“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
- Te pedig túl keveset rólam – vágok vissza szemérmetlenül, ugyanis már azzal megadta a válaszát, hogy ilyen egyszerű kifogással igyekezett engem lerázni. Ohh, nem most pottyantam ki az édesanyám öléből, persze a szituáció továbbra is inkább szórakoztat, semmint bosszant. A mérleg nyelve pedig mindinkább a mulatással teli percek felé billen, amiként próbál a beszélgetésünk minden egyes mozzanatában fölém kerekedni. Azt meg kell hagyni, bámulatos a mímelt magabiztossága. - Ez már a te bajod, kedves idegenem – vonok vállat nyugodalommal, nem tudván eldönteni, vajh a származásából fakadó megérzése juttatta erre a megállapításra, vagy egyszerűen a váratlan helyzet felett keres továbbra is biztonságos kapaszkodót? Fogalmam sincs, melyik lehetőség tenné érdekesebbé a beszélgetésünket, ahhoz viszont túlontúl kényes a kérdéskör, hogy egyértelműsítsem. Alig maréknyi lélek, ki ismeri a valódi nevemet. - Óó, micsoda remek és eredeti választás! - csattanok fel, akárha valóban így is gondolnám. - Sosem hívtak még így, bámulatos – álmélkodok, azonban a véremben pezsgő alkohol csakhamar árulásra készteti az ajkaimat, melyek alattomos mosolyra rándulnak. - Üsse kavics, leszek Madárka, neveztek már rosszabbnak is – csóválom meg a fejemet, a következő kijelentése okán viszont, ha lehetőségem lenne bármilyen italt fogyasztani, biztosan visszaköpném a poharamba. Képtelen vagyok visszafogni a nevetést, ami jóformán kirobban belőlem. - Hah! Meg ne haragudj, kedvesem, de őszintén, ne légy zabos. Azonban efféle szövegekkel a caldeni bordélyban szoktak csábítgatni – magyarázom meg a röhögésem okát, melynek hátrahagyott könnyeit széles mosollyal törölgetem ki a szemeimből. - Ha igazán aljas lennék, afféle névvel illetnélek, melytől vörösbe fordulnának azok a képtelenül hegyes kis füleid – vigyorodok el kacéran. - De hogy lásd, kivel van dolgod, legyél Ezüstke. A fantáziadús becenevekre! - emelem a magasba a nem létező poharamat, jelentőségteljesen billentve oldalra a fejemet; erről is te tehetsz. Sokáig mégsem zsörtölődök vagy gyakorlom a passzív-agresszivitás magas fokon űzött tudományát, hanem magamhoz veszem a gyeplőt az egyezségünk feltételeinek megszabása felett. - Te pedig továbbra is túl keveset rólam – vonom meg az egyik szemöldökömet. - Őszintén szólva az emberek imádják, ha bókolnak nekik. Ha van, aki elhiteti róluk, hogy náluk csodálatosabb nem létezik. Talán az anyjaikat juttatja eszükbe a kedvesség, amiből ebben a világban alig akad valamicske – kezdek bele a kéretlen elbeszélésembe, végigfuttatva a tekintetemet a termen. - Ezúttal nem fényezném magamat, azonban rájöhettél már, hogy nekem mindez nem okoz problémát. Vagyis, tulajdonképpen akárkihez leülhetnék ebben a fogadóban, nagy eséllyel el tudnám szórakoztatni magamat. S mégis hozzád ültem le – fordítom rá vissza a szemeimet, ám, hogy mit kezd az információval, rajta múlik. Az elkomolyodásból pedig olyan könnyedén ocsúdok fel, mint amiként az imént belesüppedtem. - Ez a beszéd! Hé, csapos! - szólok hátra az imént elsétálónak. - Hozz nekünk öt-öt kockát, kérlek – pillogok rá kedvesen, s amíg várunk, megosztom a legegyszerűbb játék feltételeit, melyet valaha is megismertem. - Neked is lesz öt, nekem is lesz öt. Egyszerre kell eldobni mind az ötöt, és amelyek ugyanolyan számot mutatnak, azok kikerülnek a játékból, és a maradékkal kell újra dobni. A lényeg, hogy a végén egy kockád se maradjon. Ha egy marad, és az utolsó dobással a másik nem tud megszabadulni a sajátjaitól, úgy az előbbi nyer. Annak idején tíz kockával tanultam, de kinek is van erre ideje – legyintek, s éppen ekkor rakja elénk a kért játékeszközöket a pultos egy elégedetlen morranással. - Csak tessék, kezdőké a szerencse – mosolygok a fiúra magabiztosan.