- Sajnálom! - kiált fel Jalm, szabad kezében a fáklyát szorongatva, melynek párja Deedráéban nyugszik. - Pánikba estem – vallja meg őszintén, láthatóan bánva a meggondolatlanságát. Tüntetőleg hátrébb is lép kettőt, no nem gyávaságában, hanem, hogy átadja a staféta botot a hasonló szituációkban láthatóan jártasabb kísérőinek. Persze a szánakozása már későn érkezik, és a lényt vélhetően meg sem hatja, mivel kisebb földrengést idéz a padlóra mért csapásával. A tudós Nakennel egyetemben esik hanyatt, kezéből elejtve a fényforrását. - Sajnálom… - susmorogja vissza az yloreinek, maga is feltérdelve a talajon, készen arra, ha netán ugrania kellene. Azonban bölcsen csendben marad, míg Deedra megkísérel szót érteni a terem őrével. Nem sok sikerrel. - Távozni – szólal meg ismét a világító szemek gazdája, és amiként az evirani jobban megnézi, ismerős érzések kerítik a hatalmukba. Mintha már látta volna korábban a sárga tekintetet, ahogyan ezt a robusztus alakot is. Kérdezősködni viszont nem marad ideje, vagy hosszadalmasan töprengeni, honnét is származnak az emlékei, mivel a megtermett létforma további figyelmeztetés nélkül nekik iramodik. Nem beszél sokat, de egyértelmű, hogy a csarnokot védi, s mintha ezen kívül nem is ismerne más jelentőséget az életben. Először a hozzá közelebb eső Deedrát veszi célba, aki harcedzettsége és a támadójánál gyorsabb mozgása révén éppen, hogy elkerüli a neki lendülő hatalmas tenyér csapását. A lénynek viszont nyilvánvalóan mindegy, kit csap agyon, ugyanis túllendülve a sikertelenségén, Naken felé lendül ezúttal, aki a földön üldögélt a kudarcba fulladt diplomácia röpke ideje alatt. Megkísérel felpattanni, ám nincsen ideje ezzel egyetemben kitérni a neki címzett csapás elől… A sziklák keménységét idéző kéz kíméletlenül éri a testét, de talán nem is az erőhatás, ami igazán megviseli, hanem a könnyed röppenés a terem egyik oldaláról a másikába, melynek végpontja éppen egy romos oszlopmaradvány. Az oldalával zuhan neki a valaha díszes faragványnak, majd aláesve a töredezett padlóra újabb zúzódásokkal, horzsolásokkal, vágásokkal gazdagodik. Jalm mindezt látva egészen elképed, de nem száll inába a bátorsága, hanem felpattanva rögvest visszaveszi a kezébe a fáklyáját. - Hé, böhömke! Itt vagyok, engem üss! - kiabál rá a lényre, tempósan hátrálva a kijárat felé. Nem bízik abban, hogyha ki is tudja csalni az ellenfelüket, majd kint is marad az holmi ajtónak köszönhetően, azonban kétségtelenül időt nyerne maguknak. Az entitás, melynek barna színe és furcsa élekkel határolt formája határozottan egy agyagszoborra emlékeztet, egy ideig döngő léptekkel követi Jalmot a kijárat irányába, ám egy bizonyos ponton megtorpan, s mintha váratlanul célját vesztette volna, fordul vissza, hogy folytassa a behatolók kiiktatását.
Deedra volt a harcos, ki más lett volna alkalmasabb hármunk közül a varázsige kimondására? Az én fegyverem nem volt több, egyetlen emléknél, ami azt bizonyítja, milyen törékeny az élet. Egyszer én voltam a végén s csupán szerencsémnek köszönhető, hogy a végzetes döfésnél éppen másképp alakult. Nem voltam rajongója a pengének, hiába volt szépen faragott és nemes kidolgozású, olyan amilyet a magamfajta tolvaj nem vásárolhatna meg magának... egész egyszerűen rideg kapcsolatom volt vele. Deedra más volt, értett a fegyverek nyelvén. Nyelve meglepően egyszerűen birkózott meg a varázsige érthetetlen szövegével. Tényleg ő volt az alkalmas erre. Az éjszaka csendjében volt valami hátborzongató abban, ahogy a lány hangját visszaverik a sziklák. Érezhető volt, hogy valami varázslatos történik. Még fel sem kellett villanni a rúnajeleknek a kapun, hogy értsem, mi történik körülöttem. Az ige elhangzott s súlyos csend telepedett ránk. Hogy meddig tartott ez? Úgy tűnt, hogy több esztendő telik el, mire a morajló hang felcsendült. Ám ezt csak türelmetlen lelkem érezte így. Nem lehetett több, néhány ólomlassúnak ható másodpercnél. A hang hatására hátrébb léptem. Felnéztem a kapu teljes hosszán, ahogy kődarabok és por zúdult alá s hamarosan egy ajtó képe rajzolódott ki. Jalm lépett előre, hogy megpróbálja kinyitni... már-már felkészültem, hogy átok sújt vagy elpusztít valamiféle csapda. De nem. Az ajtó feltárult. Csendesen követtem befelé. Odabent romok voltak, olyan romok, amiken láthatta az érkező, valamikor szépek és lenyűgözőek voltak. Csupán a remegő kapu képe volt más. - Lebegő sziget... - suttogva ismételtem Jalm szavait, mintha fel kéne fognom, mit mond. Valójában csak tetszett a hely neve s tekintetem elidőzött az áttetsző kapu képén. Csupán az újabb zajra kaptam fel a fejem. A távolban lomha valami képe rajzolódott ki. Sárgás szemeitől megborzongtam kicsit. Mozdulatlan maradtam, reméltem, hogy így nem veszi támadásnak a jelenlétünket, ám éppen a tudós volt az, aki követ kapott kezébe, hogy neki hajítson valamit. - Hé! - Szóltam rá. - Akármi is ez a lény ehhez a helyhez tartozik velünk ellentétben. - Késztetést éreztem, hogy elkapjam Jalm kezét, de nem volt esélyem sem. A valami feldühödött és ennek hangot is adott. A föld megremegett alattunk, én pedig elveszítve az egyensúlyom a földre estem. A homok felcsapódott az arcomba, törmelékek is voltak alattunk. - Ez a meggondolatlanság ára... - sziszegtem Jalm felé és megdörzsöltem a könyökömet, ahogy nagy nehezen felültem. Ha nem érkezett újabb rengés és volt esélyem, Deedra szavai közben felkeltem. Felemeltem a tenyerem a lény felé, hogy lássa nem óhajtok támadni, ám nem szólaltam inkább meg. A lány diplomatikusabb volt, ráadásul mindkettőnk nevében szólt. Talán Jalm is összeszedi végre magát és ahelyett, hogy kővel dobálna valamit, amiről azt sem tudjuk mi, csendben marad.
ele egyeztem, bár tartottam attól. hogy amennyiben ez nem lesz sikeres úgy életünkkel fizetünk. Eddig remekül csináltuk úgy érzem, mindenki tudta mit kell tenni és bár az üresség érzése nem múlt még el, tudtam azt, hogy nekem most itt nincs más választásom. Nem szabad siránkozni. Felolvastam hát, s bevallom nehéz volt. Nem volt ismerős egy szó sem, nem tudtam mit mondhattam. Tán a krumplis tészta receptjét, vagy egy igazán kedves szívhez szóló üzenetet? Nem tudom, minden esetre sikeres volt.
Szavaim visszhangoztak, ami egyszerre volt rémisztő és izgalmas is. Nem hazudhatok magamnak, hiszen kalandor volnék, van egy részem tán, ami még a halál közelében is izgalma érez. Nem hittem a szememnek, ahogyan a szavak valamiféle kaput formáltak, ám szavaim végén beléptünk a csendbe, a várakozás sokkal jobban megrémített, mint bármi más. A férfi sóhajt egyet, ami megtöri a csendet. Ám ekkor por kezd alászállni, s cseppet sem barátságosan kezd az repedezni. Hátráltunk. Jalm az első, aki közelebb merészkedik, majd követem. Az ajtó tárul, ás mi belépünk rajta.
Egy elhagyatott helyre értünk, ahol még a padló is néha megroppan alattunk. Jalm izgatott lesz, én inkább gyanakvó. Lesem azt, hogy mikor jön valamiféle veszély, olyan egyszerűnek tűnik a bejutás, vagy tán csak magam látom így. Hirtelen pillantunk meg egy alakot, amire sajnos beigazolódott a gondolatom, nem vagyok rest a kardomért nyúlni. Megpillantunk világító szempárt is, ami csak jobban arra késztet, hogy erősebben markoljak a kardomra. Jalm felkap egy követ és arra dobja. - Ne! – Mondom, de már késő. Láthatóan nem tetszett neki, bár nem hiszem azt, hogy kárt okozott volna. - Remek. – Mondom, s eléjük lépek, ám ekkor a csapástól megremeg a föld és Naken és Jalm elvágódik, magam pedig éppen hogy megtartom az egyensúlyom. - Nem akarunk ártani neked. Sajnáljuk, hogy betörtünk az otthonodba. Kíváncsi lények vagyunk, főt minket a tudásvágy. – Mondom, igyekszem kardomat is le fele mutatni, hogy az se legyen fenyegető. - Kérlek, engedj át minket. – Mondom neki, bár tudom, hogy nem lesz megadó. Gyíkokkal is így kezdődött minden, ám először megpróbálom a lehetetlent. Az sem biztos, hogy érti a szavakat. Talán azon a nyelven beszél, amiket felolvastam.
Ahronit Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Jalm egyetértéssel bólogat Naken meglátására, hiszen saját magát nem tartja harcosnak, hát még affélének, aki méltó lenne Zunmonah titkaira, s az ylorei is belátja, hogy hiába a tőr az oldalán, amaz nem úgy szolgálja, mint azt a tekercs elvárja. - Magam is úgy gondolom, hogy kegyednek kellene első körben próbálkoznia – osztja meg a gondolatait a tudós. - S remélhetőleg nem fog ilyesmi történni. Úgy vélem, egyszerűen csak nem fogunk tudni bejutni – vakarja meg az állát a férfi némi töprengést követően, mert tény és való, jogos az evirani felvetése és aggodalma. Mindenesetre, ha nem tesznek semmit, nem is fog semmi kiderülni, ezzel pedig nyilvánvalóan Deedra is tisztában van, mivel kisvártatva beleegyezik a próbába, és kissé ugyan nehézkesen, de felolvassa a papíroson szereplő igézetet. Nem a közös nyelven fogalmazódott, hangzásra – már amennyire bárki ért hozzá – afféle, mint amit a sárkányvérűek használnak, az írása viszont nem a vivernek krikszkrakszait idézi. A mindenki által ismert alfabetikus íráskép köszön vissza a megsárgult tekercsről, vagyis a szöveg érthetetlensége dacára a leány képes felolvasni azt.
Az éjszaka csendjében hátborzongató tisztasággal visszhangzik Deedra hangja a sziklák falai között. Az imént kiejtett szó összeolvad az utóbb formálttal, egymásba kapaszkodva komponálnak különös szimfóniát, amelynek nyomán a magasba nyúló kapun elkezdenek felfényleni a számukra ismeretlen írásjelek, szimbólumok. Egyik a másik után kezd kékeslilás derengésbe, s az utolsó éppen akkor villan meg, miként legördül a leány ajkairól az utolsó kifejezés. Néhány szótlan, rezzenéstelen pillanatig semmi sem történik. Szinte fülsértő a sivatag némasága, a szél hiánya vagy bármi nesz, ami elnyomná a torkukban kalapáló szívük dobbantásait. Várakoznak, figyelik a kőfalba ágyazott bejáratot, amelyen akár ezernyi csillag a fekete égbolton, úgy tündökölnek, pulzálnak a jelek. A metsző csöndben olyan, mintha leheletnyi rezgést, halk zümmögést produkálnának, de amikor kifejezetten oda kívánnának figyelni a furcsaságra, Jalm mélyről felszakadó sóhaja hasít bele a tapasztalásba. S mintha csak erre várt volna a varázslat, hirtelenjében por kezd alászitálni a kőkapu repedéseiből. Baljóslatú morajlással kezd megrepedezni a bejárat felülete, ami mindhármukat arra készteti, hogy elhátráljanak néhány lépést. Az odébb kikötött diinwak is csipogásba, nyüzsgésbe kezdenek, mielőtt azonban még komolyabb szabaduló kísérletbe kezdhetnének, darabjaira kezd hullani a kapu. Kisebb-nagyobb kődarabok zúdulnak alá, egészen addig, amíg fel nem fednek egy úgyszintén a magasba nyúló, ám egészen egyszerű ajtót. - Azt hiszem sikerült… - szólal meg álmélkodva Jalm, majd a második fáklyát meggyújtva veszi a bátorságot, hogy a törmeléket kerülgetve vagy éppenséggel megmászva közelítse meg elsőként a bejáratot. Némi aggodalommal kísérel meg benyitni, ám a mahagóni kapu anélkül tárul fel előttük, hogy bárminemű átok vagy veszedelem zúdulna rájuk. Ezért hát nem késlekedik belépni - remélhetőleg kísérőivel a nyomában – a hatalmas csarnokba, melynek plafonja és terjedelmének zöme fekete homályba vész. Odabent romhalmazos oszlopok, egykori szobrok és faragványok fogadják őket. Talpuk alatt a homoktól porzó, csakugyan töredezett padlókövek olykor-olykor megroppannak, amint rájuk nehezednek. Nyilvánvaló, hogy időtlen idők óta nem járt itt senki, s ha a terem végében nem fénylene valami szokatlan, nem különbözne semmiben a világ megannyi elhagyatott épületétől vagy szentélyétől. Ám a derengő jelenség nagyon is különlegessé teszi a helyet, amint áttetsző kapuként, különféle színekben sziporkázva fodrozódik a valóság szövetén, egy csakugyan romos emelvény tetején. - Ez lesz az! Az átjáró a lebegő szigetre! - szólal fel Jalm izgatottan és lenyűgözötten. S mintha az univerzum megint csak az ő hangjára várt volna, éles roppanás hasít végig a csarnok csendjén. A tudós megszeppenve emeli a szemeit a hang irányába, valahova oldalvást a portáltól. Momentumokig pusztán dobbantások szűrődnek feléjük, egyik a másik után, komótosan, majd lassacskán a sötétségből kibontakozik egy méretes alak, amely igen hamar kitakarja a testével az átjáró kellemes derengését. Tőlük körülbelül hét-nyolc méterre magasodik a lomha valami. Nagy, robosztus, masszív, és amennyire ekkora távolságból, csekély fényviszonyok között ki tudják venni, éppen akként fest, mint amit úgy faragtak ki. Ami viszont rögvest feltűnik nekik, azok a sárgásan világító szemei. - Az istenekre, mégis mi ez? - szűri csöndesen a szavait a tudós, majd fene tudja, miféle indíttatásból, ám felkap egy követ, és a lénynek dobja. Sikerül eltalálnia, viszont arról halk puffanással, hatás nélkül pattan le a támadás. Már ami a sebzését illeti, ellenben dühös morgás szakad fel a termetes valamiből, mielőtt mindkét kezét megemelve hatalmasat csapna a padlóra. Az ütés ereje kisebb földrengésként hullámzik végig a csarnokon, alaposan megpróbálva a behatolók egyensúlyát. Hármuk közül egyedül Deedra képes a két lábán megmaradni, Naken és Jalm viszont elvágódnak a törmelékes, homokos földön. - Távozni - szólal meg aztán a létforma színtelen, érzéketlen hangon.
A Qieseától nem messze fekvő völgyek között kanyarogva idővel egy, a sziklába ágyazott kapu tűnik ki a sivatag egyhangúságából. Égbe nyúló szárnyait kitárva egy romos, sötét csarnok bontakozik ki odabent; mindössze töredezett padlólapok és oszlopok hirdetik egykori pompáját. Fény azonban mégis akad, méghozzá a csarnok gyomrában vibráló, áttetsző és folyamatos gomolygásban lévő jelenségnek hála, mely különféle, halovány színekkel csábítja magához az érdeklődőt. Aki ismeri a járást, az tudhatja, hogy a portál Zunmonah menedékébe kalauzol, a feltalálók fellegvárába.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
- Sajnálom! - kiált fel Jalm, szabad kezében a fáklyát szorongatva, melynek párja Deedráéban nyugszik. - Pánikba estem – vallja meg őszintén, láthatóan bánva a meggondolatlanságát. Tüntetőleg hátrébb is lép kettőt, no nem gyávaságában, hanem, hogy átadja a staféta botot a hasonló szituációkban láthatóan jártasabb kísérőinek. Persze a szánakozása már későn érkezik, és a lényt vélhetően meg sem hatja, mivel kisebb földrengést idéz a padlóra mért csapásával. A tudós Nakennel egyetemben esik hanyatt, kezéből elejtve a fényforrását.
Deedra volt a harcos, ki más lett volna alkalmasabb hármunk közül a varázsige kimondására? Az én fegyverem nem volt több, egyetlen emléknél, ami azt bizonyítja, milyen törékeny az élet. Egyszer én voltam a végén s csupán szerencsémnek köszönhető, hogy a végzetes döfésnél éppen másképp alakult. Nem voltam rajongója a pengének, hiába volt szépen faragott és nemes kidolgozású, olyan amilyet a magamfajta tolvaj nem vásárolhatna meg magának... egész egyszerűen rideg kapcsolatom volt vele. Deedra más volt, értett a fegyverek nyelvén. Nyelve meglepően egyszerűen birkózott meg a varázsige érthetetlen szövegével. Tényleg ő volt az alkalmas erre. 
