Néhány lépéssel arrébb húz engem, finoman. Érintése kellemes, illata pedig ismét átjárja az orrom. Közelebb hajol és hozzám intézi a szavait. Elnevetem magam. - Először is kedves, hogy vigyázni akarsz rám, másodszor miért neked járna a több? – Mosolyodom el. Megszorongatja az izmaim. - Hízelgés, óh minő édes Dulcis növény is ez. – Rázom a fejem lassan jobbra és balra. - Pont olyan élénk a fantáziád, mint amilyen gyönyörűséges is vagy. – Mosolygok el kajánul. Még, hogy mágus, miért tennék. Érzem, hogy ebből tényleg troll vadászat lesz, hiszen valóban, igaza van. Veszélyt jelenthet másokra, de azonban miért nekünk kellene ezt elrendezni? Nincs valami osztag erre? - Eszem ágában nem volt ilyet feltételezni, hiszen utam során láttám én már durva nőket, akik egy pislantással ketté szeltek. – És milyen kár, hogy ebből csak keveset fektettem az ágyamba. - Bármikor hátra dönthetsz. – Ha engedi, eltűröm egy tincset, ami lassan kihullod a beszédje közben. Ennyit locsogni is csak egy nő képes. Kisimítja, az ingem érzem, minden alkalmat megragad, hogy érinthessen, ami feketébb jól esik. - Jó, de többet kérek. – Mondom, majd leteszem az asztalra a pénzt, ami lassan táncolva nyugszik meg a fa asztalon. - Érzem, hogy meghalunk. – Rázom lassan a fejem, és suttogom halkan magam elé.
Nediar Menlac
Kereskedő vagyok
Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever
Halvány mosoly, ül ki arcomra, mikor hátra fordulva látom, hogy komótos léptekkel indul meg az asztal felé. Hajtja a kíváncsiság. Ez már jó. Néhány pillanat és a székem halk nyikordulása elárulja, hogy a hátam mögött áll. „Végzünk?” Hallom mormogását az orra alatt, s bárcsak láthatnám az arcát is. Felegyenesedem, s mellkasáról a melybarna szemekre emelem tekintetem, ábrázatomon letörölhetetlen mosoly ül. Válaszolnék valami olyasmit, a kérdésére, hogy: ~ Ketten hamarabb megtaláljuk. vagy ~Párban minden könnyebb. ~vagy valami hasonlót. De nincs időm rá, újabb kérdést szegez nekem, s elnézve a homlokán összegyűrődött ráncokat, hát nem igazán nyerte el tetszését az ötletem. Na de, több kell ennél, hogy az ínamba szálljon a bátorságom. Felkarjára teszem kezem, megpróbálva ezzel csak néhány lépéssel arrébb vonni az asztaltól. Kíváncsi itt mindenki, s a jelenlegi helyzetben nem biztos, hogy szerencsés lenne, ha mindenki hallaná, amit mondani akarok neki. Ha hajthatatlan és makacsul földbe gyökerezett a lába, akkor is közelebb lépek hozzá, annyira, hogy érezzem az orrán keresztül kiáramló sörszagú leheletét. – Én akkor, amikor a kezedbe nyomta az erszényt. Valakinek vigyázni is kell rád. Te pedig akkor, amikor nem adtad vissza neki. Negyven neked hatvan nekem. – a véremben van, még most is hallom, olyan a csengéssük, akár a szélharangnak, ahogy megcirógatja őket a lágy szellő. – Na látod! Erős vagy, és izmos, mint egy bivaly. – szorítom meg kétszer a felkarján, a dagadó izmokat. – A péklapát eltörne a hátadon. – mosolygok rá ismét, talán a hízelgés hat rá egy kicsit, s az önbizalmát is meghozza. – Valóban, békés teremtések, de ahogy mondtad valaki felzaklatta, és emiatt veszélyt jelent az átutazókra. Már egy ember