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
A helyzet határozottan kezdett szórakoztatóvá válni. Na persze már eleve az volt, hiszen a lopott pillantásoktól a kenyéren át, egészen addig, ahogy idesétált és próbálta meghívatni magát egy italra, felkeltettem az érdeklődésemet. Akárcsak a számomra túlzottan is színes öltözék, amit újra és újra végig simítottam tekintetemmel. Lenyűgözött, hogy tudja viselni a világoskéknek ezt az árnyalatát, miközben annyival kényelmesebb sötét vásznakba és bársonyba burkolva az ember testét élni a mindennapokat. Bár igaz lehetne, hogy mindezek megvédenek a kíváncsi szemektől. Sosem vált be, az ezüst tincsek túlságosan figyelemfelkeltőek. Ezért kellett hát tört csempészni a bársonyköpeny alá… mintha az képes lenne megadni a biztonságérzetet. Hümmögve bámultam meg, ahogy fejét oldalra billentett, majd enyhén zilált tincseit próbálta félretaszigálni a homlokából. Egészen az az érzése lehetett, hogy ezek az apróságok jobban lenyűgöznek, mint a szavai. Más esetben minden bizonnyal így is lett volna… ám most, a kocsma furcsa zajosságában egész egyszerűen éppen az ő hangja forgatta meg a láthatatlan kést a szívemben, hiába szánta minden bizonnyal bóknak azt. Melyik ember ne bókolna, miközben akar valamit? Jelen esetben alkoholt. – Túl sokat gondolsz rólam. – Nemes egyszerűséggel válaszoltam, ráadásul meglepő őszinteséggel. Nem, nem óhajtottam beleavatni életem jelentéktelen részleteibe arról, hogy anyám halála után csak egy kolonc voltam apám nyakán, akit a közösség asszonyaira bízott rá, hogy neveljék fel. Az egyetlen különlegességet bennem az ezüst tincsek, s talán a mágiám alig-alig pislákoló lángja jelentette. Éppen jókor került elő a kocsmáros, mielőtt az amúgy egészen jó hangulatom átváltott volna valamiféle komorságba. Visszatért a szórakozás lángja, megint félre tudtam sodorni gyerekkorom emlékeinek apró részleteit. Ezért szerettem ezt a zajos világot, ezért akartam Nulportban maradni még egy darabig. – Nem tetszik egyik sem. Olyan névre van szükséged, amit én adok. – Közöltem a neve hallattán, ahogy a kocsmárosról a tekintetem visszavándorolt az ő világos szemeire. Úgy tettem ismét, mint aki komolyan gondolkodik, ezúttal előre hajolva, megtámaszkodva az asztalon. Mutatóujjam most nem az ajkaimon, hanem az arcomon dobolt, ahogy tenyerem melegségében pihentettem meg az arcomat. – A Madárka, na az illő lenne hozzád. Folyton csak csicseregsz. – Tettem hozzá és szabad kezemet felemelve, hüvely ujjamat a többi alá húzva mozgattam meg őket, mintha csak egy csőr volna, ami megállás nélkül mozog. – Csip-csip. Na valahogy így. – Mondandóm végére elnevettem magamat, hogy rózsaszín ajkaim alól végre kivillanjanak fehér fogaim is. Kétségtelenül jól éreztem magam, ez most már számára is éppen elég nyilvánvaló lehetet. Engedtem belesni a fal mögé, ahol nem voltam több egyetlen „sejtelmes