bólogatok serényen, miközben a kalácsra fókuszálok és arra, ahogy elképzelem miképp az alkohol sikítva menekül a szervezetemből amikor a gonosz kis kürtöskalács darabok megvédik a gyomromat, a májamat, és éppúgy a bóduló elmémet. Kellően nyugtázom, hogy az ital mérge Rhysandot sem kíméli. Hátradőlve a széken várom, míg neki is elmúlik a szörnyű érzet, amikor is feltűnik a két gólyalábas ember mellettünk, kik előszeretettel szórnak szét apró virágszirmokat és kis cukorkákat a körülöttük levőkre. Az egyik szirom az üres poharamban, de megannyi másik landol rám és a hajamban, miközben az ölembe repülő cukorkát egy másodperc alatt bontom ki papírjából és szippantom be az ajkaim között. Azt hiszem, ez most épp citromos. – Nagyon ügyetlen kislány voltam, de az édesanyám sosem engedett a tűz mellé. Tehát esélyem sem volt felgyújtani bármit is – felelem diadalittas pillantásokkal Rhysandnak, aki megadóan nyúl a következő pohárért, aztán halkan felnevetek. – Reméltem is, már kezdtem magányos lenni ezzel a sok ivással egyedül. Pislogva hallgatom végig állítását, mire nemes egyszerűséggel csak elmosolyodok. – Én pedig azt mondom, hogy ezt a szöveget mondod minden lánynak, akitől bármit is szeretnél, tehát nem igaz – de persze mintha megérezném, rögtön nyúlok a negyedik pohárhoz, és egyik kezembe előkészítve a kürtös kalácsot húzom le gyorsan az italt, amire rögvest ráeszem a letört darabot. Hagyom, hogy tenyerét az enyémre simítsa, amibe, felemelve maga felé, belecsókol. Egy apró kis hullám végigbizsergeti a bőrömet csókjának helyén, amit a szám egy vonallá préselésével mutatok ki. Még akár el is tudnék időzni az arcán keresve az érzelmeket, amik kiütnek egy ilyen mozdulat után, de a tér sötétségbe borul, én pedig ösztönösen ugrom fel az asztaltól, kiemelve a kezemet az övéből. Az Ősök Éjjele óta elég bizalmatlanná váltam az ilyen eseteknél, csak becsapnám magam, ha azt mondanám, nem ijedtem meg ettől most. Félelmem, mint kiderül teljesen alaptalan volt, csupán tűzzsonglőrök érkeztek a nép közé, én pedig, miután lenyugtattam zakatoló szívemet a mellkasomban, Rhysand felé fordultam. – Nem. Menjünk. Nézzük meg – halvány mosolyt erőltetek az arcomra, s kezemet nyújtom felé. Nagy a tömeg, kár lenne elveszíteni egymást.
Nyugtázás képpen csak biccentek egyet, hisz felesleges is volna újra ajánlkoznom a torony felfedezésére, pár perccel ezelőtt megtettem, s ha úgy kívánja jónak „üzenhet”. Ami pedig a kalandozást illeti, egy félszeg mosolyra húzom ajkam. - Bezzeg, ha sütiről lenne szó… - valószínűleg nagyobb kedvvel tárná elém állításait, s fogadni is mernék rá, hogy nem állna meg ötnél. Az ünnepség bevillanó képei nem hagyják, hogy fukarkodjak ajkam szélességével. – Kettőt kérek – állítom meg a mellettünk elhaladó fiatal lányt, kinek a nyakába akasztott tálcán friss, gőzölgő kürtöskalács pihen. Külseje ropogósra sült, melyre már márványosra olvadt a cukor. S az illata? Olyan, amely a legdurvább téli napokat is bearanyozza. A papír halkan zörren a kezem alatt, ahogy előbb az egyiket, majd a másikat veszem el a lánytól, majd ejtem aprócska kezébe az érte járó ulront. – Köszönöm – biccentek felé. – Egészségetekre! – aligha több telet élt már meg, mint mi, így nem igazán törődik a formaságokkal, barátságos mosolyt küldve felénk távozik. – Egyél, talán segíteni fog, s a saját lábadon térhetsz vissza a szobádba… természetesen csak is a kíséretemben – bíztatóan intek fejemmel a kalács felé, miközben én már serény mozdulatokkal szabadítom meg karcosan sercenő ruhájától. Nem tudnám megnevezni, azt a napot, amikor kelt tészta ízét éreztem a nyelvem alatt. A torony szakácsnője kifejezett körül tekintéssel készíti az ételeket, a legjobb alapanyag jár a mágusoknak, s az ott lakóknak, kivéve, ha csak egy szellem vagy. Nem jut más csak a maradék, s bár az íze nem, de az állaga változik. A Professzornak meg hát