Döbbent fejjel nézek a mellettem ülő férfira. Ez meghibbant. Nem elég, hogy képtelen volt rendesen fedezékbe húzódni, és most mindketten ülünk a slamasztikában, de még a száját is megnyitja, és olyanokat hadovál össze, amivel nemhogy nem segít, hanem tetejébe ront is a helyzetünkön. A helyzetemen. Arról nem is beszélve, hogy ezzel olyan fals információkat oszt meg ezzel a seggfejjel, aminek az elhíresztelésének alapjait pont most sikerül ezüsttálcán tova nyújtania. Az erre kapott drámai reakció nem marad, akkorát csattan az arcán a Gólem ökle, hogy az ijedtségtől másodpercekig csukott szemmel ülök, teljes csendben mellette. Mire kinyitom a szemhéjaim, addigra pókmalac már oldalra köpi a véres nyálát, a szája széle felszakadt az ütés erejétől. A hiúságát figyelembe véve, most a kis énje az elméjében vérfagyasztóan sikít a kis időre elcsúfított pofija miatt. Valahol a lelkem mélyén nagyon elhittem, hogy hinni fog nekem. Talán az életemet félve, talán mindkettőnk életét féltve, de lehet csak a titkom megőrzése érdekében. Az utolsó púp lenne a hátamon a bárd eszeveszettül gyorsan felszakadozó nyelve, miközben elhinti a városban a titkos üzleteimet. Inkább most öljenek meg, mintsem kiderüljön a titok. Felesleges jártatnom a számat érvekre. Mégis miért hinne nekem? Nem tudok a futára ellen semmilyen bizonyítékot sem felmutatni, csak azt, hogy a drágakövek átadásra kerültek, és én többet nem láttam azokat. De sajnos nem ilyen fából faragtak. - Ha ennyire biztos benne, előbb keresse meg és kérdezzen rá. Ennyi drágakővel a kezében biztos beleremegne a hangja – csak úgy folynak a szavak az ajkaimból. – Hacsak… - csodálatos ötletem támad, de egy pár pillanatra eltántorodik a bátorságom az ocsmány vigyora láttán. Lapátoljak e még fát az így is lángoló tűzre, vagy próbáljam meg eloltani? Választani már nincs időm, mert az életem egyik legrosszabb rémálmával áll elő bosszútervként. - S ha kiderítem, hogy tényleg ő volt? Mi történik? – húzom ki magam a széken, az állam magasabbra emelkedik a büszkeségemtől, már amennyi maradt. – Azonkívül, hogy nem gyújtja rám a fogadómat. Megöli? S utána? Ha bebizonyosodik, hogy az alku rám eső részét ténylegesen teljesítettem, mi lesz az én fizetségemmel?
Ahronit Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Ó, tehát a pultossal? Nem mintha volna okom, netán jogom ítélkezni, ám valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szórakoztat az apró információmorzsa. Egészen addig, amíg le nem nyikhajoznak, és nem boronálnak össze engem is a fogadós asszonnyal. Egy kósza szekundumra nyitnám is a számat, hogy ellentmondjak a nevetséges feltételezésnek, és rávilágítsak, a fogai mellett a szemeinek is híján lehet, ha nem látja a finom, művészi kezekről és a minőségi textíliákból a hivatásomat, de jobban belegondolva ezzel Ystrid s közvetetten magam ellen is dolgoznék. Hiába nem fűlik a fogam hőst játszani, most már ha tetszik ha nem, nyakig benne vagyok abban a bizonyosban. - Nagyon mulatságos. Az meg végkép, hogy egy sohanemhallottam-nagynevű bandita nincs tisztában a fürge kezek előnyével, netán az információszerzés hatalmával. Talán féltékeny a drága Ystrid asszonyra, hogy neki több lötyög a fejében, mint a káposztalé, és tudja, kivel érdemes közösködni? - szájalok tovább a lehető legnagyobb lelkesedéssel, élvezve is valahol a sértegetésüket. Nem úgy a feleletüket. Fájdalmas nyögés szakad fel belőlem a számmal párhuzamban, és nincs mit szépíteni rajta, hosszú pillanatokig meg sem bírok moccanni az állkapcsomba hasító, éles kíntól. Némi undorral és elégedetlenséggel figyelem a padlóra csöpögő véremet, s ezúttal a bölcs hallgatást választom, még mielőtt teljesen átszabnák a ládányi ulronokat érő képemet. Rút világ lenne az, én mondom… - A futárom, hát persze – horkant fel Gólem, noha a szavait megelőző, rövidke csöndje arról árulkodik, hogy elbizonytalanodott. Kíváncsian, bár az arcom hasogatásától változatlan fintorogva sandítok fel rá, és éppen elkapom a pillantását, ami az emberei felé szökken biztosítékot keresve. - A Kopasz megbízható, nem lopna meg minket – állapítja meg a korsóval pofán vágott, ami elég magyarázatnak tűnik a főnökük számára. - Hallja, Braggart asszony? A futárom nem enyveskezű, ennél jobb kifogást kellene találnia. Bár úgy sejtem, nem tud – horkant fel a tulok, eltaszítva magától Ystrid arcát, ő maga pedig felegyenesedik. Egy ideig fel-le járkál a fogadóban, arcátlanul kínozva amannak padlódeszkáit, majd, amint szinte hallhatóan szöget üt a fejébe egy gondolat, megtorpan a szédítő körjáratában. - A drágaköveket nem fogja senki pótolni nekem, hacsak nem terem elő véletlen a pultja mögül – vigyorodik el, mint aki nagyon is jól tudja, hogy nincsenek Ystrid birtokában az ékek. - Szóval vagy megfizeti a kárt, vagy, ha olyannyira biztos benne, hogy a futárom lépett tévútra, szerezze vissza tőle, ami engem illet. Nem eshet nehezére, ha ilyen remek segítsége van – köpi felém a szavait merő gúnnyal. - Más esetben attól tartok, a híremhez méltóan fogom kezelni ezt a kellemetlenséget. Szép ez a fogadó, nem gondoljátok, fiúk?
