« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Érzékeltem, hogy nem húzta el azonnal a lábát. Egy kicsit éreztem is a melegséget, ami belőle áradt… vagy éppen csak odaképzeltem. Talán nem volt egy éve, hogy elkezdtem érdeklődni ilyen módon is mások iránt, de a vágy egyre erősebb volt, hogy kipróbáljam az élvezeteknek ezt a fajtáját. Csakhogy a legtöbben túl fiatalnak tituláltak vagy pedig egyenesen gyerekenk. Meglehet ezért sem akartam elveszíteni a kockás játékot, mert a szavaimból Csip-csip oly’ könnyedén olvashatta ki gyermekségem sorait, mintha csak egy könyvet tettem volna elé, az egyértelmű adatokkal, dátumokkal. Bezzeg, ha lány lennék, már kiházasítható korban lennék és mindenféle fickó utánam csorgatná a nyálát… talán még Csip-csip maga is. Egyelőre azonban nehezemre esett pontosan megállapítani, hogy mit gondol rólam, hiába hangzott az Ezüstke becenév kedveskedő megszólításnak. – Van egy unalmas könyvtár, ahol csendben olvasgathatnak a növendékek. Mágikus tanulmányok, meg ritka varázsigék gyűjteménye is van ott. Egyébként gyönyörű minden, érezni lehet, ahogy a mágia mindent átjár, ott van a növényekben, az épületek falaiban… mesés lenne, ha nem lenne olyan veszettül csendes. – Magyaráztam aranykalitkám talán legkevésbé izgalmas részét. Bár gyönyörű volt, ahogy említettem neki szóban is, furcsa hidegség párosult hozzá. Pontosan úgy, ahogyan hűvös érzéssel elhúzta a lábait. Talán ezen a ponton vált neki kellemetlenné a helyzet. Egyelőre engedtem és csak nyeltem egyet, hogy aztán folytassam a válaszokat: – Isilmë kegyelméből az éjmágia az én jussom. – Mondtam és bár hatásos lett volna felmutatni holdforma medálomat, azt már régen visszarejtettem a ruhám anyaga alá. – Még meglehetősen kezdő szinten vagyok. – Tettem hozzá, mielőtt valami trükköt várna tőlem, habár szívesen lenyűgöztem volna, de talán majd nyugodtabb körülmények között. Nem is gondoltam volna, hogy erre ilyen gyorsan lehetőség nyílik… már ha egyáltalán odakint lehet nyugodtabb Nulport. A Vendégház volt talán a legnívósabb hely a környéken és még itt is akadtak furcsa alakok, na meg szárazkenyért dobálók. – Ha mesét vársz, úgy kénytelenek leszünk egy nyugodt utcát keresni a sétánknak. Úgy hallottam Nulport éjszaka él igazán. – Magyaráztam, bár tény, hogy ez a két nap aligha volt elegendő, hogy kiismerjem a helyi szokásokat. Mindenesetre készen álltam rá, hogy kimenjek a valóban kicsit túlzottans is füstös helyről. Felállni azonban nehezemre esett, éreztem, hogy testem minden porcikája ellenáll a tápászkodásnak, hiába támaszkodtam meg az asztalon – Az érdeklődés érdeklődést szül. De gondolom ezzel tisztában vagy – válaszoltam egyszerűen. Nem zavart, ha magamról kell csevegnem, bizonyos szintig. Aztán, ha rávesz még az is lehet többet mondok… ám a friss levegő bizonyára inkább magamhoz térítene ebből a kellemes, kissé zavaros, könnyen kihasználható állapotból. Még egy pillantást vetettem a késsel játszó fickóra. Tetszett. Nagyon is tetszett, mégis az asztalra tenyereltem újra és felnyomtam magam, így billegtem közelebb, két csuklás között Csip-csiphez és karoltam bele. Élveztem a csipkelődésünket oda-vissza, a kis flörtölt, amit megengedtem magamnak vele szemben. Nem ismert annyira, hogy érdekeljen, ha megbélyegez a dologért. Így minden olyan egyszerű és könnyű volt. – Remélem nem bánod… – nyomtam az arcomat a vállához és úgy húztam kifelé. Reméltem, hogy nem áll ellen, hogy minél előbb odakint találhatjuk magunkat a hűvös éjszakába. Most hiányzott kicsit az El’ Alorában uralkodó csend. Hiányzott, hogy el lehessen kicsit bújni valahol… mert akkor talán mutattam volna neki valami egyszerű varázslatot, ami inkább csak látvány, semmint harcban hasznos mágia. – Szóval azt akarod tudni, mi tenne boldoggá? – kérdeztem, a hangomon talán érződött, hogy kicsit meglepett az utcán uralkodó állapot. Volt ott pár ember, de egyelőre meglehetősen csendes volt. Szinte vártam, hogy na most akkor majd valami felrobban. – Talán valami kaland, a szex, az ivás, meg harcolnék is… – Magyaráztam, hirtelen megálltam, elhúzódtam tőle, ha ő még nem lökött volna kissé odébb. Aztán felemeltem a tenyeremet. Erősen koncentráltam, ahogy a tiszta égről az ezüstös holdfénye megvilágította a bőrömet, mormogtam is hozzá valami csendesen. Sápadt fényű gömb jelent meg, mely a csillagok fényét sűrítette magába és körülöttünk megvilágított a sötét utcát. – Vagy egyszerűen csak valami szépet alkotni, lenyűgözni másokat… – tettem hozzá. – Azt hiszem, még magam is keresem, mit tenne boldoggá. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha a szívem hevesebben verne valamitől… – Csuklottam egyet s a varázslat egész egyszerűen megszűnt. - Téged, mi tesz boldoggá Csip-csip? - Néztem még egy darabig a tekintetem, majd a sötétben az ő tekintetére emeltem a sötétkék pillantásomat.
