Két kézzel szorongatja a kard markolatát, mint aki jó előre kimosta azt a barna nadrággal együtt melyet visel, és most a vizet próbálja kifacsarni belőle. Legalábbis, reméli, hogy a barna nadrágját viseli, minden segítségre szüksége van, hogy elhitesse a környezetével, hogy ő egy magabiztos harcos, akivel nem éri meg holmi tündenépnek ujjat húzni. -Tervnek éppen nem nevezném... Próbál a tanításokra koncentrálni, és a kezében maradt pengével egyenlőre a levegőn hasít át nagyjából kecses ívekben, több kört is leírva, ezzel is kimutatva, nem ma fog először fegyvert, még akkor sem, ha az őrségtől örökölt kard nála eléggé méreten alulinak hat. A húsukba vájva biztosan nem tűnik majd kicsinek. És nem is tűnik. A harcban mindennél fontosabb, hogy jó ellenséget válasszunk magunknak, így nem is kérdés, hogy az első dárdát tartó bérlovag Ahronit belsőségeit próbálja kívülre csábítani. Gyorsan megbánja. Egyetlen mozdulat, és elejti a fegyverét, hogy a nyakán keletkező tátongó hasadásra foglyon, alig visszatartva a feltörő veres szökőkutat. -Barbárság? Kegyed az, ki tömlöcöt tart a pincéjében. És pár perce rabokat is. Megáll a kard, éle szabályosan Ronan két szeme közt, és látszólag csak most tűnik fel neki az arról lassan lefolydogáló vér maradéka. Á, igen...barbárság... -Biztos apai ágon örököltem...Volna azonban egy ellenajánlatunk. Nem dobja el a fegyvert. Helyette a bárdra néz. Ellenajánlat. Reméli ő tudja, mire gondolhatott ez alatt, mert neki fogalma sincs. Megpróbálni mindenkit megölni a házban ráérnek akkor is, ha tényleg minden más csődöt mond.
Ha nem sajogna a koponyám és nem bőszített volna fel a dérhajú tulok, meglehet, még kuncognék is az őr lehulló nadrágján és a különös pozíción, melybe kényszerítve lett, de őszintén szólva egyetlen derűs gondolat sem képes megfoganni a tudatom lankáin, mialatt frusztráltan próbálgatom a kulcsokat, majd pedig figyelem a megérkező őrökkel való viaskodását. A kisujjamat sem mozdítom a kisegítésére, ugyanis meglátásom szerint az erőszak helyett fondorlatos szavakkal kellett volna először megpróbálkoznunk. Az már csak tetézi a lüktető fejemben uralkodó káoszt, hogy az eddigi történések tükrében természetest az egyetlen dolog, ami elhagyja a száját, az az erdei boszorkával kapcsolatos korrekció. Lehangolt ábrázattal pillogok rá. - Csak tessék, uram – tárom ki a kezemet az érkező őrök felé. - Szerény, ostoba személyem mit sem ért a küzdelemhez, kegyelmed pedig mintha még élvezné is. Az istenek őrizzenek, hogy megakadályozzam – vonom meg az egyik szemöldökömet teátrális szavaimat követően, bár hiányzik belőlük a szín, mely igazán ütőssé tenné őket a színpadon. - S mi a terved, végiggyilkolunk mindenkit a cicoma-kúriában? - szegezem neki a kérdést, bár meglehet, választ már nem tud mérni rá, ugyanis a lépcsősor irányából parancsok hallatszanak fel, melyek az őrök hidegvérét óhajtják. Aztán megjelenik a ledöfött elf vértócsájába lépve a ház ura is, kinek arca pontosan olyan kifejezéstelen, mint nem sokkal ezelőtt. - Mégis mi szükség erre? - sóhajt fel, megcsóválva a fejét is. - Sosem késlekednek, maguk csapott fülűek bizonyítani a fajtájuk barbárságát. Dobja el a fegyvert, és tárgyaljunk civilizált létformák módjára – ajánlja fel, háta mögött összekulcsolva a kezeit. Biztonságát az idő közben megérkező négy őr vigyázza; ketten kicsivel előtte állnak, ketten pedig valamivel hátrébb tőle.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Jan. 24, 2022 8:42 pm
