Semmit sem tudok leolvasni a férfi arcáról. Mintha az előző furcsa tekintet csak úgy elillant volna, és átvette a helyét a teljes közömbösség. Nem értem. Semmit se értek. Ezaras rögtön átveszi a szót és a következő időszakos feladataimat sorolja fel. Megkönnyebbülök, mert az olvasás része teljesen logikus és teljesíthető, de a varázslat elvégzése, ráadásul, szavaival élve ’minden nehézség nélkül’ már más tészta. Szerintem ezzel fogok a legjobban megküzdeni. - Igyekszem – bólogatok serényen még mindig magamhoz ölelve a könyvek címeivel teleírt pergament. – És köszönöm még egyszer – őszinte mosoly húzódik ajkaim szélére, én pedig sarkon fordulok, hogy eltűnjek az ajtó mögött. A folyosón lassú tempóban sétálok vissza a szobám rejtekébe. A papírt olvasom, újra és újra, próbálom kitalálni vajon egyes könyvek mit fognak magukban rejteni tartalmilag. Leginkább elméleti dolgoknak tűnnek, mintsem gyakorlati útmutatóknak, de gondolom nem is véletlenül. Mindig mindent először fejben kell megtanulni, hogy magabiztosan tudj nekiállni a tettlegességnek. Gondolataim tovább kalandoznak a fényszövésre. Muszáj, sőt kötelező megtanulnom, hogyan eresszem el csupán az akaratommal a varázslatot és ne indulatból, vagy érzésekből. Ekkor jut el a tudatomig, hogy a szüleim emléke segített visszafojtani a kitörő fényt a tenyeremben. Talán lehet ebben az irányban kellene tovább tapogatóznom. Ha visszaérek a szobámba, rögtön ezzel kezdek. A gondolatmenet végül Rhysandon áll meg. Vajon merre lehet? Miért nem válaszolt a hívásomra? Tényleg csak sok dolga van? Az orrom alatt mormolódva hessegetem el a gondolatokat a fejemből róla. Nem leszek az a fajta, aki rögtön kiveri a balhét, mert a másik nem jelent meg sokáig. Igazából, nem is érdekel. Miért érdekeljen? Nem tett ő semmit, ahogy én sem, ami miatt össze kéne záródnunk. De a fenébe is, érdekel. A könyvtár felé fordulok, hogy minél előbb beszerezhessem a könyveket, amiket Ezaras íratott fel. Legutóbb mindössze pár órája voltam itt, akkor hoztam el innen a következő kötetét a mágiatörténelemnek. – Már megint kiolvasott egyet? Még csak tegnap vette ki – Tom, a könyvtáros arca bukkan fel előttem, amint átlépem a könyvtár küszöbét. Hitetlenkedő ábrázatán képtelen vagyok nem felnevetni. – Dehogyis. A mesterem küldött. Ezeket a könyveket kell kiolvasnom a következő órájára – lebegtetem meg a papírt az orra előtt. Most először szólítom Ezarast mesternek.
Nincs baja… Ezt pusztán én is remélni tudhatom, ugyanakkor nem hiszem, hogy macska voltát véletlen mérte rá a sors, hogy helyette lehetett volna inkább holló vagy kezes öleb. Ó nem, túlélő ő, még ha olykor minden követ meg is mozgat annak érdekében, hogy ne így legyen. Bíznom szükséges benne, hogy jelenleg nem dacol az istenek kegyével, és kizárólag négylábú testének rabsága tartja vissza attól, hogy felkeressen. Ismét oldalra billentem a fejemet, amint sokat sejtető mosollyal szemrevételezem a leány orcáira kiülő haloványt pírt. Vajon mímelt udvariasság az elutasítása vagy valóban ilyen bizonyos a találkozásukban? Kérdések, amelyeket tapintatosságból tartok magamban, s mert jobban élvezek magam rálelni az igazságra, mint tálcán, készen követelni azt. - Ahogy óhajtod – bólintok elfogadással, hasonlóképp fogadva köszönetét is. Ujjaimat a szokásos módon összekulcsolva indulok meg az ajtó irányába, noha kérdése egy momentumra megakaszt. - Ha végeztél a kötetekkel, s sikerül a varázslatot különösebb nehézség nélkül előhívnod. Azonban ne várass túl soká – mosolyodok el leheletnyire. - Élvezd az olvasmányaidat, Thora, nemesek pártfogoltja. Ha mégis megakadnál, üzenj nyugodalommal – búcsúzom el tőle egyelőre, hátrahagyva a csillagvizsgáló rejtelmekkel teli békességét.
