Kétségtelen, a fiatalság szellemét még a ráncfelvarró bájitalok sem adhatják vissza maradéktalanul, s most, hogy egyetlen éjszakára mégis belemerítkeztem az önfeledt mulatozás völgyeibe és lankáiba, többszörösen fizetem az árát a másnap csúfos billogjával. Őszintén szólva halovány emlékképeim sincsenek arról, mikor adtam fel a Rhysand utáni kutatásomat, s néhány ismerősre rálelve melyik ponton folytattam a meggondolatlan italozást, vagy, hogy mennyi ideig kísérték a felkelő nap sugarai a lépteimet a város irányába, minekután rádöbbentem, a tintámat elhagytam, ám közel a delelőhöz itt ücsörgök az egyetlen valamirevaló vendégház pultjánál, meredten fixírozva szemeimet az előttem gőzölgő mentateán. Meg sem közelíti az íze azt, melyet Alorában készítenek a konyhán dolgozó gondos kezek, de itt rekedve Nulportban voltaképpen ezzel is beérem, amíg lelki erőmre lelek és elsétálok a piacra pótolni a hazajutásom kulcsát. Ugyanis hajóra akkor sem szállnék, ha fizetnének érte, másrészt valahol még reménykedek, kóborom is megkerül, hogy az ünnepség maradék két napján pótolhassuk, ami tegnap elmaradt. Apró, megadó szusszanással könyökölök fel az asztalra, megtámasztva arcomat az ujjaim kosarában, egyúttal a számat is elfedve benne. Ekkor libben mellém egy meglehetősen ismerős jelenség a perifériámból, akire egyik megemelt szemöldököm alól sandítok fel, remélve, csupán az állapotom csalja meg az érzékeimet, és nem a tanítványom lesz kísérője ennek a méltatlan napkezdésnek. Ám az istenek ma nem kegyelmeznek.
Thora Haleye Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Sokszor agyaltam azon, vajon mi lesz, ha majd Tindómiel is egyszer eltávolodik tőlem úgy, mint a család többi tagja. Vajon mi lenne, ha egyszer megbántanám vagy elrontanék valamit, ahogy apámmal is…? Akkor tényleg egyedül maradnék ebben a világban és még a remény sem lenne meg, hogy megölelhessek valakit, amikor rossz kedvem van. Ha Tin sejtené, mennyiszer képzeltem oda magamhoz El’Alorába, a hálószobámba, mikor magányomban csak a párnámat ölelgethettem a gyertyafényben éjszakánként. Elképzeltem miket mesélnék neki a napomról, hogyan adnám neki vissza, ahogy elsőízben próbáltam ki egy varázslatot. - Szerintem természetes, hogy nem tudod elengedni. És nem is kell, legalábbis nem teljesen. Egyszer éreztél szerelmet, legalább az emlékét őrizd meg szépen, biztosan a szívedben, de helyet adva azért másnak is, ha eljön az ideje – vontam vállat. Nem volt ez különösebben nagyobb bölcsesség, mégis érezhető volt, mennyire irigyeltem a nővéremet, hogy ő ezt már átélte. Persze, mióta megismertem magam, azt hogy miféle elf lett belőlem, tudtam, nekem nem is adatik meg majd ez… de nem is bántam. Egyszerre akartam és tartottam az egésztől. – Nem is te lennél, ha nem azok vezérelnének a harcba. Tindómiel, te vagy a legérzelmesebb, akit ismerek… és ez gyönyörűvé tesz. – Mondtam és óvatosan megérintettem a kezét, hogy aztán megint húzzak egyet a flaskából. Nem akartam felkavarni őt, nem akartam még mélyebbre ásni a fájdalmas emlékek között. Jobbnak láttam elszórakozni a beszélgetést. Mégsem engedtem, hogy elhúzza tőlem a flakást, sőt egészen a mellkasomhoz szorítottam azt, biztos, ami biztos. Nem volt szüksége több itókázásra, így is rám ijesztett, hogy még tovább könnyezik majd, ha túlságosan is belebonyolódunk a szerelmi életébe. Akárki is bántotta meg, gondolom szét kéne rúgnom a seggét… de inkább nem kérdeztem rá. Valószínűleg én járnék rosszabbul amúgy is. – Akkor a vérvonalat tartsuk is meg ilyen csodásan, drága nővérkém. Az ital szörnyen káros a bőrre! – Mondtam, mintha értenék bármit is a szépségápoláshoz. Jobbnak láttam volna kimenni levegőzni, így hát felvetettem az ötletet, hogy menjünk ki megnézni a „portékát.” – Palackok? – kérdeztem vissza, semmit sem tudtam a helyi szokásokról, de máris talpra álltam, szorosan tartva a palackot. Éppen csak odaszóltam a kocsmárosnak, hogy vigyék már fel a szobáinkba a holmikat. – Azt hiszem, mehetünk. – Jegyeztem meg és nővérem felé nyújtottam szigorúan azt a karomat, amelyikben nem a flaska volt. A kis élőlényt rejtő táskát is magammal vittem, nehogy valaki rábukkanjon és esetleg bántani kezdje. Úgy tűnt, hogy amúgy is elaludt, mert éktelen szuszogásba kezdett odabent. – Mesélj nekem erről a szokásról, míg a partra érünk!
