Eltűnődött arckifejezéssel figyelem Ronan oldaláról, amint a távolban vaskos, fekete füstöt ereszt a kúria a benne felcsapó lángok okán. Közel áll a szívemhez a tűz, mégis, leheletnyi ráncokba szedődik a homlokom a fejlemények oltárán. Túl nagy feltűnés, túl nagy kockázat, mindezt a semmiért… Bizton nem fog nyomozás nélkül maradni egy rangos elf halála és az otthonának leégetése, és ha Viccesnév professzor még idejében távozott, lesz kinek elregélnie az igazságot. Nem lesznek boldogak a kígyók, közel sem. - Hozzászoktam már – vonom meg a vállaimat, elvégre nem ez lenne az első alkalom, hogy kutyafuttában kellene távoznom a városból. Azt igaz már nem teszem hozzá, ez az eset merőben eltér a többitől. Nem nyikkanok, főként, mert meglepetésemre a kezembe nyomja a kötetet, amit eddig vérbeli sárkányként őrzött magánál. Zavarodottan nézek rá, és a bensőmben még nagyobb értetlenség kerekedik, de mit lehet tenni a szívvel, melyet egy másik húz oly nagyon? Csupán elengedni. - Ég veled, Ronan!
//Én is köszönöm! //
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Márc. 21, 2022 2:00 pm
Sóhajt egyet, mint aki épp meggyászolja azt a rengeteg ulront, ami menthetetlenül kárba fog most veszi, de aztán bólint. Igaza van a bárdnak, kár ezért kockáztatni. Ennél is többet... -Konyha...logikus. És ott katasztrofális tüzet okozni az én specialitásom. Sosem hittem volna, hogy egyszer jól fog jönni. Nem szeretne persze semmi túl őrült dolgot művelni. Épp elég csak egy akkora tűz, hogy ne maradjon semmi bizonyítéka annak, hogy ők ketten valaha itt jártak. Ha valaki most rontana rájuk itt, elég könnyen félreérthetné a helyzetet. Csak egy kis tűz, és vége.
Fél órával később a fogadó falának dőlve, összeráncolt homlokkal nézi, ahogy narancssárgára festik az eget a hatalmas lángok. Olybá tűnik mégis volt abból az olajból pár hordóval valahol, és a tűz útjába került. Annyi baj legyen. Legalább a szolgáknak volt ideje meglépni előtte. -Azt hiszem így nem olyan sürgős meglépnünk innen, de talán jobb, ha egy darabig nem jövünk Ylore-ba. Elgondolkodva néz le a kezeiben tartott bőrkötésű naplóra, aztán hirtelen Ahronit kezébe nyomja azt, és elfordul tőle. -Van egy olyan érzésem, hogy neked ez többet jelent a pénznél. Remélem sikerrel jársz. Ami engem illet...én már megtaláltam a kincsemet. Egy nő aki lemond a cipőjéről, hogy megmentsen.... Kuncog egyet a saját faviccén, majd elfordul a bárdtól, és elindul vissza a szállására. -Ég veled Rilrion. Remélem találkozunk még.
Mély légvételét hallva bizton veszem, hogy a legkevesebb türelme van a meglátásaimhoz, ám van egy rossz hírem, cimbora, engem még nem sikerült senkinek sem elhallgattatnia. Szóval megosztom vele a véleményem szerint jogos meglátásomat, melyet kevésbé választékosan ugyan, de ő maga is konstatál. Arra, miszerint a tűz inkább az én szakterületem, a homlokom közepére kanyarintom a szemöldökeimet. - Ha arra kívánsz célozni, nincsenek piromán hajlamaim, és kiskoromban sem gyújtogattam kiscicákat – vigyorodok el, persze ügyelek arra, hogy szavaimat csöndesen mérjem, míg Ronan körbekémlel a szobában, majd a folyosón. - Ám csekély logikát alkalmazva holmi gyúlékony anyagra lesz szükségünk a komolyabb banzájhoz, például az olaj, amibe a fáklyákat mártják. Na, hogy azt itt merre tárolják, már ne kérdezd – vonom meg a vállaimat, bár feltételezem, valamiféle cselédrészlegen vagy raktárban, ami jó eséllyel a főzőkonyha környékén lehet. Talán… Töprengésemből újabb felvetése ébreszt meg, ami nem tagadom, komoly kísértésbe csalja az őseim szellemét magában hordozó véremet. Hosszú másodpercekig dacolok a józan eszemmel és a kincsek iránti vágyakozásommal, de végül nyer a túlélő ösztönöm. - Remek volna, ha tudnánk, hol keressük és biztosak lennénk a létezésében – osztom meg vele az észrevételeimet. - Az elfek furfangosak, főleg itt, Yloréban. Talán bankban tartja a vagyonát és nem ücsörög rajta, mint holmi sárkány – horkantok fel, igaz, egyhamar a szám elé kapom a kezeimet. - Amondó vagyok, hogy ne kísértsük a sorsot… Hanem keressünk valami gyúlékonyat, amíg nem tűnik fel a professzornak vagy másnak az uruk hiánya.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Márc. 07, 2022 7:43 pm
