Jalm bár nem tervezett ekkora áldozatot hozni, végtére is a kutatásáért bármit megtett volna, s ehhez jelenleg az kellett, hogy időt nyerjen a kíséretének a lény legyőzéséhez. Ha ez át sem fut a tudatukon, mégis hamar cselekednek; Naken például, amíg a gólem figyelme a kilapított tudóson pihen, visszaszerzi a korábban elhajított fáklyát, és újfent megpróbálkozik azzal, ami Deedrának sajnos nem sikeredett. Ez alkalommal viszont célt ér a dobás, a monstrum pedig egy mélyen dörrenő hang kíséretében lobban lángra, legalábbis egy része a csípőjénél és a karján. Eleinte nehéz észrevenni, mi történik vele, ám lassacskán feltűnhet nekik, hogy ott, ahol a tűz elkezdte emészteni az agyagszolgát, elkezd szétolvadni a teste. Csakhogy nyilvánvaló, hogy a méreteihez képest kicsi fáklya önmagában még kevés lesz a teljes elpusztításához, vagy rendkívül lassú, ami közben a monstrum tovább támadhat. És nem is tesz másként; egy ideig próbálkozik az öngyógyításával, de mihelyt rádöbben a korlátolt elméjével, hogy ezúttal nem fog menni, folytatja a feladatát. Deedra felé lendíti meg a karját, persze pont azt, amelyik már egyébként is lángol. Minden bizonnyal ha célt ért volna, komoly sebeket okozott volna a leánynak, csakhogy fél úton egyszerűen leszakad a megolvad könyökénél az alkarja, és a lobogó végtag egy kifejezett puffanással hullik a padlóra.
tűz lobogva, táncolva repül a lény irányába, amikor is elhibáztam. Lepergett előttem az életem, hogy lehetek ilyen ostoba? Még egyszer kell, el kell érnem a tűzet, vagy is oda kell jutnom, dehogyan? Már minden lepörgött a fejemben. Láttam, ahogyan bele halok, s majdan Aiken köszönt engem a túlvilágon, láttam ahogyan apám magára hagyom. Megindul felénk, s csapni akar, ám ekkor a férfi oda ordít. Hangja csak úgy zeng a helységben, s a lény fel is figyel rá. - Ne! – Mondom, mikor első csapás érkezik, majd második csapásnál már nem volt ilyen szerencsés. - NE!! – Ordítok megint, de tudom most itt a lehetőség. Nem volt időm gyászolni sem a férfit, s a halálát végig néznem sem volt éppen hogy kellemes, ám egy harcosnak erre nincs ideje, de a könnycsepp ott lapult a szemem sarkában.
Hiába nem ismerte, ő se minket, de még is életét adta értünk, s a sikerélt. Ennek érdekében kell cselekednünk a küldetésen. Éppen hogy indulnék, de Naken ekkor nem vártan meglódul és kezébe veszi az irányítást. Szavak már nem jöttek a számra, csupán az láttam a lelki szemeim előtt, ahogyan ő maga is bele hal ebbe a cselekedetbe. Egészen megkedveltem, bár neki soha nem vallanám be, s úgy figyeltem, ahogyan egy aggódó testvér a másikat, a lábam a földbe gyökerezett, s kardom a kezemben. Azonnal indultam volna, ha nem sikerül a dobás. Csak imádkozni tudtunk.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Deedra mosolyojára még én is egy fanya kis vigyort megengedtem válaszként. - Ha le is szúrom magam, majd te ápolgatsz... – kacsintottam rá. Bár nem, határozottan nem terveztem megismételni a korábban történteket. Most jobbnak kellett lennem, mert ha nem, bizonyára itthagyom a fogam. Így is borzalmas fájt minden porcikám, ami az eséskor és becsapódáskor megsérült. Deedra előre lendült, én pedig tisztes távolságból követtem őt. Nem akartam a túlzott közelségemmel felkelteni a lény érdeklődését. A fáklyát egyenesen a lénynek hajította. Ha agyagból volt, ha kőből, én úgy éreztem, hogy semmi esélyünk. Próbáltam ezt az érzést elnyomni, szembe nézni azzal, amivel szemben kell. A hajítás sikertelen volt... az ellentámadás pedig nem maradt el. Jalm megpróbálta elterelni a figyelmét. Egy pillanatra sikerült is, még szét nem préselődött. Gondolkodás nélkül fogtam magam és a lehullot fáklyáért siettem. Legyőztem az undoromat és ha elég közel voltam a lényhez, egyenesen neki hajítottam a fáklyát. - Bassza meg... – dünnyögtem magam elé. A fájdalom még ott lüktetett a testemben az esések miatt. A tenyerem megint az oldalamra szorítottam, a másikban pedig a tőrt tartottam ki magam elé, mintha bármit is érne egy ilyen helyzetben.