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Ápr. 05, 2021 4:02 pm
Folrandír & Tindómiel
Kimondottan hálás voltam és vagyok az égiek felé, hogy Folrandírral ilyen, talán tökéletesnek mondható kapcsolatom van. Remélem a későbbiekben sem fog változni, törtenjen bármi, bárhogy. Akár a világ elpusztíthatja önmagát, sárkány csontok repülhetnek át az égen, a kettőnk kapcsolata ne változzon. A világomat jelenti ez a kék szempár, a Holdat idéző világos fürtök, a sötét öltözék. Nekem Folrandírból csak egy van, megannyi aspektussal, melyből mind közül legerősebbnek érzek a megfelelési kényszer által vezérelt gyermek. Oh Folrandír! Bár segíthetnék rajtad, hogy ne taszítsd magad oly mélységbe, hogy ne tudj kimászni belőle! A kezem fogom nyújtani számodra, hogy kihúzzalak, s ha magaddal rántasz? Ne félj, testem melegével melegítelek, míg valaki ki nem.tud szedni minket. Mert fontosabb vagy nekem bárminél... mindenféle buta gyíknál fontosabb... -Ez nem a te figyelmességed hiánya. Én nem tudtam még elengedni, magam űzöm melyebbre. - magyarázom majd kérdés nélkül veszem át az italt, mit felém nyújt és neki hoztam nagyobb adagban. -Legyen igazad! Legyen igazad... - ismétlem meg újra, mikor a kellemetlen szédelgés miatt megtámasztom hátam székem tamlájába. S én buta belementem, holott tudom, az alkohol még mélyebbre taszít, mint ahol vagyok. Talán egy megoldás van erre, mégpedig ha annyit iszom, hogy ne emlékezzek rá. Vagy csak hagyom magam sodorni, míg véget nem ér e kavalkád, mi szívembe okoz mégnagyobb űrt. -Lehet igazad van... Grohiik, apa és Nymez viszont mindig azt mondja, hogy ami a szívemet erősíti a nyilaimat csak gyengíti. Fogalmam sincs, hogy honnan veszik, mégis... talán van benne valami. Gyűlölöm, ha érzelmeim vezérelnek harcban. -kezdőfik az elkerülhetetlen. Megeredő nyelvemre nem tudok csomót kötni, ilyen ez a fránya alkohol. Kell ez nekünk Folrandír? Ahogy kéri körbetekintek a helyen, majd megállapodik a tekintetem azon kit mond, végül visszasandítok rá. -Nem hiszem, hogy bárki képes lenne vér áztatatta ajkakkal csókolni, miután kifeküdt egy dögevő. - állapítom meg várva a véleményét, mit gondol erről. Vannak azért... igényeim, hogy jövendőbelimmel kapcsolatban. S még hozzáfűzném, hogy oly' kapcsolatra vágyom, mint amilyen anyáé és apáé volt, de belém fojtja a szót. Mind a kettőnk lelki világának jobb így. -Igazad lehet. És tény és való, mind a mai napig jól viseli magát az öreg. Éljen soká a csalogány* vérvonal! - kapok a keze után, melyben az italt tartja, s ha sikerül elvennem tőle, meghúzom azt újra. Ha nem, hát marad a játékos nevetés. -Lemehetnénk a nagy vízhez. - kezdek bele, miközben felveszem vele a szemkontaktust. -Állítólag jót tesz a sós levegő a bőrnek és a hajnak. Na meg... van valami fura szokásuk az ittenieknek. Kíváncsi vagyok az éjszaka hány palackot sodor partra a víz. - nézek rá, hogy hátha tud valamit erről. Lehet teljesen elkeveredtem és máshol jellemző, de ha jól tudom, a szokás így szól: Írd a kívánságod egy papírra, tedd egy kis palackba, ha a tenger elmossa, akkor egy napon a kívánságod valóra válik.