Furcsa, émelyítő, és szédítő élmény ez. Nagyjából úgy forog Ronnal a világ, mint amikor az ember hirtelen feláll egy órás üldögélés után a az előszoba padlóján, és felegyenesedve valamiért egy másik ház padlásán találja magát. -Egyértelműen az a legnagyobb veszély ami rád leselkedik... Halkan morog csak, hisz a felé tartott dárdákat kiszúrja persze. Nehéz nem észrevenni, amit ilyen lelkesen tartanak az arcába, párszor kisebb csoda, hogy nem vakítják meg vele. Bólint a bárd felé, kinyújtja a kezét, és a földre ejti az elftől zsákmányolt tőrt, hogy megmutassa immár fegyvertelen. -Uram...vagy hölgyem? - Összeráncolt homlokkal néz maga elé, és megpróbál eltolni maga elől finoman egy dárdahegyet. - Felteszem, ön akarta ellopatni a rajzokat az akadémiáról. Nos, sem a rajzok, sem az egyik csatlósa nincs itt, és ha nekünk bajunk esik, egyiket sem látja viszont, szóval...tényleg szükség van erre? Szokatlanul hosszan, és ékesszólón beszél. Nagyon szokatlanul. Nem tudja, mennyi időre van szüksége a bárdnak, hogy újra bevethessen valami bűbájt, de reméli legalább addig szóval tudja tartani házigazdáikat. Meg persze az sem ártana, ha a társa valahogy kiolvasná ezt a "tervét" a gondolataiból.
Még hallom Ronant utánam kiáltani, azonban az érzékeimet egyhamar eltelíti vajmi rendkívül undok tapasztalás, melyhez hasonlót legutóbb akkor éreztem, mikor az utazók tintáját a bőrömre kanyarintottam. A fenébe is, sikerült együtt iszkolnom a professzorral, s erről a tényállásról egyhamar meggyőz az ismeretlen környezet, mely hunyorgó szemeim elé dereng momentumról momentumra élesedve, a padlón térdepelve. - Mi a franc… - bököm ki rekedtes hangon, amibe a jobbomról egy elégedetlennek ható morranás elegyedik. Összevont szemöldökeim alól pillantok a morgás forrására, aki legnagyobb megkönnyebbedésemre hószín hajat, borostyán szemeket és soha ki nem engesztelhető ábrázatot visel magán. Szinte hallható, ahogy legördül egy hatalmas kőforgatag a mellkasomról. - Az istenekre, mindig öröm téged látni, cimbora, de most keblemre ölelnélek, ha nem félnék attól, ketté roppantanál – mosolyodok el leheletnyire, melynek szerény volta az egyelőre kipuhatolatlan helyzetünknek szól. Nos, nézzük a jó oldalát; bizonyosan nem egy elhagyatott kripta vagy barátságtalan barlang gyomrába keveredtünk, hiszen a tenyereim alatt míves szőnyeg simul, és a lényem sem didereg a kellemetlen hőmérséklettől. Sőt, mondhatni jóleső illat terjeng körülöttünk, vajmiféle sült lehet… - Kiket hoztál ide, Ebresqin? - egy fásult, elegáns hang vonja magára a figyelmemet, s mikor felpillantok, akkor jut el a tudatomig a tényállás; eddig legalább három pika hegye fixírozta minden mozzanatunkat, és ki tudja, a hátunk mögött még hány darab tesz ugyanígy. Ez meglehetősen kínos, főként, hogy a fiatalos vonásokkal rendelkező elfet, kihez a fennkölt hang tartozik, még csak nem is ismerem. Nehezebb lesz így kibeszélni magunkat a szituációból, amin az sem segít, hogy az ábrázatát körbelengő sokat-megéltség – ha tippelnem kellene, két szemével látta a mágusháborút is –, furfangos elmét feltételez. - Öhm, Ron cimbora…? - suttogom oda neki némi pánikkal.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Jan. 11, 2022 8:51 pm
A Kültelepülés egyik félreesőbb vidékén áll a nem is olyan régen még dicső pompájában tündöklő kúria, mely egy rangos elf otthonául szolgált közel két évszázadot. A birtok urával és megannyi katonájával végeztek, az épületet pedig felgyújtották, amely mostanra kiégett szellemkastélyként őrzi megannyi titkát. Úgy tartják, átok kerül a fejére annak, aki a kúria küszöbét átlépi.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Még hallom Ronant utánam kiáltani, azonban az érzékeimet egyhamar eltelíti vajmi rendkívül undok tapasztalás, melyhez hasonlót legutóbb akkor éreztem, mikor az utazók tintáját a bőrömre kanyarintottam. A fenébe is, sikerült együtt iszkolnom a professzorral, s erről a tényállásról egyhamar meggyőz az ismeretlen környezet, mely hunyorgó szemeim elé dereng momentumról momentumra élesedve, a padlón térdepelve.