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Léhán felkönyökölve az asztalra, elnéző mosollyal simítom a bal tenyerembe az arcomat, címeres kocsmatöltelékként támasztva meg az elnehezülő gondolataimat. Értek a flört nyelvén, hogy ne értenék, miként ez garantálja a mindennapi betevőmet, s bizony akad olyan, aki egy effajta egyértelműsítő kérdést követően hamarost az ágyában találna engem. Nem tagadom, amit gyakorta művelek, nem több mint silány kompenzáció, vagy ha jobban csengő megnevezést szeretnék kínálni neki; a kétes hírnév biztos megalapozója a valódi indíttatásaim elfedésének tükrében. Ám bármiként is billogozzuk - frissítő időtöltésnek, inkognitónak, a szürke hétköznapok bearanyozásának vagy a kétes üzelmeim megalapozójának -, a lényeg nem változik. Kihasználás ez, nem más, s az előttem ücsörgő Ezüstkéhez hasonlóan törött szárnyú, egyre fiatalabbnak tetsző madárkákat pusztán a legszükségesebb esetben áldozom fel az önös érdekeim oltárán. Persze meglehet, a vele járó felelősség sem éri meg a mérleg másik oldalán piheként díszelgő alkoholmámoros szórakozást. A töprengésem dacára nem rántom el tőle a téli csizmába bújtatott lábamat. - Ahh, részleteket! Még sosem voltam egyébként sem zárdában vagy ahhoz hasonló helyen, miként tudnám hát elképzelni pontosan? - erősködök izgatottan az igazságot ismét meghazudtolva, noha tudnia nem szükséges, a kíváncsiságom pontosan mi célt tűzött ki magának. - S miféle mágiát igyekszel megszelídíteni? - érdeklődök tovább, az asztalalatti közeledését ezúttal finoman hárítandó a saját lábaim lóca alatti összekulcsolásával. Szívesebben adóznék most az elbeszélésének, mint kétes játszmáknak, habár nem mondom, meglehetősen szűk marokkal méri a szavait. - Egészen úgy hangzik, mintha szemernyi örömet sem lelnél a tanulásban – jelentem ki a nyilvánvalót, leengedve a kezemet az arcomtól. - Mesélj, mi tenne boldoggá? - pillantok rá leheletnyire megvont szemöldökökkel, mielőtt fognám magamat, és felkelnék az asztal mellől. - Miközben sétálunk egyet, kezd elviselhetetlenné válni a pipafüst és az izzadságszag keveréke – legyintem meg az orrom előtt a kezemet látványosan fintorogva, majd, akárha még csak most venném észre magamat, eltűnődötten kapom le rá a tekintetemet. - Feltéve, ha nem bánod az érdeklődésemet. Nem tagadom, a mágia számomra rendkívül izgalmas egy téma. Vagy a tenger üdítő frissességét – mosolyodok el gyengéden, s amíg elhatározásra jut, a kérdése okán látványosan végigfuttatom az érdeklődésemet a fogadó népes seregletén. A vendégház a legnívósabb helynek számít Nulportban, s zömével sikerrel szűrik ki a tulajok a balhés alakokat. Azonban egészen más megvilágításba kerül minden, amennyiben megértjük, a kikötői városban még a tehetős polgárok is haltól bűzlenek. - Ha megcáfolnám a kijelentésedet, magamat az érdektelenség vádjával illetném, mely röhejes feltételezés volna – vigyorodok el, visszafordítva a szemeimet Ezüstkére, remélve, mostanra elhatározta magát.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Elrontás… sokkal könnyebb volt, mint virágba borítani azt, ami már elve el van rontva. Nem sajnáltam magamat a sorsomért, inkább csak nem találtam kiutat mindabba, amibe keveredtem. El’ Aloránál rosszabb is lehetne persze, onnan legalább eltudok szökni, ha szórakozni vágyok. A sorsért ugyanis az alkohol, az izgalmak, az emberek figyelése egész egyszerűen kárpótolt, éppen eléggé kielégítette a kíváncsiságomat, ahogyan ez a világoskék anyagba bugyolált bárd is a csillogó, világos szemekkel. Ez nekem elég volt. Egyelőre. – A szobámig… vagy a szobámba? – kérdeztem vissza. Igen, flörtöltem, mert a flörtölés is legalább olyan szórakoztató volt, mint a sarokban késsel játszó nagydarab, tetovált fickó bámulása. Nem foglalkozott az sem a külvilággal, csak döfködte a kést az ujjai közé az asztalba, egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban. Az ember már-már azt várta, hogy majd most vér fog folyni… ám az ilyen fajta izgalomról ismét elvonták a figyelmem a kék szemek. Ahogy ránéztem, apró borzongás futott végig rajtam. A velem kapcsolatos kíváncsiságát túl könnyen kielégíthettem és akkor talán unalommal tekint majd rám. A sör adott némi erőt. Ezért is kellett olyan gyorsan máris kétkorsónyi egymás után, habár tudtam, hogy a törékeny testemnek ez sok lesz. De talán éppen az volt szükséges, hogy minél inkább leigyam magamat, másképp nehéz lett volna elviselni a tudatot, hogy apám megszabadult tőlem. Erről szólt az egész El’ Alorában lévő életem. Apámnak egész egyszerűen könnyebb volt nélkülem. Mindig is csak átadott másoknak, mint egy koloncot, amivel nem akart foglalkozni ő maga. Elhittem, hogyha rendes mágus lesz belőlem, majd megszeret… csakhogy ez az egész nem volt nekem való. Nagyot kortyoltam a második sörből. Kellett a történet végén, hogy lemossa a keserűséget. Éreztem, ahogy kicsit megbillenek tőle – ebbe persze az is közrejátszott, hogy elég régen ettem már, valamikor a nap első felében. – Ez akkor egy közös pontunk, drága Csip-csip – válaszoltam. Én is kíváncsi voltam, túlzottan is, de nem sok bátorságom volt az