Igaza van a mágusnak. A legvalószínűbb eshetőségnek tűnt, hogy akkor magamat okoltam volna mindenért. Hiszen, ha tudok róla, és kiderül, hogy esélytelen a túlélésre, én lennék a hibás, amiért nem tudtam volna rajta segíteni. Felsóhajtok ennek tudatára. – Lehet rosszabbul sült el volna minden, igen – értek végül vele egyet. Jó érve van, nem tudok ellenkezni. Ezaras szavaira rögtön a legutolsó felsülésem jut eszembe. Nem volt elég időm édesapámra gondolni akkor, sőt, az utolsó gondolatom volt akkor ő. Biztos, hogy szégyenteljesen nézett akkor rám bárhol is van, és nem vagyok rá büszke. Sem arra, amit tettem, sem arra, hogy képtelen voltam megmenteni magunkat egy egyszerű varázslattal. Megint igaza van Ezarasnak. Túlságosan reá támaszkodom az erőmmel kapcsolatban, de jelenleg így tudom teljeskörűen kontrollálni, minden más próbálkozás vagy kudarcba fulladt, vagy a dühöm indítja el. Bólintok és én is felállok az asztaltól. Mielőtt azonban követném, a pulthoz sétálok és kellő mennyiségű ulron tekintetében megkérem a fogadóst, hogy tegye nekem félre a csomagjaimat addig, míg vissza nem térek, hogy magammal vigyem őket haza. A szütyőmből egy kicsivel több ulront veszek ki, és miután megfizetem a fogadóst, gyorsan utolérem Ezarast és felé nyújtom a maradék ulronokat. – A cipóért – magyarázom neki mosolyogva. Ha elfogadja, ha nem, követem őt ki a szabadba. Már egy hete történt a gyilkosság és mi most éppen a helyszínére sietünk. Érzem, ahogy a gombóc növekedni kezd a torkomban az emléktől, de nyelek egyet, amitől rögvest el is tűnik. Mintha… mintha természetes lenne.
Csendben hallgatom az édesapjáról, kinek története bár meglehetősen szomorú, ugyanakkor a beszédébe szőtt nyugalom és szeretet megszépíti az emlékeket, amelyeket megoszt velem. Halovány mosolyának párja otthonra talál az ábrázatomon, igaz, nem tart ki tovább néhány kérészéltű szekundumnál, hisz utólagos, parttalan töprengése elkomolyodásra sarkall. - A tudás hatalom, ám ugyanúgy lehet áldás, mint átok, ezt ne feledd – tekintek rá, mialatt visszaegyenesedek a székemben. - Meglehet, a betegségére nem lett volna gyógyír, s a békés emlékeid most a keserűségtől és a félelem konstans érzetétől lennének terhesek. Ettől kívánta megóvni a gyermekét, hisz egyiknek sem dolga, hogy a szülei terhét hordja – magyarázom higgadtan, még azelőtt, hogy a varázslataira terelődne beszélgetésünk fonala. Intésemet bár nem értette meg maradéktalan, azonban nem marad némán, hanem kérdésével egyengeti a homályos információkat. A kérdések pedig olykor önmagukban is válaszok, de mindenképpen kulcsok a tudáshoz. - Semmi körmönfontat, pusztán, hogy olykor nem lesz időd elmerülni az emlékeid között s előcsalogatni a mágiádat. Lesznek alkalmak az élted folyamában, mikor minden másodperc számítani fog – felelek türelemmel s körültekintéssel. - Ám mint említettem, egyelőre jó hasznát veheted az emlékeknek a