//Köszönöm a játékot! //
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Visszatartott levegővel hallgatom a mágust. Mint kiderül, ő is az idő tájt találkozott vele utoljára, de legalább neki több fogalma van arról, hogy az elmúlt időszakban hol lehetett, vagy épp még mindig van. - Értem, akkor nincs baja – felelem egy leheletnyivel felhőtlenebb hangszínnel. Már kezdtem aggódni érte, mert a héten elrejtettem neki a gyűrűt, de pár napra rá még mindig ugyanott hevert a kertben. Azt hittem, baj történt, vagy talán egyszerűen csak kihunyt az érdeklődése irántam. De Ezaras szavai valamilyen szinten megtudtak nyugtatni. Érzem, ahogy a halvány pír elönti az orcáimat, mihelyst felajánlja, hogy üzen helyettem, én pedig akaratlanul is tiltakozásba kezdek. – Nem, nem kell, köszönöm – erőltetett mosolyom a szemeim nem tükrözik vissza, de csak reménykedhetek benne, hogy nem veszi észre ezt. – Majd megtaláljuk egymást akkor hamarosan – a kezemben gyűrődő pergament még inkább magamhoz szorítom. Kezdem megbánni, hogy egyáltalán rá kérdeztem. Mi történik, ha elmondja neki, hogy róla érdeklődtem? Talán szörnyű kémkedőnek fog tartani, és ha eddig alaptalanul is azt gondoltam, hogy már nem érdeklődik irántam, most már biztos, hogy ez lesz a vége. – Köszönök mindent – bólintok és igyekszem terelni vissza az eredeti témára a szavakat. Ennyi mellébeszélés elég is volt mára. – Mikor jöjjek legközelebb?
Homlokomon halovány ráncok gyűrődnek az arckifejezése láttán. Talán nem effajta válaszra számított? Vagy szégyellné érdeklődésének leplezettnek remélt nyíltságát? Elvégre kérdései nem másra engedtek következtetni, mint puhatolózására Rhysand személye és társasága iránt, melynek legkézenfekvőbb talaja a közös út volna, amit a mágiában képviselnek. Mégsem különös reakciója köti le a figyelmemet, hanem a kérdéseimre - melyek a látszattal szemben önös érdekeket táplálnak - adott feleletei. Hagyom egy kicsit a nyelvemen ázni a meghűlt tea keserű ízét, mielőtt lenyelve a kortyot újfent a leány felé fordulnék. Egy héttel ezelőtt. Akkor utaztam el, ami a jelen problémájának tükrében jóformán semmit nem nyom a latba. Nem adott útmutatót, halovány irányvonalat az eltűnésének megfejtésében, kizárólag rajtam kívül eső elfoglaltságaiba engedett kicsiny bepillantást nyerni. Egy részem valahol örömét leli abban, hogy nem ítéltette idejét magányra, s nehézkes helyzetének árnyékában is megtalálta a maga szórakozását, kikapcsolódását. - Hmm… Azóta találkoztam vele, akkor kapta a feladatát. Minden bizonnyal elmélyedt benne, nincs másról szó – jelentem ki egy bátorító biccentés kíséretében, bölcsen hallgatva tudásom mélységeiről. El óhajtom kerülni a bőséggel mért információk okán rügyező kérdéseket, másrészt nincs bizalmam Thorában ahhoz, hogy olyasmiben kérjem a segítségét, mellyel magam is elboldogulok. - Ha előbb találkoznék vele, mint te, átadom neki, hogy kerested – teszem hozzá, felkelve az asztal mellől, lapján hagyva a kiürült bögrémet. - Vagy szeretnél mást üzenni? - tekintek rá, nyugodalommal kutatva ábrázatát. Nincs abban semmi meglepő, ha Kóborom ragyogása az ő lényét is megérintette, a kérdés inkább az, kölcsönös mindez?
