A szoba ajtaja hallkan kattan. Unokanővérem ki tudja, hol jár, de szavát megtartva hagyta hátra számomra a bájitalt, egy nevet s férfi öltözéket, mellé gondosan fektetve az éjmágusok éjkék köpenyét. Sajátomat kitagadásomkor hátra kellett hagynom, noha bársonyból varrták, csak nekem bő kámzsával, ahogy szeretem. Ezüstszállal hímezték bele nevem, s a család nevét, hogy soha se feledjem, mindig tartozni fogok valahova. Yannik Ylrun mindig figyelt a részletekre. A holdsarló az égen, még nem indok az alvásra, azonban elég későre jár, hogy a torony lakói visszavonuljanak hálókörleteikbe. Persze, mindig akad néhány különc, akik ha szembe jöttek arcomat takarva simítottam hátra kósza fürtjeim. Közben magamban imádkoztam a Holdanyához, hogy legyen velem. Nem könnyű észrevétlennek maradni Alora fali közt egy éjmágusnak sem. A folyosók fényei a settenkedő lépteit is kékes derengéssel jelezték. S Reina levelében, figyelmeztetett véges a bájital hatása. Csak egy pillanatra állok meg mostohatestvérem ajtaja előtt, majd köszönés nélkül haladok tovább. A hálókörletek csigalépcsői végtelen hosszúságúnak tűnnek, míg kacskaringózva ugyan, de elérem a tiltott könyvtárhoz vezető folyosót, s pár perc múlva az oszlopcsarnok lakói merednek rám, élettelen szemükkel. Reszkető térdekkel lépkedtem át köztük a kétszárnyú ajtóig. Mielőtt azonban lenyomtam hatalmas bronz kilincsét felhajtottam az italt. Lehetett volna több eszem is, s még talán a folyosón magamba borítani az italt. Nem volt kellemes, egy cseppet sem. Mintha egy rántással szabadítottak volna meg bőrömtől, s egy másikat adtak volna rám. Kicsit megnőttem széltében hosszában, de a kilincsről visszapillantó arc kellemesen jóképű volt. Dicséretet érdemel Reina az ízléséért, csak az a két himbálózó tojás ne lett volna ott. Hogy tudnak a férfiak ezzel járni – kelni? Talán majd megkérdem valamelyiket. Jobban belegondolva, mégsem. Az opciók közül egyik sem volt rá alkalmas. Kelletlenül igazítottam meg a plusz tartozékokat, úgy nyitva be az ajtón. A régi falakat, ódon illatú könyvek sokasága borította be, ám mielőtt elmerülhettem volna a csodálkozás tengerében, kellemes, de szigorú hang ripakodott rám. – Mára végeztem, gyere vissza holnap – megdermedve álltam egy pillanatig, s figyeltem a könyvtár ügyeletes őrét. Az öreg már akkor is itt volt, mikor én idekerültem. Csoda, hogy még él. – Két könyvért jöttem. A Fondorlatok és cselszövések, a másik pedig a Mellékvágány – kihúzva magam fordultam felé, s tettem felé néhány lépést. – Valami baj van a hangoddal? Mi a neved?– Nem, dehogy csak kissé megfáztam. A nevem Hanneal Estion – köszörültem meg a torkom, s próbáltam némi mélységet kölcsönözni neki. – Ti éjmágusok, mindig szerettek az éjleple alatt érkezni. De mintha, te már jártál volna itt korábban fiú – nézett fel a papírjai közül. – Ha elvesztetted a könyvet a te bajod, de mindjárt meg is nézem – kikerekedett szemekkel, ugrottam elé, hogy a könyv lapjaira. – Kérem, holnap fontos óráim lesznek, és még nem tudok egy szót sem– Ne légy szemtelen, vidd arrébb a kezed – összevont szemöldökkel lökte arrébb a kezem, nem hagyva ezzel számomra más választást. Könnyű álmot hintettem szemére. Felkutatva a könyveket a polcokon, hagytam az asztalon a nyolcszáznyolcvan ulront.