meghalt, s egy fiú az erdőben kóborol, és biztos halálra van rémülve. És a trollok buták, s pont ezért befolyásolhatók. Mi van, ha valami mágus szabadította rá a városiakra? Csak jobban felbőszítik. Nyugodtan hajtanád álomra fejed, tudva, hogy odakint van? – dőlök hátra, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Kíváncsian fürkészem az arcát. Most rajtam a sor, hogy felvonjam a szemöldököm. – Azt hiszed, mert szoknyát hordok, nem tudom megvédeni magam? – Karomat mellem alatt fonom össze, hangomban némi felháborodás. Valóban, nem az acélforgatása melyben jeleskedem. Sőt… mondhatom, hogy a tőr mely az övemre akasztva csüng, csak dísz, amolyan elrettentés. S egyelőre a szurkálódás jobban megy a szavakkal, mint azzal. – De hidd el nekem, hamarabb fektetnélek két vállra, minthogy kimond” bukk” Meglepődnél, ha tudnád, miféle képességekkel bírok.. - húzom meg orrom, de most már nem hagyom annyiban a dolgot. – Idefigyelj Nediar! Kovács vagy, a kalapácshoz csak értesz… csak jó nagy legyen! Mi a legrosszabb, ami történhet? Otthagyjuk a fogunk, Jobb esetben csak te. – vonom meg a vállam. – Persze, az a legjobb, ha mindketten visszatérünk. Nézd! Mindenki minket néz, hálásak lesznek, még az is lehet egy évig ingyen ihatsz asz összes fogadóban. – simítom ki a ráncokat kezemmel az ingjén, amit az imént, gyűrt össze a fickó. – Azt mondtad vágyod az ismeretlent, ahhoz viszont rá kell lépni az útra. Nos, Szívtörő velem tartasz vagy menjek egyedül?
A férfi lassan lecsúszott a földre, a kezemben az Ulron súlya nehezedett. Nem éreztem méltónak, hogy ezt ide adta, sem azt, hogy a semmiért. Nem vagyok vándor, a harctudásom a méreteimmel ellentétben nagyon kevés, és képezném én magam, ha találnék rá embert.
A Nő leszállt a székről, s a férfit kezdte vizsgálni, majd hirtelen szavak törtek ki belőle. Ennyit a játszadozásunkról, eljött a rideg valóság. Elgondolkodtam, és már mire felpillantottam a nő kezébe vette az irányítást, amit cseppet sem bántam. Mindenki szót fogad, ami számomra meglepő volt, de tán megijedtek, hogy egy jó illatú, kellemes küllemű nő ilyen határozottan fellépett. Elmosolyodtam a látványon, ez a nő egyre jobban tetszik nekem. Leül elé szembe, és ekkor döntök úgy, hogy oda lépek én is a háttérben. Megtámaszkodtam a széken, és úgy hallgattam. Mire nyitottam volna a szám, már a nő fel tette a kérdésimet. - Végzünk? – Kerekedik el a szemem. Nem tudom, hogy hallotta e kedves kis meglepősségemet. Nem vagyok, vándor hányszor adjam a tudtára még? A nő felém fordul, és megköszörüli a torkát. Figyelmem az övé, ekkor mondja. - Először is, mikor döntötted el kedves Veleris, hogy elindulsz? Másodszor is, azt mikor, hogy én? – Vonom fel a szemöldököm. - Mielőtt félre érted, nem vagyok harcos nem értek én a kovácsoláson és a jó kocsmai bunyókon máshoz. – Rázom meg a fejem. - Egy trollohoz meg még annál jobban sem. A trollok nem támadnak csak úgy, bizonyosan valaki felzaklatta. És fegyvered van? – Kérdezem. - Nekem van egy jó pár, de.. nem is tudom. – Nem rosáltam be, hiszen miért tenném? Nem félem a halált, ha az istenek úgy határoznak mennem kell, hát megyek.