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Tin társaságában mindig megszűnt a zaj. Olyan volt ez, mintha lenne egy saját kis burkunk, amibe egész egyszerűen elbújhattunk a világ elől. Ha el is bambultam a válla felett vagy éppen kicsit kifelé figyeltem, a testem minden apró rezdülése ráhangolódott. Talán ez volt a Celiteach-ritmus, benne volt a vérünkbe, szinte egyek voltunk… érdekes, hogy a bátyánkkal vagy a nővérünkkel sosem éreztem ezt a fajta közelséget. Egész egyszerűen csak, idegenek voltak Tindómielhez képest. Talán a korkülönbség tette. Legkisebbnek lenni négy gyerek között, ráadásul ekkora időbeli távolságban meglehetősen nehéz volt. Egyszerre akartam apámnak, a testvéreimnek megfelelni és ez mind inkább csak beletaszított a ketrecbe, amit lényegében magamévá fogadtam. Ahogy megérintettem az arcát, ujjaimon megéreztem a könnyei nedvességét, beleborzongtam. Nem akartam látni, hogy miattam szomorodik el… mert tapintatlan voltam. Sosem tudtam hol a határ a kíváncsiság és az udvariasság között. Lényegében nem is tudtam létezik-e bennem bármiféle hajlam ezekre. Nem neveltek meg soha igazán, inkább elnyomtak és kihagytak. Ezt persze Tindómiel nem tudta, hiszen akkoriban még ő is gyerek volt. Nem láthatta azt a ridegséget, amivel apánk engem kezelt. De nem is vádoltam érte. – De van baj, Tin. Tudod jól, hogy nem vagyok elég figyelmes… – suttogtam, majd inkább cinkos vigyort engedtem kiülni az arcomra, ahogy átnyújtottam neki az üveget. – Az alkohol mindenre is gyógyír, nem igaz? – kérdeztem játékosan. Láttam, ahogy nagy kortyokat iszik. Talán nem kellett volna hagynom, de inkább legyen jobb kedve, semmint hogy azon rágódjon, amit korábban felidéztem benne. Persze nem tudtam, milyen hatással lesz rá az alkohol. Belőlem általában vidámságot hozott ki, nagyobb mennyiségben pedig egyenesen tombolóssá tett. Ezt persze jobbnak láttam egyelőre nem megmutatni a nővérkémnek. Még a végén apám idejönne, hogy megneveljen. Tindómiel persze nem árulkodna, de talán mesélne ezt-azt, amiből összerakná az öreg is a képet. Nem buta annyira, hogy ez ne sikerülhessen neki. – Ez most úgy hangzott, mintha az érzékenység rossz lenne. Pedig cseppet sem az, éppen ez tesz téged olyan bájosan kedvessé, nővérkém. – Húztam mosolyra a számat, de láttam, hogy elveszíti az egyensúlyát, hátra kell dőlnie, így inkább kinyújtottam a kezemet, hogy elvegyem tőle a flaskát. Az most már bizonyára jobb helyen volt az én ujjaim között. Én csinálhattam hülyét magamból, de ő nem. Azt nem akartam engedni neki. A morgásából amúgy alig értettem valamit, de úgy nézett rám, mintha valami olyasmit kellett volna kihallanom saját tompaságom mellett, amit nem kellett volna. – Akkor miért