Labor veteményese

Tulveron Krónikái :: Alkimista laboratórium

Valahol megnyugtató, hogy találkozom végre olyan emberekkel is ebben a városban, akik nyíltan vállalják, ha nem épp a köz általános nézeteivel értenek egyet. Így kevésébé érzem egyedül magam.  CSak mosolygok Rilrion válaszát hallva, és a szemeimet is megforgatom. Vajon miket oszt meg Ron a bárátaival? Jobb, ha ezen most nem gondolkodom, mert menten elpirulnék. Az pedig igazán nem tenne jót az erdei boszorkáról alkotott képnek. Olyan sokáig tartott, míg bekerültem abba a fránya könyvbe. - A szóbeszédek nagyját magam költöttem, vagy keltettem. - ismerem el mostmár valamivel komolyabb képpel, aztán viszont csak vállat vonogatva hümmögök egy sort. - időnként fenyőmagot, máskor egyéb ehető dolgokat szórok szét az erdőben. Aki viszont ezek nyomát követi, az könnyen nyúlcsapdában találja magát. - felelem nagy komolyan, aztán még kelletlenül hozzáteszem: - Sajnálom, az igazság néha rettentő kiábrándító tud lenni. Egyszer mondjuk fenékbe billentettem egy kölyköt, aki felszedte a csaliretket az ösvény mellett, mert azt hitte, krumplicukor. Meg azt is, hogy kicselezheti az erdei boszorkányt. Ha jól emlékszem, végül nem ettem meg. - Ha valaki nem ismer, nem feltétlenül tudja kiszúrni, mikor tréfálok, és mikor mondok valamit teljesen komolyan, így jól megfigyelhetem az arcokat, amik néha nyilvánvaló, máskor meglehetősen titkos gondolatokat próbálnak rejtegetni. Mit is mondhatnék? Magányos remetének kevés a szórakozási lehetősége.

Nem tagadom, élvezem Rilrion érdeklődését. Annyi kérdése van, hogy visszakérdezni is alig van lehetőségem, de úgy tűnik, őt ez nem zavarja különösebben. - Nem szoktam ilyesmiről beszélni, de ... Nos, ha egy térdigmellű vénasszonyt a patakban fürdés közben zavar meg egy kifejlett hegyi troll, és ő nem ijed meg, azt biztosan nem akartam volna látni. Egyetlen részletét sem.... Néha viszont egészen hasznos dolgokat mutatnak a szellemek. -  Nem, a vénasszony és a troll esetéről nem vagyok hajlandó többet mondani, bármi érdeklődést is mutatna eziránt Ril.  Inkább a lényegre térünk, hiszen én sem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, csupán bájos csevegőpartnert keresett magának a férfi, azért jött ide, a veteményeshez.  Nem szokásom túl sokat kérdezősködni, így most is csak annyi kíváncsiskodást engedek meg magamnak, ami feltétlenül szükséges információkkal szolgál a bájital elkészítéséhez. - Remélem, úgy találod majd, hogy megérte az emlék. -  
Fejben már össze is írom a kelléklistát, de egyelőre nem terhelem ezzel Rilriont, inkább tovább fűzöm a beszélgetést. - Előre szólok, szörnyű az íze, és szaga is. Erre készülj fel! Egyékbént jól kiismered magad Yloreban? Mert akkor a piac helyett a füvesemberhez is mehetnél, ott olcsóbban kapnál meg néhány dolgot. De ha nem, akkor csak keresd Timotiust a piacon. Nála mindent megtalálsz, amire szükséged lesz. Addig én előkészülök.
Ahogy lehetőségem van lepakolni a holmimat, tintát és pennát veszek elő, majd egy darab papírra firkantom fel a bájital hozzávalóit. A listán többek között a tusak virág, és hogy az elkészítést meggyorsítsuk, egy adag nyugalom elixír is. Reményeim szerint elsőre sikerül majd a keverés, és nem kell újabb bevásárló körre elküldenem szegény Rilriont.