idegennél.” – Adj nekem egy nevet és az leszek. – Feleltem. Közben megérkezett az ital is, közvetlenül elém tette le a kocsmáros, én pedig ezúttal visszafogott mosollyal, biccentettem felé. Lehetne ennél bájosabban nézni bárkire is, aki éppen alkoholt tesz az ember orra elé? Aligha. Ujjaim a pohárra fonódtak, ám nem emeltem meg az ajakim felé. Készen álltam rá, hogy meggyőzzön arról, hogy neki adjam. Bár nem mondtam ki, így nem is sejthette, hogy éppen megmérettetés alatt áll. Pislogtam egyet, felismerve ugyanazon a töprengésen, ami az enyém leképezése volt. Pillantásom követte, ahogy az ajkait cirógatja. Megvártam, mit hoz ki a helyzetből. Újabb érdekes felvetés. – Még mindig túl sokat feltételezel rólam. – Állapítottam meg, de megértettem. A külső, ahogy ő is mondta megtévesztő. Bennem nem sok érdekességet talált volna, legfeljebb egy marék fájdalmat, ami inkább rontotta volna el az estét semmint, hogy feldobja. Fogtam hát a poharat és az asztal közepére toltam. Ezután nyúltam csak be köpenyem redői közé, hogy előhúzzam a fecskés érmét, amit a húgom adott. Öreg volt, kopott, mégis kirajzolódott rajta a madár alakja Csupán egy jelképe volt annak, amit kínálhatok neki. Így tárgyiasítva is megjelenhetett előtte.– Ha nyersz a kockán, neked adom az italt és megkapod a fecske történetét. – Tettem hozzá és vártam, hogy kezdjünk hát bele a játékba.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Feb. 19, 2021 10:56 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Felismerem a színjátékot, hisz mindamellett, a megélhetésemet is előadások sorából biztosítom, a szakértelmet az élet más területén is szükséges hasznosítanom, ott pedig bizony, ha nem látok át időben a szitán, komoly árat kell fizetnem. Persze nem feltételezném a túlontúl fiatalnak tetsző páráról, hogy félnivalóra adhatna okot, pusztán realizálom a tényt; ez alkalommal „emberemre” akadtam. Így hát szórakozott arckifejezéssel kísérem figyelemmel a mímelt tanakodását. - Ahogyan sok mindenki más is! - tárom szét a karjaimat teátrálisan, nem engedve a noszogatásának, mely szerfelett mulattat. Legalább annyira arcátlan, mint jómagam, s éppen ebből kifolyólag nem tervezem egyhamar beadni a derekamat, elvégre abban hol a móka? Széles mosollyal engedem vissza a kezeimet az asztalra, melyen ütemes dobolásba kezdek az ujjbegyeimmel. - Ezt nem állíthatnám. Azonban, drága idegen, szépséges és megindító külsővel sokan rendelkeznek, míg érdekes, igazán költeménybe illő történettel annál kevesebben – billentem oldalra enyhén a fejemet, a mozdulat végén rándítva is egy aprót rajta, hogy zilált tincseimet odébb tessékeljem a homlokomról. - Márpedig a szimatom azt sugallja, a csinos pofi és a különleges hajszín mögött több rejlik – pillantok rá egészen ártalmatlanul, azonban egyhamar nyilvánvalóvá válik, ő sem enged szívesen a hirtelen kélt szórakozásából. Tettetett csalódottsággal sóhajtok a csapos után, mielőtt visszafordítanám az érdeklődésemet a pimasz kölyökre. - A bárdnak neve is van. Rilrion, ám ritka esetekben a Cinegére is hallgatok – húzom az ajkaimat széles vigyorra. Megvallom, sosem terveztem holmi madárral azonosítani magamat, az ereimben a sárkányok vére folyik elvégre, s máskülönben is rendkívül sablonos egy dalnoknak, ám a Csalogányom által rám ruházott becenév beette magát a szívembe. - Benned kit