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Okt. 25, 2022 2:49 pm
A Pókmalac probléma II.
- Amíg fizet, és főleg a jó drága dolgokból, addig ki fogom tudni aludni a szemtelenségét – vonok vállat hetykén, és hagyom, hogy a csengő ulronokkal teli kis bőrzacskó a tenyeremben landoljon. Kiszórom a pénzt a tenyeremben, a szütyőt pedig visszadobom az asztalra elé. Nincs szükségem pénztartóra, van elég, nekem csak a tartalmára van szükségem.
Az arcomhoz kapok az égető fájdalom miatt. Életemben utoljára apámtól kaptam pofont kiskoromban, de ekkorát még soha senkitől. A tenyér, mely az arcomat érte, akkor lendülettel érkezett, hogy majdnem elborultam székestől. A sokktól tehetetlen vagyok, nem tudok mást csinálni, minthogy az arcomat fogom hangosan nyögve, de másodpercekkel később kihúzom magam a széken, és továbbra is mímelt bátorsággal nézek az előttem álló férfi szemébe, aki rögtön elkapja az államat alulról, és annyira közel hajol, hogy ebből megtudnám mondani mit vacsorázott nemrég. És inkább hagyjuk, szerintem mi vagy ki volt az a szerencsétlen, akit megevett a szagból ítélve. Eltorzul az arcom a közelségére, és a fájdalomtól az arcomon megrándulnak a szemeim. Gólem. Erősen kutakodni kell az emlékezetemben, ki is ez az alak, de aztán azonnal bevillan. Még hónapokkal ezelőtt egy, a városban élő úriembertől kívánt megszerezni egy nagyon értékes kis zacskót, tele drágakövekkel. Amit át is adtam a megszerzése után pár nappal a futárjának. Ezek alapján valami történhetett a futárral vagy éppen ő az, aki megfújta az árut, de én tisztességesen vállaltam és teljesítettem az alku rám eső részét. Bron még mondta is, hogy keressem fel, mert hiába vártam utána hetekig a nekem járó pénzt, nem ért be senki sem vele, én pedig ráhagytam annyival, hogy így többet nem fogok dolgozni neki, és örüljön, hogy nem köpöm be. Jobb lett volna akkor szólni. Válaszolni időm sincs, hiszen ebben a minutumban felkiált a hátunk mögül az egyik társa, és pillanatok alatt, kezében a pókmalaccal lép mellénk. A bárdot szinte ugyan azzal az erővel dobják le a mellém kihúzott székre, a tekintetem rögtön találkozik az Övével. - Braggart asszony, a pultosa már nem elég Önnek? – vigyorodik el foghíjas ajkaival Gólem. – Inkább nem szólok be az ízlésére, de nem tudom felfogni, hogy ettől a kis nyikhajtól mit várt a munkájával kapcsolatban. Vagy talán őt másképp dolgoztatja? – a vigyora egy undorító, sejtelmes mosolygásba fordul át, nekem meg öklendezni van kedvem. Hogy lehet valaki ennyire visszataszító. A Gólem a bárd kifogásaira és sértéseire egyszerűen válaszol. Ugyanakkora lendülettel csapódik az arcába, mint az enyémbe, viszont míg én tenyeret kaptam, ő az öklét. Összerezzenek a csattanásra, és kell egy kis idő, mire újra kinyitom a szememet és rámerek nézni a bárdra, aztán vissza a Gólemre. - Tehát? – A Gólem tekintete újra az enyémmel találkozik, és sül belőle a kíváncsisággal kevert düh. - Elsősorban a futárjával beszélgetnék el. Az alku rám eső részét időben teljesítettem, és a megadott időpontban átadtam az emberének – válaszolok keserűen. Van egy olyan érzésem, hiába mondom el neki az igazságot, nem fog hinni nekem. Különben már lerendezte volna a futárral a dolgot, és a pénzem a szütyőmben lenne. – Az, hogy Önhöz nem ért el, abban már kezeimet mosom.
