Nem gondoltam volna, hogy ennek a küldés találunk célt. Nem gondoltam volna, hogy értelmét nyeri mindaz, ami egy botlásból indult. Rossz hajóra menekültem fel, rossz helyre érkeztem, minden ismeretlen és idegen volt. Barátok jöttek és mentek. Csak Deedra és én voltunk biztos pontok ebben a végtelen káoszban. Most pedig itt vagyunk, egy szentélyben, ahol nálunk nagyobb erők munkálkodtak. Kifoszthattam volna jobban is a helyet. Elvihettem volna mindent, amit csak értem, de nem. Inkább csak hagytam, hogy a szentély őssége letaglózzon és közben azt figyeltem, ahogy Deedra körbe néz, csodálja a dolgokat. Furcsa lesz, ha elválnak az útjaink, de ezt inkább nem tettem szóvá. Majd megszokom nélküle, ahogy megszoktam a Forerion házban égett ismerős arcok hiányát is.
***
Az élet furcsa fordulatokat hoz. A felfedezést kihevertem, a sebeim gyógyultak... és még mindig nem vágytam vissza Ylore városába. Nem tudom miért, talán csak jól esett magam mögött hagyni azt az üldözőimet. Itt sem volt persze könnyebb, bár az új tolvajkulcs sok mindenért kárpótolt. Hamar kiderült, hogy nem egyszerű darab. Karmok helyett Sekat karomnak neveztem el. Nem, mintha ezt bárkinek elmondtam volna, csak úgy magamban becézgettem az újdonsült eszközt.
***
Jalm halálát még a hamvasztása után is nehéz volt feldolgozni. A látvány minden éjszaka ott égett az álmaimban, mint egy kegyetlen mementó a történteknek. A császár kinevezésének szánalmas csengése persze kicsit enyhítette, és keserédes röhögéssel fogadtam a megnevezést. Mynzash hőse. Deedrára még csak-csak rámondhatnák, de én kizsebeltem mindenkit, aki él és mozog ebben a városban. Hősnek aligha voltam nevezhető. Az Átokhozó gúnyolódás inkább tűnt helyénvalónak. Ha volt egy pillanatunk kettesben, akkor a lány felé fordultam: - Tartalmas napok vannak mögöttünk. - Kezdtem. Nem akartam érzelgősködni, vagy megkérdezni, hogy itt és most örökre elbúcsúzunk-e. Túl nagy volt a világ, hogy csak úgy egymásra találtunk. - Figyelj. Nem kell örökre elbúcsúznunk. Pár napot a városban maradok, s ha itt még sem lenél már, Yloréban a nyomomra bukkanhatsz. – Megérintettem a kezét, mintha meg akartnám rázni. Csak végig simítottam az ujjain. Ez volt az én búcsúm, fél pillanat annyi sem volt, már léptem is hátra. Készen álltam arra, hogy még egy pár napig élvezzem a város nyújtotta lehetőségeket. Aztán vagy Deedra nyomába eredek, vagy megkeresem a magam számítását Ylore utcáin. Az volt a nekem való, nem ez a hős szerep, hiszen tolvajból volnék, nem pedig hercegből.
olt némi időnk, hiszen nem fenyeget újabb veszedelem, így bele lapozgattam a feljegyzésekbe, vizsgálgattam a ruhákat, amiket hátra hagytak. Különös dolgokról írtak, de nem csak írás rajzok is voltak. Nem tudtam őket értelmezni, de minden bizonnyal valamire bukkantunk, ami eddig elzárva pihent itt. Ám fáradt voltam, s kerestem, amit tán eladhatunk, hiszen rengeteg pénzt ígért nekünk a férfi halála előtt. Fegyveer..oolaj.. Nézem, s veszem magamhoz. Hmm, vajon mi lehet ez? Minden bizonnyal valamire használhatom majd. Remélem hamarosan valaki értő ember is eljuthat ide, és megosztja a sok minden a világgal, és elmeséli ezeknek az emberek történetét, hiszen van miről beszélni.
❖ ❖ ❖
Napok teltek el, s tudtam lassan el kell válnunk egymástól. Meg kell tudnom mi lett apámmal. Ez idő alatt nem voltam res az olajt is kipróbálni és Nakennek mutattam miféle ereklyére tettem szert. Akár egy gyerek, csillogó a szemem tőle. Ez oly sok mindent adhat majd, előnyt az már bizonyos.