nem keresel olyat, akit érdekelsz? Nézz csak körbe itt! Bárkit megkaphatnál. – Magyaráztam és végig mértem néhány munkásnak tűnő alakot az egyik asztal mellett, majd rá mutattam egy magányosan iszogató, jóvágású utazóra. Volt választék, Tindómielnek csak a kezét kellett volna kinyújtania. Fogalma sem volt, milyen jó esélyei vannak… mégis csak nő volt. Senki sem tartotta volna ostobának, mert egy férfival flörtöl. – De amúgy is! Kit érdekelnek a férfiak? Mármint a jelenlévőn kívül… – Mutattam magamra. – Függetlenül is tökéletesek vagyunk. A Celiteach vér teszi. Végül is apánk is egész jóképű. – Tettem hozzá és belekortyoltam egy nagyot a flaskába. – De ha akarod, tehetünk egy sétát a városban, hátha találunk valami kedvünkre való alakot. - Böktem az ajtó felé, hátha ez egy kicsit felvidítja a nővéremet. Most inkább nem faggatóztam, csupán tenni akartam a szomorúsága ellen. Addig sem a saját gondolataimmal kellett foglalkoznom, amik meglehetősen kellemetlenek voltak, ha a vonzalom volt a témakör. Én sem így terveztem ezt... nem akartam ilyen más lenni.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Ápr. 04, 2021 12:49 pm
Folrandír & Tindómiel
Mindig mellette akarok lenni. Akkor mikor módfelett vidám, mikor elméjét elönti a düh, mikor szíve sír a magánytól vagy a szomorúságtól. Mert támasza akarok lenni, mindig és mindenkor. -Ajánlom is. - kacsintok rá bizalmasan, mivel nem úszná meg az a féreg csak egy segbe billentéssel. -Sosem kényszerítelek, hogy nyílj meg vagy zárkózz el. Én csak... örülök neki, hogy megbízól bennem ennyire. Hogy megosztod velem ezeket. - bizalom kétélű éles pengéje mi mind a kettőnk kezében ott pihen és egy rossz mondattal a másikba állíthatjuk azt, felszaggatva mindent mit ér; izmot, ideget és legfőképp a lelket, mi kovácsolta e tőrt. -Nincs semmi baj Folrandír... -fogom meg kezemmel az övét miközben a letörli könnyem. Szeretem érezni a meleg, puha érintését. Sajnos nem tudok mindig erős harcos lenni, néha nem vagyok több egy riadt gyermeknél. -Köszi! - húzódik hamis, csalfa mosoly ajkamra, majd talán még sosem látott olyan nagy kortyokat inni semmiből, mint ahogy most tettem az elf spiritusszal. Kellemetlen maró hatást némi rázkódás követte, majd megcsóválom fejem. -Nem okoztál fájdalmat. Én vagyok túl érzékeny. Túl nő szívű... - ráncolom össze fitos orrom, behunyva szemeim. Egy pillanatra rlveszítem egyensúlyom, de megtámasztom hátam a szék háttámlájában, így nem esem le. Túl sokat ittam egyszerre. ~Minek iszik aki nem bírja?~ Szinte látom magam előtt Nymez enyhén megvető pillantását. -Azért, hogy elfelejtsem az arcod buta gyík... - morgom halkan orrom alatt, dörzsölöm meg orrnyergem behunyt szemeimmel. Majd kipatannak és Folrandírra tekintek. -Az igazat megvallva... szimpatizálok valakivel... de őt úgy sem érdekelném. - túl sok volt az alkohol Tin! Állj le és fogd be a pofád, mielőtt bajt hozol vörös fejedre!