Nediar Menlac
Kereskedő vagyok
Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever
Sejtelmes, rövid válaszok kérdéseimre. Csak mosolygok orrom alatt. Talán meglepi, hogy egy nő képes kérdéseket is feltenni, s nem csak a szoknyáját emelgetni. Ha ez így van, akkor még nem találkozott olyannal, aki a fakanál helyett a pennát forgatja inkább. Mondjuk a hozzám hasonlók, nem is a nádfedeles házakat lakják. Címeres kúriákban laknak, s nevüket ranggal toldják meg. Persze, akadnak kivételek, nekem se címerem, se rangom, de a kivételek mindig erősítik a szabályt, s ez amúgy is egy másik történet. Miközben dicséri a mézsört, ezalatt már jó magam is hozzákezdek a falatozáshoz. Valóban csodálatos a fürj, az illata, a fűszerezése, bőszen bólogatok szavaira. – Valóban… - mondom, pedig csak a félfalatot nyeltem még csak le, s törlöm meg gyűrűsujjammal a szám sarkát. Nem illik teli szájjal beszélni, de ez valóban mennyei. Nem éppen úrihölgyhöz illő, eme viselkedés, s mikor erre magam is ráeszmélek, csak kiegyenesedem, s próbálom visszafogni mohóságom. Mióta a sját utamat járom, mindig szívesen hallgattam a fogadókban mások történeteit. Általában csak a parasztokét, hisz oly kevés a kalandor lélek, s a bárdok is inkább jómódú fogadókba kérnek bebocsájtást. A Szívtörő történeteit is szívesen hallgatnám, s már újabb kérdéseket zúdítanék rá két falat között, mikor az ajtó nagy dörrenéssel vágódik a falhoz. Eléggé meggyötört és rémült férfi ront be rajta, s valami trollról hadovál. Valaki belehalt ebbe a találkozásba, annyi szent, s hogy partneremet ez kicsit se izgatja, sőt még inkább a védelmébe veszi, inkább az lep meg. Bár igazat szól, együgyű népség az biztos, s akarva nem ártanának a légynek sem. Hacsak… Szótlanul, nézem végig a jelenetet, közben még néhány falatot is lenyelek, ám az erszény láttán felcsillan a szemem. Nem kis riadalmat keltett a fogadóban, szinte mindenki pusmogni kezd, s árgus szemekkel figyelik Nediart s a földre csusszanó férfit. Ekkor szállok le a székemről s ereszkedek le a férfi mellé, hogy megnézzem él e még vagy eltávozott belőle a lélek. Lélegzik. – Maguk ott ketten! Igen, maguk. Kaparják fel innen, ezt a jó embert és ültessék le a székre. Vagy talán én húzzam oda?! – intek oda, a hozzám két legközelebb ülőnek. – Fogadós, hozzon egy korsó vizet! – adom ki az utasításokat, s meglepő módon, mindenki teszi azt, amit mondok. Ezt már szeretem. Pillanatnyi sötétség telepedett az elmélyére a botornak, mire a székhez kísérik és a víz is megérkezik, elméje már szinte tiszta. – Jól van jó uram? – ülök le vele szembe, s lapogatom meg vaskos kézfejét. – Igyon, egy keveset, biztos kiszáradt, a nagy rohanásban. – próbálom nyugtatni, bár sohasem voltam jó ebben. Bőszen bólogat, s a tanácsomat is megfogadja, iszik néhány kortyot. – Mesélje el mégis, mi történt? – csak egy pillanatra nézek vissza a vállam felett, hogy megbizonyosodjak róla, hogy embertörpe barátom még nem hagyott el. – A Kereskedő úton gyüttünk, lovakat hoztunk a piacra, én, az öcsém, s annak fia. Aztán, mintha a főd megremegett vóna, nagy dirrel -durral csak úgy előtermett, az erdőből. A lovak megijedtek, de nem csak azok, mi is. Nem bántottuk esküszöm az összes Istenre, de az öcsémet elkapta, mint egy nagy dinnyét csapta fejét, a sziklába. Szörnyet halt ott sebtiben, biz’ így volt, ha mondom. Lehet már a fiú is halott. Mit mondok az anyjának? És a lovak… – temeti kezeibe arcát, s zokogásba tör ki. – Megtaláljuk, s végzünk a trollal is. – lapogatom meg most már a vállát, miközben felállok, s ha még a Szívtörő nem oldott kereket, sétálok vissza hozzá. Amennyiben nem foglalkozott a továbbiakban a történésekkel és a hátának „ütközök” megköszürölöm a torkom: - Szerintem most kellene indulnunk, még frissek lehetnek a nyomok. Egy troll, nem mozog gyorsan, könnyen beérhetjük. – közlöm a tényeket, a mélybarna szemeibe vagy a széles hátának.
