Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Titkok kertje - Page 3 KaDiPE5
Titkok kertje - Page 3 KaDiPE5
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!

 

 
Titkok kertje

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9 ... 16  Next
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 06, 2022 8:24 pm
Night to remember
- Én sem lennék boldog, ha legszebb álmomból vernének fel – pillantok fel kezünk összefonódásáról, vörössé vált szempárjába, melynek fényes csillogása részegít, mint a nyelven legördülő bor. Elbagatellizálni a dolgot nem szándékozom, csupán mosolyt, még soha nem hallott kacaját elő csalni a sejtelmes csendbe. próbálkozásom, mely gyenge, mint a harmat, nem hozz magával süket füleket, érdeklődéssel hallgatom minden szavát, mely újabb csillagot szül elmém univerzumába. – Miért szunnyadtak örök álomra? S miért tették? Miért bolygatták meg, egy olyan lény álmát, mely hatalmasabb volt náluk? Mit reméltek? – simítom végig orcájának bársonyát puha csókját követve, meleg billogot hagy tenyeremen. Látva a felhőket, mely lomha csigaként árnyékot húznak kobalt íriszeibe, áthidalva a kettőnk közé telepedő szakadékot lehelek puha csókot ajkára, enyhe vigaszként.
- Mindenki cselekedete latolgatásra ad okot, de úgy vélem, a döntés joga soha nem kérdés. A számára megfelelő lehetőséggel él, okukat aligha lehet megfejteni, egyedül csak azt tudja, kinek a szívében megszületik a döntés. De van, hogy halvány a határ a van miért élni és a meghalni között – osztom meg vele saját elképzelésem, hisz az vitathatatlan tény, nem vagyunk egyformák, s más és más eszmék, érzések hajtanak minden elvilágra született lényt. S hogy melyik helyes, melyik nem? Attól függ, kit kérdezünk.
- Igaz, bár én inkább a lény egyensúlyára és az erő féken tartásának módszerére gondoltam. De nem tagadható, hogy hagyni kell időt az elme regenerálódására, éppúgy szükséges etetni a szellemet, s testet egyaránt. Állok rendelkezésedre – huncut mosollyal viszonzom, csalfa dallamát. – Más csak a fantáziámra hagyatkozni, mint hallani, miként leskelődtél a nagyok dolga után. No, de akkor azt súgd meg miféle titkot nemsikerült azóta sem felfedezned vagy nem próbáltál pedig hajtott s hajt most is a kíváncsiság, de visszatartott a félsz? - érdekel életének minden egyes részlete, gondolata, beteljesült és be nem teljesült vágya, s ha már megadatott az idő, - ha csak órácskák is – mely felett nem kúsznak viharfellegek, nem kívánnám ereszteni megismerésének lehetőségét. Kedves csókját, melyet arcomra kíván hinteni, váltok lágy cirógatásra, nyelvünk könnyed táncára, ha maga is hagyja, s csak ezután vívom meg harcom láthatatlan ellenséggel. Didergését látva, térdelek mögé, átkarolva, melegítve testét. – Minden bizonnyal számomra is szórakoztatóak lennének, csupán más után kutattam, mint mesebeli hősök kalandjai – való, ami való, magam sem leltem rá az egyensúlyra, hisz mindinkább szabadulni akarok a gúzsból, s rálelni a késre, mely köteleim oldja. Hónapok leforgása alatt sok minden változott s a tőlem lehető legtöbbet megteszek, hogy az elvárásoknak megfeleljek, támaszték legyek, de nekem is megvan a saját célom. Ha bár azt sem tagadhatom, hogy ez idő alatt nem kalandozott el figyelmem a mágia irányába, s olvastam hozzátartozó legendákat. – Mindenképpen, bár abban az esetben szívesen fogadom, ha netalán másféle vizekre óhajtanál navigálni – vállára hajolva, cirógatom orrom hegyével fedetlen vállát, érzéki csókot hagyva annak dombján, völgyén, nyakán, hogy fülének puha szövetét vegyem fogaim közé. Elengedve, ahelyett, hogy visszahúzódnék, inkább füle hajlatába tapasztom szám, s tele szívott tüdőmből fújom ki a levegőt, szorosan tartva, ha szabadulni akarna. Csak a kedélyek lecsillapodása után felelek kérdésére továbbra sem eresztve. – Mindkettő, azt hiszem – vonom meg szemöldökeimet, az elgondolkodás fonalán. – Legtöbbet nekik köszönhetek valóban s egy Fero nevű veterán harcosnak, tény azonban, hogy teljesen más ismeretekre tettem szert általa. Olykor kemény megpróbáltatás a szegény negyed omladozó házai közt élni – teszek halvány utalást arra, hogy ott a sanyarúság már gyermekkorban elkezdődik. – Orell atya Are útját követi, s az ő nevében segíti s oltalmazza híveit. A templom igaz az gazdag polgárok s nemesek házai közt emelkedik a magasba, de akad egy kis kápolna a negyedben, ahol a két istenség papjai s papnői alkalmanként eljárnak tanaikat hirdetni. A gazdagok nem szívesen keverednek a pórral, de bizonyára ezzel magad is tisztában vagy – veszem magamhoz most már a bor maradékát, s nedvesítem be torkom, mielőtt folytatnám. – Volt, hogy ételt osztott a szegényeknek vagy éppen gyógyfűveket adott el, negyedéért, mint amennyiért a piacon lehetett hozzájutni. Akkoriban a húgaim még nagyon kicsik voltak s egyikük folyton betegeskedett, anyám hiába dolgozott, „apám”, amit csak lehetett mind elitta, olykor még ételre is alig futotta – indokolatlan szégyenérzet önti el lényem, s hiába tudom, hogy a tetteiért nem én vagyok a felelős, a mellkasomra nehezedő érzés ellen nem tudok mit tenni. – Füveket, azokból se a megfelelőt loptam… volna, ha nem csíp fülön, s ezt értsd szó szerint, még most is sajog, ha rágondolok – dörzsölöm meg jobb fülem, ahogy bizseregni kezd.– Fenyegetett mindennel, kéz levágással, istenek haragjával, mígnem anyám elé citált, mondanom se kell, hogy végig a fülemnél fogva húzott hazáig. A fülemet hiába nyújtotta meg, a hallásom nem lett jobb – mosolyodom el egy röpke pillanatra. – Anyám azt hiszem, sose érzett olyan szégyent, mint akkor, s talán én sem látva potyogó könnyeit. De az atya segített a húgomon látva a bajt, anyám pedig mindenképpen meg akarta a hálálni, de ulronok hiányában, az Orell atya három hónap „szolgálatban” állapította meg a fizetséget, melyet nekem kellett letölteni a rendház és a kápolna körüli munkálatokkal – néhány pillanat erejéig elkap a nosztalgia és a honvágy, anyám, s testvéreim hiánya. A gondolat, hogy most vajon mi lehet velük? S a lelkemet szurkáló érzés, hogy még én viszonylag jólétben tengődők, keresve boldogulásom s boldogságom kulcsát – melyre meglehet, már rá is leltem- ők továbbra is omladozó házfalak között élik mindennapjaikat. – Sokszor lopakodtam utána, s titkon figyeltem s volt, hogy maga vitt magával, ha végeztem. Elkápráztatott, ahogy a növényekkel bánt vagy éppen valami újat valami ismeretlent alkotott belőlük. Én meg csak kérdeztem és kérdeztem, s ő, ha kedve éppen úgy tartotta válaszolt. Ha jobban belegondolok, hasonlít hozzád – csibészes mosollyal emelem számhoz ismét a poharat s ürítem ki tartalmát. – Végülis három hónap után sem maradtak el a látogatásaim s valamiért ő maga is a pártfogása alá vett. Azt gondolom megalapozta az alkímia utáni érdeklődésemet, s a sors fintora, hogy szükségem is van rá – vonom meg hetykén a vállam, még mindig az üres pohár borfoltos oldalát figyelve. – Ő kezdett el megtanítani a betűk összekapcsolására s a szavak értelmezésére is. De ez elfogyott, ideje lenne talán visszavonulnunk, mielőtt itt ér minket a pirkadat – egyenesedek fel mögüle. Letéve a poharat az asztalra keresem, majd öltöm magamra ingem.  – Nem untatnálak a mai nap már tovább a vak öregasszonnyal, mindkettőnk számára szükség van a pihenésre. Majd egy pipafüstös éjszakán – fátyolos mosollyal nyújtom felé kezem, feltéve neki a kérdés, melytől egy újabb gördül le hamvas ajkairól. Noha, még mielőtt nekem szegezné, megremeg a mellkasom, s a sűrű csendbe a falak felerősítik halk kacajom. – Igaz, amit mondasz, némelyiktől még a valódik is visszanyelnék tüzüket – halvány félívek jelennek meg szám sarkában, s cseppet sem halványulnak meg kérdése hallatán. – Ismeretségünk az ünnepségünk napján köttettetett, hisz bizonyára emlékszel ő is ott volt, azt hiszem kifejezetten érdeklődött a sütemények iránt – ha nem ellenkezet távozásunk felsegítem rá köpenyét, s komótos mozdulatokkal nyalábolom fel a földről a takarókat, azon gondolkozva vajon akar e ennél többet tudni vagy megelégszik ennyivel. – Korai távozásom oka Káosz volt, de kegyes hangulatában találtatott és az est végére, mely már a hajnalba hajlott ismét önmagam lehettem, így visszatértem. Te más társaságában mulattad az időt, Thora pedig magányosan várta a napfelkeltét. Megkaptam tőle az elsőnek és utolsónak járó táncot. Említette, hogy mestert keres, de fel sem merült bennem, hogy rólad beszélt – folytatom végül, hisz, talán elkerülhetetlen lesz a találkozásom a lánnyal Ezaras jelenlétében. – Igazán bájos lány – tagadhatatlan a szépsége, ahogy szertelensége is. – Majd még egyszer találkoztunk, az ünnep után, mikor te a Holdtemplomhoz igyekeztél, azóta nem láttam. Nem tudtam, hogy még a falak közt van – hogyan is tudhattam volna? A sors nem fogadott kegyeibe az elmúlt hetekbe, talán azóta is vár itt valahol a gyűrű. Igaz, botorság lenne azt gondolnom, hogy egy nő hajlandó ennyit várni, főleg annak tükrében, hogy meg akart ölni.