Ezaras Azildor Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Nem tehetek róla, látva a fogadósnő ábrázatát és hallva formás ajkairól aláhullani a trágárságot, kirobban belőlem egy jóízű kacaj. A végén még a szívembe lopja magát a mogorvaságával! - Öröm Kegyeddel az üzlet, viszont nem kockáztatnám egy újabb korsóval, hogy páros lábbal rugdaljon végül ki – vigyorodok el, leemelve a szütyőmet az oldalamról, amiben emlékeim szerint harminc valamennyi ulron lapul. Számolás nélkül nyújtom át a számára, remélve, a memóriám nem ejt át, és ő sem fogja azt hinni, szándékosan kívántam megkopasztani. De súlyra elégnek tűnik.
A kellemes üzlet és a kellemetlen hírek azonban rohamos tempóban csapnak át valami egészen másfajta problémakörbe, amit leginkább az ember nyakába váratlan szakadó, jó nagy adag szarként lehetne definiálni. Cseppet sem tetszik a helyzet, amibe jó érzékkel sikeredett belekeverednem valaki olyan oldalán, aki a háta közepére sem kíván, és az érzés csekély mértékben kölcsönös is. - Halljátok ezt? Nem tudja, ki vagyok! - nevet fel hirtelen az Ystridet ostromló alak, majd a következő csattanásból ítélve, pofonnal kívánja felrázni a fogadós emlékezetét. - Ahh, igaz is, még sosem találkoztunk személyesen. Gólem, most már emlékszik? - kikukucskálva a rejtekemből éppen sikerül rálátnom a jelenetre, amint újfent elkapva a nő állát, hajol egészen közel hozzá a termetes alak. A padlódeszka után Ystriddel kapcsolatban is fellobban bennem az együttérzés, mert azok a rothadó fogak bizony nem lehetnek kellemes szagúak… Fúj... - Hé, te! - csattan fel aztán az oldalamról egy dörmögés, én pedig olyannyira megilletődök a váratlan lebukástól, hogy ösztönnel lendítem meg a korsómat a hang tulajdonosa felé, érzéssel vágva pofán a masszív faeszközzel. Meg is tántorodik egy momentumra, felrepedt szájához kapva a tenyerét, de mire fordulnék, hogy menekülő útvonal után nézhessek, a társa keveredik elém, kiverve a kezemből az ivóalkalmatosságot, és szó szerint elkapják a grabancomat, mielőtt még kettőt nyikkanhatnék. - Én csak egy ártatlan bárd vagyok! Semmi közöm ehhez a kínos szituációhoz, a fogadósnő meg ki nem állhatja a képemet! - kiabálok, hátha valaki meghallja a rendetlenkedést, miközben engem is egy székhez rángatnak, hogy közel sem finoman leültessenek belé. Lopott pillantással igyekszem Ystrid felé ecsetelni a bocsánatkérésemet, de ezzel egyikünk sem lesz előrébb. - Mégis mi ez a műsor? Életemben nem hallottam semmiféle Gólemről. Bugyuta egy név, ha engem kérdez – húzom fintorra a számat, amit nem tervezek a közeljövőben becsukni. - Szerintem összekeverik a csinos boszorkát valamelyik másikkal, épp az előbb adott volna két korsó sert öt ulronért, hát vajból van a szíve – kotyogok lelkesen, akár egy félnótás, remélve, hogy kellően zavarba jönnek a helyzethez nem illő viselkedésemtől, és addig is megérkezik valamiféle felmentősereg, vagy Ystridnek eszébe jut egy hatékonyabb lehetőség a menekülésre az őstulok leköpésénél. Noha nem tagadom, azért valahol piszkálja a fantáziámat az is, miféle csúfos ügyletbe keveredett az éles szájú hölgyemény.
Ystrid Braggart Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Okt. 16, 2022 10:41 pm
A Pókmalac probléma II.
Merev arccal nézem a pókmalacot, majd hátrasandítok a pult felett a falra aggatott ártáblára, végül vissza a férfira. – Mivel úgy tűnik odáig nem lát el, akkor segítek magán. Három ulron a korsó sörért, tizennyolc a konyakért, és tíz a felár a baszogatásért. Ha viszont iszik még egy korsóval, egye-fene, csak ötöt kérek el érte – alkudozom serényen, és miközben fél kézzel a pultot támasztom, a másik tenyeremet nyújtom felé pofátlanul. Most vagy harmincegy ulron kerül a kezembe, vagy huszonkilenc. Bármennyi is éri el a bőrömet, ígyis-úgyis keresek rajta, és a mosogatnivaló se lesz több, hiszen rezzenéstelen arccal fogom feltölteni az előbb használt korsóját, hiába, hogy itt alapjáraton a szabály az, hogy egy adag sör, egy korsó. Bárhogy is dönt, addig nem mozdulok meg, míg ki nem csengeti felém az ulronokat. Ha az ajánlatom utóbbi felét választotta, még vagyok annyira kedves, hogy azonnal kitöltsem neki az adag sört, és elé toljam. Ha nem kér még egyet, hát, az nekem plusz két ulron.