- Ha ez ilyen egyszerű volna, szerintem nem lenne itt ez a monstrum – szúrja közbe Jalm újfent a véleményét, hisz jelenleg a hozzávetőleges éleslátásánál többel nem tud szolgálni a számukra. Bár ha arra van szükség, hajlandó lenne maga is fáklyákat dobálni az ellenfelükre, már, ha nem veszett volna el az éterben a második fényforrásuk, ami egészen a támadásig Deedránál pihent. - Nos, nekem változatlanul nincs ötletem miből van, de ha tűz, akkor tűz. Ha tudok segíteni… - ajánlkozik fel, noha elsősorban a leánytól vár megerősítést, hiszen úgy fest, ő az, aki jelenleg a csapatot irányítja.
Az evirani ennek tanúbizonyságát adva meg is indul a teremben, mögötte Nakennel, és minden igyekvését bevetve elhajítja a fáklyát a lény felé. Viszont amaz túlzottan messze helyezkedik tőlük, s hiába csak kevésen múlik, pont sikerül megúsznia a felgyulladást. Ellenben a kéretlen figyelme ismét az övék, amellyel párhuzamban meg is lódul feléjük nem egyéb célból, minthogy újfent lapogasson rajtuk néhányat. - Hé, te böhöm, ide figyelj, ne rájuk!!! - megint csak a tudós kiabálása tölti meg a csarnokot, és tekintve, hogy a hangja hallatásában kifejezetten jeleskedik, a bestia érdeklődése is felé fordul. Igaz, hamarost azt kívánja, bár ne így lett volna… Az ellenfelük első csapását sikerül elkerülnie a férfinek, miként a hatalmas kéz az egyik töredezett oszlopot üti ki a helyéről, a második ütés elől azonban nem tud elmenekülni. Pontosan úgy préselődik szét, mint légy az asztalon az ember tenyere alatt.
ikerült a tervem, és már ott is voltam. Persze ez elég megterhelő volt, főleg úgy, hogy néhol még csillagokat láttam. Kellemes repülés volt ez, bár nem olyan kellemes, mint azokkal a lényekkel, amikkel érkeztünk. Az örök emlék marad számomra. Kérdésemre a tudós nem volt nagy segítség, ahogyan Naken se. - Az anyaga… - Bosszankodtam, ám ekkor tudtam már. Az emlék, ami átjárt segített, s nem tudom még is kitől kaphattam ezt, vagy honnan származott, minden esetre pont jókor jutottak eszembe a gondolatok. - Agyag… ?? – Tettem egy kérdést a végére, nem érdekelt sem a mágia sem a kő, de az agyag jobban egyezik az elképzeléseimben. Naken a fáklyára mutatott, s amennyiben el tudtam venni úgy megragadtam a fáklyát. Naken biztosított róla, hogy ő mögöttem lesz. - Ne szúrd le magad. – Mosolyogtam már olyan testvéries csipkelődés volt, tenném hozzá, hogy engem se, de már nincs idő erre. - Gyerünk! – Mondom, majd neki indulok a lénynek egyenesen. - Hé, ide nézz! – Mondtam, majd gondolkodás nélkül dobtam feléje a fáklyát, s imádkoztam a kegyes istenekhez, hogy segítsenek meg minket. Repült és repült, s ki tudja vajon célt ért e, de z üres kezemben már ott is volt a kar,d hogy amennyiben támad, úgy megvédhessem magam.