gyakorláshoz – biccentek felé, majd magam is elmerülök az ebéd végső akkordjaiban. Csakugyan akad a tányéromon maradék, noha Thora madarakat szégyenítő csipegetéséhez fel sem érhetek. Apró mosollyal csóválom meg a fejemet, miközben felkelek az asztaltól. - Egészségedre. Menjünk, amíg a fény kíséri a lépteinket. Sötétedés után nem járnám szívéjjel a várost – jegyzem meg, kiszámolva az asztalra a szükséges ulronokat, aztán megigazítva magamon a köpenyemet, sétálok ki a fogadóból a leánnyal az oldalamon.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Miként rájövök, hogy tényleg érdeklődik a múltam, az apám iránt, aprót rándul a szemöldököm. Vajon most őszintén kíváncsiskodik, vagy mint amikor legelőször voltam nála konzultáción, van valami a háttérben, ami ezen kérdésre vezette őt? Bármi is legyen a válasz erre, nincs mit takargatnom. Büszke vagyok édesapámra, hiszen mégha nem is fizikailag gazdag életmódot tudott nekünk biztosítani, a legboldogabbá tette a családunkat. - Még kicsi voltam, amikor elvitte a betegség – ujjaimmal a cipő héját piszkálom és ez köti le a figyelmemet. – Anya szerint évekig küzdött vele csendben, aztán egyszer csak elvitte. De büszkén viselte az utolsó pillanatig – halvány félmosoly húzódik az ajkaim szélére. – Mai fejjel és tudással – pillantok fel végül a mágusra. – Tudhattam volna, hogy beteg. Megelőzhettem volna, ha tudom, hogy képes vagyok rájönni, hogy valami nem stimmel vele, mégha folyamatos mosoly mögé bújtatta az egészet – felsóhajtok és visszaeresztem a tekintetemet a cipóra. Olvastam az egyik könyvben, hogy a fénymágusok képesek a rejtett betegségeket megérezni. S mint utólag kiderült, éltem is már ezzel a képességgel a farkasnál. Ha évekkel ezelőtt tisztában lettem volna ezekkel, talán teljesen más irányt vett volna az élet nálunk. - A legjobb volt – a szavak csak úgy kicsúsznak a számon. Még egy ilyen emberrel nem fogok találkozni, mint amilyen ő volt. Bele se gondolok, édesanyám mit érezhetett, amikor itt hagyott minket. - Mit ért az alatt, hogy az idő nem mindig lesz az oldalamon? – teszem fel a kérdést. Tudom jól, hogy nem támaszkodhatok mindig az emlékekre, de jelenleg csak így működik a legjobban és a leghatékonyabban. Valószínűleg, ha már hónapok óta fogom űzni, könnyebben fogom előidézni akár a gömböt is, mintha csak egy egyszerű ember ülne le a székre. Az utolsó falatot lököm be az ajkaim között a cipóból, aztán megdörzsölöm a kezeimet, hogy a felesleges morzsaszemek lekerüljenek a bőrömről. Hátradőlök. Lehet én is jobban járnék, ha tintával térnék vissza Alorába. Ki tudja meddig fogja elzárni a kikötőt a hajó, annak meg nincs értelme, hogy Ezaras már rég visszatér, én pedig itt rostokolok. Bólintok egyet az ajánlatára, aztán keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt. – Köszönöm az ebédet, nekem ennyi elég volt – mosolygok hálásan. – Ha végzett, akár indulhatunk is.