Fájdalmasan csapódok bele a székbe akkora lendülettel, hogy csodának tűnik, amiért nem vágódok el mindenestül a padlóra. Megvizsgálva az előttem álló rohadékokat, óvatosan sandítok a pult irányába, s egy halk sóhaj hagyja el a tüdőmet. Örülök is, amiért el tudott bújni, de közben a kétségbeesés is kezd rajtam eluralkodni. Ha ő nem, hát ki tud segítségért kiáltani. Ha én kiáltok, van egy szemernyi bizonyosságom, hogy a fogadó lesz az életem után a halálom is. A férfi kérdésére nem válaszolok, csak stílusosan és nőiesen köpök egyet a mellkasára. Amaz lenéz a ruhájára, és vigyorogva, fejét rázva törli el a köpetet a köpeny alól kibukkanó ingjéről. S miután utasítja a többi társát a terem átfésülésére, hajol le az én szintemre. – Csak rontja a helyzetét. Persze, hogy rontom a helyzetem, de csak azért, hogy a teremben lévő ártatlan túlélhesse. Bárhová is bújt a pókmalac, remélem, jó helyre dugta magát, mert ha most megtalálják, nem fogom tudni kimenteni. Lebukni, már teljesen biztos, hogy lefogok előtte. Lehet, talán mindketten jobban járunk, ha most gyorsan végeznek vele, mielőtt a kis bárd torkából a megmenekülése után kifröcsögnek a titkaim. A férfi elkapja az államat, s undorral az arcomon fordítja az övé felé. Állom a tekintetét. – Előbb mutatkozzon be, és talán akkor felfrissül a memóriám – szűröm ki a fogaim között a szavakat annyira, amennyire csak a fogása engedi. Eközben a két társa szétvált a vendégtérben, és míg az egyik a kandalló előtti tér felől indulva kezdi nyitogatni a raktár ajtaját, a másik tudatlanul is egyenest Rilrion irányába masírozik.
Ezaras Azildor Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
- Bizton úgy vélte, ha már az árverésen olyan kifejezett tehetséggel igyekeztek befolyásolni a licitet, máshoz is megvan az érzéke – mosolyodok el negédesen, ám a részemről könnyedén hátrahagyom Daldram emlegetését. Vén kurafi, jobb is, hogy rajta ragadt a lopott holmi… Ekkora szélhámosság után elvégre, minthogy engem a terveink dacára szó nélkül hátrahagyjon, megérdemli a balszerencséjét. Ami Wynvát illeti, csöndesen hümmentek egyet, bár kissé sántít nekem a magyarázata. Pusztán szavai meggyőzőek, csordulnak, akár a mézédes bor, bevonva a gyanakodást puha illúzióval, de nem sok értelmet találnék a megoldásban. Viszont kénytelen vagyok belátni, akkor sem látnám viszont a rajzot, ha csakugyan az erdei boszorka kezére került volna, innentől kezdve pedig egészen lényegtelen tovább próbálni a fogadósnő türelmét. - Mondja meg az árát, és már ki is csengetem, amiért ilyen bájos, elragadó vendéglátó – mosolygok rá tovább, rátéve egy lapáttal a morgolódására, hisz a vak is látná, nem éppen dicsérem a szavaimmal. Úgy zsörtölődik, mint egy vénasszony, pedig csinos vonásait és formáit elnézve attól még igen csak messze esik. Egy egészen kósza, elvetemedett pillanatra megkockáztatom, mogorvasága ellenére is felkínálnám, amit korábban megannyi asszonynak, fiatal hajadonnak, de attól tartok előbb verne agyon a konyakos üveggel, minthogy a karjaim közé vesse magát. No meg, a kintről jövő zaj is elűzi meredeken nyúló képzelgéseimet. - Nézni lehet? - fordulok utána egy széles vigyorral, és amíg rendet tesz odakint, lehúzom az italomat. Nem tagadom, jól esik magányossá vált lelkemnek az alkohol forrósága, és még jobban esne neki, ha párszor még végigtüzelné a torkomat. Elpillantok magam mögé, a széken egyensúlyozva, nyújtva a nyakamat, hátha megpillantom Ystridet, de miként se híre, se hamva, hát nem vagyok rest felhasalni a pultra, és a nyelvemet kidugva tapogatózni a mögé rejtett üvegért. Hosszú momentumokig igyekszem, egyre és egyre inkább feszegetve a karom és a vállam határait, amikor is megdermeszti a vért az ereimben a fogadós kiáltása. Rögtön vigyázzba vágom magamat a szék mellett, majd rádöbbenve, hogy probléma adódott, a korsómat felkapva surranok az egyik oszlop takarásába, egyelőre felmérve, mi a fittyfene folyik itt. - Itt van a talpnyalója is? - szegezi a nőnek az egyik megtermett őstulok a kérdést, úgy járkálva körülötte, mint egy keselyű. Minden lépténél fájdalmasan nyikordul a padlódeszka, bennem pedig kifejezett együttérzés lobban a szerencsétlen fadarab irányába. - Nézzetek körbe – bök a fejével a másik kettő felé, akik lassú kóválygással tologatják ide-oda a székeket, méricskélik az asztalok alját, aztán a pult felé indulnak, vagy egy bujkálót, vagy ingyen italt keresve. - Emlékszik rám, Braggart asszony? - hajol le Ystridhez a férfi, vaskos ujjai közé fogva a nő állát. - Jól átvert legutóbb, bizonyára teljesen ostobának is néz, de mellélőtt a feltételezésével – dörmögi, s mivel jó lenne tudni, mi folyik itt tulajdonképpen, egyelőre nem merek moccanni, kezeim között egyetlen fegyveremmel.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Okt. 05, 2022 6:40 pm
A Pókmalac probléma II.