❖ ❖ ❖
Jalmot elhamvasztották, a szertartás nagyon szép volt és megindító. Mynzah hősei lettünk. Furcsa ezt kimondani, mint valami szent emberek lennénk. Pedig mindent csak a pénzért tettünk. Ám nem lettünk mindenki szemében kellemes emberek. És jó magam is csak óvatosan lépdelek az utcákon. Időközben megtudtam, hogy atyámnak semmi baja sem lett, és senki nem fenyegette, így a semmiért keltem át, de tán visszatérek Eviranba? Még nem tudom, hiszen a hely olyan közel van, s ,ég is azért oly távol. Nagyon hiányzik, de olyan volt ott nekem, mint egy kalitkában.
❖ ❖ ❖
Lassan, s félelmekkel lépdelek el az utcán. Elmondtam Nakennek, hogy hol találhat meg, elbúcsúztunk és reméljük, hogy még egyszer összehoznak az istenek minket. Rhysanddal nem tudom mi lett, ahogyan a többi társunkkal sem. Hamarosan indulok, s visszatérek a klánomhoz, vagy még nem tudom, mihez kezdek.
Minden esetre Edellyn tisztába van vele, hogy merre járok, s miért is kellett elmennem. Ám olyan, mint ha egy árnyék folyton a nyomomban lenne, mintha valami nem engedne el innen, ám tudom azt, hogy mennem kell. Ez nem az én otthonom, s nem az én helyem.
Sikátorban folyton látom az alakot, mi lesz velem? Békét lelek, vagy tovább kergetem magam nyomorúságba? Már nem vagyok Naken mellett, de még maradok egy pár napot, jobb lenne túl esni a rám váró harcon.
Köszönjük a játékot ^^
Krónikás Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Jalmmal az oldalukon minden bizonnyal könnyebb dolguk lenne, bár a férfi korábbi elbeszéléseiből emlékezhetnek rá, hogy a menedéket egykor Zunmonah, a fegyverek anyja vigyázta, ahol a tanítványaival mágikus eszközöket kovácsoltak a háborúig. Utána azonban, révén, sokan kívánták maguknak az eszközöket és a menedék hatalmát, lezárta azt Zunmonah, s ekként szinte teljesen a feledés homályába is veszett a hely. Körbenézve nem egy feljegyzést, naplót találhatnak, ahol az utolsó napokat írják le az épület egykori lakói. Éhségben töltött, kétségbeejtő időktől visszhangoznak a sorok, és kitartástól annak érdekében, hogy a munkásságuk ne váljék a világ hataloméhségének martalékává. Nem mindegyikhez tartozik név, de a leírásokból könnyen rájöhetnek, hogy a csontvázak jó eséllyel az egykori tárgykészítő tanítványokhoz és magához, Zunmonához kötődnek. Az egyik mellszobor pedig kísértetiesen hasonlít ahhoz a nőhöz, aki nemrég a vörös vidéken fogadta őket…
Ha jobban belemerülnek a szentély felderítésébe, különféle helyiségeket találhatnak; egy könyvtárat, egy hatalmas, nyitott belsőkertet, szobákat, műhelyeket és egy tekercstárat, ahol temérdek leirat, műszaki rajz pihen, vélhetően a mágikus eszközökhöz amelyeken együtt dolgoztak annak idején a tanítványok és mesterük. Persze kutakodás közben mást is találnak; fejenként kétszáz ulront összesen, és egy-egy ketyerét, amelyek valamilyen oknál fogva megkapták a figyelmüket. Deedra egy érdekes, fegyverolaj feliratú üvegcsét vesz magához emlék gyanánt, míg Naken egy tolvajkulcsot, bár elképzelése sincs, mit kereshet itt ilyesmi. Talán a fáradtságtól nincs erejük átnyálazni az egész épületet, de az kétségtelen, hogy a tudóssal való útra kelésüknek híre ment, így a jövőben bőven fog akadni, aki felderítse, leltárba vegye és helyrepofozza az egykori menedéket, ami amiként egykor, meglehet, újfent a Feltalálók fellegváraként fog szolgálni.
***
A felfedezésük óta napok teltek el. Sikerült magukat kipihenni a fővárosban, ahogyan arra is rájöhettek, miféle eszközöket hoztak magukkal. Naken az első próbából észreveszi, hogy a tolvajkulcs, amit szerzett, megkönnyíti a zárak feltörését, noha Deedrának sem kell nagyon meresztgetnie a szemeit, miként a pengéjére ken az olajból, hiszen amaz jó ideig lángokkal fogja közre a kardját, veszedelmes fegyverré téve hű társát.