köszönthetek, ó, sejtelmes idegen? - kíváncsiskodok, hátha legalább a nevét hajlandó lesz elárulni nekem, noha őszinte reményeket nem fűzök hozzá. Átható tekintete mindeközben az enyémbe fúródik, melyet kikezdhetetlen magabiztossággal állok. Egészen rég letettem arról az italról, mely sosem volt több annál, ami; ürügy a letelepedésre és szóba elegyedésre. - Egy érdekes történetet, mondjuk. S persze az italt, melytől jeges szívvel megfosztasz egy szomjazó művészt – vonom meg a szemöldökeimet, mielőtt leképezve a korábbi látványos tűnődését, én is elkezdem töprengéssel telt arckifejezéssel az ajkaimat cirógatni. - Vagy, ha nem szívleled a csereüzletet, hát a szerencsének is felkínálhatjuk a döntés lehetőségét. Például a kockának. Aki nyer, az megkapja, amire olyannyira áhítozik – vetem fel az ötletet megátalkodott mosollyal.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Tetszett, hogy észrevett. Tetszett, hogy a pillantása újra és újra rám vándorolt, ahogyan a színpadon volt. Ezért szerettem a rövidéletű fajok közelségét. Míg odahaza a tulajdon apám nem vett észre, s akinek a közelében egy csepp önbizalmam sem akadt, addig itt ki tudtam tűnni ezüstös tincseimmel, sötétkék szemeimmel, kecsesnek ható – ám gyakran ügyetlen, elfhez méltatlan – mozdulataimmal. Az önbizalom, ami ott elkerült, itt egyenesen lüktetett bennem, felpezsdítve a véremet. Szó se róla én is érdekesnek találtam a bárdot. Úgy néztem meg magamnak, hogy ezt ő maga is észrevehesse. Miért is titkolnám a kíváncsiságomat, ha egyszer ő magától sétált ide hozzám? A világoskék zeke talán kicsit túl harsány volt az ízlésemnek, de éppen elég színes ahhoz, hogy elhiggyem róla egyelőre, hogy unalmas perceimet… óráimat némi fűszerrel hintse be a társasága. – Nos, ez igazán megtisztelő. – Válaszoltam némi gúnyos éllel, de ajkaim lágy, már-már gyermeki mosolyszerű grimaszra húzódtak. Nem biccentettem rá arra, hogy persze, megkapja az italt, amire annyira vágyakozik. Nem. Meg kell dolgoznia érte, ahogy ebben az életben mindenért. Azt persze nem állítottam volna, hogy nem lennék elnéző, ha esetleg nem egészen úgy sikerül lenyűgöznie, ahogyan azt én szeretném. Így hát ajánlatot tettem úgy, hogy mindketten jól járjunk. Én élvezem a költeményt, amit egyenesen én ihlettem, ő pedig megkapja a bódító löttyöt, amire vágyik – és amire én magam is vágyom. – Ó? – Pislogtam rá olyan bájosan, ahogy az csak egy fiatal elftől telt. Felemeltem a kezemet, mutatóujjammal doboltam kettőt-hármat puha ajkaimon, mintha csak komolyan elgondolkodnék. Valójában túlzottan is rájátszottam arra, ami ott bujkált már koponyám hátsó szegletében. – Már pedig, én nagyon szeretnék egy saját költeményt őtehetségétől. – Válaszoltam. De egyelőre nem böktem ki kérdésemet, hagytam, hogy folytassa a beszédet. Úgy tűnt, hogy szavak terén igencsak bőlére van eresztve. Érvel, magyaráz, máris izgalmasabb volt, mint a dokkoknál gyűlő férfi- és asszonynép, akik morogva rángattak meg, ha elnyertem kockázásnál a vagyonkájukat vagy éppen megbámultam őket nekik nem tetsző módon. – A külsőmet talán nem tartod elég megindítónak ahhoz, hogy szépséges rímekbe foglalj róla néhány sort? – Kérdeztem hümmögve és a korábbihoz hasonlóan oldalra billentettem a fejemet. Nem. Aligha sértődnék meg ilyesmin, tökéletesen tisztában voltam külső adottságom értékeivel, a lágy vonásokkal, amik