Felemelkedett szemöldökkel nézek rá, amolyan „Na ugye én megmondtam” kifejezéssel. Nem most születtem meg, arról ne is beszéljünk a kettős életemmel én aztán tudom, mikor jönnek a kamu szövegek. – Az istenekre, hát egy is elég magából, nemhogy még egy – teszem hozzá döbbenettel. Az kell még. Egy másik pókmalac. Az ő személyiségét is alig lehet bírni egy esténél tovább. Apró fintorral fordítom a hátamat neki, hogy kitöltsek az egyik legdrágább konyakból. Ha már feltartja az idegeimet, és zárás után is téblából, akkor fizesse is csak meg a legdrágább italomat. Érje már meg nekem. – Hát pedig a mai napig nem értem, miből gondolta, hogy én ilyeneket vásárolgatok. Fel is háborodtam, hogy mégis minek néz engem – rázom a fejemet mímelt dühvel, miközben leguggolok a pult alá, hogy kivegyem a szekrényke mélyéről az alkoholt. Előcsapom a kis centes fapohárkát a pultra, és íves mozdulattal töltöm csordulásig a szájáig, majd visszadugva a dunsztosüveg tetejét, visszahelyezem azt a pult mélyébe. – Wynva vitte el, azt mondta jobb, ha nem tudom mit csinál vele – a hazugság játszi könnyedséggel csorog le az ajkaimról, és a szemem még csak meg se rezzen. Miért is rezzenne, ebből áll az életem. - Csak szólok, felárat fogok kérni, amiért zárás után itt szórakozik – teszem hozzá morgolódva, és elé tolom a telt poharat. Két kézzel, léhán támaszkodom a pultra és végig nézem, ahogy magához veszi a poharat, hogy egyetlen húzásra eltűnjön a pohár tartalma, és ezzel együtt az én zsebem csilingeljen megannyi ulronnal. De úgy, miként a keze is megmerevedik, én is az ajtó felé kapom a fejem a furcsa hangra. - Ha megint valaki belehányt a virágágyásba az ablak alatt, én bizisten felakasztom – csapom hátra a törlőrongyot a vállamon, és ellökve magam a pulttól, határozott léptekkel megyek az ajtóhoz és tépem fel. A kültérre azonban nem vár senki. Teljesen üresek az asztalok, a vendégeknek se híre se hamva. Akkor mégis mi volt ez a zaj? Kijelebb lépek a fogadótól a tér közepére, és hunyorogva vizslatom körbe a teret. A tekintetem megáll az istálló felé, de a lovakon kívül nem látok semmi mozgást. Csak a szemem káprázik, vonok vállat, és visszafordulok a fogadó felé, egyenesen beleütközve egy majdnem kétméteres csuklyás alakba. A férfi azonnal elkapja a karomat, és erővel áll neki ráncigálni befelé vissza vendégtérbe. Mintha pehelysúlyú csecsemő lennék, úgy emel meg, hogy a lábaim se éri a földet, miután megpróbálok kiszabadulni a fogásából, de mintha a falat ütném. A félelem pedig eluralkodik rajtam. – Engedjen már el! – kiáltozom össze-vissza, rúgkapálok ahogy csak bírok, de nagyon rövid idő után rájövök, hogy felesleges minden nemű védekezés. Nem tudok szabadulni. Ahogy beérünk a vendégtérbe, szó szerint levág az egyik székbe. – Maradjon a helyén, Braggart asszony – mordul rám, én pedig kétségbeesetten veszem észre, hogy mögötte még két másik alak is besurran az ajtón. Félő pillantással nézek oldalra a pult felé, remélve, hogy pókmalacnak nagyobb a reagálóképessége, és időben el tudott bújni, minthogy ezek betörtek a fogadóba.
