« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Csendesen pillantottam a nővéremre, ahogy anyánkról mesélt. Mindig azon elmélkedtem, vajon ő többre emlékszik-e, mint én. Éppen csak pár esztendő telt el a születésünk között… mégis, ahogy ajkai formálták a szavakat, az az érzésem támadt, hogy számára több maradt meg, mint egyetlen mosoly homályos képe. Talán emlékezett a hangjára, a beszéde ritmusára, a hajának libbenésére a szélben. Medika volt. Erről valami rémlett, talán azért, mert sokszor beszéltek róla az idősebb elfek és el-elcsíptem egy-egy szót. Mégsem figyeltem soha igazán… talán féltem is egy kicsit gyerekként, hogy fájdalmas lenne tudni, mi mindenről maradtam le vele kapcsolatban. Hagytam, hogy magához szorítson a nővérem egy rövidke pillanatra. Belefészkeltem magam abba a meghitt érintésbe… jól esett érezni a melegséget, ami belőle áradt, az illatát, ami olyan megnyugtatóan tiszta volt. – Több egy egyszerű mosolynál… – válaszoltam őszintén. A nővérem nem is sejtette mennyit jelentett, hogy megosztotta velem az emlékképeit, hogy az övéi mennyivel többet értek az enyémnél. Bár azt nehezen tudtam elképzelni, hogy apánk valaha is büszkeséggel tekintett volna rám… talán csak anyámat tisztelt, amiért négy gyermeket is tudott szülni neki. Ez elfek között igazi ritkaság volt. Elhúzódtam s ismét a Bellisre figyeltem. Úgy hallottam, hogy ezeknek a lényeknek nehéz elnyerni a bizalmát, de nekünk elfeknek jóval könnyebb dolgunk van, mint más népeknek. Mégis, ez a bizalom, amivel elfogadta az ételt, nem saját érdemem volt, hanem a nővéremé. Az ő vére csörgedezett az én ereimben is, így az erszényes ösztönösen fogadhatott közel magához. A Bellisnél csupán a nővérem furcsa mozdulata volt érdekesebb. Ahogy odakapta a kezét az oldalához, olyan volt, mintha még fája neki. Képtelen voltam levakarni az arcomról egy hosszú pillanatig az aggódó kifejezést. – Biztos nem fáj? – kérdeztem azért vissza, de én is elmosolyodtam a nevetésére. A gondolataim vissza-visszavándoroltak az italra, amit korábban említett. Szívesen ízleltem volna meg végre a nyelvem hegyén azt. Jól esett volna az a kellemes forróság, ami végig járja a testemet utána, hiszen odakint rendkívüli hideg uralkodott. – Kíváncsi természetem van, ne érts félre… csupán El’ Alora unalmas és nem sok esélyem van kielégíteni. – Feleltem és megerősítve a tényt még egy megjátszott ásítást is elnyomtam magamban. El’ Alora unalmas volt, de a beígért elf pálinka annál csábítóbb. Alig vártam, hogy a kezembe vegyem a kulacsot és egy kortyot magamhoz vegyek. – Szerintem, ha elég ulront hagysz a fogadósnál, nem fog kicsapni – vigyorodtam el, ujjaim közé kapva az itókát. Beleszagoltam először csak, ellenőrizve a minőséget s már meg is kaptam a félreérthetetlen visszajelzést, azt az igen ütős aromát, amit már jól ismertem. Az ajkaimhoz emeltem a kulcs száját, hagytam, hogy egy nagy korty megtöltse az ajkaimat, majd egész egyszerűen átmelegítse a testemet. Csak a szokásos, aligérezhető szédelgés maradt utána, így még egy kortyot vettem magamhoz. Aztán leengedtem a kulacsot és egy halk kis böffentést elnyomva szabad kezemet a szám elé kaptam. – Ez még mindig ütős… – közötlem, majd visszanyújtottam az italt a nővérem felé. – Biztos vagyok benne, hogy ilyen finomságot aligha lehet itt kapni.
