The order of the Sea V.

Tulveron Krónikái :: Lezárt alternatív

Egy lassú, kifejezett pislogással, majd az arcom végigdörgölésével igyekszem lerázni magamról a kellemetlen érzeteket, ám nem, hogy csillapodna tapasztalásom, egyre dacosabbá válik. Igaz, némiképp hullámzik az erőssége, ugyanis Calylenia mellett olykor-olykor magam is kiértek beszédrészleteket, de az összkép képtelen formát bontani a tudatomban – s ebben a najád karcsú tolmácsolása sem segít. Derekammal megtámaszkodom az ablakpárkánynál, míg kezeimet hátrasimítva belé kapaszkodom.
- Még mindig azt vallom, körültekintőbben kellene eljárnunk… Aleraniel szerint akad más mód is, hogy visszaállítsuk az ősi rendet. Tán megfejthetjük és visszacsinálhatjuk a fajok rejtelmeit, vagy elnyerhetjük a képességeiket, de miféle áron? - mintha az eddig csöndben író szólalna fel az asztalnál, ám a beszédéből csekély, amit megértek. Viszont az a napnál is világosabb, hogy a nőt türelmetlenné teszi a véleménye. Meleg nedvességet érzek az orromból aláfolyni.
- Neldor, az Ősi rend tanai színtiszták és évszázadokra nyúlnak vissza. Kegy, hogy ráleltünk, s kegy, hogy szolgálhatjuk a célját… Tekintsd filozófiának, világnézetnek, hitvallásnak, magad is egyetértettél azzal, hogy a világ jelenlegi rendje nem maradhat. Ennek pedig ez a módja, vivernek és najádok – teszi karba a kezeit csökönyösen, azonban, hogy a továbbiakban miről értekeznek, számomra egészében a köd homályába vész. Összevont szemöldökökkel nyúlok az orromhoz, melyről élénk vérem piroslik vissza, s ekkor értem meg, hogy a látomásban vagy különös világban töltött időm alaposan meg van számlálva. Nehézkesen szívva magamba a levegőt szedem össze az erőmet, hogy a tenger gyermekéhez léphessek, és a felkarjára szoríthassam az ujjaimat.
- Nem hiszem, hogy sokáig bírom itt… Ne eressz el, hogy bizton együtt térhessünk vissza – magyarázom neki csöndesen, igaz, szavaim helyességében magam sem lehetek biztos. Elképzelésem sincs, vissza fog-e velem térni, vagy a vére okán addig marad, amíg kívánja, de az kétségtelen, hogy az én világhoz fűződő kapcsom egyre gyengül. Néha-néha megtörik a köröttünk elterülő látvány fátyla, hol vakító fényt, máskor merő sötétséget engedve át, aztán egy határozott rengés kíséretében végtelen feketeség telepedik az érzékeimre. S legközelebb már a szobám padlóján ér a kíméletlen ébredés…

// Köszönöm a játékot! //

Egymásnak vont szemöldökökkel fogadom kérdését, hisz Ylore városáról már értekeztem a számára az alkímiát érintő érdeklődése okán a Druidák partján, noha nem tagadom, akárha egy másik életben esett volna, oly sok minden történt azóta. Legalábbis a magam részéről, ugyanis rá kell döbbenjek, semmit sem tudok arról, miként boldogult a tornyok falai között Calylenia a távollétem s egyéb elfoglaltságaim alatt. De az idő most sem kedvez a kíváncsiságomnak.
- Az elfek otthona, benne foglaltatik a város, mely az alkímia fellegvára. Nem veszélyesebb mint a birodalom többi királysága – magyarázom csöndesen, eltűnődötten fixírozva tekintetemet a tornyon, mialatt számot vetek magamban arról, körülbelül milyen távolságra és pontosan hol lehetünk tőle. Ha létezik még ez a hely, úgy tudatunkhoz térve rálelhetünk, ahhoz viszont minden részletre szükségünk lesz. Persze figyelmem nem hordozhatom sokáig a tájon, mivel mögöttünk a rezzenéstelen világba élet költözik, akárha láthatatlan papírlapokról csordulnának alá a betűk, hogy formát bontva tolmácsolhassák értelmüket. Érzem magamon a tenger gyermekének pillantását, mégsem nézek el felé, ugyanis érdeklődésemet jobban megkapja a társalgás a három elf között. Különös mód nem a saját nyelvükön beszélnek, hanem a közösön vitatják meg nézeteiket. Legalábbis az el-elcsípett szavakból erre következtetek, hiszen magam sem tudom milyen okból kifolyólag, de mintha hirtelenjében víz alá került volna a fejem; tompán érnek el hozzám a hangok, a fülem zúgni kezd, és az orromat is furcsa nyomás telíti el. Talán a világnak most támadt kedve tudatni velem, nem szívesen lát a vérem híján…
- Miről beszélnek…? - kérdezem csöndesen a leányt.