Mikor kioldja áldozata övét, és azzal kötözi a fejét a rácsokhoz, nagyjából egyszerre azzal, ahogy szerencsétlennek lehullik a nadrágja, el kell ismernie magában, hogy eddig egészen jól alakul a rögtönzött terve. Kijutottak, hatástalanították az őrt, és még a bárdra is a frászt hozta. Gyorsan felveszi a földről az őr rövid kardját, és pár karmozdulattal kipróbálja annak súlyát, aztán vet egy szigorú pillantást bajtársára. Ha egyedül akar megküzdeni a feléjük tartó csapattal, mindössze egy szavába kerül, és nem fogja megakadályozni, hogy bezárja őt ide. Sok gondolkodási időt nem hagy azért, mert ehhez neki sincs sok kedve. Gyorsan felkap egy lándzsát is a fal mellől, és arra markolva lép közelebb a lépcső aljához, hogy amikor már elég hangos a zaj, és pont befordul az egyik ellenség, előre döfjön, és kihasználja az elf önön lendületét ahhoz, hogy felnyársaltassa magát a fegyver hegyére. Ez után el is engedi, és hagyja előre zuhanni, ő pedig az előrántott rövid karddal a kezében hátrál vissza Ahronit-hoz. -Egyébként sámán, nem boszorkány. - Jegyzi meg halkan, még mindig az előttük növekvő vértócsában heverő hullát megkerülő két őrre szegezve a tekintetét. 4 fős őrség egy általában üres cellához. A történetekben amiket olvasott általában ennyien szoktak lenni. De nincs kizárva, hogy hamarosan a ház többi lakója tiszteletét teszi idelent. Ronan azonban nem tűnik úgy, mintha aggódna. Sőt, picit még mosolyog is. Régi álma volt megszökni egy börtönből...
Nem kerüli el a figyelmemet momentumnyi szórakozottsága, azonban egyhamar elűzi gyanakvásomat a megemelt hangja, ami egyszerre önt el rémülettel és tajtékzani kívánó dühvel. - Ó, ne gyere nekem azzal! Agyalágyult professzorral legfeljebb ócska hamisítványokat lebegtettetek volna az árveré- vhoaa! - bennem reked a perlekedés, amint mit sem sajnálva erejét ellök a rácsoktól. Megkockáztatom, az edények mellett én is kellemes könnyedséggel borulnék a koszba, ha a fogódzkodásom nem tartott volna ki az utolsó pillanatokig. - Mi van, a boszorkád kiszipolyozta az utolsó maradék agysejtet is abból a konok fejedből?! - trillázok vissza veszedelmes keringővel a tudatomat elöntő harag és csalódottság mezsgyéjén. Más sem hiányozna, minthogy kincsként őrzött önuralmamat elveszejtve még az igazát gyarapítsam! - Hah! Hallatlan! - akár egy hal, úgy tátogok és próbálok szikrához jutni az elmémben. - Hát nem is beszélnél, ha nem ment meg a mágiám! És parancsolsz, kit akarok?! Ne kiabálj velem! - a lábammal dobbantva nyomatékosítom a csakugyan fennhangon elrikácsolt kérést, vagyis próbálnám, ha nem taszajtana a falhoz, akár az iménti patkányt, és nem koppanna a fejem a repedezett köveken. Elégedetlenül nyikkanok a kellemetlen találkozó oltárán, s minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy csak lassan… szépen lassan, igen csak komótosan jut el a józan eszemig, hogy mégis mire ment ki a játék. Nem tagadom, az egyik oldalamat lenyűgözi a zsenialitása, másrészt viszont meg tudnám most fojtani egy kanál jeges vízben. - Cseszd meg, Ronan – dünnyögöm az orrom alatt, megtapogatva