Thora Haleye Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Akaratlanul is megrándul a szemem a mágus reakciójára. Csak egy pillanatra történik meg, ám mégis látható volt a megakadása. Hogy miért tette ezt, nem tudom megmondani, de ha most azt mondja, hogy nem ismeri, hazudna nekem. De nem így történik, én pedig megnyugszom. Megemelt állal hallgatom végig Ezarast. Teljesen abban a hitben voltam, hogy hasonló irányzatot képviselek vele, de úgy tűnik tévedtem ebben. Lesütöm a szemeimet, amikor minden ok nélkül ráhibáz. Ennyire átlátható lennék? Pedig csak egy ártatlan kérdésnek indult. Próbáltam rejteni a kérdés feltevésekor az esetleges hátsó szándékaimat, de a férfi már túlságosan tapasztalt akkor, ha ennyiből sikerült levennie a nyilvánvaló indokot. Kíváncsi lennék mégis miféle feladatot kaphatott a mágustól, ha nem fénymágus, ennek következtében, nem az ő mestere. Én azt hittem, hogy minden tanoncnak a mestere ró ki feladatokat és nem más. Vagy esetleg lesznek olyan időszakok, amikor más mágus fog szárnyai alá venni az órák jelenlétében? Gondolataimban vállat vonok, most úgyis a legfontosabb az, hogy kiderüljön merre is jár ez a titokzatos kóbor lélek, ahogy ő mutatkozott be nekem először. – Nagyjából egy héttel ezelőtt – a vállvonás, melyet előbb fejben tettem, most fizikailag is megteszem Ezarasnak. Hihetetlen, hogy már eltelt egy hét azóta az este óta, bár egy-két nap után elveszítettem az időérzékemet, mert teljesen belefeledkeztem a Nasir által kihozott könyvtári könyvekbe, és minden egyes feleszméléskor csak azt vettem észre, hogy már alábukott a nap a látóhatáron a tenger felett. – Volt egy kisebb ünnepség a kikötőben, és elvitt oda – felelek neki őszintén. Nagyon jól éreztem magam ott, amit valamely szinten a kettőnk ivós játéka alapozott meg, de ezt se Rhysand-nak, se magamnak nem vallanám be. Nem lettem volna annyira bátor az ital nélkül. – Visszakísért a tornyokhoz, és az volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt – teszem hozzá, még magamat is meglepő módon, szomorúan. Bele se gondoltam, hogy hiányozni kezdett, pedig szinte egyáltalán nem is ismerjük egymást még.