aligha voltak férfiasak, mégis tökéletesen illetek egy fiatal fajtámbelihez. A kocsmáros éppen arra járt, így intettem neki. Egyelőre azonban csak magamnak óhajtottam rendelni egy italt. – Egy ruvdát hozzon, a bárd úr később rendel. – Tettem hozzá, majd egy kellemesnek tűnő mosollyal visszafordultam újdonsült társaságom felé. Tekintetem ezúttal egyenesen a szemeibe fúrtam, mintha azt várnám, hogy némi bosszankodást olvassak ki a azok csillogásából. Akárhogy is, ajkaim lágy már-már kihívó mosolyra váltak szét. Láthatta mennyire élvezem a helyzetet, amit egyelőre nagyon is én irányítottam. – Nos, akkor mi az, ami megérné neked ezt a csereüzletet? Én kapok egy szép dalt… te meg…? – Újra végig mértem.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Feb. 18, 2021 9:03 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
A téli hideg dacára s az alkohol ösztökélésének hála hevesen pezsgő vérem elégedett vigyorral ruházza fel az ábrázatomat, amint sétám közben élénk érdeklődéssel figyelem az elf tollászkodását. Hiába, a fajtájánál hiúbb nép nem létezik, a lenyűgözöttségem pedig sosem marad el, miként újból és újból emlékeztetnek rá. Ezen jellemvonásuknál már csak azt szívlelem nagyobb lelkesedéssel, hogy az idő múlásával jó néhányuk rendkívül elkezd unatkozni, s egészen képtelen dolgokba képesek beleártani magukat. Nem hiába van sikerük az élet minden területén, extravagáns s előrelátó elképzeléseikkel behozhatatlan az előnyük a röpke éltűek kapkodásával szemben. Tagadhatatlan kíváncsiságomnak adózván tehát meghívom magamat a társaságába, s amíg hagyom benne leülepedni a kérlelhetetlenül arcátlan felkérést, meglazítom a nyakamon az ingemet. Őszintén szólva egészen ismerősen csillannak a sötétkék szemei, miként végigmér engem, ám egyelőre nem tudom hova tenni a különös megérzésemet. - Úgy bizony! Tekintheted hozzájárulásnak a művészet és a költészet virágzásához, csakúgy páratlan társaságom megtartásához – mosolygok rá töretlen pimaszsággal, leplezett izgatottsággal várva a mérleg nyelvének megdőlését; vajon ő az a fajta, ki fennkölt orrhúzással fog faképnél hagyni, vagy a játékosabbak táborát gyarapítja? Elnézve származásához mérten is fiatal vonásait, a fülében ékeskedő, fekete gyöngy fülbevalóját, továbbá a tekintetében villanó gyermeki érdeklődést, komoly vagyont tennék fel az utóbbi eshetőségre. Az ösztöneim pedig nem csalnak meg. - Le sem tagadhatnád a népedet – nevetek fel jó kedéllyel. - Azonban csak nem tűnök ennyire olcsónak – vonom meg a szemöldökeimet kihívóan. - Tehetségem úgy vélem, többet ér mint egy kupica vizezett, leértékelt ruvda – dobom hátra nem létező hajamat drámai aláfestéseként mesterkélt önhittségemnek, majd megigazítom magamon világoskék zekémet. Néhány kérészéltű momentumig csendben maradok, s tanakodva mustrálom az ábrázatát, aztán az asztalba kapaszkodva mindkét kezemmel, enyhén hátra dőlök, kihúzva a hátamat a mozdulatsor közben. - Ha érveim nem volnának elég meggyőzőek, hát figyelmeztetlek, nem kívánnál dalt hallani magadról anélkül, hogy bármit is tudnék rólad. A küllem s az első benyomás rendkívül megtévesztő tud lenni – vigyorodok el csintalanul újfent, sejtetve, amennyiben a fantáziámra bízza magát, jól nem fog járni.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
« "you are losing my interests, and that is very dangerous."»