kielégíteni. Flörtöltem, figyeltem, de sosem léptem ennél tovább. Most azonban akartam… mindennél jobban akartam, s talán némi megnyugvást is akartam keresni, ahogy a sebeim újra felszakadtak, hát ezért nyújtottam ki a lábamat az asztal alatt, úgy hogy a bokám az ő bokájához simuljon. Ez még így önmagában is meglehetősen ártatlan volt… és ahogy Csip-csip is megfogalmazta, már nem tagadhattam a koromat, így hát talán úgy gondolta ez a kis mozdulat illik is ahhoz. Egy részem persze azt kívánta bár venne komolyan. – Mágiát. – Biccentettem válaszul a kérdésre. Ujjammal letöröltem egy lefelé törő cseppet a kupám oldalára, s közben csuklottam egyet némán. – Pontosan olyan, mint egy zárda. – Tettem hozzá, majd nagyon sóhajtottam, mielőtt elvigyorodtam. Arra kérdezett rá, ami bennem már annyiszor megfogalmazódott. Ha még nem húzta el a lábát, úgy közelebb nyomtam az enyémet megint hozzá. Érezni akartam a melegét, mintha csak fáznék. – Elszöktem. Talán. – Tettem hozzá. Az egy napos kimenőmet, amit a mesterem engedélyezett immáron két naposra toltam ki s nem terveztem még egy darabig visszamenni. Csak élvezni akartam azt, amit Nulport adhat a magamfajta kíváncsi elfnek. Megint megemeltem a korsót, hogy lehúzzak két-három nagyobb kortyot. Éreztem, ahogy a hab megült a számon, de nem bajlódtam a letörlésével, inkább csak elvigyorodtam. – Jól érzem magam itt, van élet, vannak érdekes alakok… te nem így gondolod? – kérdeztem.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Márc. 15, 2021 4:54 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
- Éppen erről beszélek! - csattanok fel, akárha az élet örök érvényű igazságára világított volna rá a Holdistennő csókolta tincsekkel bíró elf. - A sorsod virágoztatásáért epekedj inkább, semmint az elrontásáért – csóválom meg a fejemet rosszallón, a kelleténél megeshet, több lelkesedést csempészve a mozdulatba mint az szükséges volna, ám hacsak nincs törpből a vivern fia, hát az vesse rám az első követ, ki koordináltabban kezelné magát a fene tudja hányadik ruvda ledöntése után. S még várat magára egy huncut adag, melynek elnyerése gyermeteg örömmel öntözi meg a lényemet. A fajtám mottója is lehetne akár; nem volt szüksége rá, mégis kellett neki, s bizony ezen jellemvonásomból képtelen volnék kivetkőzni. Ledöntöm hát az italt, az esélyeimet illető hümmentésemet követően, majd ismét magamhoz ragadva a kéretlen őszinteség eszközét, elnézőn paskolom meg az asztalon pihenő kezét. - Cseppet sem aggódj, általában meghagyom maguknak a túlzottan spicces társaságaimat, de neked megígérhetem, a szobádig azért felkísérlek – kacsintok rá jó kedéllyel, amit meglehetősen nehéz moderálni az Ezüstke hangulatához idomulóan. Márpedig érzem, az elkövetkezendő történetét egyáltalán nem volna illendő széles mosollyal és derűs ábrázattal végighallgatni, s pusztán erősít a tény, az imént rendelt korsónyi serrel még azelőtt megöntözi a torkát az utolsó csepp eréig, mielőtt bármi érdemleges elbeszélésbe kezdene. Persze kisvártatva arra is sor kerül, én pedig kitűnő hallgatóként, csendben iszom minden szavát, és még a kiürült kupával való óhatatlan játékkal is felhagyok. Érdekes egy história, főként az előadásmódjában, noha kevesebbet nem is vártam volna a fajtájától. Az elfek mindég is értettek a költészethez, nem csupán, mert felbecsülhetetlen érzékük van hozzá, hanem mert az életmódjuk, beszédstílusuk és gondolkodásmódjuk maga a nagybetűs költészet. Mi sem igazolja ezt jobban; a népétől távol eső, fiatal pára is ösztönnel találja magát a szimbolika szövevényes világában. Szinte fájdalmasnak hat a története után újfent szóra nyitni az ajkaimat. - Az én kíváncsiságom kielégíthetetlen, Ezüstke. Azonban köszönöm, hogy megosztottad velem – biccentek felé gyöngéd mosollyal, kerülve az elbeszélés értékelését, hisz meglehetősen ízléstelen volna kategorizálni az életét, melynek alakulásáról mindeddig ahogy elképzelem, nem sokat tehetett. Akadna, akivel szemben megengedném magamnak az arcátlanságot, de mondjon rólam bárki bármit, tudom én, mikor szükséges a hallgatás. - Na és kedves fióka, ki többé korát nem tagadhatja, valóban mágiát tanulnál hát? A Fehér-szigeten? - érdeklődök, mielőtt viszont még válaszolhatna, folytatom is a kérdéseim sorát. - Mesélj, milyen ott az élet! Valóban olyan, mint egy zárda? Bár ohh, akkor itt sem lehetnél, hacsak nem gyarapítod a lázadó sihederek táborát – vigyorodok el ezúttal mindennemű lelkiismeret-furdalástól mentesen.