A két fő tornyot összekötő hídon álltam, míg alattam a másikak közt lévő távolságot hidalta át. A négy égtáj felé mutató torony, kinek kinek megvan a maga kedvence. Szívemhez azonban egyik sem állt igazán közel. Akik azt mondják, hogy a lépcsőkön feljutva beláthatod Tulveron végtelenségét, azok hazudnak. Láthatod a végtelen tengert, tiszta idő esetén, az öböl túlpartján sötétlő evirani mocsarat, a Fehér – hegység magasba kapaszkodó havas ormait, vagy a sűrű tölgyeseket, s fenyveseket a mélyen nyúló szárazföldön. De egyikből se láthatsz mindent, eltakarja egyik vagy a másik, ahogyan én sem láthattam még sziluettjét sem annak, ahova az én szívem vágyott s vágyik még most is. Így maradtam a mélyebben húzódó romos tornyok egyikénél, mit elzártak a diákok elől. Madártávlatból csodálhattam a Titkok kertjének pompáját a kicsiny tavak fodrán szikrázó csillagok fényét, míg télvíz idején, jégpáncéljukon nevető hold teli arcát. Ám annak az időnek is vége lett, mikor egy idősebb diák zuhant alá rejtélyes körülmények között. Bár egyre inkább hagytam lényemet feloldódni társaságban, mégis legbelül megmaradtam annak a tanoncnak, kinek szüksége volt egy helyre, a szobája falain kívül, ahol ábrándozhat. Tudta ezt jól Yannik is, -s bár hosszútávú tervei közt szerepelt, hogy idővel nemesi udvarban talál számomra helyet- egy vivern mindig is vivern marad, bármennyire ölti is magára az emberek álarcát, a szárnyaló ősök vérét kioltani ereikből nem lehet. Nem betegség ez, melyre gyógyírt jelent bármilyen fiola. Meglehet, könnyebb dolga lett volna, ha csecsemőként ragadja el tőlem szüleim a kardos halál, ám szerencsétlenségére bírtam már némi öntudattal. Szerinte túl sokkal is. Így egyszer kézen fogva vezetett fel ide, pont erre a helyre. Útközben nem szólt semmit, csak szorosan fogta kezem, s engem a rémülettől alig vitt a lábam. A tanácsterem is erre van az északi torony legfelső emeletén. Legutoljára mikor erre vezetett a sors nem féltem, nem reszkettem, s nem fogta senki a kezem, tudtam mi vár rám, odafent a legfelső emeleten. De akkor nem sejtettem, féltem valami olyasmit követtem el, amiről még magam sem tudok, kérdezni se mertem. Végül megálltunk itt majdnem a híd közepén s kinyújtva karját mutatott át az északi s nyugati tornyok közt. „ Szívük óhajáért, nem mindig kell a legmagasabb hegyre mászni. Valami lentebbről jobban látszik. Akárcsak a víztükrén tündöklő csillagok, meg is érintheted őket. „ Nem igazán értettem akkor miről is beszél, míg el nem néztem az irányba merre mutatott. Éppen csak fejsejlett a messzeségeben a Kontinenselválasztó árnyékból szőtt láncolata a Thalyron Birodalom határa. Most azonban nem látok semmit, felhős a táj, tej-szín könnyek fátyla imbolyog szemem előtt. Bármennyire is szép így hajnaltájt az ősz ködjét dárdaként hasító első fénysugár, az erdő neszezése, bíbor levelek hullása, melyen egy pillanatra megpihen egy kövér harmatcsepp. De elhomályosítja a látóhatárt. Kedves emlékek színtere ez a kőhíd, a csendben megelevenednek a kacajok, egy- egy kihívó pillantás, sustorgó szavak, Yannik s a többi mester rémes arca, mikor mezítláb egyensúlyozva a kőkorláton képzeltem, hogy repülök. Fejemen az Útvesztő kötettel gyakoroltam az egyenestartást, miközben az igék kiejtését gyakoroltam. Egy csalafinta fénymágus tanonc javasolta, miszerint úgy hallotta, ha a kötet a fejünkön van, az elmék könnyebben gyarapszik. Most már tudom, csupán gonosz tréfa volt, s maga sem gondolta, hogy kedvenc időtöltésemmel kötöm össze, nem mellesleg akkor az etikett órán is elmaradással küszködtem. Emlékszem majdnem elnevettem magam, mikor megláttam mesterem kisértett fehér arcát, talán azért találtam olyan mulatságosnak, mert éppen aznap este csentünk el néhány dulcis-t a gyógyító dugi készletéből? Megeshet. Most már azonban nincs etikett óra, nincs dulcis mégis mosolygok, ahogy mezítelen talpam teszem egymás után a hideg kövön. Ködpermet pereg arcomra, s egy pillanatra jó félre dobni a komolyság álarcát. Nem is hagynak többet az istenek, Isilme óvó tekintetét lehunyja, s Are fényében minden igazságra fény derül. – Ott van! Ne mozdulj, leány! – hajol ki az ablakon egy szolgáló. Az éles szemű könyvtárnok, mostanra már átlapozta a nyilvántartást és rájött a fondorlatra. És nem volt rest riasztani, szinte az egész tornyot. A léptek egyre hangosabbak, s ám lenne más választásom, egy sokkalta kényelmesebb, De a zuhanás is a repülés része. Jöttem, láttam, elvettem, emlékül levegőben hullámzó éjkék köpenyt hagyok.