Szemöldökeim leheletnyire egymásnak vonódnak, amint rádöbbenek, mindvégig a hátának beszéltem, ám nem gyarapítom az önérzetes mesterek táborát, kik effajta viselkedésen háborodva kelnének dühre. Volt már szerencséje a mágustornyoknak tanonchoz, aki megszólalni sem volt hajlandó az igézeteken kívül, s a leány úgy vélem, inkább rejtette el előlem az arcát a sikertelenség oltárán, semmint tiszteletlenségből. Különösebb megjegyzés nélkül nyújtom hát át számára a papírt, s már emelném a számhoz a feketére mázolt kerámiát egy újabb kortyért, amikor felteszi a kérdését. A mozdulatban óhatatlan akadok meg, és a szemhéjaim halovány, pillanatnyi rezdülését sem tudom véka alá rejteni a szívemnek kedves név hallatán, melynek gondolata napról napra egyre csak nehezíti a lelkemet. - Ismerem őt, igen – vallom meg őszintén, nyugalmat erőltetve a vonásaimra, mialatt lassacskán felemelem rá a tekintetemet. Eleddig nem gondoltam bele, a drága Kóbor lelket még kihez sodorhatták kalandjai az elmúlt hónapokban a tornyok falai között, pedig nem afféle jellemnek képzelem, ismerem, ki a magány burkában lelné örömét. Mégsem láttam túl saját tapasztalataimon. - Nem a mi utunkat járja, ha erre volnál kíváncsi – mosolyodok el leheletnyire, mielőtt lassacskán oldalra billenteném az államat. - Érdeklődsz iránta, ez a napnál is világosabb. Ugyanakkor engem is érdekelne a holléte, tartozik számomra egy feladattal – fordulok vissza a bögrémhez, megejtve végre a kortyot, melynek keserűsége újdonsült erővel marja végig a nyelvemet. - Hol s mikor láttad utoljára? Talán kiindulhatunk ebből – kíváncsiskodok leplezetten.
Thora Haleye Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Szomorúan nézem végig, amint a rózsa, melynek szirmai csupán fényből szövődtek, szép lassan elhalványul és a semmibe vész. Sóhajtok egyet. Menni fog, idővel ~ visszhangzik a fejemben Ezaras mély hangja. Magamat okolom, amiért képtelen vagyok egy ilyen egyszerűnek tűnő varázslatra is. Hallom, amint beszél hozzám, de én csak mereven az üres tenyeremet bámulom. Nem szabad érzelmekből idéznem. Muszáj megtanulnom kontrollálni, mert több problémát fogok okozni mintsem segítek. De miért nem megy? Az istenekre, miért vagyok ennyire szerencsétlen? Érzem, amint a kétségbeesés és az idegesség felfokozza a légzésemet. Neki annyira könnyedén megy… Tenyeremből, mellyel próbáltam elvenni a fényrózsát, ekkor halvány fény nyílik meg. Félve, és megijedve pillantok oldalra Ezaras felé, aki még mindig a pergamenre fókuszál s nagyon hálás vagyok mindennek is, hogy háttal állok neki. Erővel szorítom ökölbe a kezem, körmeim fájdalmasnak vágnak bele a bőröm pórusaiba, én meg szorított szemekkel igyekszem lenyugtatni az idegességet, hogy vele együtt eltűnjön a fény, melyet megint csak sikeresen tudatomon kívül hoztam létre. Öklömet a számhoz szorítom, mintha csak suttoghatnék hozzá. – Ne most – ismételem magamnak suttogva a két szót. Várok pár másodpercet, hallom ahogy a toll serceg a papíron miképp a férfi a betűit veti rá. Elképzelem, amint édesanyámmal a tornácon üldögélek este, és csak mutatja a csillagokat. Elképzelem, amint édesapám a nyakába vesz még kicsiként, és azt játsza, hogy ő egy nagy szörny, amit én bátran és sikeresen megtudok lovagolni. Mind-mind kellemes emlék, ami megnyugtatja háborgó lelkemet a rossz napokon. Óvatosan kinyitom a szemeimet és vele együtt a tenyeremet. A fénynek nyoma sincs. Megkönnyebbülten, újfent levegőhöz jutva fordulok Ezaras felé, és egy nagyot nyelve átveszem tőle a pergament. Gyorsan végigfuttatom a tekintetem a sorokon, melyek különböző könyvek címeit tartalmazzák. Úgy tűnik, megint Nasir segítségére lesz szükségem. Még mindig kicsit zavarodott ábrázattal, de bólintok a férfinak. Már rázni kezdeném a fejem, hogy nincs semmilyen kérdésem, amikor eszembe jut egy. - Nem ide köthető, de… - egyik lábammal a másikra helyezem az egyensúlyomat. – Ismer esetleg itt egy tanoncot? Rhysand a neve – teszem fel végül a kérdést. Bár nincs köze a mostani óránknak, sőt, úgy alapjába véve teljesen független mindentől, de mesterként bízom benne, hogy mégis csak tud valamit az itt élő emberekről. – Tudom, hogy itt lakik a tornyokban, de nem tudom hol. Tudja esetleg, hogy napközben merre találnám? Vagy esetleg azt, hogy mit tanul? – A férfi túlságosan rejtelmes, és feltűnt már, hogy napközben szinte sose látom őt. Ha a gyűrűmet küldöm neki, akkor eddig este bukkant fel csak. Nagyon furcsállom az őt körbe lengő rejtélyt, és gondoltam nekiállok kicsit utánanézni a dolgoknak, ami mi sem lenne egyszerűbb, mint egy mesterrel beszélni, aki talán látta már valamelyik órán vagy bárhol itt.