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Nem lepett meg a válasza. Tapasztaltnak tűnt az odaadás minden terén s talán kicsit irigyeltem is tőle a dolgot, de közel sem annyira, hogy abból ügyet csináljak belőle. Az új tapasztalatok szerzésének is megvolt az izgalma, még ha úgyis éreztem, hogy azok túl régóta váratnak. Persze az embernek El’ Alora fenséges nyugalmában van ideje ilyesmiken elmélkedni, meg nem éppen szemérmes romantikus – sőt, szinte arcpirító – könyvecskéket bújni éjszakánként a gyertyafénynél. Így hát, talán egyrészről természetes is volt, hogy vártam azoknak az érintéseknek saját testemen való megtapasztalását. – Én részemről inkább lennék a saját sorsom elrontója, semmint, hogy egy istené legyen a kegy… bár tény, hogy akkor legalább van kit okolni érte, ám rendbe hozni nehezebb is a félresiklott ügyet. – Jegyeztem meg a yolrebeli tanszék emlegetésére, mely a sorsról, mint olyanról elmélkedik. Izgalmas lehet naphosszat ilyesmikről vitázni. Lehet, hogy ezért részeges minden professzor is. Ujjaim megfeszültek a medál körül. Nem. Ez nem egy istenhez kötődött, csupán az anyámhoz, akinek a mosolya mindig erőt adott. Nem is csoda, hiszen ez volt az egyetlen emlék, ami maradt belőle. Így hát a kis félhold nem volt több szerencsehozónál. Úgy éreztem erőt ad, még ha ténylegesen nem is. A koncentrációmat kitöltötte a kettőnk játéka. Nem volt zavaró, hogy körülöttünk a fogadó zaja, mintha nem is létezett volna… pedig eljutott a tudatomig, hogy valahol üvöltöznek, máshol felnevetnek, kupák koccannak össze. Talán máshol, picit távolabb énekelni is kezdett valaki, érthetetlenül, ittasan, hogy Csip-csipből gúnyt űzzön. Ciccegtem egyet a csókos megjegyzésére. Úgy tűnt, csalódottsággal tölti el, hogy mégis kimaradt a dolog, ám ha tényleg akarná, hát ugyanúgy megtörténhetne, mint a győzelmem esetén. Ehhez nem kellenek kockák, sem alkohol, sem mesék. Talán naiv voltam sok mindenben, de azért tudtam, mikor reménykedjek dolgokban. Álmodozni viszont szabad, nem igaz-e? – Ki tudja, talán még lesz esélyed megízlelni ezeket a puha ajkakat. – Válaszoltam és sóhajtottam egyet, ahogy visszapillantottam a kék szemekbe, elé tolva a megérdemelt italát. Magamnak inkább csak egy sörért intettem a kocsmáros felé. Ha Csip-csip nem kért, nekem akkor is le kellett öblíteni a torkomat egy kicsit. – Ha én kerülnék kiszolgáltatott állapotba… bánj velem finoman. – Közöltem színpadiasabb szóval ezúttal. De tény, ami tény, bármennyire is szeretek inni, az alkohol kismennyiségben is ártalmas a csontos kis alkatomnak. A család nem lenne büszke rám. Ahogy megérkezett a kupa sör, az ajkaimhoz emeltem és nagy kortyot vettem magamhoz. Nem. Nem tudtam azonnal megszólalni… nem voltam felkészülve arra, hogy elmondjam a történetemet, ezt pedig Csip-csip is sejthette, hiszen mielőtt megszólaltam majdnem az egész sört bepusztítottam. Egyetlen csuklással jelezte is testem, hogy lehet kicsit sok is volt ez így. – Erre nem is lehet felkészülni. – Suttogtam és a mutatóujjamat puhán ráfektettem a fecskés érmére. Így simítottam végig rajta, az érdes felületen. – De mesét ígértem és tartom a szavamat. – Tettem hozzá. Az utolsó kortyot is megittam a sörből. – Talán száz év telt el azóta, hogy a hatalmas ragadozómadár megpillantotta a kecses fecskét, ahogy a fák között végig szelte az erdőt. A kecses mozgása, s a kedves dala azonnal felmelegítette a szívét. Így hát közös fészket raktak s bár úgy tűnt kívülről, talán össze sem illenek, valójában az erdő minden madara tudta, ők egyek. Négy fiókájuk lett. Az első erős lett, mint a ragadozómadár, a második kecses, mint a fecske, a harmadik kishíján a kettő keveréke, az utolsó, pici s törékeny volt, mintha nem is hasonlított volna egyikükre sem. – Mondtam csendesen és lebiggyesztettem az ajkaimat, ahogy magamhoz értem a mesében. Intettem a kocsmárosnak, hogy hozzon ugyan még egy italt. – A fecske meghalt, mielőtt a kis törékeny felnőhetett volna. Kicsi, törékeny fióka volt, s nem maradtak emlékei a fecskéről… mindig más fészekben vigyáztak rá, más idegen madarak, így sosem tanult meg dalolni. Nem tudta, melyik csicsergést kéne utánoznia, hogy önmaga legyen. A ragadozómadár pedig megvetette, mert olyan más volt, mint ő, így hát többi gyermekével együtt vadászott. – Folytattam és az elém érkező újabb korsó sörből nyakaltam egy adagot. Csuklottam megint, éreztem, hogy kicsit megbillenek az itallal a testemmel. – Így elküldte a fiókáját egy távoli fészekbe, hogy mágiát tanuljon. Talán csak, hogy megszabaduljon tőle. De az nem is fészek volt, hanem kalitka, amiből nem lehet megszabadulni… Még egyet kortyoltam az italomból. – Ez így kielégítette a kíváncsiságod, Csip-csip?– Lesütöttem a szememet, az érmére pillantottam.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 10, 2021 2:13 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Enyhén oldalra billentett fejjel állom a kitartó mustráját, melynek visszhangjaként élénken cseng az elmémben az imént elrebegett, költőinek értékelt kérdése. Talán igaza lenne, és rögvest megunnám a társaságát, ha nyomban cselekvésre szánná el magát, ám ki tudja, az sem kizárt, hogy szemérmes dámát mímelve bolygatnám meg a fogadó nyugalmát, vagy egészen másfajta helyzetbe taszítanám, érdeklődőn szemlélve, vajon ki tud belőle evickélni? A lehetőségek tárháza szinte végtelen, s egyik kimenetele sem kecsegtetne kevesebb izgalommal, mint a kockajáték, mely előtt végül fejet hajtunk. Szórakozott mosolyra görbülnek az ajkaim a sejtelmes feleletét hallva, azonban nem bocsátkozom ígéretekbe afelől, az ital helyett mást kaphat, amennyiben a szerencse mellé pártol, hiszen abban sincsen semmi érdekfeszítő, ha mindig tudjuk, mire számíthatunk. - Helyesek a megérzéseid, Ezüstke. Nem tagadom, volt alkalmam