***
Az élet megy tovább, Jalmot a szokás szerint elhamvasztották a császár utasítására, és tekintve, munkásságában Deedra és Naken segítette a tudóst, kinevezte őket Mynzash hőseinek. Elvégre afféle felfedezéshez segítették hozzá a birodalmat, melyről más vidékek csupán álmodni merhetnek. Igaz, nem pusztán a hangzatos, pozitív címből jutott ki nekik, a tolvajok és a menedék megnyitása ellen érvelők között az Átokhozókként híresültek el. És hogy Deedra üldözőivel mi lett? Egyelőre nem tudni, azóta Naken sem kapott levelet. Talán meghátráltak volna a császár kegyeit látva? Netán a tudós halála rettentette el őket? Vagy mindössze a megfelelő momentumra várnak? Ez már a jövő zenéje.
A jövőé, amelynek derűs egét a következő napon egy eddig még sosem látott méretű, vörös sárkány szárnyai szelik keresztbe...
át döntöttünk, s nem adtuk fel itt ás tovább haladtunk. Fénylő jelenség fele vesszük az irányt, s finom kellemes légáramlat hatol át rajtunk, ami meglepően kellemesen hatott számomra legalább is. Mennünk kell, de ki tudjam mi vár minket a túloldalon. Ennek a kellemes érzetnek hamar vége, amikor is a sistergő örvény, mint ha csak kegyetlentől belém akarna kapaszkodni, s úgy hűz le magával. Akár egy galacsint gyűr össze, s simít ki. Térdemen érkezek, s a hasam fogom, hány inger jócskán hatalmába akar engem keríteni, ahogyan gyomrom éppen fel lemozog bennem. - Istenekre. – fogom a fejem is, s feltápászkodom, ám a hang a széllel száll el.
Átértünk, egy nem éppen szokványos helyre, ahol a szemöldököm összerándul a döbbenettől. A kellemes szellő át váltott, fájó, csontig hatoló szélben. Meg, meg ingok közben. Ám egy női alak bukkan fel előttünk hirtelen. Az ő szavait nem veszi el szájából a szél, s hozzánk szól, majd különös nyelven fejezi be. Karja kitárul, s ekkor még erősebb szellő érkezik. Már nyitnám a szám az újabb kacifántos megszólalásra, amit egy hölgy szájából nem kíván az ember, amikor egy vöröslő füst visszataszít minket. Ismét egy rosszul lét, ám már nem bírtam, s kiadtam, amim volt. Egy terem volt ahol a szél nem hagyott magunkra. Nem értettem mi folyik itt, ám a figyelmem át ballagott a furcsa tárgyakra. telis tele volt mindennel. Szobrok, ruhák, csontok. Alig tudtam, hogy hova kapja a fejem. Naken furcsállta a helyet, ahogyan jó magam is. Nem tudtam szólni, úgy hatalmába kerített minden, ami körülöttem volt. Oda sétálunk az ablakhoz. - Valóban. – Nyeltem egyet. Észrevettem, hogy résnyire tátva maradt a szám, be kellett csuknom azt, s valamiért meghatott. Könnycsepp a szemem sarkéban ott volt, de mielőtt legördülhetett volna, elmorzsoltam azt. Megszívtam magam, és megráztam fejem. Nem lehetek gyenge. - Gyere. – Mondom, s elindulok a temérdek holmi felé és vizslatni kezdem azokat. - Mennyi minden. – Mondom. - Mi lehet ez a hely? – Kérdezem, bár tudom, hogy nem kapok választ, nézegetem a holmikat, hátha találok valamit.
Kalandmester Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Deedra szavai nem voltak őszintén. Tudtam, hogy nincs jól, én sem voltam, de ha már egyszer itt voltunk, most már csak azért is végig csináltam. Kicsit Jalmért is, de az önzőségemet inkább csak a saját nyereségem foglalkoztatta. Könnyebb volt ebbe burkolózni, így kevesebb érzés maradt, ami könnyekre fakaszthatott. - Elég jól ahhoz, hogy tovább menjünk – feleltem. A hányásra még emlékeztetett a szédülés, az oldalam és a karom is fájt. De Deedra beleegyezett az út folytatásába. Nem volt időnk most gyászolni, sem összeforrasztani a kint felejtett bájitalokkal magunkat. Most már bizonyára kúszva is megtettem volna mindazt, amiért itt voltunk. Szerencsére erre nem volt szükség. Bicegve indultam meg a léy által védelmezett kapu felé. Ez volt volt az pont, amire azt szokták mondnai: már nincs visszaút. Soha sem éreztem ilyesmit az életben eddig a napig. De nem is bántam. Be kellett fejezni mindazt, amiért idejöttünk. A kapu közelében, mintha valamiféle szél fújt volna, ám nem volt időm gondolkodni, egyszerűen csak át akartam haladni rajta és meg is tettem, tudván, hogy Deedra követni fog. Örvény, szédelgés, kellemetlen érkezés. Így ért véget az útunk a kapun keresztül egy kietlen tájba. Olyan üres érzés fogott el. Beszélni nem próbáltam, csak kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem Deedra karját. Valahogy biztonságérzetet adott. Talán éppen emiatt nem is rezzentem össze, mikor női alak jelent meg. A vöröslő tekintete, a beszéde olyan szokatlan volt. Szavait vöröslő füst követte, ami aztán egyetlen erős légármalatként döntött le a lábaimról és taszított hátrébb, egészen közel oda, ahonnan jöttünk. A hely megint változott. Romos terembe érkeztünk. Deedra karja eddigre bizonnyal kiszakadt a szorításomból, ezért a tekintetemmel próbáltam megkeresni. Csakezután kezdtem el foglalkozni a teremmel. Szobrok, férfiak, nők csontváza, meg mindenféle dolog, amit nem tudtam beazonosítani. Jalm mellett annyival könnyebb lett volna ez az egész helyzet. Ő bizonyára tudta volna, mi folyik itt, mi ez a hely. - Ez a hely nagyon furcsa... – dünnyögtem és az egyik zsalus ablakhoz lépve, kitártam azt, hogy megnézzem hol is vagyunk. A sötét mélység éppen elég árulkodó volt, így hátrébb léptem azonnal. - A lebegő... sziget... ezt mondta Jalm, nem?- kérdeztem a lányt. - Azt hiszem, helyben vagyunk.
A fárasztó éjszakai küzdelem véget ér, a levegőben por, vér, és az égett agyag orrfacsaró egyvelegével. Akár itt fel is adhatnák a további kutatást, elvégre ki tudja, az átjárón túl mi vár rájuk, viszont úgy érzik, tartoznak a tudósnak annyival, hogy folytatják, amit elkezdett, és minden bizonnyal a korábban belebegtetett kincs ígérete sem veszett még ki a tudatukból. Ezért bár megfáradtan, zúzódásokkal, horzsolásokkal telten, de összeszedik a megmaradt energiáikat ahhoz, hogy megközelítsék a fénylő jelenséget. A közelében gyengéd légáramlatot tapasztalnak, kellemes hűvöset, és amiként próba gyanánt felé nyúlnak, az érintése is egészen fátyolos. Szinte hívogatja az embert egy ölelésre, ezért megeshet, annyira nem is tartanak attól, hogy bele sétáljanak. De ha igen, akként is meg kell lépniük, hisz máskülönben sosem tudják meg, mi van a túloldalán. Együtt vagy egymás után hát, azonban átlépik az áttetsző kaput.
Talán életükben használták már az utazók tintáját, amelynek a bűve sem a legkellemesebb tapasztalások közé sorolható, de meg sem közelíti az élményt, amelyet jelenleg átélnek. Akárha egy feneketlen, sistergő örvény rántaná őket magával, összegyűrné őket a valóság és az idő szövetén, hogy aztán végül finnyás macska módjára hányja ki őket a túloldalon. A túloldalon, ami cseppet sem idézi egy épület voltát. Erős, viharos szél csapódik az arcuknak a vöröslő, kietlen vidéken, ahol látszólag egy árva fűszál sem volna képes túlélni. Ha meg is kísérelnének szólni egymáshoz, elragadná a hangjukat a fergeteg, ami jócskán megpróbálja az egyensúlyukat, bár az is igaz, túl sok idejük nem marad az esetleges kiabálásra, ugyanis a következő momentumban egy női alak jelenik meg előttük, akinek vöröslő, metszett tekintete egy tűzfúvó vivernét idézi. - Azóta erre várok, mióta elenyésztem, s mióta a káosz felkarolt. Dovah kos mul (erősek legyenek a sárkányok)! - mintha nem is különösebben érdekelné, kik állnak vele szemben, közli a mondandóját, majd a karjait kitárva az eddiginél is erősebb légáramlatot gerjeszt. Vöröslő füstöt, amely leveszi mindkettejüket a lábukról és visszataszítja őket oda, ahonnét érkeztek. Legalábbis megközelítőleg. Az újabb gyomorforgató élményt követően nem a romos csarnokban, hanem egy kevéssé rendezett, de hellyel-közzel épségben lévő teremben találják magukat, amelyen rögvest érezni, ahogy átsüvít a szél. A szél, ami a velük együtt érkező vörös füsttengert útjára engedi a világban, alant, a sziklák közé, át, a sivatagon, majd Qiesea utcáira, Caldenia vidékére, a havas hegycsúcsokra, egyszóval szerte Tulveron minden pontjára. Nem tudhatják, mit okoz, ha egyáltalán tulajdonítanak neki jelentőséget. De ha így is tesznek, hamar tovaszökik az érdeklődésük a teremre, ahol különféle mellszobrok, ketyerék fogadják őket, akár egy kiállításon. Továbbá csontvázak, jó néhány, némelyik női ruhában, másikak férfiakéra jellemzőben. Nyilvánvaló, hogy régóta ott lehetnek már, elzárva, elfeledetten. Jalm bizonyosan tudna róluk mesélni, bár, ha körülnéznek, fognak találni feljegyzéseket, amelyek arról regélnek, mi is történt itt pontosan. Kétségtelenül lelombozó a látványuk, bár, ha friss levegőre vágyva netán az ablakokhoz sétálnának, némiképp megkönnyebbedhet a lelkük. Ugyanis ha kitárják a rácsozott zsalukat, megérthetik, mire utalt a tudós lebegő-sziget alatt… Ha nem éjszaka volna, meglehet, hogy a magasból még Qiesea városát is láthatnák. A sziklák fölé emelkedve valóban a levegőben pihennek, és bizonyos szögből arra is rájöhetnek, hogy a kiszakadt szigetet vaskos láncok kötik az alant elterülő sziklákhoz, mintha egykoron attól tartottak volna, hogy elszökik a földrészlet.
obásom sikeres volt, így a lény megízlelte a tűzet, ami az elpusztításához volt szükséges. Felelegeztem, ahogyan láttam, hogy a tántorog, majd megolvad. Sóhajtottam fel, és pihentem meg végre. Leültem a földre és egy pillanatig meg sem szólaltam. Ebből az állapotból Naken káromkodása rángatott ki. Jól vagyok, e kérdezi. Rá emelem pillantásom, s látom, hogy kissé imbolyog. Bizonyosan nem kímélte őt sem a lény, ahogyan egyikünket sem, ám a sebek nyalogatására nincs időnk és ezt nekem is észben kell tartanom, hogy a lelki sebeim ne itt akarjam begyógyítani. - Igen. – leheltem ki a szót, bár nem úgy hangzott, mint amit mondtam. Talán most gyászolok meg egy idegent, vagy csak elegem van mindenből. - Te ? - Kérdeztem vissza kedvesen. - Igazad lehet. – Válaszoltam, majd felálltam és újra nagy levegőt vettem. - Akkor induljunk. – Mondtam, és elindultam amarra, amit a szörny oly annyira védelmezett. Reméltem társam is követ. Nem tudtam vissza nézni a férfira, akit otthagyunk. Teljesült hát a zsiványok kérése, hogy haljon meg, nos így lett meghalt. Talán egy remek ember is.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Egyszer próbáljon meg az ember fia úriember lenni és megmenteni a hercegnőt, akkor is mi történik? Hát kiesik a kezéből a fáklya, nem egyszer, hanem kétszer! Ha valaminek hát lyukasmarkúnak sosem tartottm magam, hiszen abból éltem, hogy elvettem, amit akartam és tolvajként az ember aligha ejtheti le azt, amivel éppen kisurranni készül vagy elveszni a tömegben. Csakhogy nem ilyen terephez voltam szokva. Minden törmelékes volt, na meg, Jalm maradványainak köszönhetően most már vérszagú is. Deedra szavaira kirázott a hideg. Hirtelen, mintha az agyamat valami furcsa, tompa lüktetés homályosította el. Fogalmam sem volt, mihez kezdenék nélküle. Neki volt esélye nélkülem tovább menni, de nekem... a túlélési ösztöneim az utcára, nem a sivatagra és az ősi romokra voltak kitalálva. Még életemben nem voltam ilyen helyen. Az egész azonban másképp sült el, ahogy Deedra remélte és amitől én féltem. A lány nem lapult ki, sőt a lángokkal hősiesen megolvaszottta ellenfelünket. A mardosó lángoknak köszönhetően nem maradt más belőle csak egy kupac valami. Belőlem pedig feltört az addig elfojtott hányás. Oldalra fordultam, hogy legalább ne magamat piszkoljam be. Éppen ennek köszönhetően nem is láthattam a lény utolsó pillanatait, pedig Jalm meggyilkolása után ez lett volna az egyetlen kielégítő tény a mai estére. - Franc... – töröltem végig a szakállamon a ruhám ujjával, majd kicsit szédelegve a lányra pillantottam: - Jó... jól vagy? - kérdeztem még kicsit remegő hangon, ahogy megpróbáltam összeszedni magam a törmelékek közül. Leporoltam finoman a ruhámat, na nem mintha ez segített volna a helyzeten. Ennek már annyi, sem tisztább, sem kevésbé szakadt nem lesz. Majd mindazzal az ulronnal, amit magamhoz vettem a városban, szerzek tisztább, kényelmesebb darabokat. - Azt hiszem... Jalm azt akarná, hogy folytassuk a küldetését. - Pillantottam arra, amerre a maradványok voltak. Nem. Nem akartam látni annyira. Nem így akartam emlékezni rá, inkább úgy, ahogy a bordélyban találkoztunk és a szavaira, amik meglepően türelmesek és kedvesek voltak.
Naken mindent megtesz annak érdekében, hogy ne végezzék Jalm módjára, azonban azt is meg lehet érteni, hogy a számára szokatlan harchelyzetben és a kilapított tudóssal néhány méterre embert próbálónak bizonyul feladat. Az elveszett fáklyát még sikerül megkaparintania, és ahhoz is összegyűjti minden bátorságát, hogy egészen közel merészkedjen a félig-meddig lángoló gólemhez, ám a célegyenesben cserben hagyja a teste, és az elfojtott öklendezéseknek, illetve a véráramán végigzubogó adrenalinnak hála mindkétszer kiejti a kezéből a túlélésük kulcsát. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy a monstrum rá szegezze az érdeklődését, és megkísérelje a tudós sorsára juttatni. Viszont Deedra rögtön cselekszik ennek a megakadályozására, mihelyt realizálódik benne, hogy a tolvaj leblokkolt a fináléban. Bukfencet vetve küzdi le a kicsiny távolságot a fáklyáig, majd azt megszerezve a lény közvetlen közeléből gyújtja meg a másik oldalát is, hogy most már jóformán teljes egészében éghessen. S így, hogy nem szimplán neki dobta az égő fényforrást, hatékonyabban tudja szétoszlatni a lángokat az örjöngő gólem testén. Amaz ösztönösen tántorodik hátra, egyúttal eltávolodva a támadói közeléből, és a falaknak, romoknak vetve magát igyekszik leküzdeni magáról az elevenét mardosó tüzet. Ám mindhiába, az szépen lassan megolvasztja minden porcikáját, s mihelyt a benne nyugvó kristályt is eléri, véget ér számára az e világban való raboskodás. Éppen afféle paca marad hátra belőle, mint amilyet a megboldogult tudósból csinált.
aken első dobás célt ért, ám ez nem teljesen emésztette el a szörny, még is kellemesen melengette. Egy pillantra elmosolyodtam, ám látom, hogy ez bizony kevés lesz a győzelemhez. Felém lendíti a karját, de az isteneknek hála nem ért el. Meg kell keresnünk a másikat is. - Hol van? – Kérdeztem vissza, de ő már indult is megkeresni, jó maga pedig igyekeztem elkerülni a csapásokat, és lekötni a lény figyelmét, amennyire tudtam, aki fényben úszott.