Érdeklődéssel emelkednek a szemöldökeim kifejtetlenül maradt magyarázata okán, viszont bővebben kikérdezni nem marad lehetőségem a megoldásáról, ugyanis az ételt kihozzák a számunkra, és mindkettőnk figyelmét hosszú momentumokra leköti a friss ebéd káprázata. Megvallom, voltak fenntartásaim afelől, tűrni fogja-e a gyomrom a fűszeres ízeket, ám meglepő mód egészen felpezsdít a melegség, ami minden falattal egyre inkább átjárja a lényemet. - Mi történt az édesapáddal? - kíváncsiskodok tovább. Meglehet, nem a legkíméletesebb kérdés, főleg a láthatóan kedves emlékeinek ölelésében, viszont érdekel, mi minden fűzi ahhoz az emberhez, aki ilyen hatással tud lenni a varázslataira. Feltételezésem pedig hamarost be is igazolódik ezekről a hatásokról. Félreteszem egy pillanatra a kanalamat, a kikészített kendőben megtörlöm a számat, és egy apró szusszanással a szék támlájának döntöm a hátamat. - Bizonyosan jó ember lehetett, ha ilyen szoros kötelék fűz hozzá. Sajnálom a veszteségedet – szólalok meg csöndesebben, együttérzést hordozva a hangomban. Várok néhány szekundumot, mielőtt folytatnám a beszédet, hagyva neki időt a megnyugvásra. - Egyelőre használd az emlékeket, ha ez segít összpontosítani. Használd őket, amíg ismerős nem lesz a mágia, míg a lényed természetes részének nem érzed. Ám idővel meg kell tanulnod magadból meríteni, hisz az idő nem mindig lesz a te oldaladon – magyarázom türelmesen, s amennyiben úgy látom, megértette, mire gondolok, folytatom az ebédemet. Persze ha kérdései merülnének fel, nem fogom tőle megtagadni a bővebb kifejtést sem. - Mivel olybá tűnik egy időre itt rekedtünk, elkísérhetsz a piacra tintáért vagy egy kristályért. Nem hátrányos, ha magad is megtanulod majd a használatát – tekintek fel rá a tányéromról. - Utána pedig bemutatnálak egy helyi mágusnak. Bölcsessége a hasznodra lehet.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Most rajtam a sor egy egyetértő hümmentésre. Ezekhez a könyvekhez, ahhoz, hogy az ember rendesen megértse és felfogja a sorokban íródott jelentéseit, sokkalta több időt kell szánni, mint amire gondolnának, hogy kell. Mindent lassan és tudatosan olvastam át, hogy a lehető legjobb formámat nyújthassam, bár ezek ellenére is produkáltam olyan dolgokat, amiket egy tapasztalt mágus már nem tenne. S produkálok a mai napig is. Az érzelmek erős kötelékek, az emlékek szintúgy. Vannak olyanok, akik egy egész életet leélnek, és nem találják meg a kettő közti harmóniát és egyensúlyt. - Az elején igen – bólintok válaszul. – De rájöttem mivel tudom jelenleg a legjobban irányítani mindet, és ezt használtam fel később a próbálkozásokra. Sokkal többször sikerültek ezután. – Tovább is kifejteném a magyarázatot, de időközben felbukkant a pincér az asztalunknál, kezében temérdek étellel és erre a látványra akaratlanul is összefut a nyál a számban. Rögtön a cipót emelem fel a tálcáról és mielőtt beleharapnék és a fogam bánná, végignyomkodom a frissességét megkérdőjelezve. A cipó héja hangosan roppan az ujjaim alatt, és az illata is az orromba szökik, tehát itt ássanak el, ha ezt nem frissen emelték ki a kemencéből. Nem tudom, hogy csinálta az öreg, de friss ételt kapott. Nincs időm sajnálkozni a Korall reggelijének reggelinek sem nevezhető valami után, felcsillanó szemekkel harapok bele a kis cipóba. Kihúzom magam egy kis ficánkolás után a széken. Valóban sok minden történt. Olyan is amire senki sem akar emlékezni soha többé, és olyan is amire igen. Az alkotásom számomra mindenképpen az utóbbiakhoz tartozik. – Édesapám karkötőjét – felelem, ajkaim szélére húzódó mosollyal. – Az utolsó születésnapjai egyikén készítettem neki édesanyámmal – még mindig élénken él bennem az emlék, és az emléke. Hihetetlen, hogy már több, mint tíz éve, hogy elment. Mikor utoljára láttam, az arca már nem volt olyan üde is pirospozsgás, mint élete erejében. A betegség leharcolta őt, de mindig tudott mosolyogni amikor én beléptem az ajtón. S hiába próbálta nem mutatni jelét, tudtam, hogy baj van. Megígértette velem, hogy erős és határozott nő lesz belőlem, ő pedig megígérte, hogy mindig vigyáz rám. Másnap hajnalban pedig anya zokogására riadtam fel. Megrázom a fejemet az emlék felidézése után, hogy kirázzam a könnyeket a szememből. Évekkel ezelőtt történt, nincs miért búslakodni. Tudom, hogy most is itt van velem, bárhol is legyen. – Az ő emlékével sikeresek a varázslataim, és úgy tűnik, hogy ez magára a varázslatra is beleivódik.