a tarkómat a vérem után kutatva, de legalábbis megnyugtatva a sajgó területet. Kelletlenül sétálok oda hozzájuk, kivarázsolva az őr zsebéből a kulcskarikát, amit aztán szó nélkül veszek magamhoz. - Legszívesebben bezárnálak ide az őrrel együtt – morgok tovább, kérés nélkül bíbelődve a cella zárjával, próbálgatva, melyik kulcs a nyitja a szabadulásunknak. Legnagyobb frusztrációmra az ötödik és egyben az utolsó az, amelyiknek köszönhetően végre kinyílik az ajtó, noha nagy öröm nem érhet minket, mert a felfordulásra a cipőtalpak dobbanásából ítélve legalább egy kisebb csoportnyi őr közelít felénk.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Jan. 23, 2022 12:55 pm
Megint felé fordul, és úgy néz egy pillanatra, mint aki mulatságosnak találja Ahronit kifakadását, egy pillanattal később viszont ő is felemeli a hangját, hogy csak úgy visszhangzik kettejüktől a pince. -Hogy honnan?! Komolyan van képed ezt kérdezni, Pornmucher professzor, az ifjabbik? De legalábbis az, aki jobban tartja magát. Az öreget nem lökné úgy vállon, ahogy most a bárddal teszi, legfeljebb ha meg akarná ölni...szóval lehet mégis fellökné. Minden esetre a vele szemben álló legfeljebb pár lépést hátrál, felrúgva pár itt hagyott üres edényt, mely hangosan csörömpöl a padlón. -És akkor a barlangban történtekről ne is beszéljünk! Ököllel üti meg a rácsot, és itt már ordít. -Mindig is sejtettem, hogy igazából őt akarod!!! De most nem ment meg senki! Megragadja az ingét, és a falhoz nyomja, szinte teljes erőből. -Hé, elég legyen odabent!!! Az őrség egy szem tagja rivall rájuk, és a rácson átnyúlva tartja a kardja élét Ronan nyakához. -Ha így folytatjátok, éhen maradtoooooáááá! Egy pillanat csak, és a csuklójára szorít Ronan keze, hogy annál fogva rántsa magához...vagy legalábbis olyan közel,a mennyire a rács engedi. A hajánál fogva húzza be a fejét maguk közé, és szorít az ő nyakára. Társát ekkorra már rég elengedte. -Én lefogom, nézd meg van e nála kulcs.
Szerény véleményem, hogy botor gondolat bármiféle fehérnépben maradéktalanul megbízni, ám láttam, miként fixírozta az árverés és a krízisünk kellős közepette a lelke választottját Ronan, ezért hát szeretve ott a fejemet, ahol a helye van, inkább nem domborítom ki számára eme bölcsességemet. Megteszi ő helyettem, igaz a saját igazságaim tükrében, mely bevallom, egyre inkább elbizonytalanít. Persze nem arra neveltek közel másfél évtizedig, hogy botor mód eláruljam magamat a szívem és ábrázatom óhatatlan reakciói okán, viszont az érzet attól még nem szűnik. A világon két személy van, aki tudja rólam, hogy nem az igazi nevemet használom; az egykori mesterem, és az evirani Nykon, a Romok klánjának méltó vezére. Egyikről sem hinném, elárult volna. Összevont szemöldökökkel követem hát nyomon, amint a szerencsétlen – bár nem kevésbé gusztustalan – állatot a falnak repíti a cipője orrával. - Na nem, nem engedjük el a témát, ha már így voltál szíves a nyakamba zúdítani a vádaskodásodat – horkantok fel immáron valós elégedetlenséggel. - Mégis honnét a lócitromból veszed, hogy holmi álnéven szórom a rímeimet, hogy aztán a világ egy hamis névre emlékezzen a sajátom helyett felfordultamat követőn? Már-már sértő a feltételezés – csóválom meg a fejemet kiábrándultan, meg sem noszogatva az agytekervényeimet annak érdekében, hogy magunkhoz csaljuk az őrt. - Kenyérrel…? Mit vétettem ellened, hogy rajtam köszörülöd a nyelvedet? Tartogasd a sziporkáidat a főgonoszunknak – szegem fel az államat, visszafordulva tőle a folyosó irányába.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Jan. 23, 2022 12:15 am