Kalandmester Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Deedra talpra állt. Egy részem megnyugodott, még sóhajtottam is talán egyet, mielőtt elhajítottam a követ abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Ha az elterelés jól sikerült, a lány is fedezékbe húzódhatott hozzánk... pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha azonnal a derengő kapu irányába indulunk. - Vagy esetleg ahelyett, hogy a dolog összetételét próbálnánk megfejteni, elsiethetnénk mellette a kapuhoz. – Közöltem, a tenyeremet az oldalamra szorítva. Össze kellett végre szednem magam rendesen és arra összpontosítani, amiért itt vagyunk. - Akármiből is van, mágia irányítja és öngyógyító... nem sok esélyünk van. – Tettem hozzá a szerény véleményemet. - De ha akarod persze... – mutattam a fáklyára, ami Jalm kezében volt. Ha Dee akarta, elvehette a tűzet. Nem én voltam harcos kettőnk közül, ő tudta mit tesz. Én csak előrángattam a tőrömet, ha kell, hát mögötte leszek. Mást nem tehettem, ez az ő terepe volt. Sosem vállaltam volna nyílt harcot magamtól egy ilyen teremtménnyel. - Itt leszek végig mögötted... – Folytattam halkabban. Nem titkolózni akartam, inkább olyan bensőségesnek szántam, amilyet az ember a barátai kedvéért tesz meg. Bár nem voltunk barátok, azt hiszem. Inkább csak két ember, aki egymás társaságára van szorulva. Még csak azt sem értékelte, hogy megszereztem a tekercset... a sértettségem persze már rég elszállt és ez sem volt több egy fellángolásnál. Nem az a fajta nő volt, akit le lehetett nyűgözni és pont. A lény volt most az elsődleges feladat.
- Megkérdőjelezhetetlen állítás – bólint egyet a tudós, habár úgy vélte, amennyiben ígyis-úgyis megbújva maradnak, akár valamelyikük ki is mehetne a gyógyitalért. Persze az is igaz, hogy ő sem szívesen hagyná hátra Deedrát, aki egymaga küzd jelenleg a monstrummal. - Nekem nagyon úgy hangzott, hogy amíg a területén vagyunk, nem lesz velünk puszipajtás – osztja meg a véleményét Jalm, bár nem tudhatja, vajon akkor is rájuk támadt volna-e a lény, ha nem fogja el a pánik és dobálja meg kaviccsal. Nos, már nem is fogja megtudni, azt viszont igen, hogy az élesen koppanó hangokra felfigyel a bestia. Miután szerencsétlen eviranit a csarnok másik felébe űzte, jómaga pedig begyógyította a kard által ejtett vágásait, lomha érdeklődéssel indul meg a kijárat irányába, amerről a zajt hallotta. Éppen eléggé lefoglalja a nyomozás, hogy Deedra összekaparva magát, sikeresen át tudjon slisszolni a termen a társaihoz. - Kő? - kérdez vissza fojtott hangon a tudós, ugyanis ő még igazán nem tudta megnézni magának az ellenfelüket. Tény és való, hogy a neki hajított kő furcsán koppant róla, de szégyen szemre elképzelése sincs arról, hogy mivel állnak szemben. Ezért hát csendben hallgatja Naken és Deedra gondolatmenetét, noha a tűz említésére kissé megemelkednek a szemöldökei. Ám nem ő a harcos itt, szóval ha úgy vélik, ez lesz a megoldás, hát áldása rá. - Véglegesnek végleges, egy próbát pedig megér szerintem. Persze, hogy ez elég lesz-e… - motyogja, megemelve a maguk mellé helyezett fáklyáját, amit még a kisebb földrengés után kapott fel a padlóról, egészen a kijáratig, majd Nakenig hurcibálva. Készségesen nyújtja át feléjük, ugyanis bizton veszi, a korábbi sikeres célzása inkább írandó az istenek fintorának számlájára, semmint a kivételes célba dobó tehetségéére.
sodás kardom koppan egyet a testen, vagy bármi is legyen ez. Ám repedésekre leszek figyelmes, s felcsillan a remény a szemembe, hogy tán valamire jutok. Ám tán, ez hosszadalmas lenne és a kardom sem bírná az ütlegelés, s nem áll szándékomban a kardom eldobni oly hirtelen.
Nem kellett sok, hogy jómagam is úgy végezzem, ahogyan a társam, s egy határozott ütéssel reppenjek én is az árnyak közé, ahol a hátam a falnak puffant. Nyögtem egyet, s ahogyan észbe kapok, megrázom a fejem, hiszen egy pillanatra igen csak kettős látásom volt, majd a térdemre támaszkodom, s felnyomom magam. - Dögölnél meg.. – Morgom nagyon halkan, s kiadva magamból a fájdalmat, ami egy jól eső, koránt sem nőies megnyilvánulásban érkezik. Éppen akkor pillantottam vissza, amikor is éppen csak halványan, de láttam, ahogyan a lény a karját vizslatja, mint egy eb a zsákmányt, majdan az kék fényben úszva tán helyre áll? - Ilyen nincs. – Mondtam most már elég jól hallhatóan. Már két lábon látom, hogy Naken mire készül. Végül is ötletnek ötlet, de én inkább a legyőzésén merengek, kihasználom, amennyiben a lény elhiszi a cselt.