Kimerülten, sietős léptekkel szelem a tornyok folyosóit, hogy némi késedelemmel ugyan, ám hozzávetőlegesen időben érkezhessek a megbeszélt találkozóra, amit a sziget legtehetségesebb kalligráfusával és a tiltott könyvtár hű őrzőjével egyeztettem néhány héttel ezelőtt. Magam sem hittem volna, hogy a megszokott, nyár eleji tanácsülés nem, hogy napokat, hanem közel egy egész holdtöltét fog elvenni az életemből, azonban a felújításokkal kapcsolatos véleményeink különbözősége és a Mynzash felől érkező pletykák jócskán visszavetették a hatékonyságunkat. Őszintén megvallva, mire a részleg megadással nyöszörgő ajtajait kitárom magam előtt, kis híján azt is elfeledem, miért volt szükséges Uvirával találkoznom. - Azildor, hát csak megkerültél. Nem volt ínyemre a virrasztás gondolata – s szinte rögvest fel is csendül a jól ismert női hang a kékesen derengő fényekkel megvilágított lépcső irányából. Nagyot szusszanva csúsztatom le a csuklyát a fejemről, és mihelyt gondossággal behajtom magam mögött a bejáratot, régi ismerősömhöz sietek. - Ne haragudj, eddig húzódott a mai ülés – szabadkozom, nem mintha egyébként olykor-olykor nem vesznék bele a munkámba és feledném az idő múlását, viszont ma tettek róla, hogy napnyugtát követően végül számolni kezdjem a perceket. - Ugye nem azon tanakodnak még mindig, hogy ki tört be a gyógyítóhoz? - mosolyodik el sokat sejtetően, az emlékeztető pedig ismételt sóhajt söpör le a mellkasomról. Hálás lehetek, amiért Obron mester, akit felkértek az eset kivizsgálására, hajlandó volt elhallgatni a történtek részleteit, melyek minden bizonnyal a napnál is világosabban rajzolódtak ki a szemei előtt az eredet varázslatnak köszönhetően. Csakugyan napokig tartott a felzúdulás, amiért efféle rémtettek formát ölthetnek a mágustornyok biztonságos falai között, de szerencsére mint minden, a megszokott egyhangúságot megtörő esemény, ez is lecsengésre jutott az idő komótos múlásával. Megingatom hát a fejemet, s kizárólag azért nem viszonozom a mosolyát, mert a kimerültség ólom súlyaival kapaszkodik a lényemen. - Már a feledés homályába veszett. Sikerült találnod valamit az elzárt iratok között? - kíváncsiskodok, visszazökkentve tudatomat az itt létem elsődleges indokára. Habár arra még nem vett a lélek, hogy akár Durfar segítségét kérjem az éjmágus ügyében, ellenben Uvirára hajlandó voltam rábízni egy kisebb feladatot – természetest szívesség fejében. - Egyből a lényegre… Igen, sikerült, lejegyeztem neked mindent – sóhajt fel mímelt rosszallással, miközben kecses léptekkel felvezet az emeletre, onnét pedig a dolgozósarkához. Fiókjából gondosan hajtott levelet húz elő, amit különösebb akadékoskodás nélkül nyújt át a számomra. - A családnevétől kezdve mindent megírtam, ami érdekes lehet a számodra. Ó, és a lapok is elkészültek a rúnákról, amelyek felől érdeklődtél – mutat az asztalának bal oldalára, ahol három pergamen várja, hogy gazdája kéljen. Csöndesen mért hálálkodással veszem őket magamhoz a levél kíséretében, noha a mozdulat közben megakad a szemem egy negyediken is. - Erre vár valaki, vagy elvihető? - kíváncsiskodok, megemelve a lapot, amelyen hosszas leírása sorakozik egy, az általam eddig elsajátított vagy vizsgált varázslatoktól merőben különböző igézetnek. Nem csoda, hogy Uvira szemöldökei is a magasba emelkednek, ám a kötetlen varázslatok után nehéz ellenállni a kihívásnak. - Éppenséggel elviheted. Meg sem lepődök, hogy a tanítványaid sem bírtak ellenállni a csábításnak – mosolyodik el végül, és ezúttal rajtam a sor, hogy ráncokat idézzek a homlokomra. - Úgy értem, a leány sem bírt ellenállni a független varázslatok könyvének a haladó kötet mellett, ahogyan a másik sem. Rhysand, igen, nemrég járt itt, hogy felvegye a rendelésed – magyarázza, de a zavarodottságom enyhülés helyett tovább gyűrűzik. Egyiküknek sem hagytam meg, hogy keressék fel Uvirát, s bár Kóborom esetében lassacskán időszerű volt, Thora kapcsán a közelében sem jártunk annak, hogy magasabb szintű varázslatokkal próbálkozzon. - Jó tudni – szusszanok fel végszó gyanánt. - Mennyivel tartozom neked? - érdeklődöm, egyikünk idejét sem húzva tovább az éjszaka szőttesén, s amint elhangzik az ár, az utolsó ulronig leszámolom a számára. A friss tudás ígéretének lelkesedésében fürdőzve, a tanácsülést követő kimerülésben tengődve és a tanítványaim nyughatatlansága felett érzett zavarodottságomban merengve köszönök el, majd térek vissza a szobám falai közé.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Júl. 05, 2022 7:12 pm
Utolsó simítások