Túlzott csöndjének okán visszakövetem pillantását a mennyezet díszeire, melyek gyanítom, jobban lekötik a figyelmét, mint bőven mért szavaim. Ritkán találkozni afféle tanonccal, ki szomjazza a tudást, mégsem kérdez, mutat komolyabb érdeklődést az elhangzottak iránt, ugyanakkor érthető a részéről, hogy sok minden új még itt a számára. Eltökéltségével szemben elébb meg szükséges szoknia a mágia s El' Alora csodával határos természetességét, hiszen, amíg a tudatot leköti az újdonság varázsa, képtelen bármi másnak a befogadására. És talán emiatt nem sikeredik a varázslata sem, többek között. - Menni fog, idővel – jegyzem meg, hagyva elenyészni a fényrózsát, majd elhagyva közelét, visszahelyezkedek az asztalhoz, áthúzva a magam térfelére a tollat és a papírt. - Könnyebbnek tűnhet az érzelmekből táplálkozni, de nem az a helyes út. Meg szükséges tanulnod kontroll alatt dolgozni, hogy valamirevaló fénymágus válhasson belőled. Egyelőre gyakorold a Fényszövést, nyugalomban, érzelmek és erőlködés nélkül. S Árë hatalmának elfogadását – magyarázom, gondossággal kanyarintva a pergamenre cirkalmas betűimet, melyek rövid időn belül egy listát bontakoztatnak ki magukban. Mihelyt kész vagyok, Thora felé nyújtom kiegészített jegyzetét, melyen mindenféle kötetek címei szerepelnek a vallásról, a mágia alapvetéseiről, a fény útjáról vagy éppen a meditációról. Elébb a háttértudását ildomos bővíteni, hogy elméjét maradéktalanul a gyakorlásnak szentelhesse. - Legközelebbi találkozásunkig ásd bele magad ezekbe a könyvekbe – pillantok fel rá nyugodalommal, s ha elvette tőlem a papírt, visszatérek a teám kortyolgatásához, bár kisebb elégedetlenségemre már teljesen kihűlt. - Volna kérdésed?
Thora Haleye Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
- Valami olyasmi. S van is mi emlékeztessen rá – magam elé nézek bambán, és akaratlanul is megérintem a vállamon éktelenkedő heget, melyet minden egyes alkalommal gondosan eltakarok. Bár már begyógyult, bőrömet egy életre elcsúfította, emellett amolyan időjárásjelzővé is vált, mint sokaknak bármely sebesülés. Ha vihar közeledik, előszeretettel szúr bele a fájdalom, még akár csak egy pillanat erejéig is. Tekintetemmel követem a férfiét, és én is felnézek a fejünk felett lelógó gömbök sokaságára. Mindegyik más, színben és méretben egyaránt, mégis mintha egy rendszert alkotnának. Talán ezek lennének az éjszakai égbolt csillagainak felnagyított másai? De ahhoz túl kevés, hisz megszámlálatlanul sok égő fénypont van fent az égen. Fókuszomat a gömbökről egy halvány, sárga fénysugár húzza vissza Ezarasra, és tenyerére. Hallottam az igét, de a tekintetem csak annak következményére vándorol vissza a plafonról. Még mindig az apró fényrózsát figyelve teszem vissza óvatosan a tollat a tartójába, és kezeim segítségével felhúzódom az asztaltól és vele együtt a székből, hogy a mágus elé léphessek. Egy ideig a látványon időzöm, majd Ezaras arcára sandítva bólintok egyet. Tenyeremet felfelé tartva, és erősen koncentrálva suttogom el a varázsigét, majd várok. S várok… s várok. De nem történik semmit. Megcsóválom a fejemet majd kicsit lerázva magamról a feszültséget, amit a hirtelen nem várt bukás okoz, élesen kifújom a levegőt. Összeszűkült szemekkel mondom el újra a varázsigét, ezúttal kicsit hangosabban. De semmi sem történik. Halkan ciccentek egyet a nyelvemmel, és húzott szájjal nézek fel vissza Ezarasra. – Így nem megy – sóhajtok fel megsemmisülve. Talán a nyomás, amit most akaratlanul is rám helyezett a férfi, de valami hiányzik most.
- Minden bizonnyal a szemed felnyitása mellett rémisztő tapasztalás is lehetett egyben – tekintek rá megértéssel, nyitva hagyva számára a lehetőséget az élményeinek megosztására, amennyiben kívánja. Azonban konkrét kérdésekkel ezúttal sem ostromolom, ritka, ha a türelmetlenségnek ekként hódolok. Helyette összekulcsolva az ujjaimat az alhasam magasságában, eltűnődötten pillantok fel a mennyezetről aláfüggő megannyi bolygó vélhetően a valóságot éppen csak megközelítő mására. - Hiszek az istenekben, noha az én, a mi hitünkhöz nem elengedhetetlen az ima, a templomok oltalma, úgy gondolom. Nevezheted a felsőbb hatalmat Árënak, Napnak, Fénynek... mi sem bizonyítja jobban jelenlétét mint a fénypászma, melyet a tenyerünkben dédelgethetünk – magyarázom csöndesen, lassacskán visszavezetve szemeimet a leányra. - S hogy bizonyos varázslataink a hitetlenekkel szemben hasznosíthatóak – teszem hozzá, alig-mosolyt engedve az ábrázatomra kúszni. Közelebb lépek hozzá, ügyelve arra, hogy így se legyen szükséges a nyakát törnie ahhoz, ha fel kíván rám nézni. - Nekünk, varázslóknak nem lételem a vallási szokások tartása. A legfontosabb elfogadnunk, hogy az erőnk miből eredeztethető. Ha megértjük, tiszteletben tartjuk a forrását, kezelni is tudjuk – biccentek felé, majd megemelem az egyik kezemet könyökben hajlítva, s az ujjaim között a levegőt csippentve hintek el egy röpke varázsigét, amelynek nyomán aranyozottan szikrázó fény-rózsa bontja szirmait közöttük. Felé nyújtom, tekintetemet gondossággal pihentetve a jelenségen. - Hallottad az igézetet, pusztán egy szó. S a varázslat sem ismeretlen a számodra. Tedd félre a pennát, s koncentrálj – kérem csöndesen. - Képzeld el, hogy a fény egy ajándék, egy kegy, melynek a megérintésére méltónak találtak az istenek. Fogadd el, hogy nem holmi rejtély s misztikum, amit látsz, hanem a részed, amelyet megébresztve a tiéd lehet ez a virág. Koncentrálj, mondd ki az igét, és vedd el tőlem anélkül, hogy megpróbálnád megérinteni – mosolyodok el jámboran, türelemmel várva, hogy figyelmét összpontosítva erejére találjon, és a megfelelő módon egyengesse a hatalmát az óhaja alatt. - Ám óvakodj a túlzott erőlködéstől, légy alázattal a mágia iránt és hasznosítsd szelíden. Érzékeny, akár a rózsa, de éppoly fájdalmasat is tud szúrni a tövise.