Megvonom vállam eljátszva a zavarom. - Hát igyekszik az ember. – Mondom, majd ismét mosolyogni kezdek. Elmerülök az ételbe, s ekkor veszem észre már, hogy barátom újra előttem áll. Gyorsan lehúzom a maradék serem, és még nyelés közben hümmögni kezdek. - Meg nekem egy sert barátom. – Mondom. Majd a nő is kér, és dicséri a konyhát. - Nos, itt Caldenben minden nagyon ízletesem a ser finom és méz édes. Nulportban vizezik, Eviranban meg hugy íze van, már elnézést. – Mondom, és lenyelem a falatot. Szavai elgondolkodtattak, tetszik az, hogy ennyire érti, mit akarok mondani, és nem nagy szemekkel mondja, hogy „vááóóó”. Mint meg annyi buta leány. - Nos, érdekes. – Kezdek bele, ekkor hozza a serem és ekkor a hölgy étele is. - Sok mindent láttam, s tapasztaltam, ám koránt sem eleget. Vágyom az ismeretlent, természetesen. – Felelem. Ujjai hirtelen csupasz bőrén kezdenek táncba, szemem természetesen ott ragad, majd egy mosollyal nézem inkább az ételem. Ám szemem sarkából látom, miket tesz, de nem ma kezdtem. Ennyivel nem győzhet felettem, újabb korty. Már a böfögés nagyon kikívánkozik, de egy hölgy társaságában, próbálom vissza fojtani. Egy pillantásra vissza nézek, beigazolódik a játék sejtetése. Újra visszanézek az ételre, majd felém intézi a szavait. - Egy úriember nem fecseg. – Kacsintok rá, majd kortyolnék, de akkor valaki bevágja az ajtót, és csak a fujtatást lehet hallani.
Hátra pillantok ösztönösen. Egy jól megtermett dagadt férfi, enyhén véresen áll az ajtóban. Összevonom a szemöldököm. - Egy egy trohh.trohh.. – Mondja, majd ájuldozásba kezd, de csak a széket fogja meg pár bizonytalan lépésben. Hirtelen felállok. - Mit beszél? – Kérdezek rá. - Egy troll van az erdőben, mélyen és megülte, láttom szétroppantotta. – Össze vissza beszél. - Jó uram a troll nem rozsszándékú, bizonyosan maguk tettek kárt benne. – Mondom és keresztbe fonom a karom. Futni kezd felém, s belekapaszkodik az ingembe, és félig már rogyva van. Szinte már sírásra áll a szája. Nagy levegőt veszek, és megfogom a könyökei alatt. Nem látom Velerist hogyan is reagál, de igyekszem tőle távol tartani. - Meg fizetlek, kapol 100 ulront. Csak dögleszjed meg. – Mondja iszonyatos falusi szavakkal. Feláll, a hölgyre pillant, majd elé állok. Nem vagyok vándor, nem ez a foglalkozásom, de a pénz mindig öröm, ám nem szívesen végzek egy trollal. Nem csak mert buták, és nem szándékkal ölnek, hanem mert harcosi tudásom legalján vagyok, még csak most tanulom a fegyvert forgatni. Remegő kezekkel veszi ki a zsebéből a nekem szánt összeget, és nyomja oda. Miután elvettem a földön rogy össze, és ájul el. Rá pillantok a nőre, és nem tudom, mit találok ott, ha eddig meg is szólalt elsuhanhatott a fülem mellett.