Qasim tanácsossal eltöltött órák hasznossága kétségtelen, más egyéb mellett, a szemem előtt kelt életre a világunk alappilléreit adó négy őselem. Teljesen más volt látni, bőrömön érezni e féktelen erőt, mint Ezaras harmóniából fakadó varázslatait. Elkápráztató a szelíden simogató energia, mely belőle fakad, ám számomra soha sem érhet fel az elemek építő s pusztító hatalmával. Lenyűgöz, magával ragad, s biztonságot nyújt. Mire feleszméltem a gondolataimból, már a Tiltott könyvtárhoz vezető oszlopcsarnokban vert visszhangot léptem zaja. Megtorpanva néztem farkasszemet, egy mogorva ábrázatú hajdan volt mágus talpazatra emelt szobrával. Akadt még rajta kívül néhány. Ha a hallottak igazak, azok kaptak itt helyett, kik az évszázadok alatt nagyban hozzájárultak a mágia fejlődéséhez, s kiknek elméleteit, tapasztalatait őrzi a lebegő-fa motívumával díszített kétszárnyú ajtó. Céltalanul hagytam magam mögött a tanácsost, s a gyakorlóteret. Hogy idekeveredtem haszontalan bolyongásomban? Talán a sors akarata, mely felkínálja előttem a választás lehetőségét. A csendes félhomályba burkolódzó könyvtár minden köve valami különleges energiát sugároz. Mintha az ősidő összes energiája s tudása a vállamra telepedne; kissé nyomasztó az érzés, hisz a korok szellemein kívül, nem sok testbe zárt lélek kóbor rajtam kívül. Valahogy másnak képzeltem a helyet. Terebélyes, plafonig nyúló polcokat, melyeken a „rendezett káoszban” jónéhány könyvre, s fóliánsra vastagon ült rá a por a hosszú évek alatt. Végeláthatatlan sifonok sorát, melyhez külön térkép kell, ha nem akar az ember elveszni a rengetegben. Ehelyett… Akadtak ugyan polcok a falra simulva, ahogy szekrények is büszkén tartották szerzemények súlyát, ám közel sem úgy, mint ahogy képzeltem. Az igazsághoz, az is hozzátartozik, hogy akad itt olyan, ami azonban nem szerepelt a misztikumos könyvtáram képeimben. Az üveges vitrinek, melyek ki tudja, milyen nyelven íródott pergameneket őriztek, a lépcső mellett kék fénnyel táncoló lángok vagy éppen a fordulóban felfestett freskó, mely elképzelésem szerint a harmadik isten érkezését a földre hivatott megjeleníteni. Egyszerre voltam csalódott s elképedt. – Khmm… - vékony hangú,,köhintés,, vonja el figyelmem a könyvtár baljós árnyairól. Fel sem tűnt eddig az egyik beugróban fészkelődő karcsú alak, pedig virág alakú lámpástartón, himbálódzó laterna világította meg íves arcát. – Elnézést, nem vettem észre… - sarkamon fordulok félig a nő felé. – Nem tudom, ezt most sértésnek vagy bóknak szántad – vonta össze légy ívű szemöldökét és elégedetten dőlt hátra székén és tette félre pennáját. – Attól függ, melyikkel járok jobban – halvány pimasz vigyor telepedik számzugába, mely tova illan, amint meglátom, a szájába akasztott tajtékpipát. Sose láttam még nőt pipázni. Viszonozva elpárolgó mosolyom, pöfékelve gyújtja meg a dohányt. – Mire lenne szükséged? – sűrű füstöt fújt ki az ajka közül, mely szinte megállt az szellőzetlen helységben. – Útvesztő kötetre – tömör feleletem, pont addig tart ki míg leküzdöm a távolságot asztaláig. – Míg pár hétig várnod kell, de elkészítem neked – bólint, s újra ajkai közé veszi a szopókát. – És az ott? – süllyesztem tekintettem az asztalon elterülő könyvre, melyen még az utolsó tollvonás szárad. – Ennek már megvan a gazdája, Azildor tanácsos tanítványa – meglepetés rajzolódik ábrázatomra. – Melyik? – kérdezek vissza sebtiben. – Melyik, melyik? Az, akinek éppen szánja – vonja meg enyhén karcsú vállait a súlyos köpeny alatt. – De valahova feljegyeztem… - kezd el túrni az kicsiny papírdarabok között. – meglepett, hisz az elementáris mágia kezdő kötete, na de a Tanácsos szereti megbotránkoztatni a falak lakóit, s nem csak elképesztő elméleteivel… itt is van – emel maga elé egy papírost. – Rhysand? – kérdem szinte már gyermeki izgatottsággal, mielőtt leolvasná róla a meghagyott nevet. – Úgy bizony, Rhysand…talán te lennél az? – emeli rám éles tekintetét, a papírról. – Reggel mikor felkeltem, még így hívtak – bólintok azzal, az elégedett ábrázattal, amit akkor tud magáénak az ember fia, mikor tudja már mivel lesz gazdagabb. – Korán érkeztél… még mestered sem gondolta, hogy ily hamar érkezel. Hogy kész van, azt csak a szerencsének köszönhető - simítja vissza kezét az asztalra, miközben újabbat szippant a dohányból. – És a hozzáértésének – egészítem ki, hisz kimondatlanul is ott ült az arcán. – Na, igen, de óvatosan bánj vele, friss még a tinta – óvatosan behajtva tolja elém a másolatot. - Na de, a Mestered csak megrendelte, de a fizetést rád hagyta, 200 ulron lesz – oltja el pipáját, s kecses kacsóját nyújtja felém. – Nem is vártam volna el Azildor mestertől, hogy helyettem állja fáradalmait. 200 ulron – számolom le erszényemből a kért összeget. – S mennyi idő lenne, míg egy a Mellékvágány című kötet is kikerül becses kezei alól? – emelem magasra szemöldököm. – Úgy lehet valóban szerencsés nap számodra a mai, az éppen akad egy a fiókomban. Egy kedves barátom kérésére készítettem hónapokkal ezelőtt, de a napokban jött a hír, hogy már a szellemekkel ünnepel – süti le szemeit egy pillanatra, majd előkotorja a szóban forgó irományt. – Sajnálom a veszteségét – szólok együtt érzően. – Mennyi lesz az ára? – 480 ulron – az újabb összeget kiszámolva, hagyom magányában a nőt, s csukom be magam mögött a lebegő-fa motívumával díszített kétszárnyú ajtót.
