A szemöldökeimet összevonva figyelem tovább a tartályban pihenő testet, s bár méltán gyanúsíthatna Thora túlzott vajszívűséggel, nem hiszem, hogy tanácsos volna az idők végtelenségéig hirdetnie Inorim lássuk be, meglehetősen elrugaszkodott vágyait és baklövéseit az odabent ringatózó kísérletnek. Akadnak titkok, amelyek kizárólag mélyre temetve helyezhetőek biztonságba, arról nem beszélve, hiába nem élt egy napot sem ez a gyermek, mély gödörbe vetjük a lelkünket, ha mindössze különböző anyagok hűvös együtteseként tekintünk rá. Mégis biccentek egyet a leány meglátására, elvégre magam is pontot tudok tenni a dolog végére, ki nem mondott feltételezéseivel szemben körültekintően, a meggondolatlanságot mellőzve. De nem fárasztom kutatótársamat az elképzeléseimmel, főként, mert egészen más fejlemények vonják magukra a figyelmünket. - Már amennyiben feltételezzük, hogy bármit is tud a mestere munkálkodásáról – akadok meg az olvasásban, felpillantva Thorára, aki nem leplezve a megismert tudás alatti feszengését, kezd el körözni a helyiségben. - Ha elképzelése sincs róla… úgy tönkretennénk az életét, efelől semmi kétségem – osztom meg vele a gondolataimat, noha bizton veszem, a gondoskodásommal ismét egyedül fogok maradni. Ugyanakkor el tudom képzelni, milyen érzés lenne megtudnia Liamnek, hogy a szeretett mesterét miatta rabolták el majd ölték meg, és hogy mindaz, amit eddig tudott magáról, az nem több merő hazugságnál. Hogy a világban teljességgel magára maradt, hisz nincs még egy olyan létforma, mint ő maga, kizárólag a soha nem volt testvér, aki a tartály néma foglya. Persze nem tagadom, az én kíváncsiságom sem érdektelen a képességeit illetően, főként, hogy - ha nagyon mélyre akarunk süllyedni a feltételezéseink közepette - veszélyt is jelenthet másokra nézve. - Rendben, beszéljünk vele – jutok konklúzióra, összecsukva a naplót, amiből zakatoló gondolataim közepette amúgy sem volnék képes bármi érdemleges összefüggést kiolvasni. - De nem rontunk ajtóstul a házba – szögezem le, a kötetet változatlan magamnál tartva. - Először kipuhatoljuk, tud-e bármit erről az egészről, és ha nem – emelem meg a mutatóujjamat, nyomatékosítva a kitételem fontosságát. - akkor nem is fog tudni róla. Erről nem nyitok vitát – szögezem le, aztán még egyszer körülnézve a nyomasztó laborban, megindulok az átjáró felé. - Gyere, keressük meg Liamet.
Deedra Gindrian Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Dec. 15, 2022 8:05 pm
Az Eltemetett Titok
Felnézek a könyvből, melyet teljesen eltelített érdekeltséggel lapozgatok végig. - Huszonöt éve a tartály tartalmában ringatózik. Én személy szerint nem nyúlnék hozzá – ahogy kimondom a szavakat, úgy fut végig a hátamon a hideg. – Mármint, ki tudja milyen folyadék az, hogyan hat a mi bőrünkre. Arról nem is beszélve, hogy mit tesz a csecsemővel a levegő. – Semmit se tudunk, valljuk be. Azt meg végképp nem mondom ki, hogy már köztünk szólva is, az a gyermek nem ember. Nem emberi lény, hanem egy kísérlet csúfos veresége, s mégha volt, lett is volna lelke ennek az ártatlan élőlénynek, a világ alapjai és elvei szerint, létre sem kellett volna, hogy jöjjön. De látva és hallva Ezaras együttérzését a baba iránt, jobbnak látom nem megformálni ezeket a szavakat a fülének. A szobára csend telepszik, én pedig visszatérek a kutatáshoz, és fél szemmel sandítva a férfira látom, hogy ő is így tesz. Csak a második könyvet emelem le a kupacról, és tele van kísérleti anyagokkal, vajon mi lehet a többiben? A tekercsekben melyek a polcokon roskadoznak vastag portakaró alatt? Fél év se lenne elegendő rá, hogy mindent tüzetesen átvizsgáljunk. De szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségükre, a könyvben, amelyet most lapozok fel, találunk egy nevet, amely talán több válasszal tud segíteni, mint azt valaha is gondoltuk volna. A szavak kiszöknek a tüdőm, lelkem mélyéről. Amint a férfi a közelembe ér, még mindig résnyire elnyílt ajkakkal fordítom felé a könyvet, hogy ő is megtapasztalhassa, átélje azt a döbbenetet, mint amit én az előbb. – Nem hiszem, bár a lehető legkönnyebb útvonal ha őt magát megkérdezzük. Jelenlegi helyzetben a legjobb tudásom arra mutat, hogy ő az egyetlen, aki ezek után választ tudna nyújtani, mégha nem is az összes általunk megfogalmazott kérdésre. Hátrébb húzódom, hogy könnyedén el tudja venni a könyvet az asztalról, aztán jobbnak látom átadni a helyem a számára. Felhúzódzkodom a székről, és összekulcsolt karokkal kezdem róni az apró köröket a háta mögött. - Ha tudja magáról mindezt – mutatok egy tenyérrel körbe a szobában, hogy végül az ujjaim a tartály felé nyúljanak – akkor teljesen mindegy. Sőt, ő az egyetlen, aki válaszokat tudna nekünk adni. – Mindkét kezemmel görcsösen kezdem masszírozni a halántékomat, majd néhány másodperc elteltével, hanyagul zuhannak le magam mellé a karjaim. – Muszáj beszélnünk vele. Ez már rajtunk is túlmutat.