Elvesztem, elbuktam, mint nővér. Nem tudok elég szeretetet és odaadást adni az öcsémnek, odafigyelésről és támogatásról nem is beszélve. -Igen. Őt is megáldotta a Hold tudással. Nem hiába volt medika. - mosolygom rá, hiszen otthon, az ő emlékére, és mert valamennyit konyítok a dologhoz, mindig vannak fellógatva szárítani növények. Menta leégésre és a forró nyári napokra, medveszőlő a nők havi ciklusára, fűzfa rügy lázra, romvirág vizeleti problémákra... keveset tudok. Rettentően keveset ahhoz képest, amit anyám tudott. -Gyere! - ha engedi egy rövid időre magamhoz szorítom. -Tudod... nekem is csak ennyi van meg. Nem emlékszem a mosolyára, a hangjára... csupán a sziluettje, ahogy téged tart a kezében, apa pedig átölel titeket. Büszkeséggel és elpusztíthatatlan szeretettel. - mosolygom az emlékre és elengedem. Ha úgy látom kicsit vállait is megdörzsölöm, hogy kimutassam aggodalmam felé. Odaadással figyelem ahogy a Bellis-t figyeli és eteti. Igen, nála ezerszer jobb helye lesz mint nálam lenne. -Remélem ő jóval több törődést és szeretetet tud adni, mit én valaha is adni tudtam! - dünnyögöm, mosolyogva. Egy kívánság, mi remélem teljesül. Mosolyogva mesélek neki arról, mi történt, mit éltem át a bárddal. Sosem hazudnék neki, inkább vágnám ki a nyelvem, vagy fogalmam sincs. De neki és apának soha. Csupán... olykor eltitkolok ezt-azt. Jobb így mindenkinek. -Nem fáj. - rázom meg tagadón fejem, hagyva, hogy vörös fürtjeim arcomba hulljanak. -Csak eszembe jutott. Tudod, hogy olyankor akaratlanul egy egy sérüléshez nyúlok. - nevetek fel röviden. Én már csak ilyen vagyok. Talán így szeretnek. -Akkor szomorúan kell belátnom, hogy nem vagy olyan kíváncsi teremtés mint én. - nézek rá cinkos vigyorral. Külső szemlélőnek talán olyannak tűnik halk beszédünk és cselekedeteink, mintha nimfomán céda lennék, ki nehezen türtőzteti magát. Kérdésére zsebemből átnyújtom neki kis kulacsom -A két demizson a málhában van a medveprémekbe bugyolálva. Nem szeretném kicsapatni magam innen e miatt. - mutatok csomagjára, majd figyelem ahogy átveszi az italt.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
És mennyivel könnyebb lett volna azon viccelődni, hogy túlzottan elnéző velem. Mennyivel könnyebb lett volna, ha nem kerül szóba a fecskés érme és anya. A múlt árnyékai súlyos teherként nehezedtek fölém, különösképpen az emlékek hiánya. Már Cerbinre is alig emlékeztem, pedig ő annyival később távozott, mint szeretett anyának. Mégis, már éppen csak rémlettek a mozdulatai, a mosolya… a hangja beleveszett az élet sűrűjébe. Mindenre homály ült s nem maradt más csak a gyötrődés és bűntudat, ami egész egyszerűen nem tudtam soha igazán magam mögött hagyni. Ezért is volt jobb, hogy eljöttem onnan, bár távozásomkor ezt nem láttam be igazán. – Ezüst haja volt? – kérdeztem csendesen, ahogy nővérem leírása alapján igyekeztem magam elé képzelni. Még mindig csak a mosolyát láttam magam előtt, mintha valami mélyen bennem akadályozná, hogy megjelenjen lelki szemeim előtt anya alakjának körvonala. Csupán nővérem kedves érintése tudott kiszakítani a letargiából, amibe ez az egész gondolatsor belekevert. Hiába voltak ott azok az alakok, akik máskor lenyűgöztek volna, hiába volt körülöttünk hangzavar. Nulport, a Vendégház morajlása nem volt több, mint egyszerű háttérzaj. Ezúttal Folrandir Ceilteach voltam, az erdei elf… nem pedig az, aki El’ Alorába érkezve született újjá. – Semmit sem tudok nővérkém… semmit… nemhogy keveset… – dünnyögtem magunk közé. Talán a kékes színű kis teremtmény tudott valóban csak nyugalmat hozni a lelkemnek. A csillogó szemekbe nézve egészen más világ tárult elém. Úgy hallottam, hogy a Bellisek bizalmát nehéz elnyerni… ez az apróság még is könnyedén fogadta el a felé nyújtott ételt. Meglehet, már is kötelék alakult ki közöttünk. Tindómiel mozdulatát még a szemem sarkából is kiszúrtam. Ahogy odakapott az oldalához, mintha saját mozdulataim tükörképét láttam volna. Ha fájt valami pontosan így, ösztönösen nyúltam oda, mintha tenyerem