Vendég
Vendég
Anonymous




Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 04, 2022 9:50 pm
A Night to Remember

« @Rhysand Earhgaze •  Zene: Yes, I do • credit: »
- Néhánynak csakugyan – simítom tenyeremet a kezére, mely bársonyos érintésével édesgeti bőrömet. - Azonban kevés mese születik a puszta semmi talaján. Annak idején, a nagy háborúk korszakából úgy tartják, az egykori Királyi Varázsló Rend felébresztett egy valódi sárkányt, mely hatalmas pusztítást végzett világszerte – magyarázom csöndesen, mialatt a számhoz emelem a kacsóját, és a röpke történet zárásaként csókot hintek rá. - Ha az a sárkány addig békésen szunnyadt, ki tudja, hány alussza még örök álmát áldott tudatlanságunk mellett – pillantok rá eltűnődötten, mielőtt szórakozott mosolyra görbülnének ajkaim az atyámat illető kedélyes megjegyzésére. Együttérzését viszont szelídülő vonásokkal fogadom, bár az emlékek már rendkívül távoliak. Úgy vélem, közel sem a veszteség érzete tölt el halovány bánattal, ellenben a tudat, az idő ketyegésével egyre több minden veszik a régmúltba, egyre kevesebb lesz a kapaszkodó, mely ehhez a világhoz köt, éljek is bármeddig. Olykor megingat ennek a tudata.
- Mindössze az nem mindegy, minek az oltárán ragad el. A féktelen hataloméhség nem a legszebb dolog – vetem lelkem tükreit a játékosan pattogó tűzre, mely fáradhatatlanul igyekszik melegségével elárasztani a szobát. - Nem mindegy, hogy megtanulunk járni, s gyönyörű vidékeket szelve ragad el a vesztünk, hogy a kezünkben van a lehetőség a döntésre, vagy még azelőtt legurulunk a lépcsőn, hogy tudnánk, melyik a jobb és bal lábunk – tekintek vissza rá, gyöngéd mosolyt dédelgetve a szám sarkaiban a némiképp bugyuta hasonlat végett. Nem tartom bölcs dolognak eltékozolni az életet és a mágiát a momentumnyi, kérészéltű örömök vagy elégedettség végett, hisz nem több az mint vak önzőség.
- Ebben egyetértünk, fontos megtalálni az egyensúlyt az életben, legyen szó a tanulmányokról vagy a szórakozásról – állapítom meg, majd némi sejtelemmel húzom össze a szemöldökeimet. - Reményem, sosem fog olyannyira a könyvek mellé billenni a mérlegem, hogy púpos legyek. Számítok a közbenjárásodra – mosolyodok el szélesen, játékos éllel a hangomban, s kedélyem mit sem fakul újabb kérdése hallatán. - Úgy emlékszem ifjú korom bő taglalását egy pipa társaságához kötöttem. Bár úgy vélem, gondod nem akadhat az elképzelésével, hisz a kíváncsiság ritkán ismeri határait. Tiltott tekercsek, rejtélyes szobák, a tapasztaltaknak való könyvek… s tevékenységek – jegyzem meg a fejem ingatása mellett. - Egy tudásra éhes tanonccal sohasem egyszerű az élet – somolygok az orrom alatt, és ideiglenesen ülő helyzetbe tornászva magamat hintek el egy apró csókot orcájának puhaságára. Érdeklődéssel figyelem azután válaszához mellékelt aláfestését, mely éppúgy melengeti a szívemet mint a mosolyomat. Olykor páratlan szakértelemmel kelti egy sokat megélt férfi benyomását elméjének tündöklő ragyogásával, ám pontosan annyira szeretem momentumait, mikor szertelenségének adózva sütkérezik fiatalságában.
- Ezek a történetek még mindég ott élnek benned, drága Kóborom. S ez a fontos, hisz emlékezz; ládányi ulronok és drága kelmék mellett is lehetsz szegény, mint egy kopár sivatag. Vagy azok hiányában gazdag, mint nyáron a gyümölcsös – tudatom vele ismét, elnézve, amint kisebb bánatomra magára egyengeti a nadrágját. Igaz, a hűvös engem sem kímél, így magamra húzkodom a köpenyemet takaró gyanánt. - Én magam változatlan kedvemet lelem a hasonló történetekben. Segítenek újra s újra ráeszmélni, hogy akad a világban igazság, s megannyi kincs, mely a tudásunkat gyarapíthatja, ~ s amelyért megéri élni ~ - teszem hozzá egy apró szusszanást követően. - A könyvtárban bizton fogsz lelni megannyi szájízednek kedves olvasmányt. Csupán szólj előre, ne keresselek – engedek meg magamnak csekély pimaszkodást a tapasztalataim okán; annak idején napokra képes voltam elmerülni a képzelt világok színkavalkádjában. - Szerteágazó a tudásod, s az sem titok, bölcsességed fáradhatatlanul nyűgöz le. Eltűnődésre sarkall viszont, ki öntözte mindeddig tudatod szépségét – emelem rá kíváncsisággal telt szemeimet. -  Az atya…? Orell, ha nem csal az emlékezetem a neve kapcsán, s egy vak öregasszonyt említettél korábban. Mesélj róluk, ha nem terhes – kérem, hisz szívesen hallok bármiről, ami a lényével kapcsolatos, legyen az bohó történet a gyermekkori mesékről vagy emlék azokról, akik jellemét farigcsálták fáradhatatlanul. Kitöltöm magunknak addig is a bor maradékát, s beszéde közben ráérős nyugalommal kortyolgatom el a felét, hogy aztán a másikkal ő öntözhesse meg a torkát. A kérdésére csupán ezt követően felelek.
- Visszatérve a sárkányokra, még nem láttam egyet sem, hacsak egyes fehérnépeket nem számítunk bele – horkantok fel, bár kissé szégyellem magamat ízléstelen humorom végett. - S ha már fehérnépek, nem hagy nyugodni egy újabb kérdés, egy újabb lehetséges történet két tanonc ismeretségéről, kik éppen az én oltalmam alá keveredtek – billentem oldalra érdeklődéssel a fejemet.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 03, 2022 10:03 pm
Night to remember
Puha ujjai cirógatása alatt, nem kellene néhány szárnycsapásnyi idő elmerülni újra félébrenlét szülte álomban. Elmém s lelkem testemmel egyaránt kimerült, s bár különös volt, a fáradtságtól, mely selyem lepelként borul rám, nincs erőm megretteni, értelmét keresni, túl sok mindenről esett ma éjjel szó. A noszogatás azonban nem fullad kudarcba, megadóan hajlok meg akarata előtt, s hogy bizton ne ragadjon el mellőle Iselme birodalma vele együtt mozdulok, hogy kényelmes helyzetet találjak beszélgetésünknek. Fátyollal takart tekintetem, hamar válik érdeklődővé, s elmém ingoványáról is foszlani kezd a köd, amint a bor mellé egy könyvet is magához ragadva tér vissza hozzám. – Sárkányok … azóta is sok történet szereplői, titokzatosságuk megihlete s magával ragadta a széplelkűeket – feltekintve a könyvről pillantással simítom végig arcának kellemes ívbe hajló vonásait. – Meséltek hegyekről melynek gerince egy szunnyadó sárkányé, vagy amelyik elpusztított egy egész falut, olyanról is szólt a fáma, amely hatalmas drágakövekből rakott trónuson ült, melyeket törpék csákánya vájt ki neki – somolygok a saját felderengő emlékeimen, mikor gyermekfejjel efféle meséket tátott szájjal hallgattam. – Mesék, alapjuk igen kevés lehet – vonom meg kissé vállam, bár ettől nem kevésbé érdekel élete fonalát színesítő cérnaszál. Vonásom mit sem veszít a derűből, melyet ő maga csal arcomra, puszta jelenlétével, inkább tovább bontakozik története előre haladtával. – Meglehet csupán csak azért emésztette a méreg, mert ő maga is kíváncsi volt miféle kalandot rejtenek a sorok – bazsalygok továbbra is, hisz ha igaz, hogy az alma nem esett messzebb a fától, mint amennyire hajították, úgy a szigor mögött rejtőzhetett lágy szív is. Örömtől csillogó szemeim csak akkor felhősülnek be, mikor maga kissé elkomorodik az emlékbe kúszó veszteségtől. – Sajnálom – simítom végig kézfejének puha bársonyát, együtt érzésem jeléül, még ha a keserűség oly régről tekint vissza rá. – Talán nem bánja, nehéz ellenállni annak, mely hozzánk tartozik, de legalábbis úgy hisszük – döntöm vállamra fejem, úgy engedve át neki a poharat. – S ha elragad, hát szebbet sem kívánhat magának az ember – nádszál a mosoly mely követik szavaim, hisz mit vitatnak keserű. – Nehéz megtalálni az egyensúlyt, s a módszert – eresztem talpára a poharat, melyet kényelmesen elérhet, ha úgy kívánja. – Örökkön nem görnyedhet a diák sem a szekreter felett, bújva a számára kijelölt szerzeményeket, kell némi kikapcsolódás is. Bár már így érthető, miért púpos a legtöbb élete derekát taposó mágus – mímelt elgondolkodásom nyomaként gyűrődnek homlokomon ráncok, s préselődik ajkam egyenesvonallá. – Miféle elfoglaltságnak hódoltál még, melynek következménye a száműzetés volt? – szórakozott, incselkedő vigyor telepszik meg ábrázatomon, miután a nap felfedezése legördül ajkamról a varázslók okán, s az előtt, hogy feltenné az őt érdeklő kérdést. – Hmm, fogós kérdés, hisz minden történet másról szól, nem igaz? – gondolkodok el néhány pillanatra köpenyének egymásba kapaszkodó szálait vizslatva, majd emelem vissza rá tekintetem. – Miként szólhat másról ugyanaz a történet neked és nekem is, miként a ráncokkal is nyerhetünk új értelmet ugyanabban a műben – halvány mosolyt küldök felé, mielőtt kibújnék vállvetője alól s a kandallóhoz sétálva rakok néhány fahasábot a szunnyadó tűzre. -  De gyerekként rajongtam a lovagokért, kik bátran rántottak kardot a szörnyek ellen vagy vállvetve harcoltak a csatában – suhintok a levegőbe kettőt az időközben kezembe kerülő piszkavassal s lépek ki állásomból előre döfve úgy, ahogy egyszer láttam egy ripők szókirálytól. -  Vagy éppen a vándorért, aki felfedezni indult, s megannyi kalandban volt része – eresztem csendesen le magam mellé, ránehezedve, némi komolysággal már arcomon. – Megvallom gyerekként efféle meséken nőttem fel, s könyv aligha akad kezembe, ami mégis egy se volt az enyém, talán csak egy. De csak csodálni tudtam a betűk összekapcsolódását, mint értelmezni azokat – helyezem vissza tartójába a vasat, majd magamra egyengetem nadrágom, s telepszek le újra. – S hogy most? Nem igazán kerültek kezembe efféle olvasmányok. Te találkoztál már sárkánnyal?   - kérdezem visszatérve korábbi témánkhoz.