Apró biccentéssel köszönöm meg Thora figyelmességét, és bár az érzékeimet felborzolja az idő közben a padlóra hulló könyv hangja, az érdeklődésemet jobban leköti a tartály és amannak tartalma. Éppen csak megérintem az ujjbegyeimmel az üveget, amelynek hűvös tapintata baljóslatú némasággal regél a bent nyugvó gyermek sorsáról. Bizonyosságot mégis a leány szavai adnak, amelyek minden jel és feltételezés dacára váratlan fájdalommal marnak az elevenembe. A homlokomat ráncolva és az ujjaimat a hátam mögött összekulcsolva lépek odébb az asztalok gúzsából, és amíg Thorát hallgatom, tovább nézelődök a helyiségben. Különféle eszközök sorakoznak az egyik nyitott szekrény polcain, amelyek a múlt őrzőiként, a napló eleven billogjaiként nyugszanak rendezett sorban. Fogók, üvegcsék, csészék, kisebb-nagyobb szikék, szerveket ringató tartályok és látványra beazonosíthatatlan folyadékok, porok kapják meg a tekintetemet, legalábbis, amíg a kísérlet utolsó akkordjaihoz nem ér a leány. - Vajon mindez egyedül Inorim kreálmánya, vagy efféle kutatások álltak a szövetségük középpontjában? - teszem fel a félig-meddig költői kérdésemet, ismét a középütt elhelyezkedő tartály felé lépdelve. - Úgy lenne helyes, ha végső nyugalomra helyeznénk – pillantok fel a zöldellésben fürdő, szemeit soha fel nem nyitó csecsemőre, igaz, a meglátásom ellenére nem sietek rögvest a szándékomnak eleget tenni. Helyette magam is a könyvekhez fordulok, felemelve egy tetszőleges kötetet, amelyet fellapozva az előbbihez hasonló feljegyzésekre lelek. Megannyi sikertelen, az istenek hatalmát próbáló kísérlet leírása… Minél több szám gördül a szemeim elé, annál mélyebbre kapaszkodik bennem a sötétség és az elborzadás érzete, így eleinte fel sem kapom a fejemet Thora csöndes megszólalására. Pusztán akkor emelem fel a szemeimet a lapokról, miként az eddig a kezei között nyugvó napló halk puffanással hullik vissza a társainak tetejére. Összevont szemöldökökkel méricskélem a leány döbbent ábrázatát, majd közelebb araszolva hozzá, magam is belenézek a feljegyzésekbe. Kutatni pedig igazán nem kell az elhűlése tárgya után, hisz egyetlen név kunkorodik a lap tetején, a napnál is világosabban. - Nem lehet… - suttogom magam elé, osztozva egykori tanítványom megrökönyödésén. Ezer meg egy gondolat cikázik végig az elmémben a ráismerést követően, noha a feltörekvő kérdéseimre kizárólag Inorim vagy ez a barlang adhat feleletet. Mégsem tudom megállni, hogy ne osszam meg őket az egyetlen lélekkel, akivel közös a döbbenetünk. - Inorim volna az apja? Vajon sejtett valamit Liam? - az eddig a kezeim között tartott kötetet léhán visszaejtem az asztalra, hogy ezúttal én vehessem kézbe a Thora által felfedezett naplót. Sietősen lapozok benne vissza, igyekezve információkra lelni arról, kiből és miből sarjadt a Máguslak várományosa, s egyáltalán, akad-e bármi ismérve, ami a többi varázstudó, netán ember, keverék fölé emeli? - Erről senki sem tudhat, Thora – elkomorodva tekintek vissza rá a betűk sokaságából, csapongva zakatoló gondolataim között. - Úgy gondolom, még Liam sem.
Deedra Gindrian Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Dec. 11, 2022 4:22 am
Az Eltemetett Titok
Az asztalok teljes zárt kört alkotnak a piedesztrál körül, ellenben látva Ezarast, hogy közelebb is megszeretné magának nézni a tartályt és az abban fodrozódó gyermek testét, megfogom az egyik asztal szélét és arrébb húzom, hogy odaférhessen. Ahogy odébb rántom az asztal sarkát, a rajta pihenő könyvkupac tetején himbálódzó könyv hatalmas csattanással a földre hullik, én pedig rögtön utána kapok, és érdeklődve belepillantok. A lap tetejét egy számmal és egy szóval látták el, s míg a számot kitudtam venni, a szöveget nem sikerül olyan sötét van az asztal mögött. A könyvvel a kezemben sétálok az íróasztal túloldalára, és teszem le azt a tetejére. Az egyik gyertyát közelebb húzom a szétnyitott könyv mellé, és az általa adott halvány fényével próbálom megfejteni annak tartalmát. Félek, hogy minden dokumentum azon furcsa nyelven íródott, amelyet csak Inorim és tanítványa, Liam ismer, de a szemöldököm rögvest a magasba szökik mialatt rájövök, hogy bizony a közös nyelven vetették papírra, és ezen szövegeket könnyedén el tudom olvasni. Először lassan lapozok, kutatva a bűvös szám után, és meglepően lapozok tovább a nála még annál is nagyobb számokra. - Sosem élt – felelek tömören Ezarasnak halvány szomorúsággal a hangomban, miután gyorsan visszalapozok a megfelelő részhez a könyvbe és átfutom a tekintetemmel a szöveget.
„45. kísérlet.
995. Újrakezdés hava 2. Új ötlet, újabb próbálkozás. Talán majd most. A csészében az adagok elhelyezve, közvetlen napfénytől elzárva. Újabb türelmi időszak. (…) 995. Újrakezdés hava 18. Megannyi próbálkozás után, először sikerült alakot formálni a gyermeknek. A valós kifejlődés töredék ideje alatt érte el a végleges kinézetét, mely talán a lehető leginkább hasonlít egy igazi kisdedre.
995. Újrakezdés hava 21. Egyáltalán nem lélegzik. Az autopszia bár sikeresnek bizonyult, és megtaláltam minden szervét a testüregében ami kell egy élethez, az istenekre sem jövök rá, hogy mégis mit ronthattam el. Vajon eszéhez tért akár egy másodperc erejéig? Vagy a lelke már nem is próbálkozott a felszínre törni?
995. Újrakezdés hava 22. A tervhez eddig ő állt a legközelebb. Lehet, hogy szörnyű amit teszek, de tudósként muszáj. A labor közepén így mindig emlékeztetni fog, hogy a jó úton haladhassak. Talán kevesebb Mainsain legközelebb? Vagy a perae mérget nem kellene ennyire bátortalanul kezelnem?”
