The order of the Sea V.

Tulveron Krónikái :: Lezárt alternatív

- Lehet, hogy csapda, körültekintéssel kell hát megközelítenünk – bólintok, mielőtt útnak eredve megpróbálnám a mágiámat. Csekély bizalmat szenteltem a sikerességnek, bár egyelőre még az sem kizárt, hogy önnön magam korlátai fognak vissza egyedül. Mégsem olyan információ ez, amit lelkesen osztanék a najáddal, noha ő mindennemű kertelés nélkül avat be kissé túlzó aggodalmaiba. Megemelt szemöldökeim alól pillantok rá.
- A szobámban vagyunk abban az esetben, s Alorában, az otthonomban. Hidd el, senkinek sem ez lesz az első gondolata, ha netán ránk találnának – magyarázom, igyekezve megnyugtatni ez irányú fenntartásai felől, igaz, bővebben nem marad időm kifejteni a gondolataimat, hiszen a következő szigetre érve különös tapasztalás ölt formát köröttünk. Válasszal nem felelhetek Calyleniának, magam sem tudom ugyanis, mit látunk éppen - legfeljebb találgatások gördülhetnének alá a nyelvemről. S ugyan meglehet, a kíváncsiság erőt vesz rajtam, annak tükrében, hogy a tenger gyermeke sem bizonyos a jelenség kilétében, inkább a tovább haladás mellett határozok. Hátát finoman érintve a lapockái között terelgetem a következő fényösvény felé, mely meredeken emelkedve fog minket elkalauzolni egy újabb földrészletre.
- Gyere, ne kísértsük a sorsunkat – noszogatom meg szavaimmal is a leányt, és amennyiben követ, csillámló híd gördül csillámló híd után a lábaink alatt. Emitt-amott újabb alakok közelítenek meg bennünket, olykor állatok képében, máskor ismerősnek ható arcokat magukra öltve, de egyetlen alkalommal sem akadok meg alaposabb szemrevételezésre. Tudni kell, mikor szükséges hátrahagyni az érdeklődést a józan ész oltárán, s ez most az a pillanat. Szóval kitartással szelem Calylenia oldalán a különleges világ ragyogó útjait, addig, míg el nem érünk a célunkhoz.
- Ez volna az – jegyzem meg csöndesen, végigmérve a földet, melyen mintha zöldellőbb, dúsabb lenne a növényzet. Tán éppen emiatt szembetűnő, hogy bizonyos részeken viszont teljesen kikopott, melyhez közelítve lassacskán arra is rájövök, hogy miért. Elf betűket formáznak a kopár foltok. - Cuilë an cuilë. Annyit tesz, életet az életért.

Felszólalása okán a mutatott irányba szökken a figyelmem, ahol a korábban felfedezett szimbólum dereng fakón. Biccentek egyet, mielőtt még puhatolni kezdeném az ösvényeink biztonságát, habár kétséges, mennyire szeszélyes ez a világ s meddig élvezhetjük a kegyelmét. Csupán remélhetjük, a csillámló utak nem vesznek ki idővel a lábaink alól, hogy lényünket a feneketlen, ragyogó mélység ölelhesse magába.
- Úgy fest oda vezet az utunk. Noha gyanúsan egyértelmű – morfondírozok, de meg sem várom Calylenia észrevételeit, megindítom lépteimet az első hídrészleten, hisz egy helyben ácsorgással nem fogunk soha előrébb jutni. S ha valóban a szellemvilág földjeit tapossuk, az időnk bizony véges.
- Ha szörnyekkel kell szembenéznünk, akkor nem lesz sok esélyünk. De itt sem maradhatunk – pillantok hátra a leányra, türelemmel várva, hogy csatlakozzon hozzám. Kérdése viszont belátom, újfent eltűnődésre sarkall. - Ezt könnyedén kideríthetjük – bólintok, majd megemelve tenyeremet kísérlek meg fénygömböt idézni. Tény s való, az esetemben nem számít biztos válasznak a sikertelenség, mégis érzem az elevenem legmélyén, hogy halovány fodra, annyi sem mozdult meg bennem a mágiának. Megadó sóhajjal engedem le a kezemet.
- Attól tartok a mágia nem lesz a segítségünkre. Ám reménykedjünk, ha valóban a szellemek világát járjuk kívülállóként, nem lesz ránk hatással, ami itt történik – magyarázom csöndesen, amint felsétálok az első földrészletre a tenger gyermekével. A fénypontok itt mintha sűrűbben szálldosnának, s kis idő múltán egyetlen formává rendeződnek; egy, a levegőben úszó najáddá a maga természetes alakjában. Érdeklődéssel forog köröttünk, noha figyelmét leginkább a leány köti le. Talán egy őse, rokona, barátja, aki kezét nyújtva próbálja magával hívni.
- Óvatosan. Nem tudhatjuk, nem óhajt-e ideláncolni – figyelmeztetem Calyleniát, minek előtt oldalra billenteném a fejemet. - Ismered? - kíváncsiskodok óhatatlan, főként, mert kevés, mit megértek az áttetsző, lebegő alak rendkívül gyors jeleléséből.