- A jóízlésről beszéltél, hát én is arra gondoltam... nos... tudod. Például arra a rémeslilákba öltözött nemeshölgyre, aki minden nap megsétáltatja a molyos ruhatára egy-egy darabját, és úgy világít fényes nappal a sok ékszertől, hogy még a vak zsebmetsző is kiszúrja a piac másik végéből. Vagy az leány a főtéren, aki tánccal kalapozik, de úgy mozog, mint egy derékba tört tengeriszár a szélben. - vállat vonok, és bólintok is egyet. - De valóban, a paráznaság mindenhol dívik manapság. De hogy bűn -e? - újabb vállvonogatás, és egy apró, bocsánatkérő mosoly. Gondolom az úrihölgyek ilyesmiről nem beszélnek. Én viszont nem vagyok az, és úgy érzem, itt és most jobb is lenne, ha nem próbálnám tettetni, ami az árverésen még úgy ahogy ment is. Bátran lehetek önmagam, hisz úgyis tudja jól, ki vagyok valójában.
- Az az érzésem, hogy hallottál már rólam ezt -azt. Bevallom, bűnös lélek vagyok. Szeretem a rosszhíremet. -
Halkan kuncogok, hiszen tudom jól, Hófehér mennyire kedveli Rilriont, és hogy sosem ártana neki. Főleg ilyen apróságok miatt nem. De ráhagyom hát a dolgot, és egy elnéző pillantással kötök egy legyintést. Nem érdekes. Nem szokásom kíváncsiskodni. Inkább megvárom szépen, hogy a tárgyra térjünk. És ez nem is tart olyan soká. Kedvelem az ilyet. Mindketten tudjuk, hogy ez nem egy egyszerű kis csevely, és nem akarjuk azzal sérteni a másikat, hogy úgy teszünk, mintha máshogy lenne.
- Nem szoktam így nevezni magam, hiszen annyi más nevet adtak már nekem, hogy rendesen hencegésnek érezném, ha még ezt is hozzátenném. De igen, afféle sámán vagyok. És egy kicsit alkimista is. - felelem elgondolkodva, és jól meg is rovom magam gondolatban, hiszen ha valami, hát ez igazán hencegés volt. Bocsánatkérő somolygással pillantok megint Rilrion felé. Kicsit örülök, hogy nem valami titkos dologba akar belevonni, bár az is igaz, hogy sosem voltam fecsegő típus. Akik hozzám járnak, többek között ezért is fizetnek annyit, amennyit. De legalább tudják, hogy előttem nem kell szégyenkezniük. Rilrion sem teszi. És nincs is rá oka. Kérése egyszerűnek tűnik. Könnyen teljesíthetőnek, így azonnal bólintok is rá. - Az emlékidézés italára gondolsz. Elkészítem neked, de van néhány hozzávaló, amiért a piacra kell menni. Gyere! Odabent összeírom, mi mindenre lesz szükségem! - ezzel kicsit meg is szaporázom a lépteimet, hogy a gyakorló laborba minél hamarabb eljuthassunk. - Ugye tudod, hogy ez csak akkor fog működni, ha még nem fogyasztottál ilyet ezelőtt? - pillantok rá hirtelen, mikor eszembe jut, mit olvastam róla a könyvben. Nem gondolnám, hogy Rilrion fogyasztott már ezelőtt ilyesmit, de a figyelmeztetés akkor is kijár.