tapasztalatot szerezni – vigyorodok el, mielőtt hamis elszontyolodással lesütném a tekintetemet a hátramaradó kockáira. - Még van esélyed nyerni, de a szavaknak, kedves, hatalma van az elmében. Yloréban komplett tanszék tanakodik nap nap után, vajon hatással vagyunk-e a szerencsénkre, a sorsunkra, vagy valóban az isteneink kezei között nyugszik az életünk fonala? Nem is tudom, melyik aggasztóbb – töprengek el egy fél momentumra, minek előtt felocsúdván a filozofálgatásból, visszakanyarintanám a figyelmemet az előttem ücsörgő hegyesfülűre, pontosabban fogalmazva az ujjai közé ölelt medálra. Mindeddig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, most viszont több kérdés is felmerül bennem a hordozójának kilétével kapcsolatban. Persze rendkívül amatőr volna, ha nyíltan fel is tenném őket ahelyett, hogy ráérős keringővel puhatolnám ki belőle, na meg egyébként is szeretek játékot csinálni az előfeltételezéseimből, melyeket aztán gyermeteg kíváncsisággal hasonlítok össze a valósággal. Mindenesetre bárkitől is remélte a szerencséjét a medál közvetítésében, a kockák nem az ő pártját fogják, én pedig - sújtson le rám a káoszával Tahrovin - képtelen vagyok elkendőzni az elégedett lelkesedést az ábrázatomon a győzedelmem okán. - Remek játék volt! Én mondom, pusztán hajszál híja volt, s most vélhetően a szádat csókolnám, lecsenve róla minden szót, mely a dalocskádhoz idomos volna – sóhajtok fel ábrándosan, őszintének ható csalódottsággal, és kifejezett szemérmetlenséggel élvezve az utólagosan megvallott elképzeléseimet a jussáról. Egy momentumra azért felvetődik bennem, legalább az italát hadd tartsa meg, de végtére is sohasem a jótékonykodásomról voltam híres, így hát magamhoz emelem a pohárkát, s felhörpintem a kesernyés, piszok erős italt. - Köszönöm. A sört azonban kihagynám, a végén még kihasználnád a rendkívül kiszolgáltatott állapotomat – nevetek fel az orrom alatt a képtelen gondolatra, úrias méltóságtól mentesen törölve meg a szám sarkát a kézhátammal. Amíg megérkezik az itala, hagyom felkészülni az elbeszélésére, s még akkor sem noszogatom, mikor a folyékony kenyér már tettre készen várja az asztalunkon, hogy megöblögethesse a torkát. Feszültnek tűnik, mint akinek afféle titkot kell elrebegnie egy idegen fülébe, mely még a legközelebbi barátokéba sem illik, pedig a történet valóságtartalma és milyenségének megválasztása mindvégig az ő kezében nyugodott. - Én igen. A kérdés, hogy te is? - ezúttal minden sunyi célozgatástól mentesen teszem fel a kérdésemet, miközben ráérős nyugalommal billentgetem ide-oda a mutatóujjammal a karcsú, üres poharamat.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
– Tettekben? Hát azokért azért meg is kell dolgozni, Csip-csipem. Tudod-e, hogyha azonnal tettekkel nyitnék, gyorsan rám unnál? – Pillantottam mélyen azokba a kék szemekbe. Nem tudtam hová tenni az ismerős érzést, ami vele kapcsolatban kavargott bennem, ám nem is volt fontos. Abban a pillanatban jobban lefoglalt, hogy milyen színes, hogy végre közelről szemlélhetem azt a szempárt, nem csak a távoli színpadon. Ha valaki érdekelt, nem tagadtam a kíváncsiságom, hát szenvtelenül bámultam meg. Az pedig, hogy ő ezzel a tudással mit kezd már az én hatáskörömön kívül esett.
A játék tetszett. Volt benne kihívás, ám nem saját képességeink kellettek a győzelemhez, hanem a szerencse… ami tőlem rendszeresen el is pártolt. Ezért nem is gondoltam, hogy a flörtjeim vevő fülekre találnak. Ujjaim zavartan piszkálták meg időnként az ezüstös tincseket, úgy pödörve és csavargatva őket, mintha valami kislány volnék. Ez persze cseppet sem zavart. A felvetése egyértelművé tette, hogy nagyjából sejti, milyen gondolatmenetek játszódtak le a fejemben. Engem nem érdekelt semmi, amit ulronért meg lehetett vásárolni, egészen más… nos… dolgokra vágytam volna. Ám azokat erőltetni nem lehet, hacsak a másik fél nem vevő rá éppen. Ismét szenvtelenül a szemeibe néztem. Nem pirultam el, nem jöttem zavarba a saját vágyaimtól, inkább csak olyan furcsa melegség járta át a testemet, amikor a szemeibe pillantottam. Úgy éreztem magam, mint akinek egyenesen a veséjébe látnak. – Meglehet. – Sejtelmesen válaszoltam, ám biccentettem mellé egyet, hogy az igenlő válaszát megkapja. Míg ő történetekre vágyott, én izgalomra, forróságra és szórakozásra. Talán azért, mert mesékben mindig volt részem, de felszabadultságban szinte soha. Egyik kötelékből kerültem a másikba, mikor megérkeztem El’ Alorába. Minden porcikám le akarta vetkőzni mindezt, lefeszíteni a láncokat, melyek szorosan ölelték körbe a testemet. Ez is a történet része volt, amit mesélnem kellett neki, amennyiben veszítek… kellett, talán valahol akartam is hallani saját hangom, mint egyfajta összefoglalást eddigi életem semmiségéről. – Azt hiszem, még van mit tanulnom az odaadás terén, de biztosra veszem, hogy te remek mester lennél… – válaszoltam, ahogy szomorúan megbámultam a kezében maradt egyetlen kockát. Igen. Veszíteni fogok, szóval az odaadást hamarosan első kézből tapasztalhatom meg…– legalábbis ez a gondolat cikázott át a fejemen minden mást elnyomva egy rövidke