Vendégszoba

Tulveron Krónikái :: Arienthe-kúria

Pirkadt. A gyertyák már teljesen leégtek a szobában, odakint pedig halvány narancssárgás fényben úszott a láthatár. Deedra mélyen aludt mellettem, miközben én óvatosan kikászálódtam, ügyelve rá, hogy fel ne ébresszem. Finoman ráterítettem még egy szőrmét, majd az erkély felé indultam. A csípős hajnali levegő kijózanítóan ütött fejbe, visszahozva mindazokat az emlékeket, aggályokat, fájdalmakat, miket az utóbbi órák pillanatnyi boldogsága teljesen elfeledtetett.
Talán hibáztam, mikor engedtem, hogy velem jöjjön. Hogy fenekestül felforgassa az életét egy olyasvalaki miatt mint én. Hisz sokkal jobbat érdemelne, mint egy tolvaj, vagy egy alvilági fejes városszéli kúriája. Azt azonban nem bántam meg, hogy megvallottam, amit éreztem. Hogy végre megéltem mindazt, amit ezidáig csak magamba fojtottam, hisz ő is ezt akarta. A kezdetektől fogva, csak ostoba voltam és figyelmen kívül hagytam.
Annyira tökéletes volt minden, ezekben a röpke órákban. Ez viszont csak akkor maradhat így, ha lezárom azt, ami mögöttem van. Mindent, ami a kísért engem a múltamból, ehhez pedig a Vörös lándzsán át vezet az út. Drest talán már nincs többé, de azok, akik követik, még itt lehetnek. Ki kell derítenem, fell kell mérnem a terepet.
A Kék Albatrosz hamarosan nyit, azt hiszem, ideje lenne indulnom. Kora reggel mindig felfordul a kikötő, könnyen el fogok tudni vegyülni. Az elkövetkező napokat ennek kell szentelnem.
Tekintetem hosszan elidőzött a békésen pihenő Deedra lágy vonásain, miközben magamra öltöttem egy egyszerűbb öltözéket. Kedvem lett volna ittmaradni a Kúrián, vele, és csak a szőnyeg alá söpörni a problémákat, de nem, ezúttal nem tehetem. Épp eleget bújkáltam már.
Néma léptekkel távoztam a szobámból, és a város felé vettem az irányt.

Minden olyan tökéletes volt. A lágy szellő, ahogyan cirógatta a bőröm. Ölébe ülve éreztem, hogy akar engem, ahogyan én is őt ez nem volt titok, vágytól fűtött pillantásaim fúrtam kékjébe.
Lassan a finom csipke hálóingem is lekerült, és szabaddá vált a felső testem, majd teljes alakom. Finom csókokkal hintettük egymást, s boldogság járta át a szívem.
Csak mi voltunk, én és ő. Egy tökéletes pillanatban tapasztottuk össze mezítelen testünket, s adtuk át magunkat az élvezeteknek. Aiken finom érintéseibe bele borzongtam.
Odafigyelve egymás vágyaira, lassan ritmusos mozgásokban kezdtünk egy forró szenvedélye ölelkezésbe, és váltunk eggyé.
Soha sem gondoltam rá, hogy valaha megkaphatom őt. Távolságtartó volt mindig is velem, és folyton úgy viselkedett, mint ha nem látna szívesen. Pár hete kezdtem felfigyelni rá, hogy talán mosolygósabb felém, s talán igaza lenne a lopás miatta nem sikerült volna?
Egymásba fonódásunk véget nem érőnek éreztem, halk nyögéseimmel háláltam meg odaadósságát.
Félek, hogy ez az éjszaka csak egy röpke éjjel, egy meggondolatlan lépés volt részéről. Hiszen nekem többet jelentett.
Minden olyan tökéletes volt, úgy éreztem biztonságban vagyok karjaiban.
Egy mámorító pillanatban minden izmom megfeszült, s adtuk át magunkat együtt a gyönyörnek.