Halkan olvasom fel a sorokat, mintha attól tartanék, hogy a tartályban békésen szunnyadó gyermek bármikor is felébredhetne. Pedig a kísérleti napló alapján már több, mint huszonöt éve, hogy nem kelt fel. És sosem kelt. Fájdalmasan görnyedek az asztal fölé a karjaimmal támaszkodva, amit gyorsan megunok, és a másik asztalnál ácsingoló széket a fenekem alá húzom, hogy kényelmesen elhelyezkedjek. A könyv láthatólag egy többkötetes napló, mert a kísérleti számláló a huszonkettessel kezdődött. Folyamatosan lapozok, a könyv a hatvanharmadik kísérletnél áll meg, ugyancsak vereséggel, viszont a dátum még sehol nincs jelenhez. Összecsukom a könyvet, félretolom, és magamhoz veszem az előttem álló kupac következ elemét. A közepén nyitom szét, de csak üres lapok várnak. Két ujjam közé csípve a bal oldalát, lassan haladva pergetem vissza a lapokat egészen a harmadik oldalig, ahová az utolsó bekezdés íródott. A dátum az 1000-es évek elejére mutat, és a kilencvennegyedik kísérletet tartalmazza. De ezek szavak átvannak firkálva, mellé pedig hetykén vetették az átnevezett címét, mintha valakinek sietősen kellett megírnia a naplót. - Az istenekre – szökik ki az ajkaim közül félhangosan. Az ujjaim között megremegnek a lapok, jobbnak látom elengedni őket. Félelemmel kevert izgatottsággal pillantok fel a lapokból egyenesen Ezarasra. Nem szólalok meg, csak résnyire elnyílt ajkakkal meredek a férfira. Nem is tudnék, de ha a férfi közelebb lép a nyitott naplóhoz az alábbi látvány kerül a szeme elé.
Kósza momentum, míg pillantásommal az elrebbenő madárnak adózom, utána azonban megérezve Thora tekintetét, visszafordítom rá a szemeimet. Töprengésre ad okot a vérének sikere, s csöndes megjegyzéséből úgy ítélem, a kifejezett egyszerűséggel bíró felvetés éppen annyira kerüli a józan meggyőződését, mint az enyémet – mégis könnyebb lenne bízni benne, hisz nem vetne fel újabb kérdéseket, rejtélyeket. A koncentrációnkkal mindenesetre a jelennek szükséges adóznunk, és az elébbünk idéződő portálnak, amelynek lágyan fodrozó felülete messze elkerüli a mágia általános jellemzőit. - A kíváncsiság nagy úr, amit olykor bölcsebb leküzdeni… De én sem gondolom, hogy ennek itt lenne az alkalma – biccentek, osztozkodva a tudás iránti vágyával. Ugyanakkor nem sietek előre, hagyom, hogy bátorságát gyűjtve ismerkedjen a számára végkép szokatlan felülettel, ami a leány érintésére ismét különös viselkedést tanúsít. Mintha óvatosan érte nyúlna, próbálná kézen fogni, hogy átvezethesse a túloldalra… S mire felocsúdhatnék az álmélkodásból, Thora szinte rögvest enged a kapu csábításának. Mély sóhajjal és újfent feléledő aggodalommal sietek utána, azon a ponton nem tartva többé attól, miféle csapda várhat minket odaát. Meglehet, alig pár órája már nem a tanítványom, de ettől függetlenül felelősséggel tartozom érte; tanácsosként és egyszerű emberként egyaránt. Valószerűtlen, miféle könnyedséggel vet ki magából az átjáró, ami inkább kellemes melegséggel, semmint a szokásos hűvössel és gerincbizsergető érzettel tölt el. Ám jól tudom, temérdek alkalommal vált már igazsággá a mondás; túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Összevont szemöldökökkel pillantok hátra, még egyszer szemrevételezve a portált, de miként semmi egyéb érdekességet nem fedezek fel rajta, körbefuttatom a tekintetemet az érkezési helyünkön. Egy barlang, amelynek falairól apró cseppekben gyűlik a víz a padlón elnyúló, kristálytiszta tócsákban. Zöldellő növények, lágyan alákapaszkodó liánok kúsznak befelé a terem magasán tátongó vájatból, akárha a titkok gyomrába kívánnának betekintést nyerni. A rejtelmet azonban nappal Árë, éjjel pedig Isilmë őrzi. Kíváncsi lennék, hol is lehetünk pontosan… Alorában? Talán Nulport félreeső, természetközeli részeinek egyikén? Vagy valahol, ahol még egyikünk sem járt soha? Jelenleg minderre nem kaphatunk választ, de az kétségtelen, hogy sokat járt ide Inorim. Nyilvánvaló, hogy nem a Máguslak volt a fő bázisa, hanem ez a magányos barlang, ahova összegyűjtötte érdeklődésének és tudományának minden aspektusát. Thora mögött haladva lépdelek beljebb, kíváncsian fürkészve a könyvespolcok tartalmát, viszont nem telik sok időbe, hogy az én tekintetemet is megkapja a középütt nyugvó szerkezet, és amannak tartalma. - A Fényre… - lehelem magam elé elhalóan, nem torpanva meg a leány mellett. Kimért léptekkel, de közelebb sétálok a kreálmányhoz; fémhez és hús-vérhez egyaránt. Egyszerre érzek lenyűgözöttséget és teljes elborzadást a felismerés okán; Inorim nem puszta elméleteket gyártott az utódlásukról, hanem gyakorlatba is ültette a vágyálmát. De vajon miért nem egy anya méhében fejlődik ez a gyermek egy rideg tartály helyett? - Nem meglepő, hogy nem kívánt ebbe akárkit beavatni… Vajon még él? - amennyiben az asztalok engedik, megkísérlek egészen közel kerülni az üvegezett szerkezethez, alaposabban felmérve annak tartalmát. Ha netán arra utaló jeleket tapasztalnék, miszerint a csecsemő még nem hagyta hátra a földi világot, ösztönösen kutatni kezdek a tartály felnyitása után, hisz nem gondolom, hogy egy kifejlett gyermeknek a zöld folyadékban volna a helye. Viszont, ha már nyilvánvalóan nem tudunk érte mit tenni, a mellkasomban visszatartott sóhajjal fordulok az asztalok, polcok felé, igyekezve megismerni Inorim kutatásának a részleteit.