pillanatra. Ujjaim megint a nyakamban lógó félholdforma medálra vándoroltak. Lehunytam a szememet egy halk fohászra, majd mikor végeztem, az ujjaim közé kaptam a kockákat. Óvatosan rázogattam meg a tenyeremben őket, szinte éreztem, hogy ez is alaposan félre fog menni… ahogyan kell. – Hogy a… – mordultam fel, ahogy a négyes és az egyes felvillant a mocskos asztallapon. Persze dühömnek nagyobb hangot nem adtam ezután. Egyszerűen félre toltam a kockákat és megfogtam az italt. Egyetlen lágy mozdulattal helyeztem el közvetlenül a bárd előtt az asztalon. – Nos, akkor egészségedre, Csip-csip. – Mondtam és felkönyökölve az asztalra pillantottam le a fecskés érmére. El kellett kezdenem azt a mesét, de egyelőre kivártam. Nem is tudom… talán csak kellett, hogy megadja a löktet egy „akkor kezdheteddel.” – Kocsmáros uram, egy korsó sört ide! Csip-csip, egy sört is kérsz? – pillantottam rá, ha már egyszer úgyis rendelni készültem. Ha igennel válaszolt, ha nem, úgy a férfi csak biccentett és már el is tűnt, hogy megszerezze a kért italt. Várakozás közben megint a bárd szemeibe pillantottam. Kék szemek, magas, barnahaj... bárd. Talán ő volt az, aki a nővérem emlegetett, bár ha kést tartottak volna a torkomhoz sem tudtam volna felidézni a pontos leírást. Így hát nem is foglalkoztam vele a kelleténél többet. - Felkészültél a mesémre? - kérdeztem aztán halkan, lesütve a szemeimet. Lebámultam a kézfejemre, ahogy jobb mutatóujjammal a bal tenyeremet piszkáltam. Máris gyűlni kezdett bennem a keserűség saját származásom nyomán. Csupán az mentett meg, hogy máris megérkezett a söröm, s hatalmas kortyot vehettem magamhoz belőle. Kellett az alkohol, hogy a nyelvem megoldja kicsit.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Márc. 03, 2021 9:23 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Szélesedő mosollyal figyelem, amint zavart hölgyeket megszégyenítendő az ujjai között csavargatja egy ezüst tincsét. Meglehet, igaza van s pontatlanul mértem fel a korát, noha az is tény, minél több elffel találkozik a vivern fattya, ráadásul maga is a hosszúlétűek táborát gyarapítja, annál könnyebben képes megsaccolni az örökifjúság ütemét. És ez, mint számtalan jellemzője az egyénnek, nem feltétlen a küllemben mutatkozik meg. Ohh, dehogy. - Minden bizonnyal – kacsintok rá kérlelhetetlen pajkossággal, alaposan megfontolva, hozzátoldjam-e a következő gondolatmenetemet a témához, ám lássuk be, az alkohol lazította nyelvemre meglehetősen nehéz csomót kötni. - Bár meg kell jegyezzem, kedves Ezüstke, a valódi biztosítékot a tettekben mérik s nem a szavakban – vigyorodok el jócskán „magam ellen beszélve”, hiszen a sárkányvérűek hitvallása mindég is az volt; a szavak pontosan olyan súllyal és értékkel bírnak, mint a tettek. Persze ezt nem kell tudnia, máskülönben miként foganatosítanám az örökségem előnyét?
Idő közben a parttalan igyekvésünk a megalkuvásra révbe ér a kockajáték formájában, mely egyelőre inkább tesz kedvemre a lábáról való levétel tekintetében, mint a megszokott, untig ismételt metódusok. S még egyébként sem tudom eldönteni, miként viszonyuljak egy hozzám mérten is gyermeteg ifjú flörtjéhez. - Nem sejtem, tudom – jegyzem meg bazsalyogva, azzal a végeláthatatlan pimaszsággal az ábrázatomon, mellyel az akadémián annak idején nagy hírre tettem szert a professzorok körében. Ami pedig a pénzemet illeti, ártalmatlan pillogással felelek. Való igaz, nincsen túl sok érmém, de egy fogadás keretében elveszejtett italt akkor is megfizetnék, ha az utolsó ulronjaimat kellene rá költenem. Persze sanszosabb a lehetőség; lyukat beszéljek valamelyik csinos felszolgáló hasába, és különösebb áldozatok nélkül tegyek szert a ruvdára, feltéve, ha az istenek hátat fordítanak nekem. - Az egyenlőség híve vagyok, Ezüstkém, s ha azt mondom, ne remélj többet, komolyan is gondolom. Igaz úgy vélem, afféle elvárások fogantak meg a csintalan kis elmédben, melyek nem mérhetőek ulronban, s valamiként összekapcsolódnak a lábadról való levétel mikéntjével – emelem meg a szemöldökeimet leheletnyire, túlzottan élvezve az igazság hangos megfogalmazását. - Jól gondolom? - kíváncsiskodok, mielőtt a kockái az asztal repedezett, foltos deszkalapját érnék. Az első kör neki kedvez, a második fordulóban viszont nem brillíroz olyannyira a megkönnyebbedésemre. Nem mintha gondot okozna holmi dalocska megköltése egy ifjonti, pimasz elfről, ki szabadidejében kockázással próbálja megnyerni a dicsőítését, azonban nem szívlelek veszíteni, főként, ha a nyereségem annyira érdekel, mint Ezüstke története. Éppen emiatt kisebb ünneplésben török ki, miként az én kezeim között már csak egyetlen kocka marad. - Az már feltűnt – nevetek fel jó kedéllyel. - Ám a világ már csak olyan, amely jobban szeret elvenni, mint adni. Persze szó se róla, amennyiben igazodsz a feltételeihez, s a magad jellemvonásává emeled az odaadást, meglepő örömökben lehet részed – vigyorgok rá, magam sem tudva, tulajdonképpen a kockázásról beszélek-e még, vagy valami egészen másról. - Nos, a következő dobásod eldönti, melyikünk nyert. Mondanám, hogy sok sikert, de azzal igazán szembe köpném magamat.