Mezítelen lihegő testel, fekszem mellé a paplan kutatva, hogy magamra terítsem azt. A gyertya félig leégett, s a madarak is csicseregve köszöntik az új napot. Kócos hajamba túrok, s mosolygós arccal tekintek rá. Nem tudom, mit mondjak, a boldogság látható volt arcomon. Felig felnyomom magam, s megcirógatom arcát, majd egy csókot lehelek ajkaira. Tekintettem végig fut hegekkel tarkított, ám tökéletes felső testén. Talán soha nem voltam ilyen boldog még.  

Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem játszottam el a gondolattal, mióta együtt utazunk. Hisz lassan egy hónapja, hogy a Romok klánjának táborában meggyőzött róla, hogy vigyem magammal, bárhová is vezessen az utam. Azóta minden egyes napot vele töltöttem, megismertem, megkedveltem, és azt hiszem, talán meg is szerettem... És épp ez volt, ami visszatartott attól, hogy úgy bánjak vele, mint bármelyik másik kedvemre való nővel. Mindig is elzárkóztam az érzelmektől, megkímélve magam a fölösleges kellemetlenségektől. Talán emiatt is próbáltam tagadni mindazt, amit Edellyn már rég látott rajtunk. Ám vannak helyzetek, mikor a tagadás már mit sem ér.
Persze, már Eviranban megakadt a szemem Nykon törzsfőnök szemrevaló leányán, és noha furcsállottam, hogy ebben a korban nincs még férjhez adva, nem gondoltam túl a dolgot. Hisz mit tudtam én a nomád klánok szokásairól, csak egy helyet kerestem, ahol meghúzhatom magam egy időre, ahol nem találnak rám. Akkor még a puszta gondolata is nevetségesnek hathatott, hogy bárki is ilyen hatással legyen rám. És most, alig egy hónappal később itt vagyunk.
Testünk a régóta elfojtott, s hosszú idő után felszínre törő vágy tengerében forrott össze, én pedig olyan határozott bátorsággal cselekedtem, amilyet csak a bor mámora adhatott. Teljesen átlényegültem az érzéssé, amelyről nem hittem, hogy képes leszek megélni.
Mindaz, ami rövid, ám mély és tartalmas ismerettségünk alatt, minden tagadásom ellenére talán mindvégig ott lappangott közöttünk, ezekben a pillanatokban teljesedett ki, én pedig hagytam, hogy magával ragadjon. Éreztem Deedra bőrének érintését, magamba szívtam friss illatát, és minden figyelmemet neki szenteltem. Távol voltunk mindattól, mi odakint kísértett minket, távol a tolvajlástól, az üldözőinktől, távol Dresttől és a martalócaitól, a fájdalmaktól és a rémálmoktól. Idebent csak mi léteztünk.

Néma csend ült kettőnk közé, szinte hallani lehetett, ahogyan a kanóc lassan ég. Figyeltem őt, ahogyan szavaim hatására megváltozik az arca. Soha nem láttam ilyennek. Már lassan egy éve annak, hogy elindultunk, s közös az utunk. Bennem mindig is ott volt egyfajta vonzalom, bár mindig igyekeztem hazudni magamnak, és a külvilágnak is.
De akárhányszor abba a kék szempárba pillantottam, megállt az idő. Szívem hevesebben kezd verni, libabőrös leszek, s minden porcikámba valami kellemes melegség költözik.
Hát még sem viszonzatlanok, amiket el akartam nyomni? Hajam a vállamra omlik, ahogyan apró mozdulatot teszek, zöldem pedig ajka és szeme között jár. Minden olyan békés, a tűz, fénye táncolni kezd, ahogyan egy lágy szellő beszökik az ablakon. Már talán mindenki alszik, nem hallani zajokat, csak a kettőnk szuszogását. A szuszogásomat, amiben ott a vágy, és ennek a gyötrődésnek az elengedése. Hiszen végre kimondta, hiszen végre az enyém lehet.