A kikötő egyik dokkján töltöttem a nap másik felét. Nem tudom miért ezt a helyet választottam. Talán sétálni szerettem volna, vagy friss levegőt szívni, magam sem tudom megválaszolni. Amint feltápászkodok a stégről, azonnal a tornyok felé vezet az utam. Már a napját sem tudom mikor indultam útnak Nulport felé, de végre visszatértem. Az Inorimmal történtek rendesen megbélyegezték a napom felét, és muszáj volt kitisztítani a fejem, mielőtt a saját dolgaimmal is tudok foglalkozni. Rengeteg a célom, amit véghez akarok vinni és ehhez elengedhetetlen a tanulás. A tiltott könyvtár felé irányítom magam. Határozottan, célirányosan haladok a rúnákkal és indákkal vésetett ajtóhoz, amely a titkokat őrzi és zárja el a külvilágtól. Megállok a küszöb előtt és csak nézem a fából készült, mégis gyönyörűen faragott ajtót. Már egy ideje fel akartam keresni ezt a helyet, de a félsz bennem, hogy mit szólnak a többiek, mégis mit akarok rögtön ebben a szekcióban kutakodni bennem élt, egészen az utóbbi pár napig. A kilincsért nyúlok, az ajtó kitárul én pedig szó nélkül átlépek rajta. Ujjaimmal a megfelelő kötetet kutatom, amire most a leginkább szükségem van. Sorra olvasom magamban elmerülve a címeket, aztán megáll a tekintetem egyen. A vér kötelez… Vajon miről szólhat? Érdeklődve emelem le a polcról a könyvet, a szobában álló nő tekintetét rögvest megérzem a hátamon. Felnyitom az első oldalt én pedig összeszűkült szemekkel olvasom az első sorait. Féloldalasan fordulok meg, a vállammal nekitámaszkodom a polcnak. - Ha ki akarja olvasni, meg kell vennie – szólal meg a hang mellettem, én pedig felpillantok. Egy másodperc erejéig farkasszemet nézek a nővel, aztán fintorogva hangosan összecsapom a könyvet és visszateszem a helyére. Aztán két sorral arrébb kiemelem a könyvet, amiért igazából ide jöttem. – Ezt akarom – mondom hanyagul és felé nyújtom a könyvet. A borítóján kanyargó betűk illetik a címét, „Fondorlatok és Cselszövések”. Már azóta szemezek vele, mióta bele tudtam olvasni Nasirral, de nem akartam megvenni addig, míg Ezaras nem gondolja úgy, hogy léphetek a következő szintre. Valószínűleg most sem gondolja, így nem is fogom neki elárulni, hogy megvettem. Ha pedig odajutunk, hogy engedélyt ad rá, bátrabban fogok nekiállni varázsolni előtte, mert addig gyakorolni tudom előre. Muszáj. A Nulportban történt dolgokat meg tudtam volna előzni, ha nem csak annyit tudnék előidézni, mint holmi kis fénygömb. Talán most, hogy mélyebben bele fogok tudni merülni a könyvben, lesz olyan varázslat, amivel meg tudom előzni a jövőben lehetséges dolgokat. Látom a nőn, hogy nem tetszik neki a stílusom, de nem is azért jöttem, hogy tetszelegjek itt bárkinek. A nő is hasonlóan elfintorodik és egy direkt módon felhangosított sóhaj keretében fordul el tőlem, hogy letegye a pultra a kötetet. – Még valamit? – kérdezi tőlem közönyösen, én pedig mielőtt rávágnám, hogy igen, még utoljára körbenézek a polcon. – Tudja mit? Csapja hozzá ezt is – kapom le a legalsó sorról a könyvet és viszem oda én magam a pulthoz. - Nyolcáznyolcvan ulront kérek – nyújtja a tenyerét. Pontosan leszámolom a kezében a kért összeget, s miután eltettem az erszényemet a szoknyám fodrai között rejtőző kis zsebbe, rácsapok a könyvekre és lehúzom őket a pultról. – Köszönöm – sarkon fordulok és az ajtó felé indulok. Mielőtt azonban kilépnék a teremből, visszanézek a polcra, ahol a könyv van. Megjegyzem a borítójának vöröskés színárnyalatát, aztán eltűnök az ajtó mögött.