Thora Haleye Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Vas. Okt. 30, 2022 8:30 pm
Az Eltemetett Titok
- Alapjában véve nem biztos – fedem fel az én meglátásaimat Ezarasnak. – Én úgy lennék vele, hogy ha még van élő tag, akkor ám legyen, jusson el ő is ide, hiszen együtt kezdtünk bele. De ha mindenki meghalt, aki valószínűleg nincs több lélek, aki tovább vinné a munkámat, így haljon el velem, velünk az egész – egy picit megcsúsztatom a kezem a falon, amitől egy adagnyi száradt festék halkan hullik le a földre a lábaim elé. – Az, hogy Liam ismeri a titkos nyelvet, inkább gondolnék arra, hogy ezzel könnyedén tudtak diskurálni olyan dolgokról, amik mások fülének nem kellett hallhatóvá válnia. De megmondom őszintén… nem tudom – rázom meg alig láthatóan a fejem. A „miért” kérdésekből temérdek van, válasz rá, Inorim halála után meg végképp, aligha. Lesznek dolgok, amikre már nem találunk választ, és lesznek olyanok is, amik úgy bukkannak fel, ahogyan haladunk előre a rejtvények labirintusában.
Erősen szorítom a tenyeremet az ép kezemmel. Szokásosan hű vagyok magamhoz és bénázok el olyan egyszerű dolgokat, minthogy elveszem a kezem a falról. Mindig megtudom lepni magam újra és újra. – Ez egy nagyon jó kérdés – teszem fel én is hangosan. A válasz pedig nem marad hátra, mert a boltív szövegének felizzása tesz róla. Az eddig rajzolt kapunak a látványa a szemünk láttára elevenedik meg hangos zörejjel és a kőzúdúláshoz hasonló hangokkal, és az eddig egyszerű boltívből egy gyönyörűen megmunkált, díszes kapu áll fel előttünk szinte darabijairól építve meg magát. Mikor a körítés elkészül, és az utolsó kis kődarab is a helyére kerül, a kapu belseje szikrázó aranyban kezd fodrozódni, és hirtelen a túloldaláról egy madár reppen át a termünkbe, és amilyen gyorsan jön úgyis repül tova tőlünk szinte menekülve. Ezaras tekintetét keresem, mintha ő meg tudná nekem adni a bennem kialakult kérdéseket. – Talán mégis elég volt egy bármilyen varázsló vére – mondom halkan, de mélyen legbelül mardos az érzés, hogy valami nem stimmel ezzel. Miért szenvedett volna ezekkel a fejtörőkkel ennyit Inorim, ha elég voltam én is a kapu kinyitásához? Valami nem áll össze. S bár erre a kérdésre most azonnal nem hiszem, hogy választ kapok, ki tudja miket kapunk meg odaát. Bármi lesz is, mindenképp ki kell derítenünk, immáron nincs visszaút. - Most már én is a véremet adtam ehhez – pillantok rá újra Ezarasra, majd a boltívre. – Tudni akarom mi van a túloldalt. Közelebb lépek az örvénylő kapuhoz, de még nem érzem a bátorságot, hogy át is menjek. Először csak az ép kezemet emelem fel, és a fodrozódó hullámok tetejét simítgatom. Hűvös érzetet kelt, és szinte magába akar zárni, úgy vonzza a bőrömet. Vajon mit találunk odaát? Újabb és újabb rejtvényeket, melyek feltárásra várnak, vagy elérkeztünk az út végéhez, és minden amit keresünk már csak egy lépésre választ el minket? Azzal, hogy én nyitottam ki a kaput, még több kérdést hagy maga után, és ha nem is osztom meg Ezarassal a felbukkanó érzéseimet és kérdéseimet ebből fakadóan, reménykedem, hogy Inorim titkával ez a titok is megválaszolásra kerül a portál másik oldalán. - Én kezdem – mondom ki hirtelen, és meg sem várva Ezaras bárminemű aggodalomfoszlányát, vagy épp akadékoskodását, egyszerű mozdulattal vágódom bele az örvénybe, és hagyom, hogy teljesen bekebelezzen. Ha hosszú perceket is töltök a kapuban, egyáltalán nem érezhető számomra. A másodperc töredéke alatt egyik helyről a másikra csapódom, még meg is lepődök, hogy a teleport kristály okozta érzések és gyomorgörcs most egyáltalán nem vonnak uralmuk alá. Hogy mit vártam a túloldaltól? Tulajdonképpen semmit, de az előttem felbukkanó látványért már most megérte megkockáztatni ezt a veszélyesnek tűnő átlépést. A természet által épített falakból ítélve egy barlangba csöppentem. A plafonon megannyi növény és inda csüng, és a kör alakú terem teljes közepén egy lyuk tátong a plafonon, ahonnan most a hold és megannyi csillag fénye süt be. Ahogy a tekintetemet gyorsan körbefuttattam, az egyetlen be- és kijárata a helynek az a portálablak amit most használtam, a fal mentén ugyanis számos polc és szekrény pihen, tele és tele összetekert pergamenekkel, tetejükön pedig néhány madárka ébredezett az ismeretlen érkezésére. Ám ami leginkább vonzza az ember szemeit, a középen roskadozó asztalok, melyek szabálytalan kört alkotnak egy sosem látott szerkezet körül. Közelebb kell, hogy lépjek, mert nem hiszem el, amit látok. A szerkezet egy piedesztálon ülő legalább egy méteres tartály, belőle egyetlen cső vezet ki, amely elfut mellette, le az asztalok alá, és eltűnik a padlózatban. Az asztal szélén álló gyertyák világítják meg a benne fodrozódó zöldes folyadékot, és az abban lebegő, szinte valóságos, most született csecsemő mezítelen alakját. Érzem, hogy az undortól és illetődöttségtől elnyílnak az ajkaim. A tartály egy kiágaskodó szegén egy címke lóg, melyet még ebből a távból is eltudok olvasni. „45. kísérlet”.