És ekkor finoman megérint, magához von, s ajkaink egy tökéletes pillanatban összeforrnak. Viszonzom édes csókját, amire úgy nagyon vágyakoztam, s megszűnik a világ, csak ketten vagyunk.
Olyan méz édes ez, ahogyan azt megálmodtam, testem bele remeg a vágyba.
Arcára tapasztom a kezem, s lábam át emelve, ülök az ölébe. Folytatom finoman, lágyan a megkezdett csókot, amit remélem, viszonoz. Semmit nem sietek el, kiélvezem ezt a pillanatot, amire oly rég vártam.
Soha nem voltam ilyen közel hozzá, s ölben lenni csak jobban érzem, mit is akarok. Visz a vágy, s nem akarok itt megállni. Vele akarok lenni ma éjjel.
Kezemet a tarkójára csúsztatom, s ha engedi ajkaimmal nyakát csókolom, majd vissza térek lassan finoman édes ajkaihoz. Testünk összeforr, s kívánom őt. Nem érhet véget ennyivel. Kezeit, amik feltehetően a derekamon voltak, fenekemre csúsztatom, s egy pillanatra megállva a csókkal, vággyal telien pillantok a szemébe. Újra rá tapasztom ajkaim, s jobb kezemmel mellkasát érintem, a ruhája alatt.

Mi az ördögöt művelsz Aiken, még mindig a bor beszél belőled? Összerezzentem a saját szavaim hallatán... Talán Lynnek igaza volt. Hát persze, hisz mindig igaza van, és már akkor is látta rajta, amikor én még nem. Sőt, talán rajtam is. Mégis mikor kezdődhetett, mikor csaphatott át ez a bajtársi, útitársi szövetségünk valami többe?
Közel egy hónapja már, hogy együtt utazunk, mióta magunk mögött hagytuk a Romok klánjának táborát, és nem is tudom mióta nem töltöttem senkivel se ennyi időt együtt. Azt hiszem észre se vettem, de egy ponton egyszer csak átkattant bennem valami, és azóta nem úgy nézek rá, ahogy korábban a törzsfőnök önfejű lányára, aki egyedül vágott volna neki éjszaka az erdőnek, fittyet hányva annak minden veszélyére... Persze, a bátorságát már akkor is bizonyította, amire egyből felfigyeltem, de azóta jobban megismerhettem őt, a valódi énjét.
Még mindig hüledeztem saját szavaimon, talán meggondolatlanság volt idejekorán kimondanom őket. Ahogy rápillantottam, miközben visszakérdezett, ő is ugyanolyan zavart volt, hiába próbáltam bíztató mosolyommal enyhíteni rajta.
Aiken, én... ugyanígy érzek. Törte meg a hallgatását. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepett, hiszen Edellyn már az első napokban felhívta rá a figyelmemet, amit azóta képtelen voltam nem belelátni a lány viselkedésébe. Most mégis egyfajta villámcsapásként ért, ahogy ki is mondta. Hiába volt már számos nővel dolgom, egyikük sem mondott még ilyet. És nem is igényeltem volna egyiküktől sem.
Ahogy itt ültem mellette az ágyon, egyre közelebb hozzá, zavart voltam. Noha remekül tudtam leplezni, bizonytalanságom mégis a határokat feszegette... Az Edellynnel folytatott beszélgetés után csalódottan, feldúltan távoztam az ebédlőből, így a fürdőt sem látogattam meg. Ez azt eredményezte, hogy csaknem egyheti utazás kellemelten szaga terjengett rajtam, és bár a szobámban lévő dézsa állott vizével valamelyest átnedvesítettem magam, nem sokat segített a helyzeten. Ráadásul a lent elfogyasztott több kancsónyi bor a leheletemen is erősen érződhetett.
Persze, ennek az átkozott bornak a hatása lehetett az is, hogy belevágtam most ebbe a témába, hisz jócskán éreztem még az alkoholt a fejemben, annyira viszont már magamnál voltam, hogy eléggé frusztráljon ennek minden hátulütője.
A pokolba, miért most kellett jönnie?
De ha most jött, hát most jött. Félő, hogy jobb alkalom úgyse lesz, főleg, ha holnap hasonlóan szerencsésen járok el mint Caldenben, és a Vörös lándzsa szövetségesei ízekre szednek...
Tekintetem Deedrán maradt, és habár mindig is remekül bántam a szavakkal, most mégsem jött semmi, amit mondhatnék. Jól tudtam, mi következik ilyenkor, mégis tartottam tőle. Mikor a szavak befuccsolnak, a tettek maradnak.
Mielőtt túlgondolhattam volna, ezzel kínosabbá téve a hallgatást, szelíden átkaroltam, és megcsókoltam.