melegétől elmúlna a kín. Vajon nővérkém fejében is ezek a gondolatok fordultak meg? Mélykék szemeim az arcát fürkészték, mintha azt várnám, arról majd leolvashatom mekkora a baj. Tindómiel azonban bármit elrejthetett előlem egyszerű mosoly mögé bújtatva. Nem értettem annyira a lélekhez, hogy felfoghassam, komoly-e a baj vagy éppen csak valami szokványos csete-patéba keveredett. Azonban, ahogy mesélni kezdett, az apró részletekből úgy tűnt, hogy most tökéletesen őszinte velem. – Áh! – mondtam, éppen csak feldolgozva a troll és a banditák tényét, már valami bárdnál tartottunk. A nevét szinte azonnal elfelejtettem. – Örülök, hogy megúsztad ép bőrrel. De azt a sérülést nem ártana alaposan helyre tenni, ha még fájdalmaid vannak. – Pillantottam az oldalára, mielőtt szemeim megint az ő kékjeit kezdték kutatni. – Nem sok esélyét látom, hogy bárdokba botlanék. El’ Alora igazából elég… csendes. Túlzottan is. – Egyszerűen válaszoltam, de a lehető legőszintébben. Bár a látvány lenyűgöző volt, de túl néma… túl nyugodt. Az én ízlésemnek már-már unalmas. A tanulás nem kötött le annyira, mint a kalandok, amik a világban vártak volna rám, ha nem akartam volna apámnak bizonyítani. – Na de… hol van az a bizonyos ital? – húztam el egy mosolyra a számat, alig várva, hogy megkaparintsam a korábban emlegetett elf pálinkát. Közben a kis teremtmény elbóbiskolt a táskában, így lecsukva annak tetejét tartottam az ölemben. Jobb, ha nem látják meg és nem ijesztenek rá.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Feb. 20, 2021 6:12 pm
Folrandír & Tindómiel
Nem akarok túl szigorú lenni a fivéremhez. Eléggé megkeseríti az életét a környezet valtozás, a folyamatos tanulás és terhelés, apankkal való kapcsolatának kérdése. Mind-mind olyan, melyben nem tudok segíteni. Talán... majd a téli ünnepnép, hol újra együtt lehetünk. Mint régen, mikor rendben volt minden. Aggódom Folrandírért. Mi lesz később? Hogy alakul a sorsunk? Meg messzebb fogunk keveredni egymástól? Nem akarom. Magam mellett akaromtudni és megvédeni. Amitől csak lehet. Bárhol legyünk, barmit tegyünk, mindig és mimdenkor számíthat rám kisöcsém, a szeretetet és odaadast. Ezt jelképezné az üdvözlő csók is. -Úgy gondolod? - érdeklődve figyelem, hiszen szerintem nem vagyok az. Csupan megértő a végletekig. Neki is megvan a maga élete és dolgai, nem erőszakolhatom rá magam. Széles vigyorára peddig nekem is valami hasonló ül arcomra. Viszont jön a dolgok nehéz része, mégpedig anya emléke. -Igen. Ha kicsit lágyabb lenne az arcod. - mutatok járom csontjára. - Meg ha olyan hosszú lenne a hajad, mint nekem. - saccolom meg megnézve sajátom hosszát, majd bólintok, hogy valahogy így emlekszem. Mikor motyogni kezd, megszorítom vállát. -Ha csak kevés dolgot is tudsz felidézni, a szívedben is él. - próbálom bíztatni és emlékeztetni, hogy az emlek nem mindig minden. De az érzések amiket ő vele kapcsolatban érez pozitívak, nem lehet baj. Figyeltem, ahogy kis tarsával ismerkedik. Ahogy a kis kék lény hatalmasra nyílt, csodáló szemekkel tekint rá. Olyan meghitt volt látni, ahogy eteti, s a lény is felfogja, nem lesz gond. Minden rendben lesz a férfiú kezében. Élelem és meleg gondoskodás. A kezdeti óckódása kicsit megrémített, mostanra magabiztosan tudom, helyesen döntöttem. Jó volt látni, hogy beszél hozzá és gondozza. -Te... tessék? - kérdezek vissza majd az oldalamon pihenő kezemre tekintek. -Nem nagyon szerencsére. - kezdek bele mosolyogva.-Bleid*-del és Mathias-szal volt kirendeltségünk egy területre, ahol vadászat közben talalkoztam Cinegével. Magas, kek szemű férfi, barna hajjal. Azt mondta utazóbárd és Rilrion a neve emlékeim szerint. Elkaptak a banditák és mikor megszöktünk egy Dzsémi nevű trollt engedtek utánunk. Neki hála beesett a szakadékba, viszont előtte megszorongatott kicsit. - vakarom meg zavartan allam, majd még hozzá teszem. -Ha véletlen talalkozol vele, átadnád az üdvözletem. Elég ha azt mondod, Csalogány üdvözöl. - mosolygom rá kerlelőn. Ezt az egyet öcskös. Ezt az egyet.