Thora minden érzését, aminek hangot ad, a magaménak is tudhatom, hiszen lételemem a megoldásért kutakodni, pontosabban azt megkaparintani. Persze a türelmet nem tagadom meg sem magamtól, sem az előttünk álló problémától, viszont a körülményeink cseppet sem ideálisak egy furmányos koponya kibogozására. Meglehet, egy fél lépés hátra, egy nap pihenő összerendezné az elménket, s olyasmire láthatnánk rá, amire most képtelenek vagyunk, de nem csupán a barna fürtös az, aki úgy érzi, nincs vesztegetni való időnk. Valamit működésbe hoztunk, ha itt és most visszafordulunk, talán elvágnánk az egyetlen lehetőségünket a tisztábban látásra. A kínzó percek elcsendesedését azonban rögvest felélénkíti Liam üzenete, ami bár túl sok információt és konkrétumot nem tartalmaz, de legalább megerősít a korábbi feltételezésemben a vérrel kapcsolatosan. - Ez áll itt – bólintok elbizonytalanodott visszakérdezésére, miközben elrugaszkodva az asztaltól, lassacskán mellé sétálok. Homlokráncolva mérem végig újfent a sík dimenzióban nyugvó boltívet, továbbá a cirádás feliratot, hallgatva Thora további felvetéseit. - Hmm… Egyetértenék, ha nem vezetett volna el idáig ennyi nyom. Ha nem lenne minden tette Inorimnak célzó jellegű, meglehet, én sem vesződnék a próbálkozással. Ám a helyében fáradoztál volna ennyi jellel, utalással és körülményeskedéssel, amennyiben nem remélnéd valakitől a titkod felfedését? - tekintek vissza rá. - Persze feltételezhette volna, hogy egy még élő tag jut el ide, de lássuk be, ennyit kérkedni a zsenialitásával nem a bizonytalan jövőre lett bízva. Előrelátóbb volt ennél. Gondolj csak arra, Liammel is megosztotta a titkos nyelvét – magyarázom, ismét felemelve a pillantásomat a szövegre, noha a töprengéssel ez alkalommal sem leszünk előrébb. Választ egyedül a tettek és a próbálkozásaink nyújthatnak, ezért elhatározom, hogy a tenyerem épségét áldozva – éltemben nem először –, fejet hajtok a megérzéseimnek. - Reméltem, nem szükséges kockáztatnom a fertőt – szusszanok fel megadással. Való igaz, a befelé vezető úthoz mellékelt tüske elég hegyes egy szúráshoz, valamiért mégis úgy érzem, ennél több vérre lesz szükség az ajtó vagy átjáró megnyitásához. Megindulok hát a terem túlsó vége felé, bár félúton sem járok, amikor megakaszt Thora szitkozódása. - Minden rendben? - pillantok rá vissza, ugyanakkor csekély aggodalmam könnyeden szökken tova a tekintetemmel egyetemben, mihelyt a boltív éke vörösen felizzik. - Mi történt? - lépek vissza mellé egészen zavarodottan, de látva vérző tenyerét, hamarost választ kapok a kérdésemre. Állíthatnám, hogy arra már kevéssé, miként lehetett kulcs a vére, ám a lehetőségek tárháza ebben az esetben rendkívül véges. Vagy bármely mágus életerejével megelégedett Inorim, vagy, ami észszerűbb, egy alapítótag vérvonalát követelte a titkához. Néhány kitartott momentumig eltöprengőn méregetem Thorát, viszont a feltételezhetően a fal túloldalról felmorajló zaj magára vonja megfeszült figyelmemet. Ösztönösen emelem a leány elé a karomat, mintha megvédhetném attól, ha netán ránk omlana a terem, vagy vajmi baljóslatú csapódna felénk a boltív túloldaláról, mindazonáltal bízom benne, a vén mágus nem holmi végzetes csapdát hagyott ránk örökségül. Az eddig a fal síkjában nyugvó átjáró kavicsokról kavicsokra, kövekről kövekre nyújtózik kifelé, türelemmel domborítva valódi alakját, mélységét és pompáját. Két oldala lekerekített, akárha oszlopok volnának, amelyek felső harmadában vajmiféle pikkelyes mintázat pihen. Csak azt követően, hogy abbamarad a rengés, a zaj, a port felverő mocorgása a képződménynek, jöhetünk rá, hogy azok tulajdonképpen tollaknak készültek, ugyanis végszóként leválva az oszlopokról, egy-egy szárny csapódik ki oldalvást. Ezzel szinkronban fénylik fel az átjáró tulajdonképpeni egésze, szikrázóan tündöklő, aranyszín jelenséget tárva elénk, amelynek fodrozódását apró, bugyborékoló hangok kísérik. Túloldaláról hirtelen egy aprócska madár érkezik közénk, aki rögvest behatárolva az alagút és a terem szellőző rendszerét, el is tűnik a szemünk elől. - Úgy vélem, odaát várnak minket a válaszok – jelentem ki, noha meglehet, nem szívesen lépek át egy számomra teljesen ismeretlen vidékre. Ellenben, ha Thora sem most kíván visszafordulni, hát vele együtt veszek el a sejtelmes örvénylésben.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Okt. 27, 2022 8:44 pm
Az Eltemetett Titok