Már észre se vettem, s valóban közel voltam hozzá, ám talán úgy éreztem ez nem gond. Aludtunk mér együtt a csillagok alatt, és töltöttünk elég időt talán már ahhoz. Nem is láttam megdöbbenését, szóval megnyugodva nyugtáztam azt, hogy nem bánja.
Ujjaink össze fonódása kellemes melegséget árasztott egész testemben. Kis habozással, ám engedte, s egy pillanatra azért megrémültem, hogy tolakodó voltam. Ám már egyszerűen képtelen vagyok parancsolni a mozdulataimnak, olyan rég próbálok mindent előzni. Már talán egy éve, vagy több ideje fonódott össze az utunk? Nem tudom, de az óta igyekszem eltemetni magamban mindent, főleg mert eddig soha nem éreztem viszonzást, s tán eddig csak az elutasítást éreztem. vagy rosszul gondoltam?
Halvány mosoly csillant fel arcán, s szóhoz nyitotta ajkait. Sóhajtottam, nyugtázva szavait. Valóban, csúfos.
Ám ekkor újra megered a nyelve, s figyelmesen hallgatom.
Pillanatra nem tudom hova tenni szavait, lepillant összefonódott ujjainkra, s levegőt is elfelejtek szinte venni. Finoman pillantok fel pilláim alól.
- Fontos. – Ismétlem el egészen halkan, meglepődve, csámcsogva rajta. Majd kékje az én tekintettem keresi, amit viszonzok. Szavaira, elengedtem a kezét, s rémült arccal pillantok. Nem akartam megbántani, ám a szavai nem vártak voltak.
- Tessék? – Kérdezek rá újra, de nem várok rá választ. Nem azért mert nem értettem, hanem mert képtelen vagyok feldolgozni mindent, ami történik.
Beletúrtam idegesen a hajamba, és éreztem ahogyan a szívem a mellkasomnak ismét csak táncba kezd. Visszatettem a kezem megtámaszkodva, s megint csak azt vettem észre, hogy közelebb kerültem akaratlanul. Nyeltem egyet. Szólalj már meg! Üvöltötte egy hang a fejemben, s nekem ez a pár szívdobbanásnyi idő egy örökké valóság volt.
- Aiken én… - Kerestem a szavakat. Mit mondjak? Hogyan folytassam?
- Ugyan így érzek. – Végül bukik ki egy egyszerű, talán sablonos és hétköznapi mondat. Ismét keresem a tekintetét, s szívem már azt súgja, ragad meg az alkalmat. Ajka és szeme között felváltva pillantgatok, s várom azt, hogy megszólaljon. Én képtelen vagyok bármit mondani. Cselekednék, de félek.  