Ahronit Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Barátságtalan hunyorral fogadom elégedett mosolyát, de több indokot nem adok a vidámságának. Helyette hazugságok tömkelegével szédítem, vagyis szédíteném, ha átlátva a szitán nem akasztana meg a szavaimban. - Honnét tudja? - vonom meg a szemöldökeimet kétkedéssel, mielőtt megadó sóhajjal lerogynék az egyik székre. - Rendben, ikrem meglehet, nincsen, de nem vagyok egyke. Persze hogyan is emlékezhetne a világ a két tüneményre, miként családunk nevét is ádázul elfeledték – újabb gondterhelt légáramlatot engedek le a mellkasomról. - De hát ilyenek az emberek, könnyen felednek, és még nagyobb lelkesedéssel hunynak szemet. Ám nem én, éppen ezért érdekelne kompániám sorsa – tekintek fel rá a pult frissen megtisztított lapjáról, hallgatva Daldramról, majd Ronanról és végül Wynváról, illetőleg kettejük elválásáról. Ritkán érzem úgy, hogy le vagyok maradva, mint a borravaló, az is egészen elképzelhetetlen, hogy ennyi információtól essek el, éppen ezért igen csak arcul csap a felismerés; az összes megátalkodott egy büdös szó nélkül ment a maga útjára, mit sem törődve azzal, amit hátrahagytak. És itt nem szerény méltóságomra célzok – noha joggal célozhatnék -, hanem a felégetett kúria problémájára, az árverésre, a rajzra, Hagen Crara rejtelmeire és kincseire… Megáll a vivern esze! - Hát szépen vagyunk… - puffogom nyílt sértettséggel, ismét megemelve a korsót, melyből a sert az utolsó cseppig kiiszom. - Még egyet, sőt, valami erősebbet, ha lenne szíves, a túlóráért megfizetem a felárat is – dünnyögöm, morcosan pillogva magam elé. - Visszatérve a lopott ékre… Daldram úr sem úgy jött le a falvédőről, hogy valamely fogadósnőnél keressen lehetőséget. Ezek után meg sem lep a rajz elcsenése. Mi lett annak a sorsa? - kíváncsiskodok, nem rejtve véka alá felsejlő véleményemet. Amennyiben nem sajnál tőlem egy újabb kör italt, hát annak is nekiveselkedek, bár megakadok a mozdulatban, amiként kintről vajmi furcsa zajt hallok. - Hallotta maga is? - kérdezem csöndesebben, gyanakodással ráncolva a homlokomat.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Szept. 20, 2022 6:23 pm
A Pókmalac probléma II.
Elégedett mosoly önti el az arcomat az ábrázatának felfújódására. Még mindig fáj az apró kis lelkének a sértés, amit az Árverésen vetettem ki rá, és önelégültséggel tölt el, amit szándékosan nem rejtek el. Hadd puffogjon a csinos kis pofija miatta. A mosoly rögtön vigyorba vált át az említésre sem méltó sértéskezdeményért, ami ráadásul nem is igaz. Senki sem lopott el semmit, sőt, ott sem voltam már, amikor az áru tovább állt egy kedves úriembernél. Ám ahogy a sértés, úgy válaszra sem méltatom ezzel kapcsolatban. - Nincs is testvére – vágok vissza azonnal, még a másodpercet sem kímélve rá. Nem tudom, miből jött neki a felesleges hazudozás, ha lenne testvére, főleg egy ikertestvére, azt mindenki tudná. Ráadásul pont nekem akarja ezt beadni. Nekem, aki végignézte a fesztelen mulatozásait a fogadómban. Az aggódásom csilingelni kezdett az elmémben mikor közli, hogy probléma van, ráadásul Wynnel. A karjaimat összefonom a mellkasomon, és érdeklődve várom a részleteket, miközben fel-fel pillantok a háta mögé, hogy nyugtázhassam, már csak ketten maradtunk a vendégtérben. Az aggódásom rögtön visszacsuklik amint megbizonyosodok, hogy nincs baja drága barátnőmnek, ehelyett a csöpp kis törpről kezd hadoválni. - Az uraságot akkor láttam utoljára, mikor megpróbált rám sózni valami oknál fogva két lopott nyakéket az árverésről – a karjaim, mely eddig a mellkasomon pihentek, most a csípőmre vándoroltak át. - Természetesen ő hithűen tagadta, hogy enyves kéz által került hozzá, de én sem most jöttem le a falról. - Ronanről pedig az utolsó információm, hogy örökre elment a városból, rögtön azután, hogy az ő és Wyn útjai valami oknál fogva elváltak véglegesen – vonok vállat. Wynva nekem sem mesélt erről, csak annyit, hogy megtörtént, és visszatér az erdőbe, mert már nincs miért a városban maradnia. Ezért is kezdtem aggódni. Féltem, hogy valami történt a hazaútja során, én pedig voltam olyan balga, hogy nyugodt szívvel elengedtem, ráadásul tök egyedül. Remélem, ezek után épségben hazaért, és továbbra is osztogatja a csodás kis főzeteit és krémjeit a világjáró vándoroknak. – Wynnel utoljára körülbelül hat holdtöltével ezelőtt találkoztam – fejezem be az estimesét. Most úgy érzem magam, mint valami pletykás kisasszony, de a férfi kérdései alapján megsajnálni voltam képes szegényt. Az egész banda faképnél hagyta és egyedül maradt a városban. Még a végén kedves leszek.