Deedra Gindrian Kedvelte
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Kivártam a válaszát. Ha már bordélyokat említett, hát úgy én is ezen a módon vágtam vissza… na nem, mintha fel kellett volna hívnom a figyelmét arra, hogy a kelleténél talán kicsit jobban megnéztem magamnak azokat a kék szemeket, amik újra és újra rám találtak. Talán a szóválasztás volt olyan szerencsétlen, hogy ne vegye komolyan és nem is tévedett volna nagyot, nem is abban az értelemben foglalkoztatott egyelőre. Egyelőre. Ujjaim közé fogtam egy ezüst tincset és kicsit megpödörtem. Inkább pótcselekvés volt, semmint hogy zavaromba tettem volna. Jó ideje nem hozott zavarba semmi… még a saját szavaim sem. Túl sok mindent láttam már és minden érdekes volt. A verekedések a dokkoknál, a kocsmai balhék a késdobálókban, ahogy egy kurtizán sikátorba csábítja a kuncsaftját vagy éppen egy pár bújt össze a sarokban. Annyi inger ért Nulportban néhány nap alatt, mint egész életemben összesen sem. Ez pedig olyan új világot jelentett, amit legszívesebben azonnal a keblemre öleltem volna, ám mégis apró darabjait tudtam csak magamhoz venni. – Zsöngének? Biztosíthatlak, az efféle dolgokhoz éppen elég érett vagyok. Csupán az elfekre oly’ jellemző örökifjúság játszik az érzékeiddel. – Hazudtam, bár megvoltam győződve róla, hogy a magam majd’ tizenkielnc évével már éppen elég felnőtt vagyok a testi örömök élvezéséhez. – Valóban nem lenne izgalmas, ha azonnal ezzel próbál meg levenni a lábamról. – válaszoltam, az „azonnal” szót elé erőteljesen megnyomva. Végül is még nem tudhattam egyikünk sem, merre tart ez az este, s hát lássuk be… ő sem tűnt éppen jövendő mondónak. Bólintottam a válaszára. Értettem, mire gondolt… bár tény, ami tény, tisztában voltam életem minden unalmas vonásával. Hosszú meséket szőhettem volna a szüleim csodás szerelméről, a különlegességről, amit a négy közös gyermek jelentett, a tragikus végről... de magamról mit mesélhettem volna még is? Egy nagyszerű pár unalmas, mellőzött gyereke voltam. Még a tulajdon apám sem látott bennem sokat. Nem… nem akartam elűzni ezekkel a tényekkel, hát mesét ajánlottam neki. Olyat, ami érint engem, mégsem a magam történetet. A vigyorára én is ösztönösen mosolyra húztam az ajkaimat. Fehér fogaim kivillantak a kocsma meleg fényében, ettől talán csak még gyermekibbnek tűntem, de nem bántam. A lágy vonások önmagukban úgyis unalmasak, minden elf így fest, ám mosolygó, kíváncsi, vidám, játékos alig-alig akad közöttünk. Valahogy túl korán növi ki ez a faj a gyermeki érdeklődést és rácsodálkozást. Én még is ezzel vetettem bele magam a játékba, örömmel konstatálva, hogy bizony sikerült máris három kockától megszabadulnom. A játékszabályból kiindulva azonban ez nem feltétlenül jelentett előnyt. Ugyanis még mindig meg volt az esélye, hogy ő előbb szabadul meg, akármennyi kocka is van nála. – Csip-csip, ne rontsd el! Hiszen már sejthetnéd, hogy nem a saját italomat akarnám meginni. Azt már ígyis-úgyis megvettem. – Billentettem oldalra a fejemet és úgy pislogtam rá. Már nem is próbáltam meg magamat idősebbnek mutatni tulajdon koromnál. Csak hagytam, hogy mélykék szemeim csillogása az övéire találjanak. – Azt hittem, nincs pénzed. – Közöltem a korábbiakból levont következtetést, majd egész egyszerűen félretoltam a három kieső kockát, hogy most már csak az a kettő legyen nálam, amivel még dobom kell. – Szóval, de egy kicsit többet remélek. De megengedem, hogy meglepj. – Kacsintottam rá és nagy büszkén ki is húztam magam a sikeres dobásra. Megvártam, hogy ő is dobjon. Egyelőre előnyben éreztem magam, így hát megérintettem anyám félholdforma medálját a nyakamban, kihúzva a ruhák anyaga alól és lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy szerencsét kérjek magamnak. Aztán a nyitott tenyeremben tartott kockára csókoltam. Nem. Ez nem volt mágia, egész egyszerűen csak egy csepp abból a finomságból, ami az elfek sajátja. – Nos… – Suttogtam lágyan formálva a szót, majd elhajítottam a kettő kockát. A sikertelenség láttán lebiggyesztettem az ajkaimat. Nagyon is rám fért volna egy adag ital ezek után. – Ahhh… miért? – pislogtam a kockákra, majd visszavettem magamhoz őket. Ezután néztem csak megint a kékszemekbe, zavaromban megpiszkálva szabad kezemmel feketegyöngy fülbevalómat. – Még a végén elversz, Csip-csip… az nagyon nem lenne jó. Jobban szeretek kapni, mint adni. – Közöltem már-már szemtelen őszinteséggel a hangomban. Talán nem kellett volna kimondanom, de hát ez volt a tény... tekintetem a szemeiről az ajkára vándorolt, az állára, végig a kék ruhán, majd megállapodott a kezén, amivel a kockát dobta.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Feb. 26, 2021 11:12 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Leheletnyire ívelt szemöldökeim alól, széles mosollyal fogadom a legújabb becenevet, melynek a lelkemet kellene mardosnia. Kicsit úgy érzem magamat, mintha visszautaztam volna tizenhárom évet Yloréba, a szép és csodás akadémiai időszakba, ahol minden komoly eltökéltségem s küldetésem dacára pontosan ekkora komolytalansággal és botorsággal ugrattuk egymást az Ezüst Verébben a társaimmal. Vajon van létjogosultsága egy magam fajtának ily' kevés idő után ennyire nosztalgikus érzelmekbe bocsátkozni? - Már is remek úton haladsz – szegem fel az orromat, ezúttal az ujjaimat hasznosítva az arcomba hulló tincseim odébb tessékelésére. Rendkívül gyermetegnek hat még az előttem ücsörgő elf, pedig lássuk be, én sem a felnőttes viselkedésemről vagyok híres, viszont vele kapcsolatban még arra sem vennék mérget, hogy ember léptékben megütötte-e a serdülőkor fináléját. S éppen e végett csöppet abszurdnak hatnak az ajkairól alácsorduló, kihívó szavak. - Való igaz, sosem tudhatom. Bár engedd meg az észrevételt, kissé zsöngének hatsz még effajta… csintalan dolgokhoz – kacsintok rá szemérmetlenül, nem különbül kapva a szívemhez a kétes ajánlkozása révén. - Egyébként nem lenne benne túl sok izgalom, ha