Vendég
Vendég
Anonymous




Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 02, 2022 3:12 pm
A Night to Remember

« @Rhysand Earhgaze •  Zene: Yes, I do • credit: »
Figyelmessége, melyet türelemben fogant, kitartó momentumokban mér, előzékeny mozdulatokban, gondos simításokban s végül egy hosszas csókban a vállamon hozzásegít, hogy táncunk végén lelkem elégedett macskaként doromboljon, míg izmaim rongybabát meghazudtolva ernyedjenek a lehető legkellemesebb békességben. Mégsem kívánom elereszteni az éjszakát, csökönyös öszvér módjára kapaszkodok a valóság és a jelen szövetébe, Kóboromat is noszogatva, hogy ekként tegyen. Álmatag ábrázata szélesbíti mosolyomat, miként törődéssel kisimítom ujjaimmal a ráncokat a szemöldökeiről, körültekintően puhatolva a sérülést, melynek mostanra halovány nyoma, nem több fénylik bőrének finom selymén.
- Nem csodálkozom – billentem oldalra a fejemet a vállam irányába, libabőrösen ujjának cirógatásától a gerincemen. - Mindössze nehéz megtelni a társaságoddal – sutyorgom komiszan, s csak ezt követően tápászkodom fel az ital reményében, melynek felnyalábolása közben máson is megakad a pillantásom. A véletlen kínálta lehetőséget megragadva vonom magamhoz és tárom elé múltam egy szeletkéjét, megadva az esélyt, hogy egyik vagy másik úton lehessen tanulságos az idő vászna, melyen mostanra megfakult a színeket adó festék olajos fénye. Aprónyi mosollyal követem pillantását a borítóra, végigvezetve mutatóujjamat a cím betűinek mélyedésén, amit aranyozott mázzal tett hangsúlyossá gondos kezek munkája.
- Egy sárkányról, aki képes magára ölteni egy emberférfi vonásait, s aki történetesen beleszeret egy hercegnőbe, ki mondhatni aranyban született. A sárkány sokáig nem tudja megítélni, pusztán a vagyon vagy a szerelem köti a leányhoz, de természetesen utóbbi igazolódik – mesélem készségesen, szórakozott mosollyal a vonásaimon, ugyanis ennyi év távlatából s olvasmányával a tudatomban karcsúnak ítéltetik a kötet minősége. Mégis közel esik a szívemhez a hozzá fűződő emlékek okán. - Nevess csak, kis híján az életemet adtam érte – feddem meg játékosan, noha igen hamar elsimul az arcom és húzódik a szám széles vigyorra. - Hogyne… sosem láttam még olyan dühösnek atyámat, bizton vettem, hogy bár a tüzet túléltem, de az ő haragját nem fogom – döntöm hátra a fejemet megadással, a hasamra simítva az egyik kezemet. - Egy kis időre az anyámhoz száműzött felépülni és eltűnődni az élet mélységein – somolygok, igaz, vidámságom lassacskán melankóliává szelídül az elmémben feléledő történet okán a fiúról, akinek vehemenciája elkerülhetetlen billogként éktelenkedik a bőrömön.
- Én, ha lehet szerencsének nevezni. Sokáig nem pótolták, akkoriban alig-alig engedtek effajta köteteket a tornyok falai közé, mondván, elvonja a figyelmet a tanulmányokról. Végtére igazuk is volt – csóválom meg a fejemet. - Mire ismét felbukkant egy példány, addigra egykori társam legfeljebb a felvilágból olvashatta – osztom meg vele a múlt kevéssé derűs fordulatát. - Az lett a veszte, ami éltette. Féktelenül használta a mágiáját, sosem tanulta meg kordában tartani és elemésztette a tűz, ami addig hű társa volt – magyarázom, majd ha engedi, elemelem tőle a poharat, hogy egy mértékletes korttyal öblíthessem a torkomat. Azt követően kérés nélkül nyújtom vissza a számára a kupát. - Tehát nem fűz hozzá harag, bár ha élne, akkor se hiszem, hogy így éreznék. Bolond ifjak voltunk, nem többek – mosolyodok el újfent, eltűnődötten simítva köröket combjának puhaságára. - Téged milyen történetek hoznak lázba, drága Rhysandom? - kíváncsiskodok, mialatt a vállamnak simítom az arcomat, és akként emelem fel rá kutakodó tekintetemet, fürdőzve tökéletes vonásaiban, melyeknek soha el nem fakuló, barátságos fényt kölcsönöz a kandalló tüzének narancsos fénye.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 02, 2022 10:33 am
18+ Night to remember
A testemről legördülő mámor helyét egy másfajta érzés veszi át, mely nem kevésbé taszít az őrület szélére, mint őt. Követelőzését, hogy tagadhatnám meg? Tenyerembe simuló vad lüktetésén gályát húzó matrózként hajtom a vágyat, úgy ahogy kívánja, simítva minden centiméterét. Testének rezdülése, arcát simító édes kín, a levegőt rebegtető sóhajai csábítanak, hogy kegyelmes hóhér legyek, ne eresszem, míg a kikötőben partot nem ér. A kísértésnek ellenállva utasítom, hogy aztán magam is örömömet leljem bőrének selymességében, illatától bódulva ajándékozzam neki a sínylődés mézes perceit, úgy miként az előbb maga is tette. Az eltékozlott időt bepótolni már soha sem fogom tudni, csak enyhüléssel szolgálhatok mohóságomnak, melyben hiszem, ő maga is osztozik. Óvatosságom ellenére, ajkáról felszakadó nevem, csillapodásra ad okot, néhány elmélyült csendes pillanatra; bűnbánó apró csókot lehelek puha hajára, fülének érzékeny bőrére, vállának finom vonalára. Ringatózásba csak ezután kezdek, melynek hullámai kezdetben cirógatják, majd egyre hevesebben érik a partot. Combjai közt átvezetve kezem szorosan szorítom magamhoz, olykor ujjaimmal segítve fodrokat vetni saját gyönyörét hajszoló tenyere alatt. Hálás hosszanti csókokat mérek vállára, mielőtt hencseredve fekszek hátamra. Ólmos fáradtság telepszik szemhéjaimra, olyan, mely már rég nem járt házam tájékán, s én egy pillanatra engedek neki, a gyönyör utolsó rezdülésébe merülve. A távolban az ég alja a lemenő nap bíbor színeit hordozza magán, földöntúli vörösbe vonva a Holdat az ég derekán. A levegő életre kel a forróságban- meghazudtolva önmagát, csak lágyan simogat melegével- az ismeretlen táj felett, melynek árnyékból nőtt sziklái s kopár fái lágyan hullámzanak előttem. Az egyiken varjú ül, komótosan tollászkodva csak jövetelemre emeli rám gomb szemeit, kíváncsian méregetve. A komor egyhangúságot a hangtalanul érkező zöldszárnyú szitakötő zavarja meg, könnyed násztáncával rajongva körbe a madarat, mely megunva játékát röptében szorítja csőre közé. Eltüntetve torka mélyében károgásra nyitva száját: ~ Szavak nélkül hagytál, drága Kóborom…~ kúszik távolból felém az ismerős búgó dallam. Szemöldökeimet ráncolva fordítom fejem, a hang irányába, s pilláim mögül szabadítva tekintetem simítom gazdájának kellemes vonásaira. – Ne haragudj… - félálmos mosolyt küldök felé, kezemet a fejem alá hajtogatva fordulok oldalamra. – de nem kellene csodálkoznod, elszívtad minden erőmet –feléledésem jeléül szélesedik ábrázatomon pimasz somolygássá mosolyom, elmerülve milliőnyi szikrákat vető kékjeiben, középsőujjammal végig cirógatva gerince vonalát. Aprót bólintok javaslatára, s vele együtt ülőhelyzetbe tornázom magam. Az eddig párnaként szolgáló karomra támaszkodom, míg egyik lábamat felhúzom, a másikat pedig annak árkádja alá csúsztatom, szabad kezemet pedig térdemen lógatom. Ekként figyelem izmainak rendezését, majd további ténykedését, melynek következtében egy könyvvel tér vissza. Már korábban érdeklődtem a vállán éktelenkedő sebhely okán, ám akkor a történet részleteit nem tárta elém. Lassan már nem lepődök meg, hogy olykor saját szájízének megfelelően avat vagy hallgatja el a tudást, az idő komisz társa ebben a harcban, mely iránt már megadással viseltetek. Olyan szövetség ez, amely ellen felesleges is dacolni. Érdeklődéssel hallgatom szavait, noha Thora ismételt említésére enyhén megemelkedik szemöldököm. Kétségeim vannak immár afelől, hogy puszta véletlen okán merült fel ismét a neve, ahogyan indoka felől is. Noha, megértem, s a legkevésbé sem panaszkodom, amiért mellőzve lett, s egy percig sem ringattam magam abba a tévhittbe, hogy ne ragadt volna meg elméjében ismeretségem ténye a leánnyal. De nem éppen ezt az alkalmat találom rá a legmegfelelőbbnek, hogy beszéljünk róla, s úgy tűnik az idő mellém pártolt át. Csalfa egy szerető. Eltűnődve veszem át tőle a poharat, azon merengve vajon csillapítsam tudásszomját, miként előbb a borral csillapította torkának szárasságát vagy hagyjam még vergődni kíváncsisága börtönébe, s küzdeni a szabadulásért.  – Aranyban született– süllyesztem le végül tekintetem a könyvre, s olvasom fel a bőrfedésbe égetett cirkalmas betűket. - Érdekes cím, nem feltétlen gondolnám romantikus könyvnek. Miről szól? – kortyolok bele az italba, immár elcsendesítve szomjúságom. Bármennyire is küzdök ajkaim rándulásával, nevetésre késztett a gondolat, miként az ifjonti Ezaras vérre menő harcot vív egy kötetért. – Bájos – simítom végig arcát, s valóban nem gondolom másként, hisz újabb bizonyítéka annak, lelke, mint egy rózsakert. – Gondolom kellően megdicsérték mindkettőtöket, amiért ilyen hatékonyan oldottátok meg a problémát. Elvégre, ha egyikőtöké se lehet, senkié se legyen – somolygom továbbra is az orrom alatt, miközben könnyeden forgatom a poharat szájánál fogva. – S végül ki lett a szerencsés, aki újra a kezében foghatta, e remek szerzemény? – kíváncsiskodom tovább, hisz a történet már csak így lesz kerek. Na meg, ami még a legfontosabb: - Azóta is örök harag fűz az illetőhöz?