Csendes nyugalommal ültem a Vendégház egyik lócáján a színpad felé bámulva, hallgatva a tömeg zaját, a korsók összeütközésének hangját. Különös dallama volt ez Nulportnak, olyan, amire oly’ könnyű megtanulni a táncot és a lépést, hogy már vissza sem óhajt térni aztán El’ Alora csendes fennköltségébe. A nővéremmel való találkozás helyszíne annyira megindított, hogy megfeledkezve saját tanulmányaimról és fejlődésemről, egyszerűen átadtam magam az alkoholnak, a gyanús alakok állandó figyelésének. Egyedül a bűz volt az, amit olykor-olykor nehezebben viseltem, de azt is elnyomta az a rengeteg izgalom, ami őrült ritmusra késztette a szívemet. Óvatosan simítottam végig a csuklyán, hagyva, hogy végig szántson ezüstös tincseimen. Hamarosan kivillantak a hegyes fülek, az azokat díszítő feketegyöngy fülbevalók. Az arcom gyerekesen arányos vonásait megvilágították a színpad köré helyezett fáklyák. Így ülve talán fel sem tűnt az embereknek, milyen alacsony is vagyok egy elfhez képest. Ebben a világban ez persze nem zavart, itt minden más volt… olyan színes, olyan más. Apró mosolyra húztam el a számat, ahogy egy túl feltűnő alak jelent meg a színpadon. Tagadhatatlanul megragadta a fantáziámat a puszta látvány. A tekintetük találkozott, hát ő is kiszúrt engem. Hümmögve biccentettem oldalra a fejemet, de nem szakítottam róla a tekintetemet, míg bele nem kezdett az előadásába. Én csak figyeltem, nem kerestem anélkül mások társaságát, hogy ők ne jöttek volna a közelembe. Lenyűgözött a puszta létezésük, a ténykedésük. Ez a világ ugyanis a lehető legtávolabb esett az enyémtől. Pillantásom tovább vándorolt egy morgolódóra, aki éppen a színpad közvetlen közelében kapott helyett; s egy perccel később már láttam is, ahogyan repül a darab kenyér. Lekövettem az étel útját a levegőben, láttam, ahogy néhány morzsa lehullik róla menetközben, majd egyenesen a színes alak homlokába csapódik. Vajon ezt is meg kéne tapsolni? – elmélkedtem. Közben persze eszembe jutott az is, hogy mennyire lehetett száraz az a kenyér darab… volt az a típus, ami kellően kemény már ahhoz, hogy komoly fájdalmat okozzon. Sosem dobálóztam ilyesmivel korábba, de hirtelen késztetést éreztem, hogy én is így tegyek. Persze erre esélyem sem volt. A „papagáj dalnok” addigra már megszabadult a lanttól, meghajolt, majd egész egyszerűen megindult lefelé a színpadról. Éreztem, hogy néz, hogy felém indul, de ahelyett, hogy vele foglalkoztam volna, kihúztam magam kicsit, megigazítottam a sötétkék köpenyemet a díszes, aranykapocsnál fogva, majd végig túrtam ujjaimat az ezüstös tincseken, kicsit elrendezve azokat. Ha már kinézett magának, hát lásson a legjobb formámban, nem igaz? Csak akkor pillantottam rá, mikor már ott volt mellettem. Sötétkék szemeim végig mérték. Ő is színesebb volt, mint a legtöbb ember ezen a helyen. Talán ezért is vett észre. – Ó, szóval nyugodtan meghívhatlak? – kérdeztem vissza, egyelőre nem engedve a megnyerő mosolynak. Két nagyobbat pislogtam rá még, szinte várva, hogy milyen reakciót vált ki belőle, hogy megismételtem a mondandóját. Vajon zavarba jön? Vajon mással próbálkozik? Igazából nem is számított, már az is kellően szórakoztatott, hogy egyáltalán észrevett és idemerészkedett magától. Ettől függetlenül ingyen, semmit sem voltam hajlandó megvásárolni neki… abban aztán semmi szórakoztató nem volt. – Talán. – Billentettem oldalra a fejem kicsit, ahogy gyermeki csillogással a szememben végig mértem magamnak. Egyelőre tetszett és érdekelt az, amit láttam. – Előbb halljunk egy dalt, amiben engem dicsérsz! – Folytattam aztán. Igen. A városi környezet határozottan egy másik oldalamat ébresztette fel. Itt nem csak az apja figyelmére vágyó fiatal elf voltam, hanem valami különlegesség, amit az emberek egy része csodált, egy másik pedig kifejezetten irritálónak tartott. Akárhogy is, hát ki akartam használni a felém érkező érdeklődést.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Feb. 17, 2021 10:58 pm
Let's have fun!