Ahronit Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
A rég nem hallott sértésre felfújom a pofazacskóimat, s ha nem neveltek volna jobb modorra Oz'herith örökkön rideg városában, meglehet, levegő helyett tűzcsóva incselkedne viszont a fogadósnő bájával. Azonban a modorom kirügyezése mellett valamicskét a gyermekiségemből is elnőttem ahhoz, hogy ennyi pimaszságtól még ne dőljek a kardomba, végső soron pedig el kell ismerni, kár lenne egy ilyen csinos teremtésért. Szóval csintalan lángok helyett elégedetlen puffogás szakad fel belőlem. - Én sem nevezem kegyedet kincs-lopó hölgynek – vonom meg az egyik szemöldökömet, majd sértettségemet nem kendőzve kezdem méricskélni a gondosan vágott körmeimet, kipiszkálva alóluk a nem létező koszt. - Ohh, nem dereng nekem ilyesmi, nem tévesztett véletlenül össze az iszákos ikertestvéremmel? - pillantok vissza rá. - Igen, kevesen tudják, hogy a nagy hírű Rilrionnak van egy hasonmása, s hát érthető is, hogy nem verem nagy dobra... Ellenben ő örömest visszaél a nevemmel – kezdek fecsegésbe, nem sajnálva szavaimat a blőd hazugságra ami jelenleg magam sem tudom, mi célt szolgál. Talán a bosszússágom elcsitítását, amiért kénytelen vagyok éppen Ystrid asszonytól segítséget kérni. - Lépten-nyomon problémák sora, azt hagyja maga után, cudar egy helyzet – sóhajtok fel mímelt gondterhességgel, még mielőtt tudatnám vele kényszeredett itt létem valós okát. Hiába esik jól a szemnek nemes, hegyi farkasok vonásait idéző ábrázatában és méltóságában elveszni, ma nem szívet rabolni érkeztem. A fintorral kínált sert ellenben hálás mosollyal fogadom, nem húzva az időt az első korty leküzdésében. - Nyugodtan nevezze a nevén, ismerem – eresztem le éppen csak a szám elől a korsót, majd újabbat hörpintek a habzó, éltető csodából. Rettentően szomjas voltam már. - Nem, vagyis remélem, neki nincs baja. Talán emlékszik az árverésről a törpre, aki méltatlanul hamar távozott? Daldram úr, jó cimborám, hónapok óta semmi híre – engedem le a poharat a pultra egy halk koppanás kíséretében. - Tűzlevelemre sem felel, de ha csak róla volna szó, nem lepődnék meg. Törpék, szeszélyes népség – legyintek egyet szabad kezemmel. - Ám Ronan is akár a kámfor, eltűnt az éterben. Nem tartja ezt kissé furcsának? - keresem fel a tekintetét kétkedéssel. - Persze lehet, véletlenek sora mindez, ezért kérdezném hát meg, mikor találkozott vele és Wynvával utoljára? - kíváncsiskodok mindennemű körülményeskedést mellőzve.
Ystrid Braggart Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Szept. 07, 2022 2:22 pm
A Pókmalac probléma II.
1022. Termékenység hava utolsó napjai
Eseménytelenül telt napok, hetek, hónapok vannak már a hátam mögött. Az életem főképp a vendégek kiszolgálása, vagy éppen az asztalok leszedése és takarítása körül forgott. Egyszerűen nem tudom leplezni tovább… elfáradtam. Nagyon. Nem fizikailag, dehogy is, hála az isteneknek még ennyi idősen is egész jól tartom magamat, különösen a kinézetem, de lelkileg, szellemileg nagyon a béka segge alatt vagyok. Elegem van abból, hogy állandóan figyelnem kell, ne égjen oda a sütemény a kemencében, vagy csupán a lerészegedett, az etikettet hírből sem ismerő urak, fajankók állandó molesztálása és könyörgése, hogy a következő köre legyen a ház ajándéka. A legutolsó csempészésem, a legutolsó árucserém is hónapok óta volt. Régen a pince teli volt nagyobbnál nagyobb vagyonokkal, most viszont üresen kong. A gyémántok, amit még az a rakoncátlan kis elf leányzó szerzett meg nekem, már rég túladtam rajtuk. Lett is belőle nagy dínom, dánom, életemben nem ettem olyan finom malac sültet, mint akkor másnap éjjel. Manapság emberem sincs rá, hogy elfogadjam a kérelmeket, Bront pedig nem szívesen küldöm el. Ő felette is eljárt már az idő, nem szívesen küldöm veszélybe. Kissé karikás szemekkel, csendesen törölgetem a poharakat a pult mögötti polcokon. Ma korán elküldtem Bront, őneki is kijár némi pihenés, és felajánlottam neki, hogy szívesen zárok most egyedül. Több se kellett neki, megköszönte a lehetőséget, és mint akit ágyúból lőttek volna ki, úgy is tűnt el a hátsó, személyzeti bejáraton. Így hát egyedül maradtam. Az addig bent lévő embereket meg egy ideig még hagytam, hadd simogassák meg a májukat az utolsó korty sörökkel, aztán szóltam, hogy ideje eltenni magukat mára. Míg szedelőzködnek, hogy álomra