-Ó, erre eddig nem gondoltam. Igaz ami igaz, így tényleg nem kellett várnunk egy percet sem a bajra. A mondat végére apró mosolyra húzza a száját, és fejét megrázva hagyja le a bárdot, hacsak nem kezd el gyorsabb lépésben haladni felfelé a pincéből. Messzire persze nem jut. Ahogy megérzi a kart, már vesz egy mély levegőt, és elharap egy szentségelést. Nagyjából, mint akit kora hajnalban keltenek fel a legszebb álmából valami hülyeségért. Ezúttal azonban rá kell jönnie, hogy igaza van. -Faszom...tényleg... Kevés dolog kínosabb annál, mint amikor az ember gyanútlan arcát egy lángcsóva porlasztja el, vagy varanggyá változtatják. Bár ez utóbbi gondolat egy pillanatra mosolyt csal az arcára, ennek ellenére viszont már ő is jóval lassabban veszi a lépcsőfokokat, és óvatosan kukucskál fel, a lépcső tetejére érve. Egy üres őrszoba, ide jutnak fel. Hogy hova tűnt az őrség, azt nem nehéz kitalálni. -Nos...az akadémiát is kis híján leégették, gondoltam csak találunk itt valamit, amit ott használhattak, de bevallom, a tűz inkább a te szakterületed szóval...szerinted hogy csináljuk? Óvatosan kinyitja az őrszoba ajtaját, és a folyosót is körbekémleli, de itt sem lát senkit, csupán pár festmény néz vele farkasszemet a falakról. -Illetve, nem kéne megnéznünk, van e valami kincseskamrája ennek a háznak, amiért kár lenne...?
A szemeimet forgatom jogos észrevételére, akár egy gyermek, aki tudja, hogy a vitát elvesztette, ám a maradék önbecsülését felkaparandó még gúnyt űz a másikból. - Persze, aztán várhatnánk, mikor ugrik a nyakunkba újabb harcosokkal – teszem hozzá a véleményemet, ami szerény meglátásom szerint elegendő igazságot hordoz magában - más kérdés, hogy talán soha nem fajult volna idáig a helyzetünk. Legfeljebb a fogadósnőt keresték volna meg, aki bátorkodott magához emelni a rajzunkat. Apró szusszanással iparkodok utána, remélve, hogy ha akad is több katona a kúriában, valahol messze helyezkednek, távol a hegyesfülű népek hallótartományától. - Talán… De Ronan – akasztom meg a felkarjára fogva, noha hamar eleresztem. - Egy kristályt használt, ami azt jelenti, hogy tud varázsolni. Jobb lenne elkerülni a kínos helyzeteket – vakarom meg a tarkómat, fülelve azért közben, hátha akad még társaságunk. - Egyébiránt hogyan tervezed a gyújtogatást? - sutyorgom, oldalra billentve a fejemet. Persze sok itt a fa, az elfek szeretik azzal körbevenni magukat, de önmagában meglehet, ez még kevés.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 02, 2022 8:03 pm
Csak a szemével pillant maga mellé, a hirtelen sokkal aktívabbá vált bárdra. Az utasításra, hogy rendezze le a másik kettőt felemeli bal kezét, és csettintést mímel. Ezt leszámítva azonban nem hátrál. Aki először súlyt le, gyakran utoljára is teszi, neki ezt nem kell kétszer mondani, a fal mellett feltápászkodó őrnek pedig már nem fogják egyszer sem. Az utolsó épp kimászik a társa hullája alól, mikor mellé ér, és arrébb rúgja a kezei elől az összes fegyvert. Nem valami hősies, amire készül, de amikor négyen voltak kettő ellen, ők sem követeltek tisztességes harcot. -Várj... - szól hozzá a földön fekvő elf, ahogy rákjárásban próbál távolodni a véres kardtól. - Valamit nem tudsz, én vagyok az apád! Nem... Ezek után csak kivehetetlen hörgést tud produkálni, a hirtelen a torkánál tátongó nyíláson át, mielőtt hanyatt dőlne, és kiejtené a kezéből a kést, mit közben a csizmájából rántott elő. Ron mondjuk már az előtt a nyakát szegte, hogy kiderült, van még nála fegyver. -Miattam?! Ha nem ugrassz a professzorra, most az akadémián ünnepelnék, hogy megakadályoztuk a tüzet. Beszéd közben elindul felfelé a lépcsőn, és a baljával leveszi az egyik falra erősített fáklyát, mielőtt felfelé kezdene mászni a fokokon. -Helyette gyújthatjuk fel ezt a kúriát...mit gondolsz, Pornucher barátunk itt van még?