nem való az ilyen… - Kíváncsiságot felkorbácsoló állítások, de sejtelmességed gyötrő gonoszság csupán, ha semmit sem árulsz el magadról – gyermeki ártalmatlansággal kezdem meg a spirálalakú csodát, nem törődve annak melegségével, ahogy azzal sem bajlódok, hogy apró falatokat tördeljek belőle. kijelentésére csak pimaszul vigyorodom el két falat között. Magamban kárörvendek csak, hisz én sem vagyok híján a csalfa aljasságnak, s csak később ajánlom fel a játék esetleges befejezését. – Még az is lehet, hogy egymást fogjuk támogatni – mosolyodom el. A kikényszerített ígéret, nem igaz ígéret, hosszú még az éjszaka s bármit hozhat. Nincs ellenvetésem a játék folytatása ellen, így mikor állításomra igennel válaszol, nincs szükségem unszolásra, hogy magamhoz vegyem az italt. Nem ízelgetem, de még bele se szagolok, egy mozdulattal öntöm le torkomon. Marja, ahogy végig gurul rajta, s majdnem a könnyem is kicsordul erejétől. Homlokomon s szemem sarkában ráncok gyűlnek, ahogy pólusaimat összerántja az íze. Néhány pillanat szükséges, hogy a könnyfátyla felszáradjon szememből, melyen keresztül a fények ezerágra szakadnak szét. Nagyot nyelve, keresem újra páratlanul csillogó barnáit, melyben vörösen lobbannak a kihelyezett fáklya fényei. Egy röpke pillanat erejéig félre hajtott fejjel veszem szemügyre Thorát, ám még mielőtt válaszolhatnék két gólyalába férfi halad végig a mulatozó nép között. Fejükön kalap, arcuk mázolva, ruhájuk színes, akár egy vásári forgatag. Néhány gyermek anyja szoknyáját markolászva bújik a háta mögé, onnan lesve az „óriás” embereket, kik cukorkát s virágszirmokat szórnak a nagyérdemű közé. Mindkettőből jut nekünk is bőven, az előbbi halkan koppan a fejünkön, míg az utóbbi lágy ringatózással hullik hajunkra, vállunkra és asztalunkra. – Igen, kinézem belőled, hogy a konyhában sertepertélve, hebrencskedésed okán, sikerült felmelegítened a hangulatot – húzom széles mosolyra szám. Bár a benne rejtőzködő mágia is lehetne az oka, már hacsak a saját életemet nézem. Nem sok fogalmam akad még arról, hogy a különböző irányzatok, milyen varázslatokat ölelnek magukhoz, mégis az elmondottak alapján, nem hinném, hogy az elemek felett lenne bármi féle hatalma. Ám a szemében megcsillanó csalfaság, ajka vonalára kiülő sejtelem, az ünnepségen lényéből kitörő indulat elképzelhetővé teszi számomra, hogy kis „baleset” lévén, ha nem egy egész házat, de annak egy részét lángokba borította. Kelletlen, fanyar ábrázattal emelem le következő italom felszínéről a szirmot, s úgy ahogy az imént, hajtom fel. A második valamivel kevésbé zsibbasztja el szám belsejét, így már csak a torkom kaparásával kell megküzdenem, könnyek már nem szöknek szemem sarkába. – Látod, lassan kezdem behozni a lemaradást, még a végén neked kell feldobnod egy szekérre – halk kacajt hallatok, s míg a következő állításomat ízlelgetem nyelvem hegyén, újabbat harapok kalácsomba. – Azt állítom, hogy teljesen megbabonáztál a felkelő nap fényénél, s újra érezném ajkad, melynek íze, mint az óceán, elemi és felejthetetlen – halvány mosoly kúszik ajkamara, s ha engedi az asztalon pihenő kezére simítom tenyerem, s közelebb vonva magamhoz mozdulok én is, apró pihe csókot hintve tenyerébe. Állításom pedig miként lehetne más, mint igaz. Varázsütésre hunynak ki a fények, s telepszik a vigadalomra döbbenet, szinte hallani lehet a szívek dobbanását, a fojtott lélegzetvételt, s tisztán a felette elrepülő varjúk károgását. Egy apró szikra a távolból villan, s asztalok között tűzkígyóként kanyarog végig a tűz mely messzebbi kis tisztást ölel körbe. A felszakadt sóhajok után közepébe tűzzsonglőrök lépnek be. – Gyere, menjünk közelebb – szorítom kissé jobban kezét, amennyiben az tenyerem alá simíthattam s azóta nem húzta el. Már állok is fel, csak egy pillanatra megtorpanva nézek vissza rá. - Hacsak, nem akarod tovább folytatni a lerészegedést.