Vendég
Vendég
Anonymous




Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Márc. 31, 2022 5:01 pm
A Night to Remember

+18 « @Rhysand Earhgaze •  Zene: Yes, I do • credit: »
Szavaim korábban őszinteséggel csengtek; valóban kiteljesedést jelent minden egyes, dús ajkáról aláhulló sóhaja, mélyen rezdülő morranása, melyek füleimbe kúszva korbácsolják egyre szilajabb hullámokkal vérem zubogását. Hajamba vesző ujjai, kérlelő hangja, csípőjének követelőzése fáradhatatlanul ösztökélnek, hogy akként játsszak neki, mintha ez lenne az első s egyúttal utolsó alkalom, hogy megmutathatnám neki hozzá címzett epekedésem féktelenségét és a csodálatot, melyet minden egyes porcikája iránt érzek. Izmainak rezdülése, akaratának forrongó pulzálása az ajkaim között veszedelemmel ragadja el tőlem a józan ész maradékát, s mégis összeszedett gondoskodással teszek róla, hogy gyönyörének pillanatában erősen tartsam combjait, míg örömét sivatagban szomjazóként nyeljem magamba. Hüvelykujjammal segítem társai után a számon hátramaradt cseppeket, hogy aztán hízelgő macskaként perzselhessem ölét egy utolsó, nedves csókkal.
Vágyakozásom azonban mit sem csillapodik iránta, és mihelyt társaságomul szegődik köpenyem gondosan hajtogatott anyagán, hevességgel tapasztom viszont az ajkaimat az övéire, soha nem fakuló kíváncsisággal térképezve fel nyelvének bársonyát. Nem segítek alá közben az ingemmel való bíbelődésben, hagyom, hogy elidőzzön játékában, amely alatt vad, türelmetlen hullámokat lejt a mellkasom és a hasam. Mindössze saját felsőjéből segítem ki röptében, ugyanis nem állhatnék tovább egyetlen ruhadarabot sem, amely a jövőben bőrünk szoros kontaktjától foszthatna meg minket. Csupasz vállaiba karmolva, kapaszkodva aztán, sóhajtok becézgető csókjai alatt, amik újabb és újabb szikrákat robbantanak vágyakozásom parázsló felszínén. Nehezen tűröm, hogy ne döntsem a hátára és tegyek az ösztöneim kívánalma szerint, ám én sem vagyok kevésbé önző, mint Rhysandom. Telhetetlenül, kellemesen ránduló gyomorral akarom minden egyes simítását, cirógatását, csókját és harapását, amellyel megajándékoz, érezni kívánom a bizsergést, melyet fülemen, nyakam érzékeny bőrén hátrahagy, s a lüktetést, aminek zabolátlan ritmust meleg tenyere ad a nadrágom oltalmában, és csípőm türelmetlen mozzanatainak tolmácsolásában. Csuklóját simítva noszogatom egy kicsit beljebb és lejjebb, hogy marka semmit se hagyjon mámoros figyelmén kívül, noha mély morranásban kiteljesedett elégedettségemben nem fürdőzhetek soká, amint arra kér, dőljek hátra. Nem lelek magamban kitartást a játékos ellenkezéshez, ezért hát kívánalma szerint fekszek el és segítem le magamról a hátramaradt ruhaneműket, pajkos fényt dédelgetve szemeimben, amint ajkait harapó cédaként utasítgat mézédes szavaival.
- Ezt a varázsigét eddig még nem hallottam, de bizonyosan megjegyzem – mosolyodok el szélesen, érdeklődéssel emelve csípőmet és kutatva tekintetemmel, mi is jár pontosan furmányos, komisz elméjében. Igaz, túl sok időt ezúttal sem hagy nekem, hozzám simulva csábít tovább, húzza magához eszem és lelkem maradékát szája édes ízének közvetítésében. Feltüzel hamarost keményedő ölének érzete a sajátomon, majd testem húrjain aláhulló csókjai, amelyek a legfeszesebb után kutatnak. Morranásaim, ámulatban fogant sóhajaim csillapíthatatlanul törnek utat maguknak a torkomról, miként haját puhán, majd hevességgel markolva bátorítom bolondító játékának folytatására. Izmaim egy idő után koordinálatlanul rándulnak, remegnek meg nyelvének és ujjainak vad ritmust hajszoló szorgalma alatt, s érzem, egyre kevesebb tart vissza az alhasamban meggyűlt kívánalom elengedésétől. Légvételeim kuszaságban gördülnek hát le hullámzó mellkasomról, amint gondoskodása okán képtelenül keményedő epekedésem ezernyi csillagot bontva elmémben ontja magából a gyönyör hófehér gyöngyeit. Nem volna persze őrjítő veszedelem egyetlen Kóborom, ha nem lopná magának feszülő mellkasomról szakadó, elhaló sóhajaimat ajkai között, és hagyna időt a felocsúdásra.
Porcikáim még a kielégülés mámorát követve remegnek és rezdülnek, miként oldalamra egyenget, s akként köt össze bennünket, amelynél bensőségesebben nem lehet képzelni két lélek egyesülését. - Rhys... - körültekintése dacára mégis kínlódó, nevébe akadó morranás tör fel belőlem, hisz míg legutóbb gyógyfüvek és tudatom homálya ködösítette érzékelésemet, most minden egyes rezdülését a magaménak érzem. Noha mindennek dacára sincs szükségem az óvásra, ujjaimmal hol a takarót, hol pedig hátra nyúlva a combját gyúrva engedem, hajtom őt, hogy a keserédes gyönyör a jelenhez és a valósághoz horgonyozzon, hogy az izgató fájdalom elűzzön minden rémképet, mely az utóbbi napokban, hetekben környékezte meg az elmémet. Vonásaimra ráncokat gyűr a küszködés, amint kezemmel segítve magamat űzöm tovább a beteljesedést, hogy mikor Kóborom vállamba harapva engedi el forró cseppjeit a fenekemen és a takarón, magam is nyomot hagyhassak a hánytatott sorsú textílián.
A végletekig hajszolt vérem és dübörgésén bátorodott zihálásom nehezen nyer csillapodást, amint elkocsonyásodott végtagokkal, hangos szuszogással fordulok a hasamra, arcom alá gyűrve a takarót és megpihentetve tekintetemet a szemfedőim mögött húzódó káprázatokon. Hiába pattog mellettünk a kandalló tüze, kimelegedett testemen a szoba levegője hűvösen simítja a verejtékcseppeket, igaz, nem is érzek magamban erőt, hogy tegyek ellene – s tán nem is tudnék, hisz momentumokkal később összerázkódott testem arra enged következtetni, hogy az elmém megcsalva akaratomat kezdett el csábítani az álmok világába.
- Szavak nélkül hagytál, drága Kóborom… - motyogom az orrom alatt, megtámaszkodva az alkarjaimon és fejemet vélhetően pihegő valója felé fordítva. Mély szusszanással dörgölöm végig az arcomat, kisöpörve belőle szénaboglyát meghazudtoló hajamat, de egyelőre hiába űzném megszokás szerint az álmokat távoli vidékre, képtelen vagyok ellenállni a ragaszkodásnak és nem hajolni hozzá közelebb, hogy ajkára gyöngéd csókot cirógathassak. Csak ezt követően kotrom elő a köpenyemet, hogy bő lebernyegével takarhassam magunkat derékig. Szelíd mosollyal pillantok le rá, borostyán tükreit simítva kékjeim szeretetével, miként sötét tincseit kezdem becézgetni ujjaim alatt. - Melenget közelséged, mégis, ezúttal egy másfajta szomjúság gyötör. Fejezzük be a bort, mielőtt kárba veszne figyelmességed, s mielőtt még álomra hajtanánk a fejünket – bújok hozzá közelebb, megtámasztva államat a vállán, amire aztán puhán tapasztom ajkaimat. Kénytelen-kelletlen viszont felkelek mellőle, ügyelve, köpenyem változatlan óvja testét a hűvöstől, majd elengedve egy ásítást nyújtóztatom ki a karjaimat a magasba, úton az asztal felé lépdelve. Leemelem róla az üveget, csakúgy a félig üres poharat, noha szemeim megakadnak a könyvespolcon, melyen a legalapvetőbb olvasmányok mellett akad néhány regény, novella is. Szórakozott mosollyal szorítom az oldalam és a karom közé a bort, hogy leemelhessek egy nagyon is jól ismert darabot.