Tényleg egyre közeledett hozzám, miközben beszélt, vagy már csak én látom bele? Fenébe is, talán többet kattogok a részleteken a kelleténél... Ugyan mégis mikor gondoltam ennyire túl bármit is egy nővel kapcsolatban?
Válaszomra szűkszavúan reagált, azonban újra fészkelődni kezdett az ágyon, immár mégjobban kényelembe helyezve magát. A közöttünk lévő távolság észrevehetően csökkent.
Monológomat követően kissé esetlenül válaszolgatott, de szándéka jól esett. Éreztem, hogy csak segíteni próbál, még ha nehezen is találja a szavakat.
Nem is tudom, de majd jobb lesz. hebegte, aztán ujjait lassan az enyéimre csúsztatta. Egy pillanatra összerezzentem a nem várt érintéstől, de rövid habozás után megfogtam a kezét. Kérésére, hogy újra elkísérjem őt, ha úgy hozza a sors, csak halványan elmosolyodtam.
- Csúfos játékot űzhetnek az istenek... - utaltam vissza korábbi szavaira. - Ám egyvalamire valóban rávilágítottak Caldenben. Ezidáig szentül hittem, ugyanaz vagyok, aki voltam, hogy semmi nem állhat az utamba. És lám, egy egyszerű rutinmunkával is kudarcot vallok, ha a figyelmem másra terelődik. Ha ott van velem valaki, aki fontos... - sandítottam összekulcsolt kezünkre, majd egyenesen a szemeibe fúrtam a tekintetemet. - Senki nem volt még rám ilyen hatással, Deedra.
 

Minden esetre valóban érdekes, hogy egy leány honnan tud mindenről. Ám, ha valóban igaz, amiket hallott és beleálmodta az álmába, akkor az úgy is hamarosan ki fog derülni. Azonban, ha Edellyn még nem hallott erről, úgy elég furcsa. Bár fogalmam sincs ki lehet ez az asszony, és milyen szerepet tölt be, de úgy érzem a pénz nagy úr, de persze nem csak itt.
„Köszönöm” feleli, amire lágyan elmosolyodom. Kékjébe nézek, amit a gyertya lángjának a táncolása olyan csillogóvá tesz, egyet sóhajtva tudom csak folytatni a beszélgetést.
- Értem. – Mondom, amint felfogtam mit is mondott, majd jobban rá ülök az ágyra. Vajon hány óra lehet? Hm, talán lassan újra köszöntjük a napot, ám nem is tudom. Most aludni képtelen lennék.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam az ágy szélében, s mivel már volt szerencsém mellette feküdni, nem zavartatva magam mellé ültem, s a hátamat megtámasztva az egyik párnával folytattam a csevegést. Mellkasom előtt összekulcsoltam a kezem, hogy ennyivel is megakadályozzam magam.
Csak ezek után említettem Thorát, amire alig válaszolt. Talán nem kedveli? Majd újra szóra nyíltak ajkai.
Felültem újra, és már elég közel voltam hozzá, de még mindig volt közöttünk egy párna nagyságú hely. A hibáztam szó erre késztette. Végig hallgattam, s összevontam a szemöldököm. Sóhajtottam egyet.
- Lehet az istenek akarták így. – Mondom egy kissé bugyuta válasszal, azonban én komolyan hittem ebben.
- Nem hibáztál. – Rázom a fejem, és keresem fel újra a kék szempárt.
- Nem készültünk fel eléggé, talán vagy.. – Keresem a szavakat.
- Nem is tudom, de majd jobb lesz. – Teszem rá a kezem az övére, ha engedi.
- Remélem én is egyszer meglelem őket. És remélem, hogy akkor is elkísérsz majd. – Mosolyodom el. A szívem kissé hevesebben vert, amit próbáltam csitítani.