A legkevésbé sem tetszik Ronan terve, az öldöklés vagy mindaz, ami a szemeim előtt végbemegy, leginkább, mert temérdek elvarratlan szálat és kidolgozatlan részletet fogunk magunk mögött hagyni. Ám, ahogyan a mesterem annak idején mondta; ha egyszer hajóra szállsz, és nem tudod kormányozni, akkor kénytelen vagy a sodrás kegyére bízni magadat. Mellékes kérdés, hogy mindig is utáltam a vizes hasonlatait, de ettől még nem lesznek kevésbé helyénvalóak. Folytatom hát az éneklést, mint egy megátalkodott szirén, hagyva, hogy bűvöm magamra vonja a figyelmüket, még ha attól első számú célponttá is válok a szemükben. Talán egy kedélyes katona dallal jobb színben tűntem volna fel, viszont azon a ponton, ahol cimborám hatékonyan kezdi csökkenteni a létszámukat, már ez is lényegtelen. Kettővel végez a hóhajú, másik kettő pedig épp rendezi a sorait, minek után egyikük halott társuk alól, másikuk meg a falról próbálja lekaparni magát. A ház ura sem virgonckodik igazán, tekintve, hogy a vállából egy méretes dárda áll ki, ami ha nem is okozta a végzetét, jócskán leszűkítette a lehetőségeit. - Ó, az istenek szerelmére! - sietek Ron mellé. - Rendezd le a másik kettőt – sürgetem meg, és ha társam magára ölti az elterelő hadművelet szerepét, fürgén a nemeshez sietek, aki a falnak dőlve szitkozódik az orra alatt. - Bocsi, cimbora, de innét már nincs visszaút. Kellemetlen lenne, ha örökre üldöznétek minket a városban, szóval… - motyogom az orrom alatt, kutatva, van-e nála tőr vagy bármi fegyver, ám fintorogva kell tudomásul vennem, hogy másfajta tudást lesz szükséges alkalmaznom a legfőbb szálunk elcsendesítésére. Nem szívesen végzek bárkivel, főként, ha az ártalmatlan bárdot mímelve tetszelgek éppenséggel, de talán a likvidálásával megússzuk az üldözetésünket, és beszari professzor sem fog többé a nyakunkban loholni. Ellenkezése dacára a kezeim közé fogom hát a fejét, és egy határozott mozdulattal szabadítom meg a kínjaitól. - Komolyan, Ronan, hogy ilyesmire kell kényszerülni miattad… - szólalok meg egy szipogást követően, felegyenesedve a férfi teste mellől. - Az alvilág bugyraiban fogunk rostokolni… - pillantok el felé.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Feb. 28, 2022 8:26 pm
Összehúzza a szemeit, mint mindig, mikor a nemes hozzászól. Pedig most egyetért vele. Ha megpróbálná őket újra tömlöcbe vetni, az olcsóbb lenne. Épp csak az életébe kerülne. Borostyán szemei semmi jót nem ígérnek, de aztán picit lehajtja a fejét, és a kardját is, amikor a bárd megszólal, jelezve, hogy most, hogy az ész megszólalt, az ő dolga a hallgatás. Eltart neki pár pillanatig, amíg átgondolja, mire készül a társa. A jövőben lehet meg kéne ezeket beszélni előre, hisz rettentően kínos lenne, ha a bárd tényleg békíteni akarta volna őket, nem pedig lefoglalni minden ellenséget, hogy Ronan-é legyen újra a meglepetés ereje. Szeme a dalnok, és az őt megrökönyödve figyelő őrség között jár, kiknek tartása már közel sem olyan biztos, és dárdáig hegye sem a legjobb szögben áll, hogy megállítsanak egy rohamot. Biccent egyet Ahronit felé, és reméli, hogy figyelt, meg persze, hogy érti, készüljön. Hirtelen mozdul, és szúrja le a hozzá legközelebb álló őr torkát, aztán félrelöki őt, egyenesen az egyik társának, a dárdáját pedig kitépi a kezéből - mely nem ütközik immár különösebb ellenállásba - és a nemes felé hajítja. Sajnos ezzel a fegyverrel annyira nem gyakorlott, és a lándzsát amúgy sem dobásra tervezték...legalábbis ezt nem. Eltalálja ugyan a célpontját, de "csak" a vállát. A ruháját ellepő vér alapján mondjuk így is elég súlyosnak tűnik a seb. -Picsába... Vállával fellöki a bárdhoz legközelebb álló fegyverest, mielőtt lerohanhatná őt, aztán megperdül, és újra lesújt egyikükre, megpróbálva felszabadítani az utat a nemes felé. A terve barbár? Meggondolatlan? Brutális? Nem nevezhető tervnek? Meglehet, de ebből már a pókmalac sem dumálja ki magát.