- Hiszed vagy sem, ez a kötet volt az oka, amiért egy elementáris mágus keze nyoma még mindig a bőrömön húzódik – bökök állammal a bal vállam felé, melyen halovány égési sérülés emléke éktelenkedik. - Még tanonc voltam, akár csak te vagy Thora – jegyzem meg visszahelyezkedve mellé a meleg fészkünkbe. A pohár tartalmát leöntöm a torkomon, majd újfent megtöltöm a kupát és Rhysand felé nyújtom, hátha neki is jól esne a frissítő. Az üveg ezúttal is a padlón lel nyugalomra, míg a kötet kettőnk közé simul, ha szemrevételezné. - Néha-néha együtt tanultunk, atyám szerint fontos volt, hogy tudjunk igazodni a mágia további ágaihoz is, ismerjük valamennyire őket, s ha a szükség úgy hozza, alájuk vagy ellenük dolgozhassunk. Ellene dolgozás alatt bizton nem parázs vitát értett egy elcsépelt, romantikus regény felett – horkantok fel, és dőlök hátra a takaró hosszán, könyökeimen támaszkodva meg a hátam mögött. Lábaimat lazán kulcsolom össze a bokám magasságában. - Az egyetlen eredeti példány volt Alorában, és amikor megszereztem, megismertette velem a tűz hatalmát. Mondanom sem szükséges, közben a kötet is megsemmisült – csóválom meg a fejemet.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Márc. 30, 2022 11:00 pm
18+ Night to remember
Nem kételkedem szavaiban, minden bizonnyal, ha magam is olyasféle kiváltságban lenne osztályrészem, mint neki, s olyan páratlan elmében, könyvtárakat meghazudtoló ismeretekben, oly nagy szívben, melynek párja nincsen, s szeplőtlen lélekben, én sem helyezném azt bárki tenyerébe. Szépen csengő szavai dédelgetik lelkem, mint sasfiókát anyja szárnyai, érdemesnek kevésbé tartom magam rá. Hitében azonban nem tudnám megingatni, szót így csak keveset állítok szolgálatába, felesleges harc lenne, mely az éjszaka megmaradt ezüstös óráit csak elhomályosítaná. Szelíd mosollyal viszonzom övét, még mielőtt egyetlen tettévvel korbácsolja fel szunnyadásba fojtott tüzem, belülről égetve hamuvá akaratom legjavát. Idáig dacoltam az elkerülhetetlennel, csalfa fényeket szóró tekintete, búgó hangja, parázsból gyúrt ujjai, forró lehelete szakítják s földre hullnak láncaim. – Még hozzá komisz…ki a csábító saját fegyverét fordítja ellene – kósza érintésekből, fátyolos csókokból mértem ma jócskán neki én is nyújtva kitartásunk ínjait. S hogy hamarébb estem saját csapdámba, ékes bizonyétákául szolgál érintései alatt reszkető izmaim. A mozdulat mely követelőzőn húzza bársonnyal bevont tenyerét, előzékenyen simul alá kidomborodó mellkasom s társa a mélyben. – Önző vagyok… nem fosztanám meg magam nedves vágyakozásod érintésétől – a nyárban szikkadt út, oly száraz, mint most a torkom, melyet csikar a szenvedély. Szólnék még, ha gondolataimat nem seperné tova börtönéből szabadult lüktetésemen gomolygó forró lehelet. Aligha létezik úr széles e vidéken, kit cipójétől s ruhájától efféle gyámolító kezek szabadítják; kiválasztottnak érzem magam az istenek akaratából. S őt szívem betegségére választottam én gyógyító elixírként.  Finom csókjai, ujjai fodrozódása perzselik testem árbocát. Gyönyörködteti szemem, ajkának vonala, arcát simogató lángnyelvek, mely puha tapintású hajára arany glóriát von.  Éteri lények ügyességével játszik feszült húromon, s a hangszer – ki magam vagyok- morgó, fojtott sóhajú dallamot ereszt. Tarkójára simítva tenyerem cirógatom melankolikus muzsikája kíséreteként, biztosítva, hogy minden egyes pillant a felvilágba repít. – Ne hagyd abba – kérlelem. Csípőm kinyújtott mozdulatokkal követel, feszegetve határait. Eddig becézgető ujjaim tarkóján határozott mozdulattal törnek előre dús hajába, fejbőrét masszírozva. Égő ritmus tombol bennem, mely húz, csak húz hozzá. Tűzforró vér zubog bennem, mely csak még többet és többet akar. Olykor bennakadt levegőt sóhajba öltöztetve engedem útjára, míg szívem kiszakadni készül helyéről. Ereszteni vagyok kénytelen a látványt s pilláim mögé ereszkedni a sötétségbe, melyben szivárványszínben pompázó gömböcskék imbolyognak. Az asztalba s immár a vállába kapaszkodva húzódok hátra néhány cseppet hagyva magamból ajkán. Szükségem van néhány pillanatra, míg a gyönyör utolsó hullámai is végig söpörnek rajtam, s gyomromban bomladozó virágok elhullajtják szirmaikat. Zihálásom s vérem rohanása csitulni kezd, s ezt a pillanatot választom, hogy Lidércem elé ereszkedve szavak nélkül vegyem birtokba ajkának puhaságát, nyelvének ízét, mely sajátommal keveredik. Komótosan bújtatom ki gombjait, s ahogy az utolsó is szabadul, simítom le vállán a könnyed anyagot, miután ujjaim megtették vándorútjukat hasának lankáin s mellkasa domborulatán. Karjának vonalán folytatják lépteiket, míg az ing hangtalanul nem hull a földre. Mámorító cirógatását feladva hintek leheletnyi csókót állára, arcának ívére. Fülének puha húsát nedvesítem, mielőtt andalogva halmozom tovább, rózsafoltot hagyva nyakán s annak görbületén, vállának bársonyos bőrén; míg kezem dereka vonalán simítva rejtezik el nadrágja alatt forró vágyát kényeztetésre ítélve. Szilajsága, mellyel pulzál tenyeremben, testem csillapodó nisusát, szél szeszélyeségével ébresztgeti. Fátyolos érzettel simul ereje az enyémnek, néma borzongást hozva lényemnek. – Dőlj hátra! – karcos a hangom, hordozza magában az átélt gyönyör maradványát, s a gondolatot, miként kéjesen mozdul tenyerem alatt. Engedelmessége bízom benne, most sem pártol el mellőle, így egyenes utat adva pantallója megszabadításához. Narancsos fényben izzó teste, tűzelementálok minden szépségével, s veszélyével kápráztatják szemem. – Lidércek ura vagy, királyi vonalakkal, tökéletes kanyarulatokkal. Emelkedj meg! – harapok ajkamba, s paskolommeg hátsóját, majd gondosan összehajtogatott köpenyegét, s gyászosra gyárt ingjét s nadrágját markolva húzódok közelebb, széjjelebb tárva combjait, hogy csípője alá helyezzem az anyagokat. Árnyékot vetve tűrkiz csillámokat idéző szemébe néhány pillanatra öléhez simulva, míg ajkam nedvesítem az övével. Legördülve róla, önfeledt könnyedséggel hagyom szám s fogaim emlékét mellkasán s büszke csúcsain, bordái alatt, köldökén, s alhasának vékony selymén. Addig érverését fokozó ujjaim egy percre pihennek, míg harmatos csillogást forrósággal permetezem, de ennél többet szánok neki. Gyöngyeit, mely éke sóvárgásának, hasonló lelkesedéssel kebelezik be ajkaim, egyiket a másik után, érzékeny felületén csillámlást hagyva. Szemhéjam alá beszűrődő elhaló sóhajok, megremegő izmai alatt, pillanatokra koordináltalanná teszik ujjaim játékát feszülő tagján. Hamarost azonban visszatalálok eddig hűen becézgetett vágyához hol szelíd szeretőként fedezem fel s vezetem a kéjkapujához, hol vad szajhaként hajszolom a gyönyör felé, hol ajkáról legördülő óhajaként. Feltörekvő forró magját engedem szabadon alácsordulni, sóhajait pedig ajkamba áramolni. Ám nem lennék az elemek megszelídítője, ha beérném ennyivel, s nem adnék magunknak még többet, pótolva a napokat s heteket. Ostorral verte epekedésem, gyötrődése, s még mielőtt elhalna az övé, fordítom oldalára, combján végig simítva, lábát mellkasához húzva, míg én szorosan a hátához simulok. Körültekintően keresem a helyem, s óvatos mozdulatokkal kutatom a menedéket, mindezt csak azután, hogy nyirkosságot eresztek formás gerezdjeinek kürtőjére. Momentumokat lopok csak az időtől neki ajándékozva, mielőtt ritmusos táncba kezd. Csípőm, gyengéden ütközvik feneke gömbölyded formájához újra s újra. Elejtve néhány csókot vállára űzöm immár mindkettőnk gyönyörét, sóhajtva, zihálva, erőt s kitartást nem sajnálva, hogy mielőtt újra nem ér el a kiteljesülés, hagyjak fogaimmal nyomot vállán, hátráljak ki foltot hagyva a takarón, megkönnyebbült nyögést hallatva.