Elégedett hümmentés gördül le a torkomról a feleletét hallván, noha szükségem van néhány kérészéltű minutumra, míg felidézem magamban a könyveket, melyeket tanulmányozásra a figyelmébe ajánlottam. Általában ugyanazok képezik a repertoárt; meditáció, az erő összpontosításának fiziológiai jellemzői és nyitjai és némi alapvető tudás a mágia mibenlétéről. Ám az ő kötetei közé több került a szellemi és lelki koncentrációról, elvégre megfigyeléseim szerint jelentősebb nehézség ebben érte. - Emiatt nem fogok neheztelni. Nem gond, ha több idő marad a tudás ülepedésének, máskülönben könnyedén veszhet a semmibe. Ami könnyen jön, olykor könnyen is megy – magyarázom csöndesen, érdeklődéssel függesztve pillantásomat a leányra. Nem hiába nem szoktam szoros határidőket szabni, vagy az idő jelentőségtelenségének érzetét kelteni a tanítványaimban, kíváncsivá tesz hiszen a belőlük fakadó praktikusság mértéke, a belátás vagy az idejükkel való gazdálkodás képessége… Számtalan információt elmond róluk egy-egy kevéssé határolt feladat orvoslása. Thora nyilvánvalóan nehezen áll ellen a kíváncsiságának és impulzív elképzeléseinek, de hazudnék, ha azt mondanám, én nem kísérletezgettem ennyi idősen az atyám háta mögött. - A többi varázslat gyakorlása nem okozott nehézséget? Őszintén – emelem meg leheletnyire a szemöldökeimet, türelemmel várva a feleletét, melynek aláfestése gyanánt megérkezik az ebédünk is holmi fűszeres ragu és frissen sült cipó képében. Nem zavartatom magamat, beszéde alatt ráérős nyugalommal kezdek falatozni, amíg kérdése egy pillanatra meg nem akaszt. - Sok minden történt a sátorban – állapítom meg eltűnődött ábrázattal, bár az ő büszke vonásait elnézve kétségem sincs afelől, mire kíván apellálni. Megkegyelmezek hát neki, ugyanis az éjszaka kezdetéről még egészen élénk képek sorakoznak a tudatom lankáin. - Emlékszem természetest – bólintok, halovány mosolykezdeményt bújtatva meg a szám sarkában. - S arra is, hogy a varázslatod nem gömböt idézett, ám hogy helyette mit, már nehezebb felidéznem. Mit szőttél a fény áldásából? - érdeklődök tovább, elrejtve aztán egy kanálnyi ragut az ajkaim mögött.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Igyekszem elfojtani egy széles mosolyt a bajusza alatti mormogására, de az ajkaim széle csak azért is megrezzennek. Furcsa így látni őt az elmúlt hónap ismeretsége után. A tegnapi este minden bizonnyal jót tett a kapcsolatunknak, már ezzel a pár szóval, amit felém intézett is látszódik a változás. Mintha nyitottabb lenne, s nem olyan állat emelt pökhendi, mint amilyennek a legelején gondoltam. Viszont ez felhozza a kérdést, hogy ha van ilyen oldala is, miért inkább a másikat mutogatja az embereknek? Csak azért, hogy megvédje magát? De akkor mit tett Folrandír, ami miatt azt tette, amit? Csupa kérdés, és ezek mind megválaszolatlanok lesznek egy darabig. - Pedig nem volt szándékomban – billentem oldalra kissé a fejemet szórakozottan. Megemelkedik az állam a feleletére. No, hát a mester tud ilyen hanyag is lenni? Esküszöm, mintha egy teljesen másik ember ülne előttem. Tudom, hogy az alkohol és persze a puncs, megváltoztatja az embert a hatása alatt, de hogy valakit ennyire megnyisson csupán néhány ittas pörgetés után? – Úgy legyen – felelek neki rezzenéstelen arccal a bögréjének fogantyúját