Igyekszem vonásaimmal éppen akkora közönyt sugározni, mint a hegyesfülű, mélyen elnyomva magamban az aggodalmaimat és kételyeimet, noha, miként Ronan szépen lassan mellém fészkelődik, képtelen vagyok a szemöldökeim leheletnyi emelkedését megakadályozni. Aztán a fülembe suttogott kijelentésére nem olyan ábrázattal meredni rá, mintha legalábbis azt állította volna; tulajdonképpen asszony ő, s nem mellékesen a zetvyni korona legszebb éke. Tátogok néhány sort, megszégyenítve a fertelmes tengerben lubickoló halak értelmét, mielőtt vékonyka vonallá szorítva a számat, figyelném tovább a beszélgetést. Mégis mihez kellene kezdenem ezzel az információval? Bárgyún mosolyogva illegetni magamat, hátha szakadatlan figyelmét megkapják a szemnek kellemes formáim? Nem mondom, tán még sikeredne is, de abban nem lennék bizonyos, nem használna ki minket a végletekig önkényes szórakozására. Ó, Tahrovin szerelmére… Derekamat beadva, ártalmatlanságot mímelve pillogok a férfira, s ha sikeredik magamra egyengetnem a figyelmét, sejtelmes mosolykezdeményekkel próbálkozom a koncentrációjának megtörésére. Meglehet, Ronannak sincs többre szüksége, de hogy révbe ér-e az igyekvésem? - Előlegre? Akár vissza is vethetem magukat a cellába, s hívhatok egy mágust, alkimistát, aki kiszedi magukból a kincsek rejtekhelyét. Olcsóbb lenne – húzza aljas kis mosolyra azokat a rémesen szimmetrikus vonásait, bár, ahogy összeakad a tekintetünk, kissé mintha elbizonytalanodna, vagy… Ronan, sokba fog ez neked fájni! - Ellenben a munkáért megadom a méltó jussukat, mint mondja, nem megfizethetetlen a számomra – pillant vissza cimborámra elkomolyodott ábrázattal, aki nem rest tüstént fenyegetésekbe bocsátkozni. Nagyokat pislogva, a fejemben hevesen kutatva megoldások iránt lépek előre, megelőlegezve magamnak a magabiztosságot, még mielőtt bármi ép gondolatom is foganhatna a helyzet orvoslására. - Ó ugyan, uraim, miért beszélünk öldöklésről, és ilyen borzalmakról? Úgy értem, sokkal kellemesebb módja is van a tárgyalásnak – húzom az ajkaimat félszeg mosolyra, óvatosan lépdelve közelebb hozzájuk. - Csitítsuk el a kedélyeket egy szép dallal, amely közös munkánkat hivatott dicsőíteni! Jól mondom, Ron cimbora? - csapom össze a tenyereimet elvigyorodva, aztán minden koncentrációmat beleadva kezdek légből kapott, otromba dalolásba, reményében annak, váratlan s a szituációnkat tekintve teljesen szürreális produkcióm kellőképpen leköti a hallgatóságom, avagy a ház ura és katonáinak figyelmét.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Feb. 22, 2022 8:58 pm
Aggodalom. Ez volt az első amit érzett, és persze harag. Nem sokkal később viszont érkezett a megnyugtató felismerés. Egykori társait nem kellett bebörtönözni, és vallatni azért, hogy beszéljenek. Sőt, még találkozni sem velük, ha jobban belegondol. Nem kell hát amiatt aggódni, hogy a veteményesben a paprika az ő csontjaikból szívja ki épp a velőt. Sokkal valószínűbb, hogy a professzor mindössze elmondta, mit írt neki a levélben Kevin. Kevin! Lesz vele egy két szava erről...méghogy ne aggódjon, diszkréten fogalmazott a levélben.... Amíg a ház ura beszél, közelebb sorol a bárdhoz, és szemét nem levéve ellenségeiről a füléhez hajol, mint aki most készül megsúgni neki, mit döntött, mi a haditerv, és kit kell először lekaszabolni. Ajkai alig mozdulnak, nehogy a szájáról olvassák le, halk szavai pedig csak ennyit üzennek: -Szerintem bejössz neki. Aztán kihúzza magát, és elszántan néz a hozzá legközelebb álló őrre, a kard hegyét annak szívére szegezve. -Ha azt akarja, magának dolgozzunk, úgy szükségünk lesz némi előlegre. Úgy vélem, 20000 ulron a rajzokért, és a kincs elővásárlási jogáért nem megfizethetetlen önnek. Meglepődne, ha erre igent mondana, de még mindig azt reméli, érkezik a tűzgolyó a bárdtól, ami után neki csak annyi a dolga, hogy éljen a meglepetés erejével. Ezzel együtt, egyre nehezebben tud úgy tenni, mint aki nincs teljesen tisztában vele, mennyire reménytelen a helyzete. Varázslat és meglepetés nélkül semmiképpen sem tud elbánni ennyi ellenséggel. -Vagy, feltarthatnak még tovább, megölhetjük egymást, és közben azt kockáztatjuk, hogy törpe társunk elmenekül a városból nélkülünk, és haza rohan minden információval, amivel bírunk a kincsről. Lehet az ő uralkodójukat is érdekelné ez a darabka történelem...mit gondol?
- Na látod, ebben egyetértünk – dünnyögöm az orrom alatt, még mielőtt vérengzésbe nem torkollana a szabaduló mutatványunk. Noha változatlan nem lelem kedvemet a gyilkolásban, lassacskán eljut a tudatomig, hogy a lekaszabolt őrnek dalolhattam volna józan ítélőképességről, mikor ő szívesebben látta volna a pikáját a hasamban parádézni. Így hát fanyalogva húzom el a számat, mielőtt vetnék Ronan felé egy hálálkodó pillantást. Bár egyhamar rendezem a vonásaimat, elvégre sértődöttnek és megbántódottnak kellene lennem, no meg a ház ura is tiszteletét teszi szerény társaságunkban. Dérhajú cimborám hathatós kiállással fogadja, s úgy vélem, még ha nem is sikerül közös nevezőre jutnunk az elffel, meggondolják a katonái, hogy kiálljanak Ron ellen. - Hogy mi? - kapom a fejemet felé némi megilletődöttséggel. - Ó igen, az ellenajánlatunk. Ami az volna, hogy míg kegyelmed van szíves szabadon engedni minket, addig az a csúfos rajz is az öné lehet, persze az árát megfizetve – bólogatok határozottan, csípőre pakolva a kezeimet is, igaz, mindannyian tudjuk, hogy az alkupozíciónk szinte egyenlő a semmivel. S a hegyesfülű ábrázatát elnézve ő is rájött erre. - Akad jobb ajánlatom. A mester volt szíves beavatni kutatásukba és eltökélt szándékukba Hagen Crara további műveinek megszerzése érdekében. A caldeni barátaik közül akadtak szívesen dalolóak – magyarázza színtelen hangon, s igazából most jut el a tudatomig, hogy milyen messze ért el a gyermeteg kincskereső kalandozásunk… - A céljuk az, hogy jó pénzre tegyenek szert a kincsekért cserébe, így hát dolgozzanak nekem. Én kifizetem a megszerzett értékeket, cserébe nem beszélhetnek róla senkinek és nem is adhatják tovább senkinek. Biztosíték gyanánt s hogy elfeledjük a társamat illető veszteséget, letétbe kívánom a rajzot, ami ha minden igaz, egy enyves kezű nőszemélynél pihen épp – vonja meg a szemöldökeit leheletnyire.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Eltűnődött arckifejezéssel figyelem Ronan oldaláról, amint a távolban vaskos, fekete füstöt ereszt a kúria a benne felcsapó lángok okán. Közel áll a szívemhez a tűz, mégis, leheletnyi ráncokba szedődik a homlokom a fejlemények oltárán. Túl nagy feltűnés, túl nagy kockázat, mindezt a semmiért… Bizton nem fog nyomozás nélkül maradni egy rangos elf halála és az otthonának leégetése, és ha Viccesnév professzor még idejében távozott, lesz kinek elregélnie az igazságot. Nem lesznek boldogak a kígyók, közel sem.
//