Vendég
Vendég
Anonymous




Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Márc. 29, 2022 9:06 pm
A Night to Remember

+18 « @Rhysand Earhgaze •  Zene: Yes, I do • credit: »
Kérése okán elnézéssel biccentek felé az állammal, ugyanis közel sem kívántam a jövő borús lehetőségének leplével terhelni vállainkat – tényként tekintettem rá, nem többre. Ám igaza van, értelmetlen az idő szűkén töprengeni s ezáltal csakugyan elveszejteni értékes perceinket.
- Akár csak én – emelem fel rá lelkem tükreit az imént lesütött pilláim alól, halovány mosolyt engedve a számon görbülni. - Noha a tudás átadása kizárólag akkor teher, ha siket fülekre találnak szavaim. A te elméd a legnagyobb lelkesedéssel szippantja magába kijelentéseimet, s teszi magáévá őket – jegyzem meg jó kedélyem szórakozott kivirágzása mellett, célozván megannyi replikájára, mellyel saját szavaimat fordította játékosságból vagy tudatom megvilágításának apropóján ellenem. A legelső volt, ami lenyűgözött benne, miféle gyorsasággal és furmánnyal tette magáévá az elgondolásaimat, majd ha szükségét látta, vértezte fel magát velük, netán gyarapította azokat sziporkáival. Hiszem, nincs még egy lélek, aki képes volna minderre. S igen hamar teszi ezt nyilvánvalóvá a számomra újfent. - Valóban. Csakugyan a szívben őriztetik a bizalom – simítom egy kósza momentumra a mellkasomra a tenyeremet, dédelgetve alatta az érzést, mely józan eszem elhatározása előtt fellobbant már benne. Azonban egy elhatározást, mint a csipkebarlang óvásában megvitattuk, sohasem szabad egyetlen pillérre állítani, és én hiszem, nem kizárólag a megérzéseim vezetnek, hogy szinkronjuk az ítélőképességemmel éppen a döntés helyességének ékes billogja.
Ahogyan iránta felcsapó vágyakozásom sem egyszerűen gyarló voltam kiteljesedése; porcikáimat egyszerre lobbantja lángra tudatának szépsége, földszín íriszeinek sötétlő csillanása, andalító illata s a szívem keserédes epekedése. Újonnan felragyogó mosollyal hallgatom fülsimogató hangján mért szavait, ujjaimmal gondoskodón cirógatva rabul ejtett kacsóját.
- Nimfa volnék-e, ha a csábítás csábításból fakadt? - élcelődök kedveskedőn, karját dédelgetve immáron ajkaim alatt. - Egyetlen bor sem képes akként részegíteni, mint te – suttogom nedves bőrének, melyen szemérmetlen türelemmel és körültekintéssel játszom a szám közvetítésében. Nyögése forró tűz a véremnek, aminek hevessége újabb piros foltban teljesedik ki ezúttal köldöke szomszédságában, ahol gondossággal szívom meg puha bőrét. Hagyom közben, hogy kezemet kívánalma szerint vezesse; előzékenyen simítom végig oldalának csekély görbületét, majd mellkasát, ahol elébb szívének dobbanását keresem tenyerem alatt, s csak azt követően kutatom fel vakon mellének érzékeny csúcsát. Hiába vonja magára tekintetemet kezének finom noszogatásával s sziréneket meghazudtoló orgánumával, kitartással görgetem, csipkedem ujjaim alatt bimbóját, fokozva édes gyötrelmét.
- Gyönyörben fogant sóhajaidat hallani is kiteljesedés volna… - szusszanok fel csöndesen, halovány mosollyal csiklandozva végig hasát a szakállammal, mialatt elmerülök mézszín pillantásának ködös rejtelmeiben. - De nem fogok ágálni ígéreted ellen sem. Vagy éppen annyira, hogy te se érezz kegyelmet felettem – somolygom, elemelve kezemet a mellkasától, hogy ujjaimat a nadrágja apránkénti lehúzogatásának szolgálatába állíthassam. Legalább a térdeiig csupasszá teszem Kóboromat, ám ha szeretne kibújni, előzékenyen segítem ki lábait a cipőiből és a ruhaneműből. Ezt követően azonban már a türelem engem sem szolgál oly határozottsággal, mint néhány perccel ezelőtt. Az egyetlen szilajság a lávafolyamként dübörgő vérem az ereimben büszke látványa okán, mely az alhasam közvetítésében korbácsolja izgalmamat - ám ellentartok az akaratnak, és amíg egyik tenyeremet fenekének félgömbjére simítom, addig a másikba puhatolózón egyengetem duzzadt lüktetését. Lassú szólamokat gördítek epekedésén, ajkaimmal eleinte lágyékának vékony bőrét halmozva csókjaimmal, s csak azt követően, hogy ujjaim ráérős ritmusukra leltek, csatlakozom melléjük számmal és engem őt a nyelvemre nehezedni. Szemfedőim mögé zárt világban merülök el megismerésének újabb lépcsőfokán, miként őt magamban hagyom elmerülni; forró, nedves nyomokat hagyok ölén hol kifejezett komótossággal mélázva, kutatva gyönyörének kulcsait és tűréshatárom mélységeit, hol pedig fáradhatatlanul hajszolom a végletekig. Kezeim hol a feneke alatt találnak kapaszkodóra, körmeimet mélyítve izmos húsába, máskor lágyabb indulatokat követve kísérik mozzanataimat az érzékeny szövetet gyúrva, mely ékszereit rejti. A szoba hűvös csendjében, amit bűnös ölelkezésünk hangjai töltenek meg élettel, kiapadhatatlannak tetsző szomjúsággal űzöm a gyönyörét, füleimet simogató orgánumát s hevességét, amelynek ha maga is behódolna, úgy engedem, olykor-olykor ő diktálja vágyának tempóját.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Márc. 29, 2022 11:52 am
18+ Night to remember
Elnézéssel hallgatom szavait, melyek homályos indokairól beszélnek kételkedése okán. Nem firtatom tovább a dolgot. Nincs min csodálkoznom azon, hogy valaki csak születése jogán s ne szívben legyen nemes. Nem tapasztalhatja ezt jobban, csak az ki omladozó házfalak közt él, görnyedt háttal hajbókolva kényük és kedvük szerint. Ha adnak valamit, azt sosem teszik önzetlenül. – Ne beszélj, az elmúlásról éppen elég szó esett már róla – s épp elégszer landol gondolataim közt, akár az elhullajtott madártoll úgy andalog végtelen éterében. Árnyként kíséri az életet, s igaz, sosem tudni, mikor csap le. – De ha mégis ideje korán csapna meg bármelyikünket is a szele, úgy ne érezz bűntudatot, hisz én sem okolnálak semmiért, mindkét oldalon hálás lennék az időért, amit veled tölthettem - mára azonban inkább feledném, mint újra előcsalogatnám onnan, ahova ő maga űzte. Ahogy a szíved s józan eszed diktálja – mosolyt varázslok arcomra, mely hálától ragyog. – Csupán nem kívánok annál több terhet a válladra helyezni, mint ami szükséges lenne. Bár tudom, önzetlenül teszed. Éppen ezért vagyok benne biztos, hogy ígéreted nem fakulna idővel sem – így is túl sokat köszönhetek neki, melyre nem elég az élet, hogy viszonozni tudjam. Pajkos, enyhe szélkén cirógatja lelkem, ajkáról meleg mézként csurgó szavak, mégsem zavartalan lényem víztükre, mélyéről feltörő forrásként bugyog fel a kétely, hogy nem vagyok rá méltó. – Minden a szív kérdése – felelem csendesen megcáfolva szavait. Hiába hisszük, hogy a józanész felül kerekedhet rajta. Az értelem, már csak marokba zárt verdeső pillangó, ha szívünket megérintette valaki. Legbelül már felkészültem, hogy beavassam Thorával való megismerkedésünk részleteibe. Igazán, nincs mit titkolnom előtte, hisz számára is nyilvánvaló lehet, megmozgat a női kellem, bár ez mit sem változtat, azon szívem milyen irányba húz. Az elmaradó kérdések ténye meglep, de hamar elsimítja titkon óhajtott akaratom elé ereszkedő alakja. Sötéten csillan szemem a parázsfényben, mely árnyékunkat a plafonig vetíti hűvös szobában. – Emlékszem – bólintok. Hogyne emlékeznék a vallomásra, melynek szavai, puncs nélkül is igazak voltak, ha hamis beszéd lett volna, egy bűbáj nem forralná vérem közelsége. – Ahogy arra is, hogy a pirkadattal, mily makacsul álltál ellen annak, amit most vallasz. Mellyel most nem fukarkodsz, s a bűnre csábítasz… akár egy nimfa – akaratomat megacélozva figyelem minden mozdulatát, ahogy lusta macska módjára hízeleg, apró, leheletnyi csókkal árasztva el testem vékony, érzékeny szövetét. A késztetés sikerül legyűrni, hogy ne lökjem a földre, inkább szelídebb játékban lelem örömöm, ám testem válaszát nem rejthetem véka alá. Borzongás fut végig testemen, ahogy csókjai, mint szappanbuborékok pattannak a bőrömön becézgetve karom. Ujjai stigmákat hagynak csípőm vásznán, melytől gyomrom is megremeg. Incselkedő játékára elmémre lassan ereszkedik a köd, inogva simítja kezem az asztallapra a poharat. Halk nyögés hagyja el torkom, miként vágyamat érint és gondos figyelmességgel gyúrja szilárdabb alapokra. Combomat markoló kézfejére simítva kezem, ingem alá félig rejtve el vezetem oldalamon át mellkasomra. Másikkal finoman érintem arcának ívét álla alá csúsztatva ujjaim, pillanatokra kobaltkék szemeinek csillogását enyéimnek követelve. – Ne gyötörj … vagy gyötörj magam sem tudom, de viszonzás nélkül bizton nem maradsz az éjszaka – nedvesítem meg ajkam, miközben lélegzetvételem szaporaságával küzdve suttogom a szavakat.