Tüzetesen, centiként haladok a falon a tekintetemmel, keresve bármiféle nem oda illőt. – Bármennyire is szomorú, de nem. – Sóhajtok fel, és a homlokommal nekitámasztom magam a falnak. Egy hangos nyögéssel jelzem, hogy bizony megint zsákutcába futottunk, és ha Liam mégsem tud nekünk segíteni, akkor véget ér a kalandunk mára. Nem tudom meddig állok ebben a pózban. Érzem, ahogy Ezaras szavai a fülembe kúsznak, de válaszolni nem tudok rájuk. Olyan jó lenne azt mondani, hogy Ezaras ezt is tudja, mint megannyi más dolgot, és csak játszadozik velünk, és ez megint egy újabb játék, amivel türelemre tanít, de nem. Ez a valóság, mi itt vagyunk a föld alatt a mélyben, senki sem tudja hol, és várunk. Hogy mire, magam sem tudom a választ pontosan. Lehunyt szemem azonnal pattannak is fel, amikor a férfi bejelenti a válaszlevél visszaérkezését. Nem merek hátra fordulni, tartom a pózt, amiben már percek óta állok. Majd akkor érdemlegesnek tartom a megmozdulást, ha valami olyasmi íródik benne, hogy ezt és ezt csináljátok meg, és vigyázzatok a fejetekre, mert itt is szűk lesz az alagút odaát. Mindkét kezem a falra tapasztva, sandán fordítva oldalra a fejem hallgatom amint Ezaras felolvassa a levelet. Hihetetlen. Inorim képes volt saját kútfőből egy cirádás nyelvet létrehozni, csak azért, hogy biztonságba tudhassa a kísérleteit és azok eredményeit. Most már ha belepusztulok is megakarom tudni mi van a boltív túloldalán. Mi az a hatalmas titok, kísérlet és félelem, ami erre késztette őt? Mégis mivel foglalatoskodott az Ezüst Hajnal társaság, hogy ekkora védelmet állítottak fel? - Alapító vére? – ráncolom össze a homlokomat a fordításra, amitől apró barázdák gömbölyödnek fel a bőrömön. Már megint a vérrel kapcsolatos. Ekkora ereje lenne a vérnek, hogy mindent is ezzel zárnak le? Lopva pillantok fel a férfira, akivel egy másodperc erejéig találkozik a tekintetünk. Vajon ő sejti, mi áll minden mögött? Vagy ő is ugyan olyan tudatlan ebben, mint én? Félőn pillantok vissza a falra, és olvasom el újra magamban a sort. „Hulljon a vére az alapítónak, hogy záramnak kulcsa legyen.” Kezdem úgy érezni, hogy talán mégsem lenne jó ötlet ennyire belemerülni. Ki tudja mit fogunk odaát találni, lehet olyanba nyúlunk bele figyelmeztetés nélkül, amire legrémesebb álmainkban se gondolnánk. - Gondolja, hogy elég az alapító vérvonala is? – kérdezek vissza rögtön, a szövegről le sem véve a szemem. – Mármint, a fordítás szerint az alapító vére kell hulljon, nem a családjának. Mi van, ha sosem fogjuk tudni kinyitni, mert minden alapító már rég meghalt? – lehajtom a fejem gondolkodás közben. – Talán ez is végleges védelem. Ha mindegyik meghal, soha nem nyitható fel a zár. – A gondolataim hangosan csúsznak ki az ajkaimon, elfeledve a kérdésről, amit ezután tett fel Ezaras. Kell egy pár másodperc mire észhez kapok, és csak ezután válaszolok. - A terem túlsó végében mintha láttam volna egy apró levélnyitó kést. De ha kimegy az ajtó elé megint beleakasztani az ujját abba az izébe, szerintem könnyedén kiserken tőle újra a vére – felelés közben lecsúsztatom a kezem a falról amolyan feladásképpen. Hiába nézem távolról, messziről, tapogatva, ezen a kapun bizony át nem megyünk a megoldás hiányában. Viszont ahogy végigszántom a tenyeremet a koszos felületen, a kezemhez kapok szitkozódva. A falon kiálló festékmaradványok egyike túlságosan kiáll a falból, és oly élesre száradt, hogy könnyedén felsérti a bőröm felső rétegét, aminek következtében a kézcsúsztatás közben egy jókora, ocsmány vércsíkot kenek fel oldalirányba. A fél centis vágást rögtön a számhoz emelem, és a nyálammal próbálom enyhíteni a kezdődő csípés érzését. – Csak is én lehetek ekkora szerencsétlen – motyogom az orrom alatt, miközben hátrálni kezdek a faltól, de a lábaim megmerevednek. A véres tenyerem kicsusszan a lassan eltátó ajkaim közül, úgy bámulom a szemben lévő boltívet, amit másodpercekig csak a vér csúnya össze—visszasága rútít el, azonban egy adott pillanat hevében a boltív foszforeszkáló szövege élesen, és vörösen felizzik, a fal túloldaláról pedig olyan hang érkezik a szobába mintha megannyi kőszikla akarna maga alá temetni egy egész bányarendszert.
- Véleményem szerint, aki ennyi körmönfontságot vet be a titkai megőrzésének érdekében, egyetlen mozzanatot sem áldozna az egyszerűségre. Noha sokkal előrébb akkor sem vagyunk, ha ez így is van – jegyzem meg, csípőmet az asztalnak döntve, miközben Thorát figyelve töprengek a lehetséges megoldásokon. Ki tudja, mennyi időt fog felölelni Liam válasza, bár, ha igaza van nyomozó-társamnak, és éppen annyira tettre készen várja, hogy kiderítse a mestere halálának körülményeit, mint mi, akkor nem fogja bőséggel mérni a perceket, amiket a levelére szán. - Látsz bármi különlegeset? - kíváncsiskodok, ez alkalommal nem sietve mellé, hogy magam is felmérjem a fal részleteit. Ennyi idő után megbízom Thora körültekintésében és ítélőképességében, s amennyiben azt mondja, az égvilágon nincs semmi nyom, ami kimozdíthatna bennünket az egy helyben toporgásunkból, hiszek neki. - Van ráció abban, amit mondasz. Bízhatott abban, ha valaha ki is derül a titka, az kizárólag olyan kezekbe kerül, amely vagy amelyek méltóak a megismerésére – apró bólintással értek egyet vele, hiszen mindent összevetve ennél biztosabb lábakon álló feltételezést aligha lehetne megfogalmazni. Meglehet, ahogyan annak idején a szövetségükben, ezúttal is azt várja Inorim, hogy örököseikként összedolgozzunk, újdonsült fényt adva az Ezüst Hajnalnak. Ugyanakkor a végletekig ellehetetlenítve a munkásságának megismerését, ugyanis elég lett volna egyikünknek azt mondani, hogy nem hajlandó kockáztatni az életét, karrierjét, s akkor bizony örök homály fedné a halálának