hajthassák fejüket, én az utolsó simításokhoz álltam neki a pultban, azt, ha már elmentek, és teljesen kiürült a terem, majd nekiállok az székek felpakolásának és a padló söprésének. Megmerevedik a kezemben a pohár a hangra. Hát nem értenek a szép szóból? Most szóltam nemrég, hogy záróra! Nincs több ital, nincs több sütike, nincs több könyörgés egy utolsó utáni korsó sörre. Éreztem, hogy dagad ki az erem a nyakamon dühömben, és a tengelyem körül perdülök meg olyan gyorsasággal, hogy még a kis játékpörgettyű is megirigyelné. De az előttem álló, kicsit sem várt viszontlátott arcra a szemöldökeim összeugranak a homlokomon, a kezeim pedig poharastul és törlőkendőstül a csípőmre révednek. - Nocsak, kedves pókmalac uraság. – Sose fogom elfelejteni a vitánkat az árverésről, és így, lenyugodva, és viszontlátva őt lassan egy esztendő után, még inkább azt mondom, illik rá a leírás. – Az utolsó emlékem szerint mintha kitiltottam volna Önt a fogadómból. Az egyetlen indok azonban, ami miatt nem rugdosom ki azon nyomban, az pedig az, hogy a közös ismerőseink kifejezésére, rögtön barátosném, Wyn és kompániája ugrik eszembe. S míg a többi annyira nem is érdekel igazán, a nőt igen is féltem, és ha segítségre szorul, akkor lenyelem a problémáimat az előttem könyöklő uraságról. Grimaszra vált arccal törlöm meg a kezemben lévő poharat utoljára és tolom a hordó alá, hogy amint az szintültig töltődve sörrel a férfi karja elé lökjem. - Történt valami Mirával? – kérdezem rögtön. Nem tudom, nála hogyan mutatkozott be, és jobb félni mint, megijedni, vagy éppen kapni a lecseszést, mert elárultam az igazi nevét.
Ezaras Azildor Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Még sohasem faggattam arról másokat, hogy vajon az ő porcikáik is néha feszélyezve érzik-e magukat, s egyáltalán, lehetséges-e ez, ám bizton állíthatom, az enyéim a kedvtelés legcsekélyebb nyomát sem hordozzák magukban, amint belépdelek a zárórát kongató fogadó ajtaján. Néhány dülöngélő, félálomban botorkáló alak a vállamnak csapódik haladás közben, a zekémet pedig az ábrázatomon elszabaduló fintorral porolgatom le. Már csak az hiányzik, hogy valami rendkívüli kórságot szedjek magamra, melynek következtében… például elveszejteném a hangomat! Vagy kivesznének belőlem a rímek és a frappáns gondolatok! Tahrovin mentsen meg tőle, akár még a lepedőakrobatikában is középszerűvé válnék, szóval nem, maradjanak csak távol tőlem a kurafiak. A lelkesedéstől még mindig távol esve érek aztán a pulthoz, melynek túloldalán az egész napi munkában megfáradt fogadósasszony valója terül elém, amiként a polcokon egyengeti a tisztára törölt poharakat. Újabb szájhúzást engedek meg magamnak, elvégre a rám aggatott méltatlan becenevet nem feledtem, de hamarost rendezem a vonásaimat, ugyanis ha tetszik ha nem, ő az egyetlen, aki ismeri az éterbe szívódott társaimat. Daldram nem válaszol a leveleimre, Ronan még úgyse, és az evirani boszorka? Megvallom, őt nem mertem zargatni, még holmi átkot szórna a fejemre. - Khem, Ystrid asszony, ha nem tévedek – szólalok meg kissé nehézkesen, nem találva magamban erőt ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha nem vajmi pókmalacokhoz hasonlított volna az árverésen. - Reményem, hogy dacára annak, milyen későre jár, s a vendégeit is inkább kitessékeli, mint szolgálja, lesz olyan kedves önteni nekem egy korsó sert, és egyébiránt segítene közös ismerőseink ügyében – pillantok rá, a végén megeresztve egy apróbb mosolyt is, miközben léhán a pultra könyökölök, és a mellettem nyugvó szék lábait összetartó lécnek támasztom az egyik csizmám talpát.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Ó, tehát a pultossal? Nem mintha volna okom, netán jogom ítélkezni, ám valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szórakoztat az apró információmorzsa. Egészen addig, amíg le nem nyikhajoznak, és nem boronálnak össze engem is a fogadós asszonnyal. Egy kósza szekundumra nyitnám is a számat, hogy ellentmondjak a nevetséges feltételezésnek, és rávilágítsak, a fogai mellett a szemeinek is híján lehet, ha nem látja a finom, művészi kezekről és a minőségi textíliákból a hivatásomat, de jobban belegondolva ezzel Ystrid s közvetetten magam ellen is dolgoznék. Hiába nem fűlik a fogam hőst játszani, most már ha tetszik ha nem, nyakig benne vagyok abban a bizonyosban.