Nediar Menlac
Kereskedő vagyok
Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever
Nem hagyott faképnél, az első csípős megjegyzés után, ami arra vall, hogy nincs híján a humornak, sőt azzal is üti el. Színlelt fájdalmára halk kacajt hallatok. – Egy igazi dalia vagy. – kacajom elhalkul, mosollyá szelídül. Felelete épp oly rejtélyes, mint a világunk, amit említ. Talán egy rossz emlék egy titok miatt kaptam e ködös választ. Megértem. A csirke és cipó láttán ismét megkordul a gyomrom. Amennyiben tovább halogatom az evést, úgy fogok lefordulni a székről, mint a takony. Mielőtt bármit is mondanék, intek a fogadósnak. Szólnom sem kell, hisz kíváncsian méreget minket, azóta, hogy a Szívtörő, mellém csapódott. Nem volt rest fogadást kötni az inas fiúval sem. Úgy gondolja, a képzeletbeli trófeák falán, az án fejem lesz a következő.Az ajkak rezdülésemindent elárul, csak egy kicsit figyelni kell. - Sikerült választani? – kérdezi, ahogy övébe csúsztatja kendőjét. – Fürjet kérek, omlósan. Azt beszélik, itt készítik a legjobbat. – vonásai kisimulnak, szinte megkönnyebbül, hisz mióta itt ülök, bevételt nem igazán hoztam. Ezért a kupa vízért, nemvolt szíve kérni egy lyukas ulront sem. ~ Tulveron csodás, és rejtélyes.~ - Nem tudom eldönteni, hogy vágyod megismerni az ismeretlent, s felfedeznéd, mindazt, amit elrejtenek szemünk elől az Istenek, vagy már túl sokat láttál, s szíved nem vágyik már a kalandokra. Legalábbis nem olyanokra, ami nem az istállóban vagy egy férjes asszony ágyában végződik. – szavaim komolysága elillan mondatom végére, akár egy nyári szellő, s újra megajándékozom mosolyom sugarával. – Elnézést… - érintem meg ujjaimmal csupasz bőröm mellkasomon, ott ahol még a finom kelme nem fedi el. - … nem akartam a lelkedbe gázolni. Faragatlan vagyok. – gyengéden simítok végig, alabástrom bőrömön, nem tartom fogva tekintettemmel az övét, ha úgy akarja kalandozzon csak a tekintette. De hangom is, és ha csak egy pillantást is vett arcomra, somolygásom is elárulhatja, hogy mindez csak a játék része. – Ah, kereskedő, akkor innen ez a nyájasság. S kovács, akkor minden bizonnyal több vasat tartatsz a tűzben. Megannyi nő társam volt, elf leány, majd legszebbikje fajtájának. Nem, igaz? És mégis merről fújt erre a szél?
Érdeklődést mutat, hallgat engem, majd kiegyenesedve szinte belém mar. - Áu. – Teszem hirtelen a kezem a mellkasomra, mintha a szavai fájnának. Kérdésére elmosolyodtam. - Tiszteletben tartom, ha úgy lenne, de remélem személyes bájom meg győz. – Marad még a kaján vigyor a képen. Majd elhangzanak a kívánt szavak. Kihúzom a széket, amin kezemmel támaszkodtam és helyet foglalok. Leteszem a serem, majd nem sokkal később a pultos hozza is a hűn áhított csirkémet. - Tulveron csodás, és rejtélyes. – Vonom meg a vállam, majd nagyot kortyolok a méz édes serbe. Caldenben kapni a legjobb sert. Érzem, ahogyan szemei végig simogatnak, majd tekintete enyémben állapodik meg. - Nemes. – Nevettem el magam az első szón. - Oh, kérlek ne rombold le az udvarlásom. – Nevetek fel, hiszen láthatólag nem először próbálják behálózni, és nem kenyere az e fajtamókázás. Vagy csak én hiszem ezt? Majd mire nem számítok a nő finom újai tincseimet keresik, majd szakállamat érintik. Finom kis mozdulat volt, ami kellemes volt, és hívogató. Azzal ahogyan érkezett, távozik a keze, amire én csak elmosolyodom. Össze fogom a hajam, majd finoman tépek a csirkéből, és hölgyi társasághoz méltóan kezdek el enni, hiszen már mar az éhség. - Ismét, au. – Mondom, tetszik ez a nő. Nem olyan, mint az itteni lányok, hogy csak letolja a bugyiját, talán szándékában sincs, még is próbál felém kerekedni. Mondjuk, formás kis teste akármikor felém kerekedhet. - Kovács volnék. Kereskedő, kovács és vad szerető. – Von fel le szemöldököm, de remélem érzi a viccet, hiszen soha nem áll szándékomban magam ennyire rá tukmálni valakire. Soha nem volt rá szükségem. Elnevetem magam, hogy tudja is ezt.