Folrandír & Rilrion
“No man is exempt from saying silly things; the mischief is to say them deliberately.
Talán egy kevéssé túllőttem a célon azzal a ruvdával, amit a mai estén igen csak jutányos áron kínálgat a fogadós illetőleg a felszolgálói. Érzem a bensőmben szétáradó melengetését, s az enyhe szédelgést, melyet az emelvényen ácsorogva hozzáértő profizmussal álcázok a szíves hallgatóságom előtt. Tulajdonképpen ez még cseppet sem aggasztana, viszont, hogy a kölcsönzött lantommal előadott dalaim sorrendje s némely elhangzásának emléke csöppet ködös, már valamivel komolyabb ügy. Persze nem volnék én Rilrion, a négy királyság utazóbárdja, ha efféle nehézségek kizökkentenének a magabiztosságomból, szóval nagy levegőt véve kezdek bele a következő költeményembe. - Csalogány, a hajnalnak szárnyán~ - alig, hogy elhangzik az első szólam, egy kenyérdarab ütközik a homlokomnak, ami önmagában nem tudna megzavarni, csakhogy az énekembe az iménti ajándék tulajdonosa fennhangon bele is ékeli a véleményét. - Na ne, már megint ez?! Papagáj vagy, dalnok?! Húzzál lefelé és hagyd a profikat muzsikálni! - morog elégedetlenül, melyre többen bólogatnak, habár a csapos rosszalló pillantására a zúgolódás egykettőre abba marad. Hiába, ügyelnek itt a rendre, s talán pont emiatt küld felém is összetéveszthetetlen jeleket a testes alak; jobb, ha nem kornyikálsz tovább, mert nincs kedvem szétcsapni köztetek. Az orromat felhúzva hajolok hát meg a kevésbé lelkes tömeg előtt. - Nos, bár nem mondhatnám, méltóbb és kifinomultabb fülű hallgatóságom még nem akadt, ám elbúcsúzom mára, jó uraim s hölgyeim – azzal átadom a lantot a mögöttem kínos feszengésben ácsorgó kisegítőnek, majd könnyed mozdulattal pattanok le a színpadról. Nem sokáig töprengek azon, merre vigyen az utam, ugyanis az előadásom alatt többször is megakadt a tekintetem egy ezüstös üstökű hegyes-fülűn, aki már csak a fajtájánál fogva is érdekfeszítőbb társaságnak ígérkezik, mint a nulporti, haltól bűzlő bohócok. Az iménti közjáték hatásaitól teljes mentességben hajítom le magamat mellé a lócára, meggyőzőnek remélt mosollyal méregetve a többiektől ruhaneműiben is különböző lényét. - Meggyőződésem, hogy a többi fajankóval ellentétben a te ízlésed jóval kifinomultabb. Bizton megbecsülöd a fülnek tetsző dallamokat, így hát üsse kő, nyugodtan meghívhatsz egy ruvdára – pillogok rá megnyerően, félreseperve a tényt; nem sikerült túlzottan sok ulront összegyűjtenem a fellépésemből, márpedig a pénzre szükségem lesz egy gyógyítóhoz.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
- Te pedig túl keveset rólam – vágok vissza szemérmetlenül, ugyanis már azzal megadta a válaszát, hogy ilyen egyszerű kifogással igyekezett engem lerázni. Ohh, nem most pottyantam ki az édesanyám öléből, persze a szituáció továbbra is inkább szórakoztat, semmint bosszant. A mérleg nyelve pedig mindinkább a mulatással teli percek felé billen, amiként próbál a beszélgetésünk minden egyes mozzanatában fölém kerekedni. Azt meg kell hagyni, bámulatos a mímelt magabiztossága.