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Az italozó társaság zaját könnyen elnyomta a mi kis világunk. Olyan volt ez, mint egyetlen, lüktető, biztonságos burok, amiben csak mi léteztünk… talán azért, mert pontosan így ölelt magához, mikor kisfiú voltam és odahaza vártuk, mikor tér vissza anyánk. Akkor csak az ő ölelése volt, az ő illata, az ő vörös tincsei. Csakhogy az a mosoly, amit mindketten látni akartunk, nem került elő többé. Az egész élet megváltozott s nekem csak Tindómiel maradt meg. – Nem esik bajom, ígérem… – mosolyodtam el kicsit keserűen. Beszélhettünk itt szerelemről, lehetőségekről, de szívem mélyén tudtam, én ebben nem fogok ebben az örömben részesülni. Egyszerűen nem ez a világ rendje… s talán nem is volt baj. A szerelem is csak egy fényes ketrec, ami megkötötte volna az állandó szabadságra szomjazó lelkemet. Egyszerűen csak a kíváncsi voltam, milyen érzés, ahogy egy másik ember létezése melengeti meg a lelkemet. – De ha még is így lenne, te rúghatod szét elsőként fickó seggét. – Kacsintottam rá aztán, hogy oldjam némileg a beálló feszültséget. A nővérem társaságában nem akartam szomorúnak tűnni. Ezen persze az alkohol kellemes melegsége is segített, ahogy végig égette kicsit a torkomat, hogy aztán forróságot hagyjon a gyomromban. – Hogyan is titkolhatnám éppen előled? – Kérdeztem. Tindómiel volt az egyetlen, akiben még megbíztam… vagy egyáltalán megbíztam. Nem volt senki más, akinek a fülébe súghattam volna a titkaimat, hiszen nem volt egyszerűen más… nem volt más barátom. Talán nem is lesz, hiszen egész életemben távolságot tartottam emberektől. Hallgattam, ahogy azon elmélkedik, vajon honnan tudta, hogy az a szerelem igazi. Nem akartam persze felszakítani a sebeit, így csak hümmögve bólintottam. Hát igen, én mindig is magányos farkas típus voltam, inkább egyedül boldogultam semmint valaki társaságában, csapatot alkotva. – Tin… – Suttogtam, felemeltem a kezemet, hogy a tenyerem az arcára simuljon. Hüvelyujjammal töröltem le a könnyet az arcáról. Nem akartam, hogy pont miattam fájjon neki újra… én csak túl kíváncsi voltam. mindig ez volt a baj, olyan dolgokba ütöttem bele az orromat, amibe nem kellett volna. Így hát, magamhoz vettem a pálinkát, ittam egy nagy kortyot és felé tartottam a flaskát. – Ez majd felvidít. – Mondtam, viszonoztam a mosolyát. Bizony, Folrandír, meg kell tanulnod hogyan ne okozz fájdalmat másoknak – korholtam magamat, ahogy a könnyes kék szemebe pillantottam. A nővérkém megérdemelte volna a boldogságot, az istenek mégis úgy döntöttek, hogy elszakítják tőle azt, akihez tartozni tudott volna. Nem tudtam elképzelni, milyen fajta fájdalom lehet ez.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Márc. 12, 2021 9:49 am
Folrandír & Tindómiel
Ilyenkor mindig szemeim elé kúszik az az éjszaka, mikor egymást ölelve vártunk. Reménykedve mikor lép be bátyánk, apa és legfőképp anya. De anya sosem érkezett vissza, csupán diákja. -Köszönöm a bizalmad. Azért szólj, ha ne adj isten bajba keveredsz. Nem tudnám elviselni, ha bajod esne. - mosolygom rá szelíden, kimutatva, hogy nem vetem meg érzelmeit és érdeklődési körét. Ez az ő dolga, én pedig elfogadom. Komoly kéréssel fordultam felé, melyben sok igazság van. Tudom, hogy meg fogja tudni védeni magát, de féltem is azért. -Azt majd megoldod öcskös. Nem akarok belepofátlankodni a szerelmi életedbe is. - vigyorgom játékosan. Tudja, hogy egyetlen rossz mozdulatáért bárki nyakát kitekerném, ha fenyegetésnek vélem az öcsémre. -Elhiszem, hogy nem tetszik az arany kalitka... de én leszek az első aki éveid végén itt áll és üdvözöl egy korsó sörrel. - nevetek rá gyermekiesen. Igen, nem hagynám ki, hogy üdvözölhessem nagytudású testvérem. Akármi lesz, akármi