Ámulatomat apránként írják felül a kérdései okán felcsapó gondolathullámaim, melyek között lavírozva végigsimítok a szakállamon. Ha tudnám a választ, kevéssé töltene el lenyűgözött bizonytalansággal a helyzetünk, így viszont nem tagadom, némi fenntartással méricskélem az áttetsző hidakat és a különböző magasságban leledző földdarabokat. Nem olyan messze az egyik lebegő sziget nyakán ott díszeleg vésetként a kemény kőrétegen a szimbólum, ami idáig vezetett minket, ezért ha sok minden nem is világos, az kétségtelen, hogy oda csábít bennünket ez a furcsa világ.
- Olyan kérdések ezek, tengernek csillapíthatatlan gyermeke, melyekre magam sem tudom a választ. Talán igen, talán nem – szólalok meg csöndesen, és amíg Calylenia tovább nézelődik, én az előttünk húzódó ösvény biztonságát kezdem puhatolni óvatos lépteimmel. Minekután meggyőződök róla, hogy nem ámítás, s súlyomat éppúgy megtartja, mint bárminemű híd, határozottan elsétálok a közepéig, s pusztán onnét fordulok vissza a tejfelhajú leányhoz.
- Gyere, a bámészkodással nem fogunk előrébb jutni. Bárhol legyünk, mutatni akar valamit nekünk ez a világ.

Biccentéssel konstatálom a feleletét; ha este mártózott utoljára a tenger vizében, ami talán ma vagy tegnap volt, úgy minden bizonnyal van még ideje azelőtt, hogy komolyabb probléma érné. Hozzátoldására azonban leheletnyire megemelkednek a szemöldökeim, s képtelen vagyok elnyomni az ábrázatomon egy egészen halovány, ám annál sokat sejtetőbb mosolyt.
- Fiúval? Hosszúra nyúlt netalántán az éjszaka? - kíváncsiskodok, amit jó esetben mással nem tennék meg, de a tenger gyermekének szokásait, ismerkedését az emberekkel és elvegyülését közöttük csillapíthatatlan érdeklődéssel követem nyomon. S amennyiben románcra bukkant a tornyok falai között, tán annak az esélye is megcsappan, hogy rá találjon támadni a lakóira. Márpedig efelől az aggodalmaim nem fakultak meg teljesen az ígéretével.
Idő közben mindenesetre megoldásra lelünk az ajtóm kinyitásának ügyében, és egy momentumig sem tervezek tovább várakozni a szobám falai között. Mégis egy kérészéltű pillanatra megakadok, amint nekem intézi bizakodó szavait. Elsimulnak a koncentrációtól ráncolódó vonásaim.
- Köszönöm a bizalmadat. Ki fogunk jutni innét – bólintok felé, aztán kitárom a bejárat falapjait, amelynek túloldala mintha magába akarna szippantani bennünket; elmosódott, homályos fergeteg gomolyog, fénylik előttünk, húzva magához a lényünket, és mielőtt még hátra tántorodhatnék megilletődöttségemben, mindkettőnket elnyel a furcsa, zümmögő jelenség. Végpontján pedig valami egészen különös világ fogad bennünket...
A folyosó ismert falai és kőlapjai helyett az éjszakai égbolt mélyfekete leple tárul a szemeink elé, melyeknek felszínén bizton veszem, ezernyi és egy kékesen, lilásan derengő fénypont tükröződik vissza, hiszen telis-tele ragyogják a szféra sötétségét. Talpunk alatt szilárd talaj simul a mozgásnak kevés teret hagyva, amelynek társai különféle magasságokban lebegnek a semmiben. Közöttük csillámló, áttetsző fényhidak kanyarognak, ívelődnek a maguk kecsességében, csábítva a talpat a megpróbálásukra. Megannyi irányt vetnek a tündöklő ösvények, ám az egyik távolabbi földdarab nyakán mintha ott rajzolódna a könyv szimbóluma.
- Ha ez a szellemvilág… karcsúvá válik az akarat a visszatérésre… - jegyzem meg csöndesen, merő ámulattal futtatva végig a pillantásomat újra és újra a képtelen jelenségen.