ilyen mód kívánnám megszerezni azt az italt, nemde? - mosolygok rá töretlen, mielőtt valamivel szilárdabb vidékekre eveznék a társalgásunk folyamában. A bő lére eresztett felvezetésem nem volt több mint viszonyítási alap a bókomhoz, noha a feleletét hallva eltűnődök azon, vajon megértette-e, mire szerettem volna apellálni. - Nos, minekután tömören elismételted a mondandómat, úgy feltételezem, megérted az indokaimat, a tényt, amiért a semminél vagy a kevésnél többet feltételezek rólad – osztom meg vele a nézeteimet nyugodt ábrázattal, ami pontosan addig tart ki a vonásaim mellett, amíg fel nem vetődik a szerencsejáték ötlete természetest szerény jómagam jóvoltából. - Ühüm, éppen nekünk való – rándítom vigyorra az ajkaimat, figyelvén, amint magához húzza a kockákat. Érdeklődve várom, hogy el is dobja őket, ám egyelőre türelemre int. Kíváncsi tekintettel pillantok fel rá. - Hogy mit? Hát megtarthatod az italodat – vonogatom meg a szemöldökeimet arcátlanul. - De ha ezt keveselled, úgy én hívlak meg egyre. Többet ne is remélj, Ezüstke – somolygok rá ártatlanul, aztán jó szerencsét kívánok neki, melyet igen hamar vissza is szívnék vagy legalábbis a torkomon akasztanék, mivel első dobáshoz képest tekintélyes előnyre tesz szert a pimasz kölyke. A csalódottságomat szakértően kendőzve markolom fel a saját kockáimat, majd dobom le őket az asztalra. Az eredmény lehetne siralmasabb is, de volt már nagyobb szerencsém. - Én hárommal. Nos, rajtad a sor, ismét – intek felé színpadiasan.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Te pedig túl keveset rólam. A visszavágás sajnos jogos volt azok alapján, amik elhangzottak tőlem. Ezek azonban éles kontrasztot mutattak azzal, ahogy én is újra meg újra rátaláltam a pillantására, ahogyan a színpadon bohóckodott, művészetet mímelve. Nem is igazán a dalokra figyeltem, arra sem, amiért fejbe dobták a kenyérrel, nem, engem ő, a színes ruhája, meg a kék szeme érdekelt. Nem tudom miért. Ismerősnek tűnt, de közben rendkívül szórakoztatónak is. Talán hallottam róla? Talán láttam már? A válasz valószínűleg egyszerű lett volna, mégsem mélyültem el felkutatásában. Lefoglalt az erőpróbálgatás, ami közöttünk zajlott. Próbáltam fölé kerekedni, ugyanakkor engedtem is, hogy ő tegye ugyanezt. Válaszai gördülékenyen, könnyen hárították az amúgy abszolút nem ellenséges csipkelődést. Csak érdekelt, csak cukkoltam, tudni akartam mit rejt mindaz, amit kívülről mutat. Érdekesebb, mint a dal, amit kenyérdobálással jutalmaztak korábban. – Akkor Csip-csip leszel, ha az kellemetlenebb. Nem akarok lemaradni az eddigi ismerőseid mögött. – Mondtam és játékosan meg is emeltem a kezemet, hogy megint madárcsőrhöz hasonlóan bábozzak ujjaimmal. Gyerek voltam, nagyon gyerek és ezt képtelenség volt levetkőzni, még akkor is, mikor bordélyokat rendelt. – Talán én is így akarlak testi örömökre csábítani, sosem tudhatod… – Elhúztam a számat egy mosolyra, már-már izgatottan várva a reakciót. – Ó, Csip-csip, hát próbáld meg vörösbe fordítani azokat a füleket. Meglehet, előbb kapnál italt. – Billentettme oldalra a fejemet válaszként, habár az Ezüstkével is tökéletesen kiegyeztem. Szerettem volna kibökni az igazi nevemet, de azt egyfajta végső jutalomnak szántam a beszélgetésünk, talán ennek az estének a végére. Túl érdekes volt ahhoz, hogy azt higgyem, nem nyeri el ezt. – Ha túl keveset feltételeznék rólad, drága Csip-csipem, már nem ülnék egy asztalnál – válaszoltam őszintén, ezúttal mosoly sem követte szavaimat, egyenesen a szemeibe néztem. Az előbb is ezt láthatta, mikor még a színpadon volt és időnként rám pillantott. Érdekelt. Tetszett. Foglalkoztatott. Ez pedig nem a zenéjének szólt, nem is a külsejének, hanem annak a valaminek, ami belőle áradt s megfogott. Játszottam hát vele, mert miért is ne tettem volna, ha egyszer a társaságomban akarom tudni? Hívjam meg egy italra? Bármelyik naiv elfkölyök megtette volna, majd szép lassan unalmassá is vált volna az este végére. Én viszont nem akartam az lenni. Hát felajánlottam neki a történetem – ami aligha világot rengető csoda –, a fecskés érmével jelképzeve az asztal közepén, illetve a pohár italt, amit követelt. Éreztem, hogy ez meghozza a kedvét a velem való társalgáshoz, hogy ez lendít egyet a megkezdett társalgáson. S én nem kockázni akartam csupán, hanem beszélgetni is. – Értem… mint valamiféle gyermekjáték. – Bólintottam, ám ezúttal még mindig komolyan beszéltem. Magamhoz húztam már a kockákat, amik időközben kihozott a csapos. – De várj, te két jutalmat kapsz. Italt is, történetet is. Én mit kapok hát még a dal mellé? – Kérdeztem, miközben hosszú fehér ujjaim közé zártam a kockákat, hogy megrázzam őket, mielőtt egyszerűen az asztalra vetettem. Három egyes villant fel, egy hatos, meg egy ötös, így hát az előbbieket húztam el. – Nos, én már csak két kockával dobok. - Hogy ez jó vagy rossz, nos az lényegében az ő dobásától is függött.
Léhán felkönyökölve az asztalra, elnéző mosollyal simítom a bal tenyerembe az arcomat, címeres kocsmatöltelékként támasztva meg az elnehezülő gondolataimat. Értek a flört nyelvén, hogy ne értenék, miként ez garantálja a mindennapi betevőmet, s bizony akad olyan, aki egy effajta egyértelműsítő kérdést követően hamarost az ágyában találna engem. Nem tagadom, amit gyakorta művelek, nem több mint silány kompenzáció, vagy ha jobban csengő megnevezést szeretnék kínálni neki; a kétes hírnév biztos megalapozója a valódi indíttatásaim elfedésének tükrében. Ám bármiként is billogozzuk - frissítő időtöltésnek, inkognitónak, a szürke hétköznapok bearanyozásának vagy a kétes üzelmeim megalapozójának -, a lényeg nem változik. Kihasználás ez, nem más, s az előttem ücsörgő Ezüstkéhez hasonlóan törött szárnyú, egyre fiatalabbnak tetsző madárkákat pusztán a legszükségesebb esetben áldozom fel az önös érdekeim oltárán. Persze meglehet, a vele járó felelősség sem éri meg a mérleg másik oldalán piheként díszelgő alkoholmámoros szórakozást. 