bámulva. Ha ezt tudtam volna, előbb leitatom, hogy erre a szintre jussunk. Minden esetre örülök, talán könnyebben fogunk tudni közös nevezőre jutni a dolgokban. A gondolkodásom alatt elbambuló tekintetből térek vissza, és tekintetem Ezarasra villan. – Az utolsó könyv utolsó lapjai vannak hátra – dőlök hátra a széken. Kezeimet az ölemben kulcsolom össze. – Előbb is végeztem volna velük, de bevallom, elcsábítottak a varázslatok, és több mindent is gyakoroltam mellette, köztük a Fényszövést is – azt persze már nem teszem hozzá, hogy többet töröltem az orrom vérét a gyakorlatoknál, mint életem eddig összesen. Volt, amikor már olyan szinten leharcoltam az elmémet, hogy le kellett feküdnöm aludni. Lenézek a kezemre. Még mindig hihetetlen, hogy képes vagyok ilyenre, egyszerűen nem nyugodtam még bele a gondolatba. – Emlékszik a sátorban ugye? – kérdezem büszkén, remélve, hogy tényleg emlékszik, amikor megdicsért érte.
Valahol mélyen reméltem, hogy szórakozott kérdésemet szórakozott válasz fogja követni, mindenesetre azon sincs meglepődni való, amiért a leány zavarodottan tűnődik éppen az elmém épségén helyette. Nem hibáztathatom, az utóbbi időben én is gyakorta kérdőjelezem meg a tudatom fellegvárának stabilitását, ráadásként a szemében eddig nem voltam más, mint a kimért mester, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy dacoljon a lelkesedésével, elhivatottságával. Meglehet, én sem humorizálnék önmagammal. Végül megadással legyintek, mormogva az orrom alatt néhány kiérthetetlen megjegyzést, aztán csendben figyelem, amint elkényelmesedett macska módjára csúszik egyre előrébb az asztalon. Úgy fest, nem vagyok egyedül csapnivaló állapotommal. - Ne pimaszkodj – mormogok tovább a bögrém közeléből. - Nulportban az volna különös, ha nem állná el az öblöt egy nagy fekete hajó. Nulport már csak Nulport marad – csóválom meg a fejemet egy léha vállvonást követően, s meghagyva a csöndet annak, ami, engedem elrévedni a gondolataimat a kerámia alján úszó teafű maradékon. Attól tartok a piacon mást is szükséges lesz beszereznem a tinta mellett, feltéve, ha nem óhajtok effajta gyötrelemben küzdeni a nap folytatásával. Aminek olybá tűnik, egy ideig Thora is részese lesz. - Megsérted az érzéseimet – felelek egy apró horkantást követően, de ráemelve tekintetemet biztosítom arról, figyelmem és érdeklődésem a komolytalankodásom ellenére is az övé. - Ahh, igen… Elhagytam – magyarázom meg kurtán itt rekedésem egyik sarkalatos pontját, megvakarva az államat mindeközben. Arra inkább ki sem térek, milyen megfontolásból nem hoztam magammal legalább egyetlen kristályt vész esetére. - Nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre mindketten itt rekedtünk. Hozzuk ki belőle a legjobbat – biccentek felé eltökéltséggel, aztán intek a fogadósnak, hogy hozzon nekünk az ebédre kínált specialitásukból, bármi is legyen az. Egyelőre az a bizonyos "legjobb" egy meleg étek lenne, ami feltölt energiával mindkettőnket. - Addig is mesélhetsz, hogyan haladsz a könyvekkel? - kíváncsiskodok, kezeim között egyensúlyozva a bögrét.