// #vásárlás: II. Fondorlatok és Cselszövések (400 ulron) // // #vásárlás: Mellékvágány (480 ulron) //
Kutakodó, elmélázott pillantásom komótos lassúsággal gördül végig a tiltott könyvtár magasztos voltán, melynek az éjszaka leplén fogant árnyait halovány kékséggel pulzáló, elbájolt lámpások igyekeznek a kincset érő tudástól távol tartani. Atyám halála óta most először szántam el magamat arra, hogy átlépjem a misztikum küszöbét, s szembesüljek mindazzal, amit elvesztettem… Nyúzott, túlhordott köpenyem csuklyájának óvásából, tartózkodással simítom tovább a tekintetemet a mennyezetig érő polcokra, a rajtuk roskadozó számolatlan írásra, mialatt céltudattal követem a galériára vezető lépcsőfokokat. A kőpadló hűvöse, mely mezítelen talpaimat éri segít a jelen momentumához, a valósághoz kötődni, mégis, amint egy kósza, zabolázatlan árnyalak tűnik felsejleni a perifériámban, meginog egy pillanatra az elhatározottságom. - Megrémisztettelek? Kerülj beljebb, Azildor. Ha a könyvedért jöttél, elkészült a másolat – jól ismert, csilingelő női hang ékelődik a könyvtár rezzenéstelen csöndjébe, s képtelen vagyok elnyomni magamban fátyolos sóhajomat, ami a megkönnyebbedés okán kéredzkedett le a mellkasomról. Feléledő eltökéltséggel küzdöm le a maradék métereket a galéria egyik pihenő helyiségébe, ahol Uvira fogad, közel s távol a sziget legtehetségesebb kalligráfusa. Kacsója alól kikerülő munkáin kívül mást aligha tudnék elviselni a szemeim mustrája alatt. - Bár kissé meglepett a választás. Ha fogadnom kellett volna, a felindulásból megsemmisített fénymágia köteted pótlására tettem volna az ulronjaimat, mikor megkerestél – metsző mosolya viszonzatlanul marad elkomolyodott ábrázatomon, amit változatlan bújtatok a csuhám takarásában. Nem szívesen gondolok az erőm megcsappanására, aminek felélesztésére minden kínkeserves próbám hiábavalónak bizonyult. Nem is olyan rég esett tapasztalásaim késztették megfoganásra a gondolatot, mely szerint nem érdemes parttalan igyekvésre pazarolni az energiákat. A mágia hatalmának egy új megközelítése tán segít felszabadulni rabláncaim alól, másrészt hasznomra is válhatnak a függetlennek billogozott varázslatok. Mindeddig nem láttam célszerűségét bárminek, ami túlmutatott a fény útjának ragyogásán, ám kénytelen vagyok belátni, az ösvény, amelyre ráléptem, megköveteli maradéktalan felkészültségemet. - Szerencsére nem kellett fogadnod. Az ár, amit kértél – leakasztom az övemről az ulronokkal megpakolt erszényt, melyet a kötetért cserébe átnyújtok a számára. A munkája ezúttal is kifogástalan, a borító önmagában felér egy külön műalkotással, s ha valami, ez képes szelíd mosolyt csalni a vonásaimra. - Mindég öröm veled üzletelni, Uvira. Pihentesd a kezeid, úgy érzem, a közeljövőben még fog akadni munkám a számodra – egy sejtelmes pillantás kíséretében fordulok el tőle, ujjaim között gondossággal tartva a súlyos kötetet. Ideje lesz elmerülni a friss, kipuhatolatlan tudás szépségében.