Vendég
Vendég
Anonymous




Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Márc. 28, 2022 12:31 am
A Night to Remember

+18 « @Rhysand Earhgaze •  Zene: Yes, I do • credit: »
Halovány mosollyal ingatom meg a fejemet talányos kérdésére, ugyanis bizton veszem, ő is tudja, mire céloztam az imént, ám jót tesz a szellememnek a kedélyessége, amelynek néma egyetértéssel szolgálok alá. A kihívások azok, amelyek megkapják az érdeklődésünket, s tüzelve kíváncsiságunkat hajtanak minket előre fáradhatatlanul. A tudat pedig, hogy féktelen tudásszomjamban és csökönyösségemben páromra leltem, nem győz újra és újra elámítani. Noha akadnak érdeklődésének afféle szegmentumai, melyeket szívesebben tartok a homályban, netán a jövőnek, éppen ezért bódult állapotom részleteit meghagyom a sejtelemnek s a tapasztalásnak, hisz bizton veszem, mellette fogok engedni bohóságomnak is.
- Kétes a híre a fehérnépnek Nulportban, s egyébként is a nemesség indítékaiban sosem lehet megbízni. A legtöbb kivétel nélkül a maga célját hajtja mézesmázos köntösbe bújtatva – jegyzem meg, nem rejtve véka alá kiábrándultságomat, igaz, következő megállapítását hallván kénytelen vagyok csöndesen felhorkantani. Meglehet, bolond vagyok csakugyan. Bár annyira nem, hogy könnyelműn engedjem a kezeim közül Kóboromat.
- Sosem tudhatjuk, hogy az időből mennyi adatik meg. Máskülönben a tanítványom vagy, ha kívánod, a tanács elé tárom hivatalosan – mosolyodok el gyengéden. - El' Alora a mágia fellegvára, Rhysand, az utolsó, ami hátramaradt ennek a világnak. Értékes minden lélek, kiben a lehetőség megmutatkozik. Kincs, amelyikben a tehetség vakító fénnyel rügyezik – osztom meg vele gondolataimat arról, miként tekintek rá mint mester, ki számolatlan botor párát látott már élte alatt, s ebből kifolyólag miért nem okozna nehézséget elfogadtatni az itt tartózkodását. - Ha nem húzna hozzád a szívem, is te lennél, akire a tudásomat maradéktalanul hagyni kívánom. Benned látom az őrzőt, ki méltó gondviselőjévé válhat az örökségnek, amelyet atyám hagyott hátra – vallom meg neki őszintén, nem értekezve tisztességről vagy előjogokról, ugyanis bízom benne megérti, efféle elhatározásra kizárólag egyetlen lélek kapcsán lehet jutni, s az nem afféle, ki erőszakkal követeli magának a hatalmat. - Másért ne aggódj, kérlek – teszem hozzá ajkaim szelíd görbületének kíséretében, mielőtt folytatnám a takarók rendezgetését. Igaz, lopva figyelem a reakcióját az elejtett név hallatán, s nem tagadom, a bűn érzete kétségtelenül mardos, amint ígéretemet tartva egyensúlyozok a kíváncsiság és az igazság mezsgyéjén. Leheletnyire billentem oldalvást az államat, eltűnődötten vizslatva ábrázatát, még azelőtt, hogy félmosolyát a magamévá téve ereszteném el látszólag az ismertségük tényét. Ez máskülönben sem okozna nehézséget felpezsdülő vérem okán, mely azóta tombol hol jámborabban, hol vadabbul a testemet átszövő érhálózaton, mióta ajka először tapadt mélyebben a sajátomon az éjszaka.
- Közel sincs egyedül – somolygok, megelőzve szavaimmal a térdre ereszkedésemet előtte. Szórakoztat a bort kényes úrként ízlelgető látványa, s meglehet, újabb korbácsütéssel sújtja emígy is tajtékzó kívánalmamat. Pillanatokra hunyom le csupán szemeimet, hagyva ujját a számhoz érni, melyre türelemmel szívok piros foltot ajkaim ölelésében. Csak ezt követően nyúlok kezéért, amit sajátjaim közé fogva emelek vissza az arcomhoz, hogy ezúttal kézfejét hintsem meg gyöngéd csókkal. - Emlékszel? Éppen így térdeltél előttem egy folyosóval odébb… Gyötrelmes volt hallgatni, elkendőzni, hogy búgó hangodtól, borostyán pillantásodtól és illatod üdeségétől éppúgy dobbant a szívem. És dobban most is – mosolyodok el, óvatosan fordítva kezén, hogy tenyerét, csuklóját, majd alkarját gondozhassam tovább nedves figyelmemmel. Kezeim közben combjaira kúsznak, lomha szeretőkként csúszva egyre feljebb, míg ujjaim meg nem kapaszkodnak nadrágjának derekán, amit éppen csak annyival húzok lejjebb, hogy csípőjét szabadon simíthassam apró köröket írva le hüvelykujjaimmal. - A Fényem vagy, Rhysand… - suttogom alhasának, forrón engedve bőrére leheletem, majd csókjaimat, amelyek gondossággal cirógatják végig ruhája alól szemérmesen kitekintő pelyhedzését s csípőjének kiszögellését, amit kisebb harapásokkal is elhalmozok. Mindössze egy kósza szekundumra nyitom fel szemeimet holmi megérzésnek köszönhetően, és egy szívdobbanásra óhatatlan megakadok, amint háta mögött egy, az álmaimból jól ismert szitakötőt vélek reptében felfedezni. Kellemetlen hűvösség fut végig a gerincemen, miként a megannyi alkalommal átélt tapasztalás következő fejezetét várom a vállamat érinteni, ám megnyugvásomra nem bukkan fel az atyám, és Kóborom sem avanzsál éjmágussá, hogy szemeimet szorítva juttasson a világtalanok sorsára. Némi bizonytalansággal tapasztom hát vissza a számat alhasa érzékeny puhaságának, olykor-olykor szemmel tartva a nem táguló rovart, ami szinte bizton veszem, kizárólag a tudatomban él. Dacolva elmém labilitásával horgonyozom figyelmemet ismét Rhysandhoz, egyik kezemmel combját markolva, míg a másikkal a nadrágja szövetén át egyengetem tenyerem gyurmázása alá domborodó vágyát.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Márc. 27, 2022 7:52 pm
Night to remember
Látni akartam, hangját újra hallani, kezét a kezemben tartani, szemeibe nézve, izzó fénnyel, merülni a mélybe. S most a karjaimban tartva, lágyan búgó hangja, szemének lidérces fénye, melegít, megnyugtat és simogat, visszaűzi komor gondolataim, oda ahonnan jöttek, a homályba. Hálás vagyok minden szaváért, mely, hacsak időlegesen is, de elplanírozza lelkem s elmém árnyékfodrait. Kikezdhetetlen az érv, s ha így véli, hát nekem bőven elég. S inkább merülök el mámorító illatába, mely már úgy hiányzott, mint fának, az utolsó lehullott levél. Fojtott sóhaja éteri dallam füleimnek, mely elvarázsol, mint najád ének, s gyengíti akaratom, felkorbácsolja vágyam. Kívánnám magányos percek emlékét elűzni, gyötörni testét a gyönyörrel, s ha nem lenne még száz és száz gondolat, melyről az éjszaka hallani akar, nem parancsolnék megálljt magamnak. Megkapaszkodva a káosz peremén másféle szenvedéllyel tárom elé gondolataim. – Mi lenne abban a kihívás, ha mindenki osztozna nézeteinkben? – vetek felé egy talányos pillantást, mielőtt kérdésére felelek, melyre megeshet választ se vár. – Ha nem vesszük számításba a lehetőségét, csírájában elfojtva, sosem kapunk választ a kérdésedre – húzom lágy ívű mosolyra ajkam. S mi más hajtana előre minket, ha nem a kíváncsiság, melyből duplán mértek az istenek születésünk napján. A válasz azonban nem a mostban keresendő s ingyen sem adja magát. Jussát fogja követelni, csonkig égő gyertyákban, elkopott lúdtollakban, megsárgult papírlapban, álmatlan éjszakákban, s elgyengült akaratban. Nem kételkedem, hogy a tanácstagok kíváncsiságát elaltatja, ahogy az én elmémre is ködpárát hint, noha gyanítom a két módszer merőben más. Gyanakvón ugrik szemöldököm a homlokomra, sanda pillantást vetve rá, meg lehet, mégis csak tud meglepetést okozni számomra. – Kíváncsi lennék, mégis milyen Ezaras Azildor, mikor nem józan – bazsajgok magam is az orrom alatt, még mielőtt könnyed léptekkel nem vágunk át az egykor volt bál kihalt színterén, s egy barátságosabb környezetben barátságtalanabb dologról nem esik szó. – Netalán gyanakvásra adnak számodra okot? – szalad le számról a kérdés, bizonytalanságát hallva. Noha a nőről mit sem tudok, hisz nemesasszonyból épp annyi, mint égen a csillag, ám azoknak fényük valódi. Ami pedig a tanácsost illeti a szeme se áll jól, noha ez még lehet az élet fintora is. – Még egy árulóban is lehetőséget látsz, nem lep meg, hogy szárnyaid alá veszed – emelem a poharat ajkamhoz, leöblítve rajta dacosságom. – Tudom, de rengeteg időnk van, hogy okíts, s valljuk be itt tartózkodásom még mindig szabályellenes – legalábbis úgy hiszem, van ennek valami komolyabb menete. – Másrészt nem is lenne tisztességes a lánnyal szemben – vonom meg enyhén vállam, ahogy megszólal lelkiismeretem. Sem pedig vele szembe, hisz elég gond nyomja a vállát, nem kívánnék magam is az lenni, ennél jobban. A név hallatán összeszaladnak szemöldökeim, s még inkább elönt a bűntudat. A lány a bálról, a partról kinek segítséget és társaságot ajánlottam itt tartózkodása alatt. Az pedig, elmém legrejtettebb zugaiban sem derengett fel, hogy a mágus kiről, oly keserűséggel beszélt, Ezaras lenne. Igaz, ami igaz még érintőlegesen sem került szóba, miféle irányzat felé hajlik. Ámbár ennek több oka is volt, elsősorban, mert az valószínűleg lelepleződéssel járt volna, míg a másik sejtelmessége. Efféle érzésekkel keltek fodrokat a pohárban, lassú mozdulattal, figyelve miként csapódik annak oldalára bordóra festve azt. Nincs mit titkolnom, noha talán más egyebet is tisztáznunk kell az éjszaka. – Leginkább keresi még a helyét a világban, de tény hamar enged a késztetéseinek. De ezzel nem volna egyedül – pajkos félmosoly gyűr ráncokat szám szélébe, keresve naranccsal megfestett kékjeit. Hisz Lidércem is éppen vágyainak engedve lép hozzám, hogy felkorbácsolja az enyém, melynek eddig sikeresen vetettem gátat, s teszek még akkor is így, mikor jelszót követelve simítom rózsás ajkaira ujjam. Nyugalommal simítom hátam mögé rejtve szabad kezem, tekintetemmel pedig csalfa vonásait figyelve próbálok rájönni miféle gondolatok járnak – kélnek csodálatos elméjének lankáin. Türelemmel adózok a bor édes ízének még akkor is, mikor lassú, de annál kacérabb mozdulattal válik meg köpenyétől, hogy gondossággal helyezze azt lábaim elé, s helyezkedjen maga is oda. Másnak már csak a gondolattól is arcára szökne a pír, ám az én vérem szilaj vadlóként iramodik meg ereimben, s pezsegve bőröm alatt domborítja akaratomat. – Mint nyíló rózsa, megkísért a szó ajkadon, s annak lágy vonala – szólok kiszáradtt torokkal, s simítom végig puha ajkának ívét, résnyire nyitva azt.