Minden erőm összeszedve, igyekszem eljutni hozzájuk, remélve azt, hogy sikerül. Amennyiben így lesz, egymásra kell támaszkodnunk, pontosabban gondolkodnunk is kellene, mint értelmetlenül csapkodni. Amennyiben sikerült az oda utam, s nem csap le újra a lény, mint egy legyet, úgy így szólok. - Miből van a lény? Valami kő, vagy mi ez? – Kérdeztem hátha tudja valaki a választ. Amennyiben valaki válaszol, a következő kérdésem ez lenne. - És azt mivel tudod elporlasztani, megsemmisíteni? Láthatólag az ütés nem használ, valami nagydolog kellene… Mondjuk. – Gondolkodom. Bár a kérdés inkább magamnak tettem fel, s a gondolkodásom megindítására, mint sem kettejüknek. - Tűz? – Pillantok rájuk. Ekkor, mint valami furcsa érzés, ami néha hatalmába keríti az embert, amikor azt érzi, mintha már megtörtént volna, most engem ragadott el. Lelki szemeim elött látok egy harcost, akinek a pengéje élén narancsos fény csillan fel, majd azt a tűz emészti el. Talán ez lenne? Talán ez lenne az, amit egyszer álmodtam? De hogyan? Sámán vér csörgedezne bennem meglapulva, vagy tán csak egy isteni sugallat. Nem vagyok benne biztos, hogy igaz, de jobb ez, mint semmit sem tenni és itt meghalni. - Az elég végleges. – Vontam fel a szemöldököm, s tettem hozzá egy szusszanásnyi idő múlva.
Kalandmester Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Talán gyávaság volt bemenekülni valami mögé, de a fájdalom túl erős volt. Semmi esetre sem akartam félholtan végezni azért, mert Jalm berezelt valami agyagembertől. Deedra bátorsága persze lenyűgöző volt, de ő harcos volt, én viszont tolvaj. Nem értettem ahhoz, hogyan kell szemtől szemben állni valakivel, inkább óvatos léptekkel osontam el a veszélyes alakok mellett, hogy céltérjek. Persze néha forrófejű voltam, amikor kibillentettek az óvatosságomból. Elszórakoztam én bárkivel olyankor, élvezetből. Csakhogy ezt most nem élveztem. A karom, az oldalam sajgott a fájdalomtól. - De most idebent vagyunk, Jalm... – dünnyögtem, kicsit szisszenve a fájdalomtól, ahogy a pillantásom találkozott a tudóséval. Végül sóhajtottam egyet a szavaira, igen. Deedrának segíteni kell, de mégis hogy a viharba? Az a valami hatalmas és erős, én meg... hát belevághatnám a tőrömet, de pont annyit érnék, mint Deedra kardja, sőt annyit sem, mert nem vagyok elég erős hozzá. Nyeltem egyet, ahogy szemtanúja voltam a rejtekhelyem mögül kilesve annak, ahogy meggyógyult a rajta keletkezett sérülés. - Talán ha nem támadnánk, ő sem támadna... olyan, mintha csak egy test lenne, amit nem mozgat lélek. Csupán arra reagál, amit kap. – Jegyeztem meg, bár kétséges volt, hogy igazam van-e, ám a földön elterülő lányt úgy tűnt nem bántja tovább. Sóhajtottam egyet. Nem volt igazán jó ötletem a helyzet megoldására, talán a figyelemeleterelés segít, bár fogalmam sem volt, hogy hall-e vagy lát-e tényleg... nem tudtam mi hajtja. Valamilyen mágia, de mégis miféle? Nem voltam jártas ezekben a dolgokban. Felkaptam egy egy nagyobb követ. Jalmnak jeleztem, hogy addig maradjon csendben. Összeszorítottam a fogaimat, amennyire lehet, leküzdve a fájdalmat és arra hajítottam, amerről érkeztünk. Ha a zajokat felfogja, talán odamegy és megnézi nem jött-e még egy betolakodó. Nyilván nem ez volt az egyetlen esélyünk, de el akartam csalni a lány közeléből, ezúttal anélkül, hogy még egyet kapnék azokkal a kőkemény öklökkel.
Jalm látva, hogy a terve csak bizonyos fokig volt sikeres, elhúzza a száját, azonban nem kesereg sokáig, hanem kapva kap az alkalmon, mikor Deedra magára vonja a lény figyelmét. Igyekezve minél kevesebb feltűnést kelteni, odasiet Nakenhez, aki addigra már az oszlop takarásában mérlegeli a menekülési lehetőségeket. Látszólag semmi nem áll az útjába az átjáróig, viszont ilyen távolságból és sötétségben ezt teljes bizonyossággal nem tudja megállapítani. - Hála az isteneknek, hogy egyben van – sutyorogja megkönnyebbülten, tenyerét az ylorei vállára helyezve. - Odakint a málhában van egy gyógyitalom… - susmorog tovább, hol a fénylő kaput, hol pedig a harcost figyelve. - Bár neki sem ártana segítenünk valahogy – teszi hozzá a fejét vakarva, ugyanis nem érezné fairnek hátrahagyni a leányt, aki jelenleg is egymaga küzd a robusztus rémséggel. Ami máskülönben nem olyan gyors, mint azt hinni lehetne. Érdeklődése a kijáratban zajongó tudósról hamar visszaszökken a legelső célpontjához, akit monoton mozdulatokkal igyekszik ismét leütni. Mielőtt viszont még megtehetné, Deedra kardja szánt végig rajta, pontosabban a karján. A létforma nincsen kőből, ezért nem képtelenség hatni rá, és ezt az evirani is megtapasztalhatja; a pengéje koppan egyet a furcsa test alkarján, ami pókhálórepedések tömkelegével gazdagodik, s egészen úgy fest, hogyha még egy kifejezett ütést mérnének rá, le is esne az a helyéről. De valahogy nyilvánvaló, hogy nem a módszeres felaprítása lesz a megoldás, hiszen Deedra kardja ellenálló képességének és erejének is megvan a határa. Másrészt… A jelenség nem tűnik felbőszültnek, vélhetően érzelmei sincsenek, ugyanakkor a szívességet nem hagyhatja viszonzás nélkül. Amiként Naken esetében, ezúttal is lendít egyet az ép tenyerével, amit nem lehetetlenség kikerülni, ám a méreteinél fogva nem is egyszerű. Most sajnos a harcosnak sem sikerül, aki pontosan úgy jár, mint a társa; egy igen fájó találkozót követően a terem túloldalára röppen, be, a sötétségbe, ahol végül a csarnok rücskös falának csapódik. Az eszméletét nem veszíti el, de ő sem marad fájó zúzódások, horzsolások nélkül. S amíg a lény ellenfél nélkül marad, kicsivel elhátrálva maga elé emeli a sérült végtagját, amelynek friss árkain halovány kék derengés fut végig. Mire pedig kettőt pisloghatnának, a repedéseknek már nyoma sincs.
alm pánikja nem segít és nem is segített, a lény ugyan is nem hallgatott rám. Lehet, hogy nem értette a szavaimat. Újra belenézek abba a szempárba, ami olyan, mint ha újra megcsillanna, s akkor értem csak meg igazán. - Az álom.. – Alig nyögtem a szavakat, mikor már a másik pillanatban azt vettem észre, hogy a lény felénk tart.
Elöször engem vett célba, s sikerült az első csapását elkerülnöm. Még magamat is meg tudom lepni, de nincs idő az efféle gondolatra. Nem érdekelte, hogy nem talált el, s ahogyan jött úgy is meg tova a következő célpontra. Kardom magamhoz veszem, rámarkolva. Eközben Már csak arra eszmélek, hogy Nakent vette célba. Összeszorított foggal vicsorgok, majd a jól eső kiáltással vetem bele magam. Jalm igyekszik elterelni a figyelmét, így alkalmam lesz hátulról támadni. A lény el is indult a férfi irányába, ám egyszeriben megfordult, s pont felém igyekezett. Kardom megemelem, s jobb irányból lentről felfele csapok, s reménykedem benne, hogy sikeres a támadásom.
A lényt azonban úgy érzem sikerül eltalálnom. Ám biztos vagyok az istenekre, hogy ennek nem lesz elég egy sebzés, ha sikeres volt, hiszen tán meg se fog neki kottyanni, tán egy könnyebb cirógatás. ha így lesz, akkor kardom most nem ízlel vért, csupán az földet, vagy minek nevezzem ezt. Reménykedem csak, hogy ne csorbuljon, vagy tőrjön szét tőle. Amennyiben nem sikerült, úgy biztosan nem állok le, hiszen érzem, hogy megtudom csinálni és lefogom győzni ezt a valamit, most sem lesz kegyelem.