- Köszönöm - mosolyodtam el szelíden.
Örültem, hogy nem firtatta tovább a témát, őszintén szólva féltem tőle, hogy ő is csak bolondnak néz amiért hiszek Thorának, mint Lyn. Ettől függetlenül lehet, így van, csak rám hagyta... Nem akartam túlgondolni.
- Nem, azt hiszem, ezt magam kell, hogy megoldjam - vágtam rá. - Egyedül kevésbé vagyok feltűnő.
Valóban így is volt, egyedül sokkal könnyebb elvegyülni, beolvadni a tömegbe, vagy épp feltűnés nélkül csatlakozni egy fogadóban iszogató társasághoz, mintha ketten mennénk. Másfelől még mindig ott volt bennem az, ami Caldenben történt. Mi van, ha tényleg Deedra jelenléte zökkentett ki? Fenébe is, ilyen még soha nem volt velem... Most viszont, a feldúlt, Edellynnel való beszélgetés után mégis annyira megnyugtatott a látogatása. Talán jobb lenne, ha végére járnék annak, ami bennem zajlik.
- Valóban az - zártam le ennyivel a Thorás témát.
Nem akartam a lányról beszélni.
- Azt pedig, ami Caldenben történt, sajnálom. Én hibáztam, ha nem kell ilyen sietősen távoznunk, talán a családod nyomára bukkantunk volna... Ha lecsillapodnak a kedélyek, talán visszamehetünk egyszer. Nem hinném, hogy egy egyszerű piaci tolvajt hosszútávon számontartanának.
 

Figyelmesen hallgattam. Nem akartam kioktatni, szavaim nem is voltak olyan hanglejtésben, de talán még is félre értett. Figyelmesen hallgatom, és egy percre se akarom, hogy azt érezze, nem érdekel a mondani valója. Nem tudhatom min ment át, és nem is akarom ezt megtapasztalni, ám egy szellem üldözése vagy ilyen dolgok nem tesznek neki sem jót.
- Bármi is lesz, rám számíthatsz. – Mondom halkan a szemébe nézve. Bár őszintén nem tudom mi az, amire számíthat, de mit mondhatnék?
- Rendben, veled menjek? – Kérdeztem meg tőle.
- Sajnálom, hogy a családommal nem jártunk sikerrel, de legalább Caldent is láthattam. – Mondom, egy kis mosollyal.
- Thora nagyon kedvesnek tűnik. – Mondtam, próbáltam egy kicsit terelni Drestről a szót, bár való igaz én hoztam fel. Felhúztam a lábam, és összekulcsolva ültem tovább, majd bele túrtam nedves hajamba, hogy megigazítsam azt. Hamarosan itt a születésnapom, lassan 25 éves leszek. Borzalmas belegondolni abba, hogy először töltöm el a születésnapomat apám, és a testvérem nélkül. Ám nem akarom, hogy tudják, nem akarok ennek nagyobb feneket keríteni, mint amilyen.

Alig, hogy kimondtam a gondolataimat, meg is bántam. Hát persze, hogy nem hisz nekem, ő is ostobaságnak tartja Thora álmait... Szavai hallatán keserűen elmosolyodva csóváltam meg a fejem. Ja, bizonyára hallott Caldenben a Fekete Démonról, és Drestről is, azért álmodhatott róla ilyen részletesen. Aztán pedig véletlen úgy hozta a Sors, hogy belénk futott. Hát persze.
- Senki nem mondta, hogy a jövőt látta előre - mondtam halkan. - Lehet már megtörtént, lehetett az a jelen, vagy a múlt is. Talán okkal küldtek rá álmot az istenek, vagy valami mágia, vagy a káosz tudja milyen hatalom...
Ostobaság volt minden szavam... Noha soha nem konyítottam a mágiához, azt azonban tudtam, hogy a látomások, a jóslás tényleg nem így működik. Mégis szerettem volna hinni, hogy nem lehetett véletlen mindez... Hogy Thora álma valóban igaz volt, és igen is okkal találkoztunk össze Caldenben. De mégis miféle terve lehetne az isteneknek magunkfajta bűnözőkkel. A gondolattól is nevethetnékem támadt.
- Ha bármi hír eljutott volna Nulportba, akkor már hallott volna róla. Edellyn mindig az elsők között van, akihez eljutnak az információk - tartottam egy rövid szünetet. - Azt hiszem, holnap körülnézek a városban, legjobb lesz, ha magam járok utána néhány dolognak.