Nediar Menlac
Kereskedő vagyok
Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever
A pultra könyöklök, s fejemet öklömre hajtom. Ajkaim csalfa mosolyra húzom, úgy hallgatom, magyarázkodását, szépen csengő szavait. Furcsa ilyen hatalmas ember szájából, eme mézes- mázos szavak. Tetszik a fickó, így belemegyek a játékba, bár talán nem úgy, ahogy az ő gondolta. - Úgy forgatod a szavakat, akár egy kobzos, s ha nem lenne ilyen forróság a szavaidtól olvadoznék. Dalra is fakadsz? – egyenesedem ki, megrázva kissé fejem, melytől fürtjeim megremegnek arcom körül. – Vajon, ha azt mondanám, hogy nem, tovább állnál? – amolyan költői kérdés, parányi mosollyal ajkam szegletében. Eszem ágában sincs elhajtani. Már rég nem volt társaságom, legalábbis olyan, akivel étel s italrendelésen kívül váltottam volna szót, vagy éppen azok, akik könnyűvérű nőcskének néztek volna, s megvásárolták volna szolgáltatásaimat. Nem tagadom, vagyonokat kereshetnék, de egy vivern soha nem süllyed ilyen mélyre, hacsak komoly érdeke nem fűződik hozzá, de egyelőre előbb pusztulnék éhen. – Csak tessék. – intek kezemmel a mellettem lévő székre. – Veleris. Szóval, törpe… - veszem kezembe kupám, s miközben belekortyolok, kifordulok a söntéstől, hogy így szembe kerüljek vele. Futólag ismét felmérem a robusztus embertörpét. Végül arcán állapodik meg smaragdzöld tekintettem. Karakteres vonásain, bozontos, vastag szemöldökén, mélybarna meleg tekintetén, íves száján, melyet bajusz és szakáll ölel körbe és ehhez hozzájön még a kissé csapzott és loboncos hajzuhatag. - … miért vagy ebben olyan biztos? Bármelyik nemes kurafi kedveli a jó bort, mégse tartja magát törpéktől valónak, ahogy egy kalóz sem, aki úgy vedeli a rumot, mintha vizet inna. S ha bármelyik kicsit önérzetesebb törpe hallja e szavakat, lehet hamar megismerkednél a fejszéje élével. Ezeknél becsesebb értékei is vannak. Noha…- tartok egy pár pillanatnyi szünetet. – ...leszámítva a méreteidet,- mert akkora vagy, mint egy kétszárnyú templomajtó-, a külsőd alapján, inkább hinnélek törpének. – kacsóm óvatosan indul meg arca felé, s ha hagyja, először hajának tincseiből veszek ujjaim közé egyet, s simítom végig, majd finoman szakállát is megérintem. Talán egy perc sincs az egész, vissza is egyenesedem, ölembe helyezve a kezem, pilláim alá rejtem tekintettem. – Persze, ezen segíthetne egy fürdő és egy jó borbély. – nyitom kihírtelen a szemem s közlöm vele szenvtelenül. – S mit keres Caldenban egy ilyen magadfajta „Szívtörő”. Csak nem helyi „mókusokra” vadászik?
Mivel még korán volt, nem sokan voltak a fogadó pultjánál. Ilyenkor még minden csendesebb, nem látni részegeseket, csupán a legalját. Ezek már kora reggel itt vannak, és elő szeretettel vedelnek, vagy horkolnak, menekülnek, a házsártos asszonyok elöl, kiket még fiatalságuk hajdanán vettek el, s kihez már bottal sem nyúlnának. A fiatal nő fölé tornyosulok,- persze tisztes távolból - s elhangoznak Elf szavaim. Zavartan vonja össze szemöldökét, és láthatóan nem értette azokat. Se baj, ez benne a csel, hiszen mindenre készültem. Igéző tekintete enyémbe marja magát. - Oh ne haragudj drága hölgyem. – Formálom a szavakat, mint aki meglepődött. - Úgy gondoltam ezzel a szépséggel csak is Elf lehetsz. Ám mily szerencse, hogy az emberek között te lennél a kivétel. – Döntöm el finoman oldalra a fejem, s mosolyog finoman rá. - Valóban nem vagyok manó, ám bizonyosra vesze felmenőim között szerepelt már Törpe. – Nevetek. - Ugyan is magam se vetem meg a jó italt, és nincs ki leigyon. – Mondom. - Nediar. – Lépek közelebb, s ha engedi, kezét megemelem, s megcsókolom. Ha nem engedi, úgy kínosan visszalépek. - Szabad ez a hely? – Kérdezem.
Nediar Menlac
Kereskedő vagyok
Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever
Elmélkedve dobolok az ujjaimmal a söntésen, így délidő után máshol nem volt hely. Mindenki, akinek a városban van dolga, ide menekült a tikkasztó nyári melegben, reménykedve, hogy a kőfalak némi hűssel szolgálnak. Másrészt pedig megtölteni a gyomrukat. Engem is a Nap és az éhség űzött ide. Ínycsiklandozó illatok terjengenek, s sóvárogva követem minden felszolgált étel útját, egyszerűen nem tudok dönteni, így csak a kupa vizem felett ücsörgök, s gondolkodom. A szemem sarkából észlelem csak, hogy valaki felém somfordál. Ez így nem teljesen fedi a valóságot, hisz csak a vak és az nem veszi észre, aki nem akarja, hisz akkora, mint egy barbár vagy nomád. Egy jómódú nomád barbár. Úgy méreget, mint húst a piacon. Félnem kellene? Lehet, s talán mélyen legbelül tartok is tőle. Valahol mélyen. Csak akkor emelem rá tekintettem, mikor megáll felettem. Az ablakon beszűrődő fény, szikrázó „aurát” von hatalmas teste köré. Ha nem emelném feljebb a tekintettem, akkor mellkasával néznék farkasszemet. Kellemes baritonnal ejti a dallamos szavakat, de csak sejtésem van afelől, hogy elf nyelven szólalt meg. Hallottam már, s csengése mindig is elvarázsolt, de jó magam nem beszélem s nem is értem. Ahhoz túl kevés időt töltöttem az iskolában. Zavartan vonom össze a szemöldököm, már nem is vagyok benne biztos, hogy hozzám beszél. Barna szemei rám szegeződnek, s ajakai is mosolyra húzódnak, tehát mégis csak nekem szánta szavait. - Feltételezem, beszéled a közöst is. – nézek rajta végig. – Hisz nem úgy nézel ki, mint egy eredi manó. – tudom én, hogy nem kell, ahhoz hosszúéltűnek lenni, hogy a nyelvüket ismerje. Nem ismerhetem a múltját, ahogy a jövőjét sem, csak a jelen pillanata van.
Már hiányzott, hogy egy fárasztó nap után megpihenhessek. Hamarosan visszaindulok Nulportban, ám előtte még a piacon ismét megszegtem magam. Már amennyire lehet attól a félnótástól, aki féltékenykedik, és a hátam mögött, mint egy feltüzelt asszony ócsárol, és igen most a Caldeni kovácsra gondolok. A nap alig váltott át a délutánra, és korog a gyomrom, és egy jóféle sernek is örülnék. A csapos régi jó barátom, aki mosolyogva üdvözöl engem. - Istenekre Ned, azt hittem ma nem lesz szerencsém hozzád, nem indultál még vissza? – Kérdezi nagy mosollyal, majd karját nyújtja, amibe belecsapok és megrázom. - Majd csak holnap, nem szalaszthattam el a kellemetlen társaságod. – Nevettem fel, majd megtámaszkodtam a pultnál. - Mit adjak? – Csapja a vállára a kendőt, amivel tisztogat, és két kezével ő is rá támaszt. - Mit gondolsz? – Húzódik egy kaján vigyor a számra. Felkacag, és már csapolja is nekem a sert, ami csodálatosan habzik, ahogyan azt kell. - Csikét is csapj hozzá, valami cipőfélével. – Mondom, majd elkapom a ser és hatalmasat kortyolok, oldalra fordítom a fejem, miközben megtörlöm az arcom, és egy szépséges idegen arc tárul elém. Szememmel mutatok, hogy oda kérem majd az ételt, ha elkészült. Régi cimborámmal pedig karöltve haladunk a hölgy irányába. - Mae govannen. – (Örülök, hogy találkoztunk.) Veszem elő egyik kedvenc trükköm. Elfek nyelvét nem csupán a piacozások, és a kereskedelem miatt tanultam olyan bőszen. Ilyenkor csak kétfelé sülhet el a dolog. Vagy megérti, vagy nem, s ekkor lépek. - Eleni síla lumenn' omentielvo.- (A csillagok ragyogjanak találkozásunk óráján.)Duruzsolom mély baritonnal, és megtámaszkodom az asztalnál lévő üres széken. Ha a nő rám veti pillantását elmosolyodom.
Nediar Menlac
Kereskedő vagyok
Sometimes it's the smallest decisions that can change your life forever