történjen, az öcsém és mindig büszke leszek rá. -Csak ne titkold, hogy picsán tudjam rúgni, ha összetöri a szíved. - iszom egy kortyot a kulacsból, mielőtt újra neki nyújtom. Igen, az én kisöcsémet csak ne használja lábtörlőnek senki és semmi. Én így szeretem őt ahogy van. -Talán onnan, hogy jó volt köztünk az összhang. Jót beszélgettünk, nem akadályoztuk a másik vadászatát és válvetve bírkózhattunk a táborban. Egy-egy mozdulatból értettük egymást. De talán csak jó csapatot alkottunk. Nem tudom és sajnos nem is fog kiderülni. - nézek egy kicsit a plafonra, majd az öcsémre. -Ugyan! - legyintem hamis mosoly mögé bújtatva fájdalmam. -Meg kell tanulnom elengedni. De örülök, hogy tudtam róla beszélni és nem szorult össze a torkom meg a szívem. Ugyan sajog kicsit, de már nem annyira. - magyarázom, majd látásom enyhén homályossá válik. Pislogok párat, hagyva hogy a kósza könny megszökjön, de mosolygom. Mert így kell lennie.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Jól esett nővérem ölelésében lenni. Kicsit élveztem is az otthonillatát, ami belőle áradt, még ha anyám halála után, nem is éreztem sosem igazán a biztonságot, amire egy gyereknek szükségem lett volna. Csendesen nyeltem egyet… ahogy elhúzódott. S éppen időben érkezett az a bizonyos ital, mielőtt túl komollyá vált volna a beszélgetést. Nem. Inni kellett, viccelni és nevetni, hogy olyanok legyünk, mint gyerekként, amikor csak egymásnak voltunk ott igazán ezekre a gyerekes kis dolgokra. – Előled sosem titkolnám. Ha egyszer lesz ilyen persze… – Húztam el a számat, ahogy kihallotta elhalkult hangomból is a férfi szót. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Nem akartam, hogy azt higgye veszélybe kerülhetek emiatt… már pedig az esély igen is ott volt. Én is tisztában voltam ezekkel, csakhogy ha az ember félelemben él, sosem talál rá a boldogság. – Akkor is picsán rúghatod, ha nem úgy tesz, ahogy én akarom. – A vigyorom kiszélesedett megint. Megvillantottam a fehér fogaimat, aztán újabb adag italt vettem magamhoz, hogy kicsit jobban érezzem magam az elfpálinka melegétől, ami végig hatolt a testemen. – Bárcsak máris végeznék. – Sóhajtottam. Alig vártam, hogy kiszabaduljak a világba, aminek Nulport talán az egyik legbűzösebb, legmocskosabb szeglete volt… s élveztem ezt, az életet ilyen mértékben megtapasztalni. Imádtam. Imádtam, hogy ennyire más, mint El’ Alora. Itt voltak zajok, furcsa emberek… a nyugalom egyáltalán nem hiányzott. Tudtam, s emlékeztem nővérem szerelmére. De nem is a története érdekelt a dolgonak, inkább az, hogy honnan tudta, igazi az. Milyen érzés volt? Kavargott a gyomra? Gyorsabban vert a szíve? Egyszerűen csak érezte azt a melegséget? Megint ittam egy kortyot, majd visszatartottam felé ismét a kulacsot. Máris szédülni kezdtem, nem kellett volna többet innom, hogyha józan akartam maradni. A nővérem társaságában pedig részeg nem akartam lenni. Így is feleslegesen túl sokat aggódott miattam. – Honnan tudtad, hogy igazi volt az a szerelem? – kérdeztem, majd bólintottam egyet, hogy emlékeztessem, ismerem a történetet. Nem hittem volna, hogy valaha megtapasztalom a dolgot, ezért faggatóztam annak reményében, hogy legalább ilyen formában átélhetem majd én is. Bár tudtam, ha velem megtörténne, inkább választanám azt a tanulmányaimmal szemben. – Bocsáss meg, nem akarok beletúrni, tudom, mennyire fájt.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Márc. 12, 2021 9:03 am
Folrandír & Tindómiel