Sejtelmes mosoly terül az arcomra válaszként. Egyáltalán nem áll szándékomban az őrült irányt választani, sőt, pár hónappal ezelőttig a mágus irányt sem választottam volna. A sors vezetett ide, meg talán kicsit Edellyn is, és széttárom a karjaimat a jövőre nézve. Lesz, ami lesz. - Tényleg varázslatosnak hangzik – mondom halkan. Körülöttünk az emberek italoznak, zenélnek, énekelnek, én pedig egy pillanatra kitörök a tornyok mágiával átszőtt rejtett zugai után kutakodásából és körbenézek. Sokan vagyunk a téren, és mindenki annyira önfeledtnek tűnik. – Attól függ. Egy kaland jobbá válik attól, hogy van valaki, akivel megtudod osztani, de az egyedüli feltárása is megfelelő örömöt tud okozni – vonok vállat. Tényleg szívesebben osztozkodnék a kalandvágyban mással, de ha egyedül kell kijárnom az utat, nem fogok visszariadni tőle. Akkor tudni fogom, hogy ennek így kell történnie. - Az istenek mentsenek, nehogy többet hozzál – nevetem el magam. Bőven elég rossz érzés ugrik fel bennem erre az öt kis pohárka látványára. Szerintem, már minden szerencsémet eljátszottam az elmúlt napokban, erre már nem fogja futni, hogy nyertesen kerüljek ki a játékból. Tényleg undorító volt az íze, és ösztönösen nyúlok a forralt borért, hogy elnyomjam a keserű maradványt, amely a nyelvemre telepedett. Érzem, ahogy újra kiráz a hideg a gondolatától, és őszintén reménykedek, hogy mostantól ő fog inni, és nem én. – Most? Valóban nem. Később? Talán – adom meg játszva a feleletet. Rajta múlik, hogy beférkőzik-e annyira a bizalmamba, hogy csakugyan mindent elmondjak magamról. Ha már most kiteríteném a lapjaimat, elmaradna a szórakozás és a megismerés iránti izgalom. A mosoly, mellyel válaszoltam a feltett állítására valóban lefagy. Elkenődött arccal nyúlok a következő pohárért, és már most fohászkodom az istenekhez, hogy ennek jobb íze legyen, mint az előzőnek. De nem így történik, én pedig öklömet a szám elé téve, összeszorított szemekkel várom, hogy elmúljon a szörnyű érzés, amely felmarja a torkomat és a tüdőmet egyaránt. Állításom után erősen bízom benne, hogy túlságosan ártatlannak tekint, és nem nézi ki belőlem a vérontást, én pedig már csillogó szemekkel körözöm a tekintetemmel a következő poháron, hogy diadalmasan tolhassam elé végre az elsőt. – Nem tetszik ez a játék – motyogom magam elé mereven a harmadik poharamra összpontosítva amit ő készségesen elém tol. Tényleg szórakoznak ott fent velem, és direkt arra mennek, hogy a sárga földig igyam le magam előtte. Abba bele se merek gondolni, hogy rosszul leszek és olyat lát, amit aztán tényleg nem szándékoztam volna elé tárni, mint például a gyomrom tartalmát, ami már a következő pohár látványától is morgolódni kezd. Egy ideig még bambulok az üvegpohárban hullámzó átlátszó löttyön, majd megemberesedek, és egy mozdulattal lehúzom azt. Elfordulok tőle, mert tudom, hogy most tényleg olyan arcot vághatok, mint aki előtt felvágtak volna egy egész embert. A lábaim erősen zsibbadni kezdenek, körülöttem a zsivaj tompulni látszik, bár lehet az egész amiatt, mert az alkohol hatása alatt állok. – Most már végigjátsszuk – intek, és veszek egy nagyon nagy levegőt. – De ígérd meg, hogy visszaviszel a szobámba, mert nem biztos, hogy innen fel fogok tudni állni – teszem hozzá elhaló hangon. Nem fog jó kisülni ebből, és nem értem, hogy hogyan lehetek ennyire béna, hogy az ötből már három lecsúszott. – Igen, az vagy - motyogom az orrom alatt, és csak reménykedni tudok, hogy végre eltalálom. Aztán mielőtt még újra elmondhatná, hogy téves, hozzá teszem a saját, következő, hamis állításomat. - Egyszer felgyújtottam otthon a fél házat.