Homlokát a rácsnak döntve vesz mély levegőt. A kérdésre megbízhatnak e a fogadósnőben kissé kidagadnak az idegek a homlokán. Na nem azért, mert annyira fontos lenne neki Ystrid becsületének védelme. A gondolat, hogy ezek a barbárok kezet emelnek a szerelmére újabb gondolatokat szül, melyekben az egyik elfet szemen szúrja a másik kitépett gerincével. De nem szeretné, hogy a barátja mániákusnak nézze, pont most, amikor összezárták vele, így ezt próbálja magába fojtani. -Wyn megbízik benne. Nekem ez elég. Szétnéz, és aprót bólint. A kúria, és a sok dísz árát valóban elfogadná. Talán a konyhában is szívesen megfordulna, de szigorúan csak akkor, ha magának főzhetne. Itt még akkor sem enne semmit, ha nem lenne félő, hogy valaki szándékosan akarja megmérgezni. Megvárja, amíg a teátrális hüledezés végére ér a bárd, és csak akkor fordul felé, felvonva egyik szemöldökét. Saját kérdését meg is válaszolta "professzor" cellatársa, legalábbis az egyiket, ami pedig a többit illeti: -Mindenkinek vannak titkai. Ha úgy érzed, még bízol bennem annyira, hogy megoszd velem, ám legyen, de egyszer szívesen tudnám, az igazi neved. Addig viszont...találjuk ki, hogy jussunk ki innen. Anélkül, hogy odanézne belerúg egy nagyot a patkányba, ami a cipője orrát kezdte szaglászni, azt fontolgatva, eléggé ehető e még az anyaga. Úgy vágódik a falhoz a teremtmény, mint egy labda. Ronan, mint aki mit sem tud erről megint kikukucskál a rácsokon. -Mit gondolsz, rá tudod venni az egyik őrt, hogy közel jöjjön és...megdobáljon kenyérrel, vagy ilyesmi? Lehetőleg kartávolságon belül kéne jönnie...
Felhorkantok a szavai hallatán, habár leheletnyire meg is emelkednek a szemöldökeim, miközben finnyás macska módjára becsmérlem a kevéssé vonzó cellánkat. Lefelé görbülnek az ajkaim, amint az egyik sarokban egy egeret vélek felfedezni holmi sajtfélét majszolni. - Éppenséggel ő nem tudhatja, hogy az erdei boszorkával húzna ujjat. S ott van a fogadósné is, aki olyan lelkesedéssel markolta fel a keserves munkánk árán megszerzett rajzunkat, mintha legalábbis az övé volna – pillantok vissza Ronanra ezúttal kétkedéssel. - Megbízhatunk abban a nőben? Nem mintha jelenleg volna választásunk – sóhajtok fel gondterhesen, a dérhajú mellé sétálva a cellarácsokhoz, amelyekre aztán ráfonom a jobbom ujjait. Szerencsére semmi nyálkás nem éri a tenyerem bőrét, viszont a fém jegessége nem éppen felel meg a kényemnek. Nem szeretjük egymást a hideggel. - Azért valld be, te is elfogadnád. Ha más nem, elárverezni a giccseket – vigyorodok el a megjegyzésére, azonban osztozom az érzésen. Általában az elfek letisztultabb, elegánsabb otthont tudhatnak a magukénak, ez viszont mintha egy törp vagy ízlésficamos ember kastélya lenne. Mondhatnám, hogy meg egy viverné, ám ahhoz még nem kellően zsúfolt. Ezen magasröptű gondolataim között ér a cimborám kérdése, melynek okán kis híján félrenyelem a nyálamat. Tátogó hal módjára fordulok felé a törzsemmel, balomat kihívóan a