Az erős fényjelenséggel kísért tapasztalást halovány bizonytalanságérzet követi a gyomromban, mint, mikor először kíséreltem meg az atyám oldalán a teleportkristályok hatalmával élni. Ezúttal igaz, nem szökik ki a vér az ábrázatomból és a térdeim sem bicsaklanak, így a félhomályhoz lassan szokó tekintetemet hamarost állíthatom a környezetünk feltérképezésének szolgálatába.
- Elképzelésem sincsen… - suttogom fakó hangon, felmérve a helyiséget, mely vajmiféle tárgyalószobának tűnik, közepén nyolcszögletű asztallal, amelynek lapján a már megszokott szimbólum ékeskedik. Túlzott részletességgel mindenesetre egyelőre nem tudom behatárolni a szobát, ugyanis a látóterembe kúszik Calylenia keze. Érdeklődéssel süppesztem le tenyerére lelkem tükreit, amin az imént ejtett sérülésnek már nyoma sincsen, ellenben a jelkép egy szegmentuma villan fel rajta, majd tűnik tova. - Meglehetősen érdekes… - jegyzem meg csöndesen, és amennyiben engedi, kezeim közé veszem a sajátját, puhán megtapogatva hüvelykujjaimmal bőrének keskeny redőit. Ám bármiként vizsgáljam, nem tapasztalok rajta semminemű furcsaságot. - Úgy vélem jel volt ez afelől, jó úton haladunk – biccentek felé, aztán elengedve kacsóját, lépek az ablakhoz, ami zord, hegyes-völgyes tájra enged rálátást nyerni. Nem különbözne sokban a megannyi hasonló vidéktől, amennyiben az egyik hófödte vonulat oldalán nem magasodna egy jól ismert, romos torony. Noha teteje még eredeti pompájában áll, mi legutóbb húsz esztendeje lehetett így utoljára.
- Ylore királyságban vagyunk. Vagyis, amit látunk – osztom meg a tenger gyermekével a megállapításomat, egyelőre az időbéli vagy térbéli különbségekről nem ejtve szót. Leginkább, mert az asztal felől eleinte egészen éteri, majd egyre erősödő hangfoszlányok vonják magukra a figyelmemet. A bútor lapján betűk sorai kezdenek kirajzolódni a beszédhangokkal szinkronban, majd az írás felnyúlva holmi láthatatlan kapaszkodókra, apránként egy-egy alakot bontakoztatnak ki előttünk, s addig-addig sűrűsödnek, színesednek a betűk, amíg hús-vérnek ható elfekké nem válnak. Megdermedve figyelem őket, igaz úgy fest, nem különösebben vesznek rólunk tudomást, miként az asztalt körbeállva tanácskoznak összesen hárman; két férfi és egy nő.