Sikeresen meglett, s neki rontott a lénynek, ám az se először se másodszor nem talált. Ideges lettem, nem a férfira, hanem a helyzetre. A fáklya egy éppen bukfencre volt tőlem. Rá pillantottam Nakenre. - Mentsd meg apámat. – Mondtam neki arra, ha nem érnék vissza és én is a tudósként végezném, majd azzal előre bukfenceztem és elkaptam a fáklyát, amivel közelebb kerültem a lényhez és azzal a leheletnyi idővel már dobtam is neki. Könyörögtem újra az isteneknek, akik nem akartak velünk kegyesek, lenni, vagy csak Nakenhez nem, hogy találjuk el ezt a lényt, és legyen vége a küzdelemnek.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Az undor csak azután uralkodott el rajtam igazán, hogy elhajítottam a fáklyát. Addig minden cselekedetem ösztönös volt. Úgy éreztem tennem kell valamit, de nem igazán fogalmazodott meg bennem szavak szintjén. Érzés volt. Nagyon-nagyon erős érzés. Előre szegeztem a tőrömet, de közben öklendezni kezdtem. Nagyon önuralomra volt szükségem, hogy visszatartsam a kitörni készülő hányást. Éppen csak egy kicsit remegtem meg. Jalm jóembernek tűnt, mégha nem is ismertem igazán és a tudása nélkül egyenesen elveszett érzés kerülgetett. A fáklya ezúttal célt ért. A lény testét érte, ám meglehetősen kis ponton. Korábban volt Deedránál egy másik fáklya... talán azt sem ártana előkeríteni. Tekintetemnek azonban nem volt ideje az elveszett fegyvert kutatni, pedig a fényét – ha még égett – bizonyára nem lett volna nehéz kiszúrni. Egyetlen lépést tettem a lány felé, majd megtorpantam. A hely védője ugyanis ezúttal őt támadta. Az azonban sikertelen volt és a karja olvadt valamiként hullott a földre. - A másik fáklya! – Ennyit tudtam Deedrának odakiáltani. Talán, ha megtaláljuk és azt is odahajítjuk, mondjuk a lábaihoz, teljesen mozgásképtelen lesz és olvadhat ahogyan szeretne. Akárhohgyis, ha a lény még támadni próbált egyáltalán, megpróbáltam ügyesen elkerülni a becsapódást és a leesett, remélhetőleg még égő fáklya után kutattam. Ha egyszer sikerült, hát másodjára is sikerülhet... nem igaz? Hát nem, mert te Naken Forerion vagy, akit úgy követ a balszerencse, mint mást a saját árnyéka. Ezekkel a kedves gondolatokkal próbáltam magam észhez térítani. De akkor is tennem kellett valamit. Nem akartam még egy széttrancsízotot testet látni. Ahogy a törmelékek között pislákoló fényforrást. Azzal a kezemben rontottam neki a szörnynek. Nem volt biztos, hogy egy dobással megint eltalálnám vagy éppen a lábát, ahogy szerettem volna, így odavetettem magam és reméltem, hogy semmi rossz nem lesz... például a szétloccsant koponyám, meg az agyvelőm mindenhol.
Nem gondoltam volna, hogy ennek a küldés találunk célt. Nem gondoltam volna, hogy értelmét nyeri mindaz, ami egy botlásból indult. Rossz hajóra menekültem fel, rossz helyre érkeztem, minden ismeretlen és idegen volt. Barátok jöttek és mentek. Csak Deedra és én voltunk biztos pontok ebben a végtelen káoszban. Most pedig itt vagyunk, egy szentélyben, ahol nálunk nagyobb erők munkálkodtak. 
Jalmmal az oldalukon minden bizonnyal könnyebb dolguk lenne, bár a férfi korábbi elbeszéléseiből emlékezhetnek rá, hogy a menedéket egykor Zunmonah, a fegyverek anyja vigyázta, ahol a tanítványaival mágikus eszközöket kovácsoltak a háborúig. Utána azonban, révén, sokan kívánták maguknak az eszközöket és a menedék hatalmát, lezárta azt Zunmonah, s ekként szinte teljesen a feledés homályába is veszett a hely.
Egyszer próbáljon meg az ember fia úriember lenni és megmenteni a hercegnőt, akkor is mi történik? Hát kiesik a kezéből a fáklya, nem egyszer, hanem kétszer! Ha valaminek hát lyukasmarkúnak sosem tartottm magam, hiszen abból éltem, hogy elvettem, amit akartam és tolvajként az ember aligha ejtheti le azt, amivel éppen kisurranni készül vagy elveszni a tömegben. Csakhogy nem ilyen terephez voltam szokva. Minden törmelékes volt, na meg, Jalm maradványainak köszönhetően most már vérszagú is.