rejtelmeit. Effajta gondolatok között merengve, és tovább figyelve Thora kutakodását, kapja meg egy kis idő elteltével a tekintetemet egy levél, amely lágy mozdulatokkal hullik éppen a karjaim közé. Vagyis szeretne, de még azelőtt az ujjaim közé veszem a levegőben. Nem szólok a leánynak, elsősorban, mert a kíváncsiságom nagyobb annál, minthogy megvárjam a mellém érkezését. Sebtében átfutom a szemeimmel a sorokat, és csak ezt követően szólalok meg. - Megérkezett Liam válasza – jelentem ki, magamhoz irányítva a koncentrációját, majd megköszörülve a torkomat, belekezdek a felolvasásába. - „Azildor mester! Nem tudom, hol találta ezt a szöveget, de semmi kétségem afelől, hogy Inorim egyik titkát fedezhette fel. A nyelv, amit most lemásolt nekem, ő találta ki, amolyan titkosnyelvként. Az évek során engem is megtanított, így, ha baj volt, vagy akár olyan szöveget rótt le a papírra, amit nem akart, hogy más is olvasni tudja, ezen a kitalált nyelven vetette pergamenre. Kérem, ha bármit megtud, vagy kideríti a szöveg titkát, keressen fel. Tudnom kell, miért történt ez vele” – szóról szóra idézem meg Liam papírra vetett gondolatait, nem kurtítva sehol sem a levél tartalmán. - A fordítást is mellékelte – tekintek fel egy röpke szekundumra Thorára. - „Hulljon a vére az alapítónak, hogy záramnak kulcsa legyen.” Liam. Vér… Megint csak felkeresem egykori tanítványom pillantását, némán tudatva vele, Inorim valóban nem fukarkodott a ravaszságával. Ellenben… - Nem ismerem a szövetségük alapítóit, feltéve, ha rájuk céloz. Bár lehet egyszerűbb az eset, és elég egy mágus, valamelyik meghatározott ágból – rugaszkodok el az asztalról, szabad kezemmel sokadjára is megvakarászva a szakállamat. - Az sem kizárt, hogy atyám is részt vett a megalapításban, elvégre szűkös egylet voltak. Akad nálad bármi, amivel megvághatom a tenyerem? - vonom fel leheletnyire a szemöldökeimet. Bizton találnánk valamit a helyiségben is, ám azoknak tisztaságában és élességében kevéssé bíznék.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Okt. 27, 2022 5:40 pm
Az Eltemetett Titok
A másolást megpróbálom a lehető leghitelesebben elvégezni, s mielőtt Liam furcsán nézne, hogy semmilyen körítő üzenet nélkül kap egy keszekusza mintasort, néhány szót is felfirkantok a szöveg köré ahová csak bírok, és aláírásként Ezarast adom meg. Elvégre, hihetőbbnek tűnik, hogy ő maga kutakodik minden után, mintsem én nem tudok nyugton a fenekemen maradni. Tudván, hogy sem én, sem Ezaras nem rendelkezik olyan varázstudással, amivel a semmiből lángra tudna kapni a papír, és ezzel célba érjen Inorim tanítványál a kérésem és minden nemű utolsó reményem, bíztam abban, hogy már csak a korából fakadóan megtapasztalt tudás alapján is ki tud fundálni valamit ezügyben. A fizika törvényei sose voltak az én asztalom, és lenyűgözve nézem végig Ezaras ügyködését a nagyítóval. Ki gondolná, hogy a fénynek ekkora ereje van még akár ilyen kis mennyiségben is. A férfi mindent a helyére tesz, majd kérésének eleget téve arra a pontra teszem le az üzenetet tartalmazó papírt, ahová szükséges. Először szinte fel sem fogom mit mond nekem Ezaras, mert annyira leköt a látvány miként a papír alig pár másodperces később füstölögni kezd egy adott ponton, aztán pedig a csodával határos módon lángra kap, és ezzel egyidőben, ahogy annak lennie kell, a másodperc töredéke alatt elmanifesztálódik, remélhetőleg pont Liam ölébe. S most, hogy elérkezett az újabb türelemjáték, jut eszembe Ezaras mondata. – Mire gondol? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy szimplán drámaiságra akart menni – vonok vállat, majd a mellkasom köré font karokkal lépek a boltív elé. Az ütött kopott falon semmi nincs néhány kiálló elszáradt festékrétegen és poron kívül. A boltív alakja tényleg tűnik inkább rajzoltnak, mint sem, hogy valóban ott lenne. Akár egy látomás vagy egy illúzió, úgy fekszik bele a mállott festés erezetei közé, és ha valaha sikerül feltörni a zárját, aminek talán az egyetlen lehetőségét a boltív felett húzódó szöveg rejtheti, sem tudom elképzelni, hogy mégis miként fog ez az ajtó kinyílni. Megelevenedik az ajtó, vagy egyszerűen csak egy portál nyílik a vonalak mentén közrefogott semmiben? Minden esetre, a kíváncsiság most nagyon erős bennem, és remélhetőleg Ezarasban is, hogy elég türelem legyen mindkettőnkben a történet végig járásában. - Talán pont ezért tűnt számára jó tervnek – válaszolok a férfinak ötletelgetve, teljesen háttal állva neki, a falat mustrálva továbbra is. – A hely tökéletesen védve van minden nemű támadástól, és csak egyetlen ember tudja megfejteni, aki még maga sem tudja ennek a helynek a létezését. Így a lehető legkisebb a kockázat. Tenyeremmel simítgatni kezdem a falat, hátha van benne valami kitüremkedés vagy bármi, ami a szememnek láthatatlan volt, de a tapintás érzékére hivatkozva észreveszek valamit, ami nem oda illik. Talán ezért sem veszem észre percekkel később, hogy a semmiből előbukkan a szobában egy összehajtogatott kis levél, ami szépen lassan Ezaras karjaiba próbál belefészkelődni.