csípőmre helyezve. - Parancsolsz? Drága cimborám, ne haragudj, de mintha úgy hallottam volna, hogy hazugnak nevezel – förmedek rá teljes elképedéssel, amire megvallom, jócskán rá is játszok, noha kétségtelenül érdekelne, hirtelenjében honnét szökkent elő ez a ténymegállapítás a hó csókolta üstökéből. Talán hallott valamit rólam a városban? - Jó, rendben, voltak némi ferdítések bámulatos barátságunk elején, de hogy még mindig ilyesmit feltételezz… Ki beszélt lyukat a hasadba? - vonom meg az egyik szemöldökömet, mielőtt egy mély szusszanást hallatva elpillantanék oldalra. - Sajnos nem mindenre hasznos a varázserőm, ha erre céloztál.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Jan. 22, 2022 10:25 pm
Próbál rezzenéstelen arccal nézni, ahogy a hiányzó alkalmazottat emlegeti fogva tartójuk. Amennyiben szentimentálisan ragaszkodik az elf testi épségéhez, jobb ha nincsenek egy légtérben, amikor a professzor beszámol róla, mi is történt ott. Nem áll ellen, a cellában pedig némán dörzsölgeti csuklóit, miután kioldozták. -Wynva-ból pénz kizsarolni? Ha megpróbálja, bátrabb ember, mint én... A rácsokhoz lépve kikukucskál, és miután megállapítja, hogy látszólag magukra hagyták őket szólal csak meg halkan, szemét le sem véve a sötét dohos pince falairól. -Egyébként igen, így. Szerintem egyedül így tud maradásra bírni bárkit is. Borzasztó giccses ez a kúria. Rászorít a rácsokra két kézzel, és megmozgatja kicsit őket, tesztelve, milyen erősek, és mennyire stabilak az illesztéseik. Sajnos annyira, hogy őt biztosan itt tudják tartani. Annyi baj legyen, egy próbát mindenképpen megért. Hülyén érezte volna magát, ha valamivel később derül ki, hogy egy érintéstől kidőlt volna a fal. -Szerintem ne várjuk meg a vacsorát. Az elf konyha borzalmas. Szóval, ha nem is árulod el, ki vagy valójában....legalább tartogatsz még a tarsolyodban olyan meglepetéseket, mint a sárkánynál?
Az elf undok arca elégedett mosolyra húzódik, de hiába tűnik úgy, mint aki egyetért Ronan szavaival, nem sietős neki inteni a katonák felé, hogy hagyjanak fel a kezeink összekötözésével. Sőt, azok lelkes szorgossággal tesznek minket úgy-ahogy harcképtelenné, majd felrángatva minket a padlóról várják a további utasítást. A szúrófegyverek hegye kicsivel odébb kerül tőlünk, de változatlan készen állnak a bevetésre. - Tetszik az alkuképessége, ám attól tartok előbb egyeztetnem szükséges a professzorral, például az árverésen történtekről. Aggasztó a megbízottam hiánya példának okáért – vonja meg a szemöldökeit leheletnyire. - Addig a pince vendégei lesznek, nemsokára küldetek vacsorát is, ha nem csapnak patáliát. Egy-két óra múlva megbeszéljük a megállapodásunk részleteit – magyarázza közönyös hangon, aztán int a katonáknak, akik rándítva az összekötözött kezeinken, menet irányba fordítanak bennünket. Amennyiben nem ellenkezünk – s a magam részéről egyelőre nem hősködök –, úgy egyenest a pincébe visznek minket, ahol mit adnak az istenek, csinos kis cellák sorakoznak egymás mellett. - Pff, vajon minden vendégét itt szállásolja el vendégszoba hiányában? - horkantok fel elégedetlenül, miközben belöknek minket a rácsok közé, szerencsére nem külön-külön. Csak azt követően, hogy a cella zárja kattant, oldozzák el a kezeinket. - Mit gondolsz, szerinted fog nekünk fizetni, vagy idecsalja a hölgyeket a rajzzal, hogy fukar mód megspórolja az ulronjait a fejünk levágásával? - fordulok némi aggodalommal Ronan felé.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Jan. 17, 2022 7:59 pm
Némi keserűséggel veszi tudomásul az öreg professzor távozását. Hisz mégiscsak régi ismerős, és már párszor megállapította milyen kellemesen ki van párnázva a nyaka, ami igen kényelmessé tenné a kezének amikor megfojtja őt. -Ó... Kezét leengedve próbál nem tudomást venni a szinte az orrának szőrszálait hasogató dárdahegyről, olyan arcot vágva mint amikor valaki felhagy a csapkodással az éjszaka közepén, és inkább megkísérel csak nem tudomást venni a valahogy beszökött légy zümmögéséről. -Nézze, mi csak ulront szeretnénk a rajzokért, és nem érdekel minket semmi más. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnánk egyezni egy összegben, amivel mindketten elégedettek lennénk, és nem kéne semmi további hókuszpókmalacság. Nem tudja, mi tarthat ennyi ideig, minden esetre sokat most nem tehet, ha el akarják vinni valahova egyenlőre nem ellenkezik, csak vár a megfelelő alkalomra.
- Most miért kell ilyen morcinak lenned… - dünnyögöm az orrom alatt, habár rohamos gyorsasággal értem meg a mondanivalójának lényegét. Nos, meg kell hagyni, valóban inkább választanék egy gyors halált Ronan ölelésétől, mint egy nagypofájú elfet, egy köpcös professzort meg néhány szúrófegyvert, melyektől az istenek bocsássák meg, jobban féltem a hátsómat, mint a szívemet. Ughh… Belegondolni is rémséges. Abba még inkább, mennyire ásott minket most el a cimbora a bizonytalan kérdésével, melynek hallatán óhatatlanul felszisszenek. Dacára annak, az illető nemét tényleg nehézkes megítélni. - Tényleg szükség van erre éppen a felsoroltak okán – jegyzi meg kimért hűvösséggel az elf, biccentve a dárdát tartó irányába, ki visszaegyengeti a fegyvert Ronan orra elé. Aztán int Ebresqin felé, aki mély főhajtással távozik a porondról. - Általában nem szoktam a pórnéppel foglalatoskodni, de ha már így idesodorták magukat az istenek, talán közös nevezőre is juthatunk. Ha nem állnak ellent, ígérhetem, hogy nem esik senkinek bántódása – magyarázza csöndesen, puha mosolyt dédelgetve azon a beverni való ábrázatán. Lázasan kezdek tanakodni, mivel vághatnánk ki magunkat a szituációból, de egyelőre attól tartok nem marad más, mint sodródni az árral. Az árral, amelyik két megtermett katona képében helyezkedik mögénk, hogy összekötözhesse hátul a kezeinket.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Ha nem sajogna a koponyám és nem bőszített volna fel a dérhajú tulok, meglehet, még kuncognék is az őr lehulló nadrágján és a különös pozíción, melybe kényszerítve lett, de őszintén szólva egyetlen derűs gondolat sem képes megfoganni a tudatom lankáin, mialatt frusztráltan próbálgatom a kulcsokat, majd pedig figyelem a megérkező őrökkel való viaskodását. A kisujjamat sem mozdítom a kisegítésére, ugyanis meglátásom szerint az erőszak helyett fondorlatos szavakkal kellett volna először megpróbálkoznunk. Az már csak tetézi a lüktető fejemben uralkodó káoszt, hogy az eddigi történések tükrében természetest az egyetlen dolog, ami elhagyja a száját, az az erdei boszorkával kapcsolatos korrekció. Lehangolt ábrázattal pillogok rá.