Kérdése okán egymásnak vonom a szemöldökeimet, tűnődve, olykor merre hagyja a leány fajtájának élelmességét. Feltételezése akár lehetne sértő is, amennyiben önbizalmamon könnyedén volna szokása csorbának esni, ám inkább döbbent meg a következetlensége.
- Fogadd el, hogy ne ragadjon el az őrület. Miért tennék bármit, ami számomra sem előnyös? Szedd össze magadat, tenger gyermeke, szükségünk lesz rá – tekintek rá enyhe bizonytalansággal. Hangomban talpalatnyi hely sem jut a kioktatásnak vagy a haragnak, mindössze szeretném, ha kettőnk elméje és figyelme összpontosulna az előttünk álló problémára ahelyett, hogy valamelyikünkké maga is a nehézségeink részévé válna.
Haladásunk közben nem kerüli el a figyelmemet a jelelése, mely olybá tűnik senkinek nem szól. Legfeljebb egy-két kifejezés, amit képes vagyok belőle elcsípni, ám mint a korábbi jelenségnél, ezúttal is túl gyorsan fűzi mozdulatait ahhoz, hogy csekély tudásom birtokában megértsem a mondanivalóját. Ehelyett az előttünk álló talánynak szentelem a gondolataimat. Őszintén megvallva hajt az érdeklődés aziránt, miféle hatással tudunk lenni a környezetünkre, egyáltalán, magunk is teljesen a részévé váltunk-e, noha tekintve, testünk szilárdsága mit sem fakult, akadnak még kérdések, amelyek egyelőre megválaszolatlanul maradtak.
- Próbáld meg – bólintok, s kizárólag azért nem a saját tenyeremet kínzom a kővel, mert eddig is Calylenia vére vezetett minket, konkrét vagy átvitt értelemben. A vére nyitotta a könyvet, a rokonai kísértek bennünket, úgy talán a kiutunkat is vöröslő élete kínálhatja. Megsebzi hát magát a kővel, amelynek rücskös éle alatt sűrű folyam csordul alá, meghazudtolva feltételezéseink egy részét. Csakhogy tanakodni különösebben már nem marad időnk, a lábunk alatt a föld rengeni kezd, míg a kopár részletek fényleni, egyre erősebben és vakítóbban addig, amíg a hófehér semminél már egyikünk sem láthat többet. Mire pedig elkezd csitulni a kínzó ragyogás, már egy egészen más környezetben találhatjuk magunkat.

Az elméjének épségéről szőtt aggodalmai otthonukra lelnek mind a tudatomban, mind a szívemben, ugyanis ha valamivel, ezzel az érzettel az utóbbi időben egyre inkább azonosulni tudok. Mégis elsimulnak a vonásaim a megfogalmazást illetően, hiszen ennél érzékletesebben és igazabban nem is szólhatott volna; az elménk nem mindig a barátunk.
- Úgy hát ne dacolj vele, fogadd el, hogy amit most látunk és tapasztalunk, olyasmi, mely nem a józan észnek való – kínálok szerény vigaszt a nehézségre, ami következő ráismerésével bizton veszem, könnyeden foszlik semmivé. Az egyik elsuhanó alakban a vérét véli felfedezni, minden bizonnyal azok egyikét, akiket elragadtak tőle a tengerből. Meglehet, ha tudatosabban figyelnék a köröttünk lebegő alakokra, határozottabb választ kínálhatnék a kérdésére, mégis az álláspontom változatlan; olykor bölcsebb a kíváncsiságot elengedni, mert ismeretlen környezetben rafináltan vezethet tévútra.
- Remélem, hogy nem… Ám a lehetőséggel szemben is fel szükséges vértezni magadat – pillantok rá elnézéssel, együttérzéssel, mielőtt folytatnám az utunkat a célunkhoz. A fűben kirajzolódó írás nem ígér semmi jót, azonban a tejfelhajú leány által levont következtetést hallva komorodik el igazán az ábrázatom, s gyűrődnek általa mély ráncok a homlokomra. Egyértelműnek hat a világ kívánsága, de mi van, ha ez sem több puszta ámításnál?
- Noha ajánlatod nemes, nem gondolnám, hogy ez lenne a megoldás – tekintek rá újfent, végigsimítva a szakállamon. Töprengésem aláfestése gyanánt lassú sétába kezdek a kicsiny földrészleten, szemeimet szigorral fixírozva a kopár cirádákon. - Ha valóban a szellemvilágot járjuk, az azt jelenti, hogy a testünk… a szellemek között csak szellemként válva járhatunk – fogalmazom meg nem éppen jó szívvel a következtetést. - Kétszer pedig nem válhatunk szellemmé, nem gondolod? Talán másra van szükség… Netán a véredre, az életre, amely kitölti a lényedet – kapom fel rá lelkem tükreit.