- Rendben – bólintok a mágus felé miután végighallgattam őt. Egy pillanatra újra bevillan az emlék az ünnepségről, és amit alkottam Ezaras előtt. Egyáltalán nem voltam tekintettel a többi jelenlévőre, és csoda, hogy csak egy fénygömböt idéztem elő, s nem valami tűzoszlopot. A titokzatos, elátkozott nő jut eszembe ezután, akinek emléke még jó, hogy nem ugrott be elsőre, amikor soroltam Ezarasnak, mik történtek velem. Világosan megmondta, hogy teljes egyszerűséggel megöl, ha valakinek el merem ezt mondani, és valljuk be, így, hogy nem tudom még irányítani az erőmet, a kardom meg Nulportban maradt, könnyedén meg is tehetné. Bár a tette nem maradna sokáig elfedve, elvégre ha Ezaras tényleg tanoncává tesz, kötelező megjelenéseim lesznek előtte, és ha csak egyikre nem jelenek meg, remélhetőleg van benne annyi, hogy keresni kezd. Ez utóbbit viszont csak úgy fogom tudni elérni, ha megmutatom, hogy minden egyes alkalommal számíthat rám, és talán feltűnik neki, hogy probléma van, ha egyszer nem tettem. Közelebb húzódom a székkel az asztalhoz, és kinyújtom a karomat az imént letett íróeszközökért és pergamenért. Ujjaim közé veszem a tollat, és egy ideig csak méricskélem. Nagyon rég nem írtam levelet, sőt igazából semmit, és félek, hogy már nem emlékszem az írás tudományára. Gyakorlásképpen a tintába tolom a toll hegyét, majd a pergamen tetejére felkarcolom a nevem. Kicsit csálék, kicsit aprók, de olvasható. Teljesen más olvasni és írni, én pedig inkább az olvasást preferáltam eddig. Legalább ebben is felfejlődöm majd itt. Összeszedve magamat, a toll hegye hangos sercegéssel indul meg a pergamenen, levetítve a mágus szinte összes szavát. Ráhajolok a lapra, és csak akkor egyenesedek vissza, mikor felteszi nekem a kérdését. – Sok mindent át kellett gondolnom az Ősök Éjjele után. A jelenlegi véleményem, hogy ha ez itt mind létezik, akkor biztosan léteznek nálunk sokkal nagyobb hatalmú identitások is. Valami van ott fent, amit mi el se tudunk képzelni – felelem neki őszinte szavakkal. Régebben egyáltalán nem hittem ezekben, mindig is a „hiszem, ha látom” irányba tartoztam, de azóta sok mindent történt. – És maga? – a kíváncsiság engem is körbe ölelt, s úgy gondolom, ha megalapozott bizalommal szeretnénk együtt dolgozni, illene elkezdeni rendesen megismerni egymást. Arról nem is beszélve, hogy tényleg érdekelt az ő véleménye.
//
Nincs baja… Ezt pusztán én is remélni tudhatom, ugyanakkor nem hiszem, hogy macska voltát véletlen mérte rá a sors, hogy helyette lehetett volna inkább holló vagy kezes öleb. Ó nem, túlélő ő, még ha olykor minden követ meg is mozgat annak érdekében, hogy ne így legyen. Bíznom szükséges benne, hogy jelenleg nem dacol az istenek kegyével, és kizárólag négylábú testének rabsága tartja vissza attól, hogy felkeressen.