Enyhén vonom fel a szemöldököm válaszára. Érvelhetnék sok mindennel, mellyel esetleg kicsikarhatnám belőle a vallomást, ám kellenek a titkok, s ahogy neki nekem is megvannak a sajátjaim. Egy barátságos mosoly és megértő pillantással veszem tudomásul döntését. – Való igaz – komorodik el tekintetem, érzékelve a szégyent, mely elönti botor szavaim okán. – De itt vagy. s ennek nálam kevesebben örülnek jobban – csak épp annyira emelem meg állát, hogy a szemébe nézhessek, megsimítva állának csúcsát. Bevillan egy kép a hajnalról, ahogy a pirkadat fényében nedvesen csillan ajka, melyről az enyém csókolta le a dért. Hazudnék, ha tagadnám, nem kerít hatalmába a kísértés, az újabb bűn elkövetésére. – De csak a jó értelembe. Jól áll neked – kacsintok rá, miközben elhúzódok tőle. – Nos, ha már itt vagy, elég sokat elárul. Nem igaz? – süllyesztem vissza rá tekintetem. Ha nem akarná uralma hajtani azt, aminek a birtokában van, könnyű szívvel lehetne bolondnak nevezni, ám így, hogy megadja magának lehetőséget, könnyen válhat belőle egy őrült varázsló. – Hmm… az utóbbiból több akad a falak mögött, ezért is különleges. Helyek melynek minden köve más mesét suttog, mely becézgeti a lelket, s mely elkápráztatja a szemet, egyszóval varázslatos – barnáimmal járom végig lágy vonású arcának minden vonulatán, s állok meg a szemeknél, melynek minden csillanása mögött egy újabb rejtély lakozik, akár csak a helyek melyről beszélek, ahova ő vágyik. – S egyedül vágnál neki egy ilyen útnak? – ocsúdok fel a látványból, melyet most a nap felkelő sugarai helyett, a Hold ezüstös fényei becézgetnek. – Talán kevésnek találod? Ha óhajtod, hozhatok még – vonom fel a szemöldököm újfent, miközben újra helyet foglalok a társaságában. Ajkam zugában, azért oly bujkál a hamiskás mosoly, meglepne, ha válasz igen lenne, mégsem vonnák le elhamarkodott döntéseket. Ki tudja, milyen meglepetésekkel szolgálhat? – Egészségedre – mosolyodom el, amint visszateszi az üres poharat az asztalra, s a bájos arcot már nem torzítja semmi. – Jól hiszem, hogy ez is olyan dolog, melyet nem kötnél az orromra, ha kérdezném? – biccentem oldalra a fejem, miközben újra a forralt boros bögre köré fonnám ujjaim egy kis jól eső meleg reményében. Nos, bár nem hibáztatom érte, de így nehéz lesz jobban megismernem, hogy milyen belső értékek hajtják előre, a kíváncsiságon kívül. Miféle szenvedély lakozik benne. – Hidd el, jobb szeretném, ha nem lenne igaz, de sajnos az. Kissé különc gyerek voltam, amit a helyi suhancok nem néztek jó szemmel rám – vonom meg kissé a vállam a fanyar emlékre. – Na de… - tolom elé mutatóujjammal a következő poharat, melyre kissé féltékeny is leszek, hogy egy ilyen rideg dolog érintheti érzéki ajkait, az enyém helyet. De nincs mit tenni, a játék az játék. Állítása kissé homályos, mivel elég sok oldalról lehet megközelíteni, a legjobb esetben a saját vére mindenképpen, hisz nincs olyan, hogy egy gyermek ne vérezzen, s saját vérét ne törölje ruhájába. Rosszabb esetben esetleg másé… szóval számtalan oka lehet neki. – Bár eléggé ködösen fogalmaztál, úgy gondolom, hogy igen tapadt már vér a kezedhez. Igaz, remélem, hogy csak a sajátod, s ha mégsem… úgy abban reménykedem, hogy mielőtt kitéped a szívem, egy csókkal zárod le holt ajkaim – fúrom aranyszín szemeibe tekintetem, szám sarkában halvány ráncokkal. Még mielőtt feltenném saját állításom, elidőzök a folyékony arany szépségében, s tolom elé a harmadik poharat is. – Nos, ha tovább akarod folytatni a játékot én azt állítom, hogy egy varázsló gyermeke vagyok – ami igaz, bár még a mai napig nem tudom eldönteni, hogy milyen érzéseket tápláljak emiatt az istenek iránt.