Kedves mosolyom továbbra is ott ül az arcomon, ahogy picit megingatom a fejem Rilrion szavai hallatán. - Ez rossz hír, mert én úgy hallottam, ez egy bűnös hely, egy bűnös város. - Könnyed kis beszélgetésnek indul ez, bár azt azért érzem, hogy csupán ezért tévedt erre a férfi. Nem bánom nagyon, hiszen már egy ideje szerettem volna közelebbről is megismerni Ron barátját. Főleg az első, meglehetősen kapkodósra sikerült találkozás után. Ehhez pedig természetesen hozzátartozik az is, hogy a szóbeszédek és pletykák sűrű trutymójából megpróbálja kihámozni a valóságot. Kétségtelenül ügyesen csinálja, azt meg kell hagyni. Vállat vonok és megrázom a fejem. - Ron nem túlzott, mikor azt mondta, olyan ügyesen forgatod a szavakat, mint a legnagyobb lovagok a fegyvert. - igen, ez egy válasz volt a bókjaira, bár azt hiszem, Rilrionnak már ennyiből nyilvánvaló, hogy nem vagyok ebben elég gyakorlott. - Egyébként egy százéves kunyhóban élek a Holtak erdejében. Tudod, olyan tipikus banyatanyán. - szívesen sétálok vele, hisz alapvetően hideg idő van, így nem is lenne túl kellemes sokáig a padon ücsörögni. Lassan lépkedek mellette, hisz ráérek, és egyelőre élvezem is a társalgást. Dérhajú. Akaratlanul is másfajta mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy Ron említésre kerül, és ezzel a mosollyal pillantok most Rilrionra is. - Ha Ronról dalt költöttél, azt szívesen meghallgatnám. - azt már nem teszem hozzá, hogy már csak azért is van így, mert az legalább nem hozna zavarba. Összehúzom magamon a szőrmét, és eltűnődve vizsgálgatom kicsit a bárd arcát. Próbálom kitalálni, melyik szakértelmem lehetne segítségére, de hamar feladom a dolgot. Túlságosan titokzatos nekem egyelőre. - A jövődre lennél kíváncsi, netán egy kenőcs, vagy bájital, amire szükséged lenne? - mielőtt még visszakozhatna, vagy ne adják a szellemek, meggondolná magát, még hozzáteszem gyorsan: - Szívesen segítek, ha tudok. De ha bizalmas természetű ügyről van szó, menjünk védettebb helyre. - Nem, mintha attól tartanék, hogy bárkit is érdekel, mit csinálok, vagy kivel beszélgetek. Ezzel igazából csak arra kérdeztem rá, Ron előtt vajon titkolni akarná-e a dolgot.

A kissé elhanyagolt kertbe érkezvén nagyokat lélegzek a friss levegőn. Bár tudom, hogy teljességgel csak az agyamban létezik, de leveregetem a köpenyem vállairól a port, ami az ereklyetárban ült meg, amíg a vénember halálra kínzott a pénzszámolgatással. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telik el, míg végre utamra enged az új kincseimmel.
S lám, most, hogy itt vagyok a csípős, de annál kellemesebb levegőn, elégedetten ülök le az egyik padra, hogy az újonnan szerzett kincsemet átlapozzam. Bámulatos! Most megint érzem azt a kellemes bizsergetést, amit a tettvágy, a tanulás vágya okoz, és képes lenne rávenni, hogy minden pénzem itt költsem el. Ami azt illeti, ez majdnem sikerült is az előbb, de azért van még némi tartalékom. Határozottan nem könyvekre! Ezt itt és most kell megfogadnom, különben sosem hagyom el ezt a helyet!

Gondolataimból Rilrion felbukkanása szakít ki. Előbb csak a hangját hallom. A kis dalocska megüti a fülem és mosolyogva rázom meg a fejem, miközben látom, hogy felém veszi az irányt. - Rilrion! Örülök, hogy látlak! És annak is, hogy ilyen jó kedved van. - üdvözlöm mosolyogva, miután a könyvemet a táskámba dugom és felállok a férfi üdvözlésére. Most, hogy nem kell úrihölgyet játszanom, már sokkal kellemesebb a helyzet. - Szeretek ide jönni gondolkodni, és olvasni. Olyan nyugalmas és kicsit az otthoni kertecskémet juttatja eszembe. - vonom meg a vállam.- Bár az enyém sosem gyomos. - hirtelen váltok témát, mert eszembe ötlik, hogy amilyen régóta távol vagyok otthonról, éppenséggel nagyon is gizgazos lehet a kert. Az udvar. Talán már ki sem látszik a kunyhó a sok gaz közül. - És te? Egy költeményen dolgozol? Remélem, hogy nem azon, amit idefelé jövet énekeltél, mert őszintén szólva megrémít a gondolat, hogy dalokban szerepeljek. Még akkor is, ha ilyen kedves és ...dicsérő dalról van szó. Vagy talán főleg akkor.  -  jegyzem meg a bárdnak, elnevetve kissé a végét.