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Marokkal tartva a táskát merevedek meg Ezaras mellett, miután valami oknál fogva jelszót kér. Milyen jelszó? Miről beszél? Lemaradtam valamiről, és most már csak jelszó ellenében lehet hozzá szólni, vagy mi történik? Meglepődésemet nem tudom takargatni, és a szemöldökeim először összetalálkoznak, majd a homlokom közepéig futnak értetlenségemben. – Öhm, tessék? – pislogok rá nagy szemekkel, mint akinek fogalma sincs, hogy mit akarnak tőle. S ez így is van. Egy ideig rezzenéstelen arccal nézek rá, várva a választ, de miután ennek jelét se vélem felfedezni a férfi ábrázatán, még mindig őt nézve, teljesen zavarodott tekintettel, nagyon óvatosan és lassan ülök le végül vele szemben. – Minden rendben, mester? – kérdezem tőle gyanakodva, hiszen ki tudja mennyire volt képes kialudni a tegnapi hacacárét. Talán ez még az utóhatása az éjjelnek, én pedig egy cseppet sem lepődök meg, ha tényleg így van. Miután kényelembe helyezem magam, mindkét karomat összefonva folyok rá a közöttünk pihenő asztalra. Figyelmem elkalandozik kissé a férfi teájának forró gőzén, amit rögtön meg is tör, amint a szájához emeli, hogy ihasson belőle. – Jó kérdés, talán az a naaagy fekete hajó okozza, ami teljesen elzárja az öblöt – vonok vállat szarkasztikusan bólogatva. Most tényleg viccel, ugye? A fél város erről beszél és még pletykának se mondható, mert az élő bizonyíték ott áll a víz közepén, és nem úgy tűnik, mint ami egy darabig arrébb akarna evickélni onnan. Egy ideig az arcát fürkészem, hogy tényleg szórakozik-e velem. S miután úgy tűnik számomra, hogy nem, egyáltalán nem, résnyire elnyílik a szám, amit azonnal össze is zárok, miután egyből témát vált. – Nem, köszönöm – rázom meg a fejem gyengéden. Egy pár másodperces csend ül közénk. Az ablakon próbálok kibámulni, aminek sarkában még mindig ott áll az ok, ami miatt még mindig itt ülök és nem a hajómon. Lehet én is tintát veszek, mert soha nem érek vissza Alorába. Várjunk, csak. – Mester, amúgy maga mit keres még itt? – ocsúdok fel a tényen. Neki már rég otthon kellene lennie. – Azt mondta tegnap, hogy tintája van. Miért maradt? – hangom most már őszinte és érdeklődő. Percek alatt a saját ágyában alhatott volna, ennek ellenére a Korall szörnyen kényelmetlen szalmaágyait használta. Mégis miért?
Megemelt szemöldököm alól hallgatom végig a fogadós közel sem leplezett magyarázatát, s pusztán akkor süppesztem vissza pillantásomat a teám csekély valójára, miként felém rebben a figyelme. Nem kell sok idő arra, hogy Thoráé is emígy tegyen, így hát, mikor a közelembe ér és hozzám szól, fegyelmezetten megemelem az egyik kezem mutatóujját. - Állj! Jelszó? - mormogom az orrom alatt, s rá kell döbbenjek, hiába kilátástalan az állapotom, Nulport haltól bűzlő és a kifinomultságtól igen messze eső kavalkádja változatlan jó hatással van a szellememre. Már, ha nevezhető jó hatásnak a kizárólag általam értékelt humorom. Persze nem engedem jelét kiülni az ábrázatomon a szórakozottságnak, érdekel, mit lép erre a leány. Csupán azt követően vagyok hajlandó ráemelni a szemeimet, nyomon követve helyezkedését a pult-közeli asztalomnál. - Hmm… És miféle kedélyek volnának azok? Megvallom őszintén, cseppnyi érdekeltségemet sem leltem a kikötő állapotában mindeddig – érdeklődök kissé reszelős hangon, nagy nehézségek árán a számhoz emelve a teát, melybe halovány fintorral kortyolok. - Kérsz te is? - kocogtatom meg körmömmel a kerámia falát, kisebb küzdelmek árán letudva a torkomon az italt.
Meglepő módon elég frissen keltem az ágyból és még annál is meglepőbb volt, hogy mikor reggel Edellyn házához értem, a nő nem úgy tűnt, mint aki otthon lett volna. Az őrök azt mondták, hogy tárgyal a tegnapi esti balhé miatt, és nagyon hosszú volt az éjszaka, ami számára még mindig nem ért véget. Így a megbeszélt reggeli nem érkezett el, de írtam neki egy levelet ott helyben, amiben a bocsánatát kértem és ígéretet adtam, hogy a megbeszélt reggelinket a közeli jövő folyamán elköltjük. Tehát nem maradt más, mint a Korall kivetnivaló reggeli készlete. Miután sikerült lenyomnom a szikkadt kenyér és a vajnak se mondható kenő egyvelegét, összepakoltam mindent készen az indulásra, ami sajnos, mint kiderült, nem ma fog eljönni, ugyanis amint a hajóhoz értem, mármint ahol tudomásom szerint a hajónak lennie kellett volna, a kikötő őr csúfos ábrázata és a feltartott tenyere került a szemeim elé. A távolban, az öböl szélén, még mindig ott hullámzott a kalózhajó, ami éjjel érkezett be. Szóval ma sincs utazás, fújtam ki a levegőt mérgesen, s mint egy bedurcázott kislány fordultam sarkon és trappoltam vissza a Korallhoz. Frusztráltan lököm be a szabad kezemmel az ajtót, míg a másikban a csomagom, amivel visszautaztam volna Alorába. Egy pillanat erejéig összenézek a kocsmárossal, aki felhúzott szemöldökkel nézi végig, miként odavonszolom magam a pulthoz, és levágódom elé a székre. – Hát még sincs ma haza? – vigyorodik el a hapsi, én pedig a lehető legnagyobb nyugalommal nyalnám képen. – Várható volt, senkit sem engednek ki a városból a vízről. Ma mindenki, akinek útja lett volna, el van kenődve, mint a fasírt. De főképp azok, akik nem bírták a tegnap estét – kacag fel kárörvendve és tovább pucolja a poharat kezében a ronggyal. – Nézd meg azt az ürgét is, már fél órája bámulja a teáját, mint valami élőholt – rázza meg vigyorogva a fejét. Aztán újabb ember lép a pulthoz ő pedig faképnél hagy, hogy kiszolgálhassa. Hátrasandítok a férfira, akire az előbb utalt és csak akkor eszmélek fel, kicsoda az a félholt ember, aki az asztalra görnyed. Lecsúszom a székről, felkapom a táskát, majd csak akkor szólalok meg, mikor Ezaras mellé érek. – Nem néz ki túl jól – és valóban nem. Pontosan úgy néz ki, mint aki átmulatott egy éjszakát évek óta először, és már elfelejtette milyen is a másnaposság. - Nem indul hajó sehova míg le nem nyugszanak a kedélyek a kikötőben – közlöm a tényt felhúzott orral és lehuppanok szemben a férfival. A táskát a földre eresztem magam mellé.
Csendben hallgatom az édesapjáról, kinek története bár meglehetősen szomorú, ugyanakkor a beszédébe szőtt nyugalom és szeretet megszépíti az emlékeket, amelyeket megoszt velem. Halovány mosolyának párja otthonra talál az ábrázatomon, igaz, nem tart ki tovább néhány kérészéltű szekundumnál, hisz utólagos, parttalan töprengése elkomolyodásra sarkall.