Én és az a rothadt nagy szám! Miért kell mindig fájdalmat okoznom vele a szeretteimnek és a számomra fontosaknak? Gyűlölöm magam ezért. Remegésére jobban magamhoz ölelem és elkezdem símítani a hátát és vállait. Rendben lesz minden. Rendben kell lennie. Arcom a fehér hajzuhatagba túrom, várva pár pillanatot. Haja még úgy ahogy hordozza az erdő jellegzetes illatát. Ahogy ujjai a hátamhoz érnek, felemelem fejem és a feje búbjára helyezem, ha engedi. Mint annak idején, mikor rosszat álmodott. Csak akkor nem kellett nyújtózkodnom, neki meg összegörnyednie. -Biztosra veszem, hogy így lenne. Ahogy te is biztos lehetsz benne, hogy annak a varázslónak nem lenne nyugodt élete utána. - kacsintok rá ravaszan, mivel akkor lenne beleszólásom az életébe. Egy nyílvesszővel és jól irányzott lövéssel. Elharapott mindatára pedig kicsit megrázom fejem. -Nekem mindegy kivel, mivel osztod meg a szíved és az ágyad. - nézek rá komolyan, ám mégis mosollyal az arcomon. -Csak ne titkold, hogy picsán tudjam rúgni, ha összetöri a szíved. - iszom egy kortyot a kulacsból, mielőtt újra neki nyújtom. Igen, az én kisöcsémet csak ne használja lábtörlőnek senki és semmi. Én így szeretem őt ahogy van. -Hé! Ha itt végzel, jössz velem problémákat megoldani. - kacsintok rá cinkosan, mivel nem akarom, hogy begyepesedjen a sok könyv fölött. Grohiik szóbakerülése pedig az ő arcára is mosolyt csal. Ez pedig azt jelenti, nem veszítettem el a hebrencs öcsém, ahogy ő sem a hebrencs nővérét. Következő kérdésére viszont lekonyulnak enyhén füleim és aprót bólintok. -Igen. - felelem, majd kis szünetet hagyok. Ezek szerint nem emlékszik rá. Átnyújtom a kulacsot, majd folytatom. -Engem... idegesített. Jól esett az a melegség és törődés, amit a másik adni tudott... de nem tudtam eléggé a munkámra figyelni. Miután meghalt, úgy éreztem sosem akarok már szerelmes lenni. De most... mégis valaki iránt többet érzek, mint kellene. - pirul el járomcsontom, de végig fivéremre tekintek, kimutatván mennyire megbízom benne.
« "i'm not a whole person and i don't think i ever will be"»
Csendes nyugtalansággal gondoltam végig, nővérem karjai közé fészkelve magamat, hogy vajon miféle dolgok eshettek ki gyerekkorom legmeghatározóbb éveiből… amikor még velünk volt anyám. Miért felejtik el a gyermekek az első éveiket? Miért kell ennek így történnie? A gondolatmenet fájdalmasan zakatolt végig rajtam, furcsa, hidegrázós remegés formájában. Tudtam: akárhogy is, mindazon dolgok megismerése már lehetetlen. Ujjaim kicsit érintik a hátát, finoman cirógatva végig a ruhája anyagán. Az ő illata egészen emlékeztetett az otthonra. Olyan volt, mintha csak megint az erdőt járnám, s az egész élet játék volna… mert mindig is így tekintettem rá, hiába akarta El’ Alora kiölni belőlem ezt a gyermekiséget. – Ha békává is változtatnak, talán jönne valaki, aki egy csókkal megtöri az átkot… nem igaz? – Húztam széles vigyorra a számat. A népmesékben aztán mindenféle dolgok megfordulnak, de ezt még kifejezetten bájosnak is találtam. Persze lehet, hogy csak a kezembe került pálinka és annak forró égetése a nyelőcsövemben váltotta ki az értést… ki tudja. Izgalmasabb lenne békaként megcsókolva lenni, mint könyvek felett ücsörögni. – Remélem egy vonzó fé… lány. – Haraptam el a mondandómat, jobb lett volna minden részletbe nem beavatni a nővéremet. Sosem féltem igazán attól, hogy elárulja az apánknak a titkaimat… inkább csak nem akartam, hogy aggódjon. Talán észrevette, hogy valami nem olyan velem, mint kéne, hogy egy egészen kicsit más lettem. – Te legalább csinálsz valamit. – Sóhajtottam. Meglehet nekem is kellett volna vállalnom ezt-azt, könnyebb feladatokat. Nem harcot… de például gyógynövénybeszerzést, vagy esetleg egy-két kevésbé halálos probléma megoldását. Manapság már a tehetősebbek mindenért hajlandóak fizetni. Csakhogy nem voltam kifejezetten vándor alkat, így hát a pénzgyűjtést más módon kellett volna megoldanom. Arra ugyanis szükség volt, hogy minél előbb leléphessek El’ Alorából és a saját utamat kezdjem járni. – Ha a vén szeszkazán tudná, mekkora veszélyben van a címe. – Kacsintottam a nővérkémre, ahogy Grohiik került szóba. Folrandír, a szeszkazán. Milyen szép becenév is volna, bár valószínűleg kevésbé volna találó, mint mondjuk a „szerencsétlen” vagy a „fura fiú.” – Tindómiel, te voltál már szerelmes? – kérdeztem aztán, miután leengedtem a kezemet az ajkaim elől és nyúltam, hogy újabb korty italt vehessek magamhoz a kulcsból, ha csak a nővérkém nem tagadta meg tőlem az italt. Nem nevek érdekeltek, inkább csak az, hogy milyen érzés… azt mondják olyan, mint körbe-körbe fogni. Egyszerre játékos és szédítő.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Márc. 07, 2021 12:50 pm
Folrandír & Tindómiel
Bárcsak sokkal többet tudnék segíteni kisöcsémnek, mint amennyit tudok. Mit meg nem adnék azért, hogy feloldhassam azt a gátat, ami megakadályozza az emlékezésben. Biztosra veszem, hogy van több emléke, de ő csak ennyit tud felidézni. Ezt pedig bajnak látom és érzem. Mikor pedig magamhoz vonom, meg akarom védeni. Óvni amitől csak lehet még. Legyen az ember , elf vagy valami szörny mely az erdők és barlangok rejtekében bújt meg. Bárcsak több ideje lehetett volna anyával és apával. Valamivel világosabb és fakóbb kék szemeim rajta tartom. Odaadón és szeretet teljesen tekintek rá. Remélem, ha ér engem valami, azért lesz ami megmarad belőlem számára. Ha más nem egy egyszerű mosoly, már akkor boldog lennék. Akár mi is az oka annak, hogy a Bellis így megkedvelte fivérem, csak örülni tudok neki. Kimondhatatlan boldogság az amit ez a jelenet nyújt nekem. -Biztosan. - bólintok, majd ingem enyhén felhúzva mutatom meg oldalam. Van egy enyhe kékes árnyalata, de sokkal szebb, mint a Görénylak kipucolása után láttam. Visszaengedve a szövetet kíváncsian tekintek kistestvéremre. -Azért csak óvatosan. - kacagom csilingelő hangon. -Emlékszel még az öreg vadászra? Tudod aki a bestiáriumot tanította. Sokszor elaludt előadás közben és parszor megléptem. Ha rajta kaptak, gyakran csináltak szimulációt és ült rám egy-egy harcos, aki a Dézsmálót harcmodorát mutatta meg. De téged hátha nem változtatnak békává. - mosolygom és megértem, ha megsértődik és nem nevet ezen. Ahogy szóva kerül az urlon játékosan megforgatom szemeim. -Nem azért végzek el megbízásokat, hogy erre pazaroljam a drága ulron-t. - tettetek mímelt sértődést, enyhén megemelve fitos kis orrom. -Hallod! Mathiast lassan asztal alá ihatod, talán a végén a vén szeszkazánt is. - vigyorgom rá, ahogy átveszem a kulacsot. Valószínűleg tudja, hogy Grohiik-ra gondoltam, ki hol ital, hol munka, hol pedig szoknya után futkos.
Kétségtelen, a fiatalság szellemét még a ráncfelvarró bájitalok sem adhatják vissza maradéktalanul, s most, hogy egyetlen éjszakára mégis belemerítkeztem az önfeledt mulatozás völgyeibe és lankáiba, többszörösen fizetem az árát a másnap csúfos billogjával. Őszintén szólva halovány emlékképeim sincsenek arról, mikor adtam fel a Rhysand utáni kutatásomat, s néhány ismerősre rálelve melyik ponton folytattam a meggondolatlan italozást, vagy, hogy mennyi ideig kísérték a felkelő nap sugarai a lépteimet a város irányába, minekután rádöbbentem, a tintámat elhagytam, ám közel a delelőhöz itt ücsörgök az egyetlen valamirevaló vendégház pultjánál, meredten fixírozva szemeimet az előttem gőzölgő mentateán. Meg sem közelíti az íze azt, melyet Alorában készítenek a konyhán dolgozó gondos kezek, de itt rekedve Nulportban voltaképpen ezzel is beérem, amíg lelki erőmre lelek és elsétálok a piacra pótolni a hazajutásom kulcsát. Ugyanis hajóra akkor sem szállnék, ha fizetnének érte, másrészt valahol még reménykedek, kóborom is megkerül, hogy az ünnepség maradék két napján pótolhassuk, ami tegnap elmaradt. 