*Bleid: Grohiik, hogy ne fedje fel vivern kilétét így, illetve Farkasként szokott bemutatkozni.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Tindómiel nem haragudott meg, amiért megvárattam. Talán a külön töltött idő tette őt ilyen elnézővé… és megértettem. Alighogy megpillantottam az enyémnél jó pár árnyalattal világosabb, kék szemeit, már is ezer meg ezer érzés öntött el. Annyira hiányzott. Hiányzott, hogy lássam, amikor visszatér apánkkal együtt, de pusztán a hangja is, ami olyan lágyan formálta a szavakat. Nem is illett ebbe a koszos, hangos városba, az erdei csend nyugalma tökéletesen harmonizált nővérem minden apró rezdülésével. Az volt az ő világa… és talán az enyém is. Mégis, ahogy végig sétáltam Nulport utcáin, magabiztos voltam, kíváncsi. A gyengéd csók a homlokomon megnyugtató volt. Elfogott az otthonosság érzése, még a szememet is lehunytam. Talán sok volt nekem a feszültség apám közelében, hogy folyamatosan bizonyítani akartam, de a jó része az erdei nyugalomnak hiányzott, na meg a család. A nővéreim, apám, kis közösségünk minden tagja. Még a régi tanítóm unalmas okítása is olyan volt, amire már kellemesen tekintettem vissza ilyen távlatban. – Túlzottan is türelmes vagy velem, drága Tindómiel. – Mosolyodtam el lágyan, ahogy végre helyet foglaltam. A mosoly csak akkor váltott szélesebb vigyorrá az arcomon, amikor a fülembe lehelte az elf pálinka tényét. Nos, valóban jobb volt, mint a vizezett lötty, amit az ilyen ivókban adnak az embernek. Sötétkék szemeim hosszan időztek el a fecskével díszített érmét. Ujjaim között még meg is forgattam. Hiába koptatta meg az idő, még így is lenyűgözően szép volt. Látszott, hogy egykor valaki gondosan megmunkálta… s anyám mosolya újra és újra megjelent lelki szemeim előtt. Apánk említésére is keserű íz gyűlt a számban. Ha tehettem volna, hát azonnal megragadom a pálinkás üveg nyakát, hogy nagy kortyot vegyek magamhoz. – Tényleg? – Pillantottam fel, ahogy nővérem olyan egyszerűen, olyan egyértelműen. Faggatni akartam, hogy mégis miben. Semmire sem emlékeztem, semmire. Még az ölelésére sem, csupán a mosoly volt az egyetlen emlék, amit bele tudtam kapaszkodni és magamhoz vonni. Ebbe temetkeztem, mikor apám figyelmére vágytam és nem kaptam meg. – Semmire sem emlékszem… – motyogtam magam elé és ujjaim közé szorítottam az érmét. Így húztam öklömet szívem fölém, majd egy mozdulattal elrejtettem köpenyem redői közé. Meghatott, hogy ilyesmit hozott nekem. Talán sejtette, mekkora szükségem lett volna anyára, mikor meghalt… talán tudta, mennyire fáj nem emlékeznem rá. A kis élőlény gyorsan elterelte a gondolataimat. Kék szőre egészen magával ragadta tekintetemet. Gyönyörű volt. Átvettem a felém nyújtott falatot és azonnal a Bellis felé tartottam. Az apró teremtés gondolkodás nélkül fogadta el a jutalmat, s mintha azonnal rám hangolódott volna, tökéletes bizalommal tekintett felém. Ez persze lehetett átmeneti is, az étel hatása. Úgy hallottam, rendkívül nehéz elnyerni a bizalmukat… bár talán érzi, hogy ugyanazon vér lüktet az ereimben, amit már Tindómielnél megszokhatott. – Ez ízlik? – kérdeztem és az időközben kezembe nyomott kis csomagból, még egy falatot vettem ki és nyújtottam felé. Az erszényes izgatottan kapott utána, hogy aztán csámcsogva lenyelje azt. – Helyes, egyél csak, apróság. Még a szemem sarkából is kiszúrtam, ahogy nővérem az oldalához kap, a bordái fölé. Azonnal felemeltem az arcom, aggódva néztem végig rajta, mintha már is valamiféle nyomot keresnék rajta. – Megsérültél? – kérdeztem. A hangom éppen csak megváltozott, Tindómiel érezhette csupán ki az aggódó élt belőle. Tudtam persze, hogy jóval talpraesettebb, mint én, sokkal könnyebben óvta meg magát akármilyen helyzetben is. A mágiám még nem volt elég biztos, ráadásul a köpeny alatt rejtegetett tőrrel sem bántam valami fényesen.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Feb. 18, 2021 11:42 pm
Folrandír ésTindómiel
N
em tudom, valaha hozzá tudnék e szokni ahhoz, hogy itt így pezseg az élet. Szinte lüktet, mely engem zavar. Az erdei csendet megtörő apró motoszkálásohoz képest ez elrettentő és idegörlő. Vagy csak én nem vagyok elég edzett ehhez. Ahogy egy pillanatra elkapom a sötetkék tekintetet, arcomra boldog és önfeledt mosoly ül, talán viszonzasként a gyermeki vigyorra, mi kistestvérem arcat díszíti. Jó volt újra a karomba zárni őt, kivel összeköt a vérem. Kit a sors új útra terelt, ezzel eltávolodva tőlem. -Ugyan már! Még ha csak egy percre is futna a talalkánk a világ végére is elfutnék, hogy lássalak és karomba zárhassalak. - suttogom fülébe és egy puszit nyomok a homlokára. Nagyjából egy fél fejjel magasabb lehet tőlem, de ez nem is gond. Főleg, hogy így is kisebbek vagyunk a többi elftől. Érdeklődésére jobb kezem jobb arcfelemhez illesztem, hogy fülébe suttogjam a drága ital nevét, miért egyesek annyira oda vannak. Halk szavamat hallhatja, más nem és kacsintok mellé. Az ajándékokra rátérve pedig elkezdem oda adogatni, amiket úgy véltem, jobb sajat kezébe nyujtanom. Miknek eszmei értéke sokkalta nagyobb, mint holmi ulron. A sötet kék szempar csalódottságára lehunyom szemeim es bátorítón megsímítom a karjat, ahol családunk jelképe van. -Tudod milyen nehez helytállnia neki is. A tél noha most enyhe, ki tudjamilyen rémekkel kecsegtet a tavasz. Próbál felkészülni a legrosszabbra. - próbáltam ezzel vígasztalni magam. Ezzel vígasztalni őt, ki oly messzire került. Ki oly keves törődést kapott. Kérlek Folrandír! Ne haragudj rám. Én... igyekeztem megtenni mindent. -Nagyon is. - felelem vatran kérdésére, hiszen mind a ketten hasonlítunk rá. Talan ha nekem lennebek szürke fürtjeim aztmondhatnák, ő én vagyok. De nem, engem a tűz csókolt vagy előző életemben ellenségeim vére festett vörösre. S hogy ne az italon kattogjon kisöcsém átnyujtottam talán a legfontosabb ajándékom. Figyeltem, ahogy gyermeki kívancsisággal veszi át, ahogy óvatosan bánik vele. Talan gyermeki lelkesedése ami mosolyra kesztet. -Igen. Szeretném, ha egymás tarsai lennétek, ha már én nem tudok mindig melleted lenni. Ne aggódj, minden rendben lesz veletek. - közben átnyujtok egy falatot Folrandírnak, hogy etesse meg új társát, majd az egesz szütyőt, mibe csemegéjet tároltam a Bellis-nek. -Sérülten találtam, de nálam nagy veszélynek lenne kitéve. - akaratlanul nyúlok bordáimhoz, ahol Dzsémi megszorongatott. Rossz belegondolni, hogy ezt a kis lényt össze is törné. -Nem vagy ügyetlen! Majd belerázódsz és hű barátod lesz.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
A söntés zaja körbe vett, olyan volt, mint egyetlen, hatalmas morajlás, ami egész egyszerűen szebbé és elviselhetőbbé tette az amúgy csendes mindennapokat. Végre nem az unalom és a tanulás tűnt a központi eseménynek az életemben, hanem a szórakozás, az érdekes emberek titkainak kifürkészése… na meg a találkozásom a nővérkémmel. A vörös tincsek élénk ragyogását egészen könnyen megtalálták a szemeim, amik amúgy egészen elfáradtak a könyvtárban töltött hosszas munkának köszönhetően. Alig, hogy találkozott a tekintetünk az arcomon megjelent a szokásos, gyerekes kis vigyor. Az intésre pedig azonnal megindultam felé. Meg sem néztem, mi van nála, mivel foglalatoskodott, míg várattam. Csak bebújtam az ölelő karokba, beleszippantottam