El’Alora egyszerre volt a varázslat és az unalom központja, legalábbis az én fejemben. Az elmúlt hónapokban mégis megszoktam itt és már-már lelkesen akartam bizonyítani, hogy igenis képes vagyok a mágia eme nemes formájára, amit itt kaphat meg az elf fia. Úgy szívtam magamba a tudást, mintha egy pohárból innám ki, akár a kristálytiszta forrásvizet. Az erőm napról napra nőtt és már nem csak a tornyok és termek sokaságában akartam ezt megmutatni, ki akartam menni a szabad ég alá, a város falain kívülre, a világba, amit korábban annyira félre ismertem, hátha akad nekem való munka. A város falai közötti tanulás többé nem volt kielégítő a varázstudásomnak. Durfar mester érezte ezt és mentoromként magához hívott. Finoman megpaskolta a vállamat és elküldött a Tiltott könyvtárba, egy bizonyos könyvért. Tudtam, hogy egy kisebb vagyonba fog kerülni, de megérte. Túl akartam nőni azon, aki eddig voltam, még ha most is gyerekes csodálattal bámultam a hold ezüst fényének tükröződését a víz fodrozódó felületén… vagy éppen abnormális lelkesedéssel fogadtam mindent és mindenkit, akiben nem kellett volna bíznom. A varázserőm gyorsabban nőtt nálam, előbb vált igazi, felnőttes hatlommá. Már nem érdekelt apám véleménye. A saját dicsőségemért kuporgattam azokat az ulronokat, hogy aztán egyetlen délután alatt költsem el ezen a szép, aranyfényben úszó napon. Ahogy beléptem a könyvtárba minden szürke volt. Ezt szerettem El’Alorában. Az unalmas könyvtárukat is képesek voltak még unalmasabbá tenni. Mégis, ahogy kinéztem az ablakon és a víz csillanását pillantottam meg, egészen nagyot dobbant a szívem. Odavágytam kintre, a levegőre, a szélbe, ami összeborzolja az ezüst tincseimet és ahol azt érezhetem: igazán élek. Alig vártam, hogy a kezembe kaparintsam a könyvet és mind a négyszáz ulront kifizessem érte. Az sem érdekelt, hogyha ennek az az ára, hogy a kis szütyő, ami mindig ott lógott az övemen kicsit lesoványodik. Majd visszagyűjtöm. Már megtanultam a módját a kint töltött hetek alatt. A tekintetem végig táncolt a tekercsek és kötetek sokaságán. Itt is olyan erősen érződött egyfajta mágikus vibrálás, mint az egész városban. Szerettem azt az érzést, amit keltett bennem, mintha valami csiklandozna, nem durván és nevettetően, hanem olyan kellemesen, bizsergető módon. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon a többi varázsló is érez-e hasonlóan vagy csak én vagyok túl érzékeny vagy magyarázom-e be magamnak. Akárhogy is, ez egy volt azok közül a dolgok közül, amit tudtam itt szeretni – a finom sütemények mellett. A bizsergés elmúlt, mintha egy hatalmas hullám mosta volna el az érzést. Hirtelen minden békés volt, minden csendes, mert megérintettem a várva várt kötet borítóját. Egészen olyan volt, mintha a szabadságot szorongatnám az ujjaim között.
“If you choose magic you will never be able to return to the life you once lived. Your world may be more exciting but it will also be more dangerous.
Ismét itt, El' Alorában… Egészen rég esett már a legutóbbi látogatásom, melynek alkalmával volt szerencsém találkozni Ezüstkével, s valamennyire sikeredett beleásnom magamat a mágia rejtelmeibe is. Yloréban nem mondom, kevesebb lehetőség állt a rendelkezésemre a legutóbbi pár napban, azonban igyekeztem az időmet kellő mértékben az okulásra fordítani. És ezúttal úgy vélem, készen állnék a gyakorlatba ültetni a tudásomat, amihez úgy hallottam, akad holmi szent írás is, amiből minden jó érzésű varázslónak rendelkeznie szükséges egy példánnyal. Bizton veszem, a keservesen kicsengetett ulronjaim – miféle elvetemült rablóbanda kíván meg kétszázat egy kötetért?! - nem fognak kárba veszni, főként, ha arra gondolok; a kilátásba helyezett kincskereső küldetésünkön bizony elvárások fognak felém rebbenni a mágikus tudás feltételezésében, s egyébként sem ártana túlélni, bármi is vár ránk ott a bányák vagy barlangok mélyén… Szóval nehéz szívvel, de szerzek egy példányt magamnak, melynek kezdő oldalait a tornyok falai között bújom át rég áhított nyugalomban és zavartalanságban. Talán egy napig nem fogok hiányozni Yloréból a társaimnak, mielőtt felhasználva egy újabb kristályt, visszakeverednék a bérelt szobámba…
kikötő forgatagából már a jól ismert, szürke köves utcán indultam el, immár egymagam. Valamivel dél előtt kötöttünk ki, és a hajó napszálltakor indul vissza Nulportba. Volt időm, tengernyi úgyszólván, és biztos voltam abban, hogy ki is fogom használni. Hajamba ültettem fehér ruhám kendőjét, és célirányosan sétáltam az egyre sokasodó emberek és másfajúak között. A város még mindig lenyűgözött, a változatosság jól esett a szememnek, tornyai, mázolt, cserepes házai csodálatosak voltak. Jártam már itt, akkor, amikor a mágia ösvényére léptem a nagybátyám sokszor elhozott magával. Már gyermekként is kerek szemekkel bámultam a szökőkutakat és a színes ablaküvegeket. Valami sose változik. A város szívében piac lüktetett, ám árusai csupa olyan dolgot kínáltak, amellyel sehol másol nem lehetett kapni. Lassítottam, és megálltam nézelődni a talizmánok, bájitalok és füvek között. Máshol azt gondolná az ember, hogy bóvli és lehúzás, itt viszont a legtöbb szer valódi volt. Meg is kérték az árát. A piactól nem messzi, a maga meszelt tornyaival és oszlopaival meredt nyugat felé a Könyvtár. A könyvtár, amelynek márvány küszöbét már oly' sok láb átlépte, aranyos kopogtatóján megannyi lélek bezörgetett. Viszont kevesen jöttek ki többként. Kevesen jöttek ki úgy, hogy valamit hoztak is magukkal. Ugyanis az épület ezen szárnya bárkinek elérhető volt, ám ami beljebb, a csodás udvaron túl kapott helyet, és amit vaspántos, rúnákkal ékes kapuk őriztek, az egészen más volt. Túl az árkádokon és boltíveken, a Tiltott rész ébenfa könyvespolcain olyan írások pihentek, amelyek évszázados, ha nem évezredes tudást őriztek. Kék fényű lámpások lógtak a kupolás mennyezetről, s odabent kevesen voltak, kivétel nélkül varázstudók. Volt, akit ismertem látásból, volt, akivel életemben nem találkoztam. Hiszen egy dolog kötött össze itt mindenkit, és mágus és mágus között is van különbség. Ott töltöttem a napom nagy részét, körbe jártam az egymásból nyíló, hatalmas termeket. Olvastam és jegyzeteltem, annyit, amennyit csak az elmém elbírt. Ám ezúttal nem csak szellemi többséggel távoztam, a pódiumról végre megvehettem azt a könyvet, amelyre már régen fájt a fogam. Boldogan léptem ki újra az utcára, és indultam vissza a hajó felé. Egyszer majd talán több időt töltök a városban, most viszont fontosabb dolgok szólítottak a túlpartra. Viszont a tudás, amely ott lapult a táskámban, olyasvalami volt, amely soha el nem évült, soha meg nem fakult. Hatalmat adott, többet mindennél. Többet a vérnél és az aranynál.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Nov. 08, 2020 4:22 pm
A Tiltott könyvtárba, mint a neve is mutatja, nem járhat-kélhet csak úgy akárki. Kizárólag azoknak engedélyezett a belépés, akik elindultak a mágia útján, az egyszerű olvasgatásra hiszen akad egy nyitott könyvtára is az épületegyüttesnek. A mágikus iratok, tekercsek a szinteknek megfelelően vannak szétválasztva.
A helyszínen lehetőség van vásárolni, melyet jelezni szükséges a reag végén: // #vásárlás: megvásárolt holmik felsorolása //
Kódex neve
Leírása
I. Útvesztő
200 ulron
szintlépő kötet - kezdő szint
II. Fondorlatok és cselszövések
400 ulron
szintlépő kötet - haladó szint
III. A hatalmasok küszöbén
600 ulron
szintlépő kötet - mesterszint
Mellékvágány
480 ulron
független varázslatok elsajátításához bármilyen szinten!
Rúna-vér-természetmágia lapjai
változó
kiegészítő varázslatok lapjai, melyeket egyesével lehetséges megvásárolni. Árszabásuk, leírásuk itt található.
Edellyn Arienthe Kedvelte
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Kimerülten, sietős léptekkel szelem a tornyok folyosóit, hogy némi késedelemmel ugyan, ám hozzávetőlegesen időben érkezhessek a megbeszélt találkozóra, amit a sziget legtehetségesebb kalligráfusával és a tiltott könyvtár hű őrzőjével egyeztettem néhány héttel ezelőtt. Magam sem hittem volna, hogy a megszokott, nyár eleji tanácsülés nem, hogy napokat, hanem közel egy egész holdtöltét fog elvenni az életemből, azonban a felújításokkal kapcsolatos véleményeink különbözősége és a Mynzash felől érkező pletykák jócskán visszavetették a hatékonyságunkat. Őszintén megvallva, mire a részleg megadással nyöszörgő ajtajait kitárom magam előtt, kis híján azt is elfeledem, miért volt szükséges Uvirával találkoznom.
Qasim tanácsossal eltöltött órák hasznossága kétségtelen, más egyéb mellett, a szemem előtt kelt életre a világunk alappilléreit adó négy őselem. Teljesen más volt látni, bőrömön érezni e féktelen erőt, mint Ezaras harmóniából fakadó varázslatait. Elkápráztató a szelíden simogató energia, mely belőle fakad, ám számomra soha sem érhet fel az elemek építő s pusztító hatalmával. Lenyűgöz, magával ragad, s biztonságot nyújt. 
Ismét itt, El' Alorában… Egészen rég esett már a legutóbbi látogatásom, melynek alkalmával volt szerencsém találkozni Ezüstkével, s valamennyire sikeredett beleásnom magamat a mágia rejtelmeibe is. Yloréban nem mondom, kevesebb lehetőség állt a rendelkezésemre a legutóbbi pár napban, azonban igyekeztem az időmet kellő mértékben az okulásra fordítani. És ezúttal úgy vélem, készen állnék a gyakorlatba ültetni a tudásomat, amihez úgy hallottam, akad holmi szent írás is, amiből minden jó érzésű varázslónak rendelkeznie szükséges egy példánnyal. 