Szégyen vagy sem, nem vagyok hozzászokva az izmaim komolyabb igénybevételéhez, mégis jól esik a megfeszített agymunka után valami mást ostromolni a testemen az elmém helyett. A figyelmem kizárólag a feladatra fókuszál, ekként ha nem is hosszú időre, de meg tud pihenni a tudatom. Bár azon a tényen, hogy az előttünk manifesztálódó szöveg számomra teljességgel megfejthetetlen, nem segít az agyam tartalékolása. A homlokomat a köpenyem ujjába törölve, megadó sóhajjal mérem végig újfent a fénylő cirkalmakat, hallgatva Thora jogos meglátásait közben. - Nem olyan rég – helyesbítek némi homlokráncolással, ami inkább szól a feléledő töprengésemnek, semmint a leány feltételezésének. - Alig másfél éve, és nem tudhatjuk, mióta alapozzák Inorim munkásságának biztonságát – osztom meg vele a saját véleményemet. - Noha nem szabad elmenni a lehetőség mellett sem, hogy más a titok nyitja – ezúttal a mutató- és hüvelykujjammal dörgölöm végig a homlokomat, összeszorítva egy kósza momentumra a szemeimet. Kezdetnek az sem fér a fejembe, miért hagytak ki mindebből, ha tudták, tekintélyes, amit kockáztatnak. Jóformán a sötétben tapogatózunk, és ha nem vetődik fel bennünk, hogy okulhatunk az atyám feljegyzéseiből, még ennyit sem tudnánk. Kissé lelombozottan pillantok fel aztán rá, igaz, Liam távoltartását illetőn nem akad bennem megbánás. Mindenkinek megvannak a maga titkai, és az enyémet már így is többen ismerik, mint az a szájízemnek megfelel. - Bármikor visszatérhetünk, ha egyeztettünk vele – ajánlom fel, figyelve, amint újabb gondolat szökken szárnak soha nem nyugvó elméjének lankáin. Nem kérdezek közbe, ehelyett közelebb sétálva hozzá követem nyomon, miként ügyködik a papírral. Az ismeretlen szöveg másolása is sokat regél, ám a kérdése teszi igazán nyilvánvalóvá, miféle tervet eszelt ki. - Nem úgy, mint az elemek urai, sem úgy, mint a hétköznapi ember, ám nem veszett a fejsze nyele – bólintok, körbetekintve a helyiségben, ahol az iménti rendezkedésemkor már észrevettem egy rézszerkezetre erősített nagyítót. Mihelyt megkapja a tekintetemet, még több helyet csinálok a kőből faragott asztalon, és a közepére helyezem a ketyerét. Csupán ezt követően egyengetem a lencse túloldalára a korábban idézett fénygömböt, aminek méretén bár valamicskét csökkentek, de az intenzitását megnövelem. - Helyezd kérlek a nagyító elé a papírt. Amennyiben a számításaim helyesek, kisvártatva meg kell gyulladnia – avatom be az elképzelésembe, s ha eleget tesz a kérésemnek, a hátam mögött összekulcsolt kezekkel várakozok. - Inorim feladványa egyébiránt a vérre mutatott, és nem hiszem, hogy véletlenségből – vetem fel az idő közben felsejlő gondolatmorzsát a fényes boltív vonatkozásában. A tűz feléledése mindenesetre nem kéreti magát sokáig; eleinte halovány füst kezd felszállni a tűzlevélpapír felületéről, majd egy apró ponton lángra kapva alig másodpercekbe telik, hogy a mágikus pergamen elvesszen a szemünk elől. Néhány pillanatig merő csendben figyelem egykori helyét, mielőtt megint csak kattogni kezdenének bennem azok a bizonyos fogaskerekek. - Ha Liam valóban ismeri a nyelvet, és neki, nem pedig atyámnak szól mindez, különös, hogy éppen ide rejtette a titkait – simítok végig az arcomon, érezve, hogy ujjbegyeim alatt kisebb labdák gyúródnak a felhalmozódott porból.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Okt. 26, 2022 12:08 am
Az Eltemetett Titok
Titkon hálás vagyok Ezarasnak, hogy besegít nekem a pakolásba. Lehet, hogy most tettre készen állok fejben, az izmaim sajnos nem egyenlő egy férfierővel, legyen akár sokkal idősebbé is, és minden segítség jól jön, főképp a nagyszekrénynél. Érzem, hogy a homlokomat gyöngyöző izzadtságcseppekbe belesüpped a bútorokról felszálló por, amit megpróbálok időként egyetlen kézmozdulattal eltörölni az arcomról halvány, szürkés csíkot hagyva a bőrömön. A boltív teljes mivoltát kiszabadítva hátrébb lépek, hogy egészében láthassam, és hogy aztán megint feltörjön bennem a tehetetlen aggódás. Hiába telt órákba a rejtvény megfejtése, csak azért jutottunk tovább, hogy újabb feladványba ütközzünk, ami ráadásul nem is a mi nyelvünkön, sőt, egyik létező nyelven sem íródott. Ahogy Ezaras önmaga is bevallja, hogy hiába a rengeteg nyelv, amit ismer, és beszél is, ez ő rajta is kifog, tehetetlenül sóhajtok fel, és teszem csípőre kezeimet. - De ez Inorim műve – próbálok logikát találni a semmiben, valahogyan felvenni az egyre jobban elvesződő fonalat. – Miért írna olyan nyelven, amit csak az édesapja ismert, és maga nem, tudván azt, hogy ő már nagyon rég nincs az élők világában? – összefont karokkal a mellkasomon dőlök neki az előbb eltolt könyvespolcnak. A legnagyobb probléma, hogy egyikőnk sem tud Inorim szándékairól és indítékairól. Miért ide rejtette el? Akarta volna, hogy megtalálják, csak nem rossz kezekben, vagy egyáltalán nem akarta az egészet? Ha utóbbi, lehet, hogy csak biztonságba akarta tudni egy olyan helyen, amit évek, akár évtizedek óta nem keresnek fel, és ahová csak egyetlen ember és annak családja tudja a pontos helyzetét. Az már csak plusz, hogy ez az ember, vagyis ez a család, pontosan a közös társaságuk egyik alapítója. – Lehet, tényleg jobb lett volna Liam-et magunkkal hozni. Elvégre, ő ismerte Inorimot a legjobban – sóhajtok fel, és vele egyidőben egy talán kicsit balga ötlet jut eszembe. A tekintetemmel hamar kiszúrom a papírost az egyik kupac tetejét, ahová Ezaras lerakta a pakolás előtt, és emlékezve, hogy a csodás festmény megtalálása előtt, az egyik falnál ülő asztalkán egy tálka tele volt szórva szénmaradványokkal. Nem egy írótoll, de most megteszi. - Talán, nem is kell, hogy itt legyen velünk. - Elrugaszkodom a könyvespolctól, és útközben felkapva papírost, az asztalhoz sietek, majd felmarkolva egy adag szenet, visszatérek Ezaras mellé. Letépek a papírból egy jókora, üresen hagyott részt és serényen másolni kezdem a boltívre íródott sort. Miután végzek, Ezaras felé fordulok. – Tudna esetleg tüzet gyújtani?
A szemöldökeimet összevonva figyelem tovább a tartályban pihenő testet, s bár méltán gyanúsíthatna Thora túlzott vajszívűséggel, nem hiszem, hogy tanácsos volna az idők végtelenségéig hirdetnie Inorim lássuk be, meglehetősen elrugaszkodott vágyait és baklövéseit az odabent ringatózó kísérletnek. Akadnak titkok, amelyek kizárólag mélyre temetve helyezhetőek biztonságba, arról nem beszélve, hiába nem élt egy napot sem ez a gyermek, mély gödörbe vetjük a lelkünket, ha mindössze különböző anyagok hűvös együtteseként tekintünk rá. 