a vörös hajkoronába, hogy érezzem az otthon illatát. Furcsa volt, hogy ilyen messzire kerültünk egymástól az elmúlt esztendőben. Tindómiel minden testvérem közül a legfontosabb volt… ő állt hozzám a legközelebb s bár irigyeltem az apánkkal való kapcsolatát, sosem sajnáltam tőle az elismerést. Nem voltam igazán féltékeny, inkább csak mellé akartam kerülni az öreg szemében. A köszöntésre még szélesebbre húzódott a mosolyom. – Ne haragudj, hogy ilyen sokat késtem… Engedtem magam kicsit megszorongatni, s amikor végre lehuppant, hát én is így tettem. Szinte azonnal rátértem az italra, mintha mostanra az már a mindennapjaim része lenne. Nem, közel sem volt az, bár jobban preferáltam a szórakozást, mint a könyvek felett görnyedést. Csakhogy, mikor az embernek mestere van, igencsak nyomos indok kell hozzá, hogy eltűnjön az éjszakába mondjuk kocsmázni az emberek közé. – És mi az a jobb, nővérkém? – érdeklődtem, ahogy elpillantottam mellette egy rosszarcú fickó elé. Kíváncsi volt, ez is olyan hely-e, ahol minden előjel nélkül egyszerűen csak egymásnak esnek az emberek és vérig folyó küzdelem zajlik, Meg kell mondjam, ahhoz túl rendezettnek és barátságosnak tűnt minden… de ki tudja persze. Ennyire jól még nem ismertem ezt a világot. A szívem mélyén mindig mindig az erdőt jártam, hiába szerettem volna beilleszkedni ide. – Ó! Remélem valami olyan dolog, ami izgalmasabb, mint egy korty alkohol – Válaszoltam és elmosolyodtam a kacsintásra utólag, kivillantva a fehéren csillogó fogsoromat. A csuklyát ledolgoztam a fejemről, bár már a dokkoknál lesodorta annyira a szél, hogy jó formán semmit nem fedett az ezüst tincsekből. Csak ezután túrtam végig őket az ujjammal, hogy a lehető legjobban fessek. Mégsem engedhettem meg magamnak, hogy Tindómiel azt a hírt adja át apámnak, hogy furcsa vagyok. Na meg, a városi élet némileg piperkőccé is tett a lehető legrosszabb értelemben. Ekkor pillantottam csak a felém nyújtott érme felé, amin egy apró fecskemotívum csillant meg annak ellenére is, hogy milyen kopottas volt. Óvatosan vettem az ujjaim közé, megforgatva és alaposan megszememlélve azt. – Apa… – ismételtem meg, többre nem futott tőlem ebben a témakörben. Ha szeretne, ő is itt lenne, nem igaz, nővérkém? Sötétkék szemeimet Tindómiel kékjeibe fúrtam, mintha azt várnám kiolvassa belőle az érzéseimet. De aztán, egy hirtelen gondolattól vezérelve, inkább az érmére sandítottam megint. Fecske. Anya. Anya mosolya. Ennyi maradt nekem belőle, egy név, egy kedves kis gesztus. Még a hangjára sem emlékeztem. A nővérem láthatta, hogy a téma komorrá tesz, pedig rajongással szerettem a családunk minden tagját. Kiváltképpen apát, ám talán éppen tőle akartam ilyen messzire jönni… mert ott nem bizonyíthattam neki eléggé. – Szerinted hasonlítok anyára? – kérdeztem csendesen. Nem tudtam igazából, ő mire emlékszik belőre, csak egy remény volt, hogy többre, mint én… hogy neki vannak emlékei a hajáról, a szeméről, a mozgásáról, a természetéről. – Hát nem is tudom, mit igyak… – kezdtem, bár a feles jól hangzott, de mire eldönthettem volna ténylegesen, felém tolt egy táskát. Kisebb méretű volt, s mintha mozgott volna benne valami. Nem. Már nem az italt foglalt le. Ujjaim ügyetlenül nyitották fel a táskát. Egy csillogó szempár és hatalmas kékség fogadott. Kellett egy pillanat, hogy rájöjjek, mit nézek vagy ki… Szárnyas Bellis. Nem sokat láttam testközelből ugyan, de a színe és az a tekintet megbabonázott. Mintha ő is így érzett volna, nem szakította el a tekintetét. – Biztos jó ötlet ez? Tudod, milyen ügyetlen vagyok, még kárt tennék benne. – Válaszoltam, de nem csuktam vissza a táskát. Csak a testvérem kék szemeire emelve sajátjaimat kutattam, vajon tényleg ezt akarja-e. – Nagyon bájos. – Tettem hozzá aztán.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Feb. 17, 2021 1:38 pm
Folrandír ésTindómiel
O
lyan régen láttam az öcsköst. Kimondottan régen, mi több! Lassan fizikai fájdalmat okoz, hogy nem láthatom a kis öcsit. Akiért bármit megtennék. Még azt is, hogy póstakocsival utazom el egy talalka helyre. Málhámban akad ez az, míg övtáskámban egy kis szörös emlős szendereg. Igaza van Nymez-nek és Grohiik-nak, túl veszélyes életet élek, hogy velem maradhasson. Nála jó helyen lesz ez a kis sérült flótás. Talán szerencsésnek mondhatom magam, hogy az utazás könnyen ment és hamar beértem a városba. A rám nehezkedő szagok és idegen pillantások zavarnak és folyamatosan veszélyt keresem. Az emberek olykor nem különböznek a Dőzsölőktől, mik üveges szemeikkel figyelik zsákmányukat. Ahogy pedig magabiztos léptekkel térek be a fogadóba és kérek szobát visszatérek a söntesbe, azzal a málhával amit Folrandírnak szánok. Mig rá várok a kis Bellis-hez beszélek és etetgetem, hogy szokja a gondoskodást. Az ablak felé tekintek. A hajója talán már kikötött, még sincs még sehol. Aggódva dobolok combomon, és reménnyel telve kapom fel fejem, ha betér valaki. A sarokban elhelyezkedve figyelek, majd megpillantok egy sötet alakot. Integet. Felemelve kezem magamhoz intem, arcomra gyermekies mosoly ül. -Téged meg a Hold anya csókolt, hogy erőddel az Éjszaka Ura lehess az oldalán! - kacagom, s ha engedi megölelem, ahogy csak tudom farkas ölelésbe vonom a másik fiókát. Lehuppanva rá emelem kék íriszeimet és megrazom bucóm. -Van jobbam. - kacsintok rá, mint mikor gyermekként csínybe kevertem. Mathias törp léteellenére istenien főzi ki az elf pálinkát. -De először... - kicsit komolyabb arckifejezésre váltok. Komoly téma mivel elő akarok hozakodni, egy széket mellé helyezve nyúlok zsebembe, majd átnyujtok egy érmét, amin egy fecske látható. Finom munka, noha az idő megkoptatta. Talán akkora mint egy urlon. -Apa üdvözletét küldi. Meg azt üzeni szeret. - mosolygom, majd a fecskére mutatok. -Ezt az ősi romoknál talaltam. Anya ősei onnan származnak, anya neve pedig emlékszel, fecskét jelent. - nem tudom mire emlékszik a nőből, ki életet adottnekünk. Nem akarom, hogy nagyon lehangolódjon, így a hasamnál lévő taskát is átadom. -Rendelj amit szeretnél, de a feles ne huszonöt urlon legyen. Nehéz szerezni. Ő pedig... sajnálom, hogy nem tudok veled lenni és segíteni amiben csak lehet. Ő hátha enyhít kicsit a tavolságon. - ha kinyitja jobban egy kis emlős tekint rá. Azúrkék tollain a fáklya fénye csillog. Fürkészem az arcát, örül e neki, vagy inkább visszaküld a kis világomba.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Hangzavar. Olyan rajongással fogadtam mindezt, mintha szinte a földi paradicsomba érkeztem el volna. El’ Alora csendjéhez képest Nulportban csak úgy pezsgett az élet, éppen úgy, ahogyan megkedveltem, mióta elhagytam a kis közösséget, amiben felnőttem. A kikötőre jellemző, kissé hal- és izzadtság szagú bűz is tetszett… furcsa módon, el tudtam volna képzelni magamat egy ilyen helyen, így amint lekászálódtam a hajóról, ami idehozott, megfeledkeztem a valódi célomról – azaz a nővéremmel való találkozásról. A szívem azonnal gyorsabb ritmusra kapcsolt, ahogy a nagydarab matrózok és furcsa alakok között törtem utat magamnak a dokkoknál. Elf létem ellenére egész kistermetű voltam, így a legtöbben észre sem vettek, ahogy elsuhantam mellettük. Talán csak a túlzottan is feltűnő hatást keltő, sötétkék bársonyköpeny ragadhattam meg egy rövidke pillanatra a tekintetüket. Persze akadtak olyanok is, akik a szemembe néztek, ahogy a városkapu felé haladva igyekeztem tartani a lépést és nem elfelejteni újra és újra, hogy Tindómiellel lesz találkozóm hamarosan. Egy félszemű fickó bámult meg, ahol elhaladtam egy kisebb társulás mellett. Talán a félhosszan meghagyott, ezüst tincsek közül kikandikáló fekete gyöngyfülbevaló ragadta meg a tekintetét, talán valami más. Nem gondolkodtam el rajta, merészen visszanéztem abba az egyetlen szembe, kicsit lassítva is a lépteimen. Az emberek olyan különösek… olyan piszkosak és kíváncsiak. Volt bennük valami egészen lenyűgöző, ahogy a rövidke életüket élték. Szerettem figyelni őket az unalmas óráimba, ahogy hangyamód tevékenykednek, mintha semmire sem lenne soha elég idő. Talán, ha hatvan évig élnék én is így viselkednék. – Mit bámulsz, te kölyök? – Mordult rám aztán a félszemű fickó, mire egész egyszerűen összerándultam. Már majdnem el is mosolyodtam, de nem akartam felbőszíteni, így addig jobbnak láttam óvatosan tovább állni. Hümmögve fordítottam el a tekintetem és indultam volna tovább, de a férfi utánam nyúlt és megragadta a karomat. Azzal a mozdulattal vissza is fordított maga felé, nem sejtve, hogy a másik kezem már azon a részén tapogatózik a köpenynek, ahol a tőrt elrejtettem. – Most fogunk kockázni. Beszállsz? Gazdag kölyöknek tűnsz. – Úgy mért végig, mintha ránézésre megtudná mondani, mennyi ulron lapul köpeny alatt rejtegetett erszényben. Hát nagyot tévedett, ha gazdagnak hitt. Mégis egy pillanatra elgondolkodtam, hogy beszállnék a játékba, nézném, ahogy közben részegre isszák magukat. Csupán egy hang motoszkált a gondolataim mögött: Korall Vendégház, Folrandír, Korall Vendégház! Tindómiel. – Mintha emlékeztető kéne arra, hogy miért is érkeztem Nulportba és az bizony nem a szórakozás volt. – Minden bizonnyal remek szórakozás lesz, de… sajnálatos módon, most mennem kell. – Rántottam ki a kezemet egyetlen határozott mozdulattal az engem szorító ujjak közül. Jól van. Jól van. Korall Vendégház. A gondolatra próbáltam koncentrálni, habár ahogy tovább haladtam és a fickó még magyarázott utánam, hogy mekkora gyáva alak vagyok, egészen beleéltem magam az itteni hangulatba. Szeretem az ordítozást, a gyanús arcokat és mindent, ami ezt a kikötőt jellemezte. Nem volt nehéz megtalálni magát a vendégházat. Amint beléptem a kapun és kicsit körbe néztem, kirajzolódott az épület körvonala. Jártam már itt korábban, de sosem tértem be a falai közé, inkább másfajta szórakozást kerestem. Most azonban, olyan sietősre vettem a lépteimet, mintha csak ismerős hely irányába haladnék. Legalább félórás késésben lehettem, a hajóm már régen kikötött, de elbámészkodtam az időt, az embereket és a kofák portékáit figyelve. Ahogy elértem a Vendégházat, egyenesen a söntés felé vettem az irányt, remélve, hogy kiszúrom az emberek sokaságában a nővérem vörös tincseit. Ha igen, úgy odaintettem. Óvatosan igazítottam meg magamon a köpenyt, amit kicsit meggyűrt a felszemű fickó, mikor magához húzott. Így léptem hát mellé, hogy aztán lehuppanjak a legközelebb eső székbe. – Ezek a vörös fürtök! – Mondtam olyan lelkesedéssel, köszöntés helyett, mintha csak most látnám először, milyen gyönyörű, milyen fényes. Nem. Valójában csak olyan régen nem láttam már a nővéremet, hogy minden apró rezdülése újdonságnak tűnt. – Na, és mire hívod meg az öcsédet? – kérdeztem, már-már finoman utalva a tényre, hogy neki kéne fizetnie a mai italomat.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Nov. 08, 2020 3:52 pm
***
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