Támadás: Sikeres
Ezaras Azildor Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Szerettem volna felpattanni, mert talpon azért mégis csak határozottabban álltam volna a lénnyel szemben. Nem sikerült, éppen a terv született meg erre a fejemben, miután Jalm orra alá dörgöltem, hogy elég hülyén viselkedett. Mi lett volna vele, ha egyedül jön ide? Már rég kilapította volna ez a valami... ha már kilapításról van szó, ki más is kapta volna be a következő ütést a világítószemű sárkupactól, ha nem én? Éreztem, ahogy keményen csapódik a testemnek a robosztus ököl. Kitérni esélyem sem volt, s a becsapódás lendületével hátrébb repültem. Szó szerint. Nem csak megtántorodtam, vagy elestem. Az oldalammal csapódtam egy oszlop maradványainak, hogy aztán nyöszörögve végezzem a földön. - Fa... - kezdtem a káromkodást, de a tüdőmből kiszaladt a levegő. Nyilván az ütés és az oldalam megütése sem segített a helyzeten. Az eséstől is jó pár apró, vérző seb és zúzódás keletkezett a testemen. Nem is tudtam azonnal megmozdulni, még kármkodásokat dünnyögni sem ment, arra próbáltam koncentrálni, hogy levegőhöz jussak a fájdalom mellett. Hallottam, ahogy Jalm magához akarja vonzani a lényt. Nem tudtam, van-e értelme, én nem akartam megküzdeni vele. Szinte kizárt dolog volt, hogy ezt a valamit le tudjuk győzni. Olyan volt, mintha masszív kőből lett volna... legalábbis így az ütése alapján, amit persze ki más is szenvedett volna el, mint a tolvaj, aki még csak meg sem dobta kővel. Ez volt az én szerencsém. Ha sikerült összeszednem magamat, megpróbáltam bejutni az oszlop mögé. Azt akartam kifigyelni, hogy el tudok-e osonni a lény mellett a derengő ajtó felé. Jalm jól lefoglalta, nekem meg nem volt kedvem itt meghalni. Harcba kezdeni is felesleges volt. Mit tudnék tenni vele? Megkarcolnám a tőrömmel? Köszönöm, de nem kérek még egy bordatörést, éppen elég volt ennyi.
Jalm bár nem tervezett ekkora áldozatot hozni, végtére is a kutatásáért bármit megtett volna, s ehhez jelenleg az kellett, hogy időt nyerjen a kíséretének a lény legyőzéséhez. Ha ez át sem fut a tudatukon, mégis hamar cselekednek; Naken például, amíg a gólem figyelme a kilapított tudóson pihen, visszaszerzi a korábban elhajított fáklyát, és újfent megpróbálkozik azzal, ami Deedrának sajnos nem sikeredett. Ez alkalommal viszont célt ér a dobás, a monstrum pedig egy mélyen dörrenő hang kíséretében lobban lángra, legalábbis egy része a csípőjénél és a karján. Eleinte nehéz észrevenni, mi történik vele, ám lassacskán feltűnhet nekik, hogy ott, ahol a tűz elkezdte emészteni az agyagszolgát, elkezd szétolvadni a teste. Csakhogy nyilvánvaló, hogy a méreteihez képest kicsi fáklya önmagában még kevés lesz a teljes elpusztításához, vagy rendkívül lassú, ami közben a monstrum tovább támadhat. 
Deedra mosolyojára még én is egy fanya kis vigyort megengedtem válaszként. - Ha le is szúrom magam, majd te ápolgatsz... – kacsintottam rá. Bár nem, határozottan nem terveztem megismételni a korábban történteket. Most jobbnak kellett lennem, mert ha nem, bizonyára itthagyom a fogam. Így is borzalmas fájt minden porcikám, ami az eséskor és becsapódáskor megsérült.
Szerettem volna felpattanni, mert talpon azért mégis csak határozottabban álltam volna a lénnyel szemben. Nem sikerült, éppen a terv született meg erre a fejemben, miután Jalm orra alá dörgöltem, hogy elég hülyén viselkedett. Mi lett volna vele, ha egyedül jön ide? Már rég kilapította volna ez a valami... ha már kilapításról van szó, ki más is kapta volna be a következő ütést a világítószemű sárkupactól, ha nem én?