A maró megjegyzésre szemöldököm gyanakvón szalad össze, s nem azért, mert óhatatlanul is végig simít titkom momentumán. A tény miatt, hogy nincs tisztában milyen reakciókat is válthat ki a testből a hirtelen nyakba zúduló jeges víz, s milyen következményekkel járhat, ha idejében nem jutunk meleg helyre. – Nem a vízzel van a baj Thora – tüdőmből lassan fújom ki a levegőt s vele együtt hirtelen jött haragom. Látva sértettségét, némi bűntudat gyarapszik fel bennem, talán túl goromba voltam. Amennyiben hagyja, a hóna alá csúsztatva kezem felsegítsem makrancos kisasszonyt. Nagyot sóhajtva, szemeimet az ég felé vetve, mégis megadóan követem a partra. Nők, szeszélyesek akár a tenger, s éppen ezért, oly halálosak is. Ha porhüvelyedet nem adják a földnek, akkor a lelked marcangolják szét. – Ne haragudj – vetek rá, egy félpillantást mielőtt kibújok ingemből, hogy amennyire csak lehet, kicsavarjam belőle a vizet. Kérdése azonban meglep, azt gondoltam innentől nem hogy magáról nem mesél, de hogy szólni se fog hozzám. – Nincs rá szükség, ha nem szeretnél – válaszolom némi töprengés után. Nyilván nincs megfelelő válasz ilyen esetekben, minden helyzetben megtalálja a fehérnép az okot, hogy tovább durcáskodjon. Válaszolni, azonban muszáj, s inkább teszem ezt úgy, hogy ne érezze kényszernek, de azt se, hogy nem lennék kíváncsi a vele történtekre. – Nem azért, nem fogok haragudni, mert mesélsz magadról. Hanem, azért, mert nem akarok – egészítem ki, míg magamra öltöm ingem. – Bájos teremtés vagy, igaz tövisbokrokkal és bástyákkal veszed körbe magad, s noha a csintalanságod éppen nem volt kellemes, de ez nem jelenti azt, hogy ezek után már ne akarnék veled találkozni – mosolyodom el halványan, keresve a most árnyakban rejlő, de emlékeimben ott élő aranybarna szempárt. Végül úgy tűnik, ennek ellenére is megosztja velem emlékeit. Csendben hallgatom miközben nem szégyenlősködve nadrágomtól is megszabadulok, hasonlóan eljárva vele, mint ingemmel. Noha, a szél hidege marja bőröm, de a fogadóba mégsem kellene, minden lépésem után tócsát hagynom, mint egy vízi szörny. A só felmarja a padlót, s nincs kedvem azt, a kevés ulront is, melyet megkeresek, a kár megtérítésére kifizetni. Mire végzek, szinte már ő is befejezi az emlékek felidézését. – Gyere, bemegyünk a fogadóba megmelegedni, s iszunk egy forró teát. Talán kapok száraz ruhát is a fogadóstól, aztán visszakísérlek a szállásodra – lépek mellé s terítem rá a korábban parton hagyott levegő hideg kabátom, de legalább nem vizes. – Mert akkor leszek igazán mérges, ha ma éjszakára csak a tüdőbaj fog emlékeztetni – finom mozdulattal nyúlok álla alá, s emelem meg fejét, hogy a szemébe nézhessek. Mosolyogva törlöm le orcájáról a kék derengést hüvelykujjammal, majd simítom tenyerébe kezem lesegítve a szikláról, s indulok el vele az ivó felé. 