Vendég
Vendég
Anonymous




Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Pént. Márc. 25, 2022 5:24 pm
A Night to Remember

« @Rhysand Earhgaze •  Zene: Yes, I do • credit: »
Közelségének csillapíthatatlan melegébe bújva hallgatom a holtak éjjelén fogant tapasztalásait, merengőn függesztve tekintetemet ábrázatának szeretett vonalain, szemeinek fenyőmézszín ragyogásán, csakúgy kezének mozzanatain, melyek fáradhatatlan kísérik elbeszélését. Ezernyi elképzelés szökken szárnak gondolatvilágom göröngyös lankáin, mégis nehéz volna olyasminek értelmet adni, amit bizonyossággal nem ismerhetünk.
- Mágia, ami megidézte erre a világra a káosz erőit. S még ha tanonc is, te egy mágus vagy, Rhysandom, olyan, kinek mindemellett az alkímia varázslatával is dacolnia kell. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ezért volt rád ilyen hatással az egyensúly megborulása – magyarázom eltűnődötten, alkarját simítva közben gondos figyelemmel, habár nem kívánnám elbagatellizálni a történteket. Mégsem gyarapítanám aggodalmait, amelyekből hiszem, bőven akad tündöklő elméjében - nem most, mikor így is számolatlan a nehézség, ami a tudatunkat nyomja.
Megfontolásunk egyezőségéről kicsiny csókkal értekezik, finoman száműzve a válaszokban egyelőre szűkös talányokat, hogy helyüket holmi andalítóbb vehesse át. Szórakozott töprengésem könnyedén hal forró leheletét a fülemen érezve, melynek nyomán megannyi petty domborodik a bőrömre, s persze rafinált ujjai sem maradnak észrevétlenek, kik csalfán mutatják sajátjaimnak a magányos gyönyörhöz vezető, jól ismert utat. Óhatatlan sóhajtok ajkainak cirógatása alatt, amelyek újra és újra megpróbálják az akaratomat, mi bizton veszem, könnyeden hajlana, ha nem húzódna végül el tőlem.
- Való igaz… - suttogom megadással, nehézkesen érlelgetve tovább a jelen édes borát, hisz közel tökéletesnek ízlik. - Már aligha lephet meg téged bármi – mosolyodok el gyengéden, nem fűzve messzebb gondolataim fonalát, máskülönben félek, tartózkodásában kevéssé tudnék osztozni. Helyette koncentrációmat a káosz rejtelmeinek szentelem, amelynek összefüggéseit afféle bölcsességgel részletezi Kóborom, hogy bármely mester megirigyelhetné tehetségét. Lebilincselve hallgatom őt, elfeledve érintésének érzetét, mely figyelmességgel tűrte hátra tincseimet, érdeklődésem ugyanis maradéktalan az okfejtésére tapad. A legelső perctől lenyűgözött tudatának sziporkája, s mégis minden alkalommal képes elámítani elméjének szépsége. Csókjai üde permet a testemnek, közelsége meleg otthon a lelkemnek, míg szavai friss föld a gyámolatlan rügyező gondolataimnak. Pillantásom türelemmel simul a szemléltetésére, a talajra, ami mohón szívja magába a bor folyamát, s a szemcsékre, amelyek játékosan peregnek alá ujjai közül. Ajkaim szelíd görbülete kíséri a felismerést; az elemek iránti érzékét le sem tagadhatná.
- A kérdés csupán, a mi földünk termékeny-e vagy feleslegesen öntöznénk? Mindenesetre az elméleted páratlan, lehetőségként még egyszer sem gondoltam a káoszra – bólintok elismeréssel. - Bár tartok tőle kevesen osztanák eme elképzelésünket – teszem hozzá kisvártatva, még azelőtt, hogy felkelnénk a takarók viszonylagos kényelméből. Nem mintha sokakat engednék a kutatásaim közé tekinteni, netán részfolyamataiba bepillantást nyerni, de ez a megközelítés merőben eltér a többitől. És ennek dacára úgy ragad meg az elmém lankái között, mint légy, mely gyanútlan reppent a pók hálójába.
- Talán fognak, ha szem előtt kutatunk. Azonban a tanácsot bízd rám – felelem különösebb aggodalmak nélkül, hiszen ha valamit, azt mindenki tudja és tiszteletben tartja; egy főnix indítékai kifürkészhetetlenek. S parttalan róluk bármelyikünket faggatni, ha kivételezett érzeteink palástja mögé rejtőzünk. Eltökélt nézeteim viszont nem maradnak soká velem, Rhysand megjegyzése a limlinek vonatkozásában határozott horkantást enged leszaladni az orrgaratomról.
- A telihold fényében érzik a legjobban magukat. Noha azon kívül is láttam egy-néhányat. Józanul – teszem hozzá egy sejtelmes mosoly kíséretében, amíg számomra könnyed csevejünk helyszíne át nem terelődik a télikert pihenőszobájába. Kérdése hallatán rá szükséges döbbennem, tán mégsem olyan érdektelen a közlésem, mint azt eddig hittem. Megakadok hát egy momentumra a rendezkedésben, pillantásommal gyönyörű barnáinak adózva.
- Fogalmazzunk úgy, nem volt túl sok lehetőségem. Egy nemesasszony kért fel rá, s Al-Qasim tanácsos, kinek kaftánját sajátítottad – itt egy csekély szekundumra elmosolyodok - csakugyan pártolta az elképzelést. Bizonytalan vagyok az indítékaikat illetően, és inkább ismernék rájuk magam, minthogy máshonnét próbálkozzanak – osztom meg vele őszintén az indokaim egyik felét. - Máskülönben a leány sem veszett ügy, noha kissé impulzív. Nem hiszem, hogy bölcs volna egyedül boldogulnia – sóhajtok fel némi tanácstalansággal, folytatva a pakolást, míg úgy nem ítélem, a kényelmünk garantált lesz a továbbiakban. Akkor torpanok meg újfent, miként türelméről biztosít.
- Nincs rá szükség, a hátrányodra nem döntöttem volna. Hisz ígéret is fűz hozzád, mely becses számomra, akár a nap ragyogó fénye – biztosítom ajkaim szelíd görbülete mellett, majd a takarókért nyúlok, hogy azokat is lesimítsam a szőnyegre. - Thorának hívják – felelem meg érdeklődésének újabb tárgyát, leplezett kíváncsisággal fürkészve ábrázatának rezdüléseit. A birtokomba került információk óta heves lángon ég a tudásszomjam, bár bizton még nem vehetem, válaszokra is lelek. Főként, mert eddig elnyomott ragaszkodásom a türelme végét járja, s ahelyett, hogy párjára lelhetne Rhysand közelségében, csalafintán tart magától távol, játékra hívva kegyeinek megnyeréséért.
- Jelszó? Lássuk csak... - tűnődök el egy pillanatra a mennyezetnek emelve a szemeimet, majd úgy határozván, megdolgozok a rám aggatott becenévért, egy lidérc kérlelhetetlenségét magamra öltve, kimért ráérősséggel kezdem el lefejtegetni a vállaimról a köpenyemet, amit utána alapos gondossággal hajtogatok össze. Amennyiben szólni akarna, a szám elé tartott mutatóujjammal intem türelemre, majd simítom le elé a földre a textíliát. Aztán engedve a bor, a kimerültség és a szórakozottság hatalmának, félmosolyt bújtatva a szám sarkában térdelek le előtte, higgadt tekintetemet onnét emelve lelkének melengető tükreire, melyekből határozottsággal kívánom elűzni a csekélyen csillámló féltést.
- Kívánlak – osztom meg vele karcsú elképzelésemet a talányra, várakozással billentve a fejemet a vállam irányába.
Varázsló vagyok
Ezaras Azildor

There is a crack in everything. That's how the light gets in.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
580
❖ Tartózkodási hely :
El' Alora
❖ Szintem :
Haladó (Fénymágia, Független varázslatok)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Titkok kertje - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
3 / 16 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9 ... 16  Next
 Similar topics
-
» El'Alora, Titkok kertje
» Szarvas-pecsétes titkok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: téktér :: Fehér-tenger :: El' Alora-
Ugrás: