Lakatlan épület

Tulveron Krónikái :: Calden

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

- Nem, nem lett volna jó. Akkor nem tudnánk kifaggatni – szűröm a fogaim között kevéssé lelkesen, ügyelve az eszméletét veszített férfire, amíg Eyra a kérésnek sem billogozható utasításomra kötélnek hasznosítható anyagok után néz. Igazán nem vártam volna el tőle, hogy mihelyt a helyzet oroszlánrészét lekezeltem, éppen ő bajlódjon az alak megkötözésével, ám ha nem lesz hatékony a csomója, nem fogok tovább a védelmére kelni. Elég fejfájást okoz az értetlenségével s a röpke éltűekre oly jellemző hisztériájával, mely az önhittségén és sértettségén alapul. Ahelyett, hogy az energiáit arra fordítaná, ami a feladata…
- Fejezd be a cirkuszt, úgy viselkedsz, mint akinek életében még csak hasonló munkát sem kellett elvégeznie – morranok rá csöndesen. - Nekem egészen mindegy, mivel érted volna el, hogy beszéljen nekünk, ez a dolgod. Noha nehéz elhinnem, hogy kizárólag a lepedőt gyűrve vagy képes minderre – magyarázom továbbra sem emelve fel a hangomat, mindazt már nem tűzve hozzá a mondanivalómhoz; talán erre tartják a sólymok, nem többre. Ami meglehetősen elkeserítő… Míg az én módszereim a fájdalmon, a kínokon s a megfélemlítésen alapulnak, az övéinek a meggyőzésen, a bizalomba férkőzésen és a szimpátián kellene gyökeret ereszteniük. Legalábbis az elképzeléseim szerint.
Apró szusszanással igyekszem csillapodásra bírni pezsegni tetsző véremet, mely mindhiába a férfi nyakának elroppantásáért epekedik megkönnyebbedés gyanánt. Talán éppen az bosszant fel, mennyire gyomorforgatóan hasonlítunk Eyrával…
- Megvárjuk amíg felébred. Aztán megpróbáljuk megtudni tőle, hogy hol találjuk Kadoretet. Férkőzz a bizalmába, megkínozni túlzottan hangos és időigényes volna – teszem karba a kezeimet, hátamat az egyik fapillérnek döntve.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Elfordítom a pillantásomat, miként Eyra az illendőnél közelebb lép a férfihoz, habár bizton veszem, az est egyik szervezőjét ez a legkevésbé zavarja. Felnevet a nyilván játszadozásnak értékelt szituációra, majd vélhetően a gondolatai összerendezésére az ablakhoz lép. Csupán ekkor tekintek vissza a leányra, aki meglepő mód tőlem várja a helyzet megoldását. Egymásnak vonom a szemöldökeimet a suttogása hallatán, s a lényem egy része szeretne úgy tenni, mintha képtelen lenne megérteni a szavait. Vonz a cserben hagyásának gondolata, éppen, mint mikor a Fürge Rókában oly lelkesedéssel vetett véget a vendége életének, csakhogy ezúttal nincs a közelben… Iván, vagy miként nevezte, hogy elrendezze helyette a problémáit. Viszont nem vagyok abban a pozícióban, hogy a vágyaimnak eleget tegyek.
- Haszontalan… - vetem oda csöndesen neki, majd a nekem háttal álló férfihez lépek, a mellettünk lévő asztalra helyezve az italomat. Igaz, a gyomrom rögvest felfordul, amint a felkarjaira helyezem felszabadult tenyereimet, de a legkevésbé kívánnám, hogy tüstént kiáltozni kezdjen.
- Ne vegye sértésnek a szavait, az első alkalommal mindig rendkívül bátortalan – suttogom a fülének, egyre feljebb egyengetve a kezeimet, mígnem aztán egy gyors mozdulattal fojtó fogásba szorítom a karjaimat a nyaka körött. Természetesen küszködik, igyekszik a lábaival rugdalni és a kezeit a sajátjaimba marva megszabadulni a levegőjének útját elálló kínoktól, de nem engedek neki. Szép lassan pedig elernyed a teste, amit óvatosan leengedek a földre.
- Légy hasznomra, és szerezz valamit, amivel összekötözhetjük a kezeit meg a lábait, és egy rongyot, amit a szájába tömhetünk – szűröm érces hangon az utasításokat, elégedetlenül szemlélve az eszméletét vesztett alakot. Eyra pontosan azért jött velem, hogy ne az én módszereimmel oldjuk meg a küldetést, hiszen az feltűnést kelt, s mégis itt vagyunk...

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Látom végigfutni az ábrázatán a sértő szavaimon sarjadó rándulást, azonban szemernyi megbánást sem érzek a megállapításom felett. Ideje volna megválogatnia a megjegyzéseit, vagy nem meglepődni, amennyiben az éles nyelve még élesebbel találja magát szemközt. Éppen elég önuralmat és energiát emészt fel itt lenni a mocskos csapott fülűek között, mímelni a bűnös vágyaik után tespedőt olyas valakik parancsára, kiket talán még az itt egybegyűlteknél is jobban megvetek, nincsen hát szükségem még a hozzáértésem konstans megkérdőjelezésére is Eyra részéről.
Túl sok figyelmet azért nem szentelek a reakciójának, főként, hogy felbukkan a magát meg nem nevező alak, s beinvitál minket egy szobába, hol az állítólagos caldeni lidérc szedte az áldozatait. Kötve hinném, hogy valódi szörnyetegről lenne szó, hiszen tudvalévő, a lidércek vér helyett az álmokon csemegéznek.
- Aucs, megbánt kisasszony. Hát nem szórakozni jöttek ide? Vagy nem volnék kedvérevaló? Még csak az arcomat sem látja – magyarázza a férfi egyelőre jó kedéllyel, noha a hangjából kicseng némi sértett s gyanakvó él. Érzékelem, amiként rám veti a pillantását Eyra, de egyelőre nem lépek közbe, elvégre még hasznunkra lehet az est egyik szervezője. Persze a további beszédet megfontoltan a leányra hagyom.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

A maszk bosszantó takarásából vonom meg az egyik szemöldökömet a kérdése hallatán, s ezúttal nem tudom magamban tartani a feltörekedni kívánó, gunyoros énemet. Kimérten hajolok a füléhez - a külvilágnak meglehet, bűnös szavak virágzásaként hathat a mozzanat.
- Nem mindenkinek szükséges az ágyban kínálnia magát ahhoz, hogy értéke legyen, Eyra… - suttogom neki színtelen hangon, nem érezve különösebb kényszert az igazam ecsetelésére arról, mégis mit látnak bennem a kékek. Egy hatékony fejvadászt, aki nem tesz fel ostoba kérdéseket, és a szörnyekhez is ért. Ez utóbbi kevés paplovagról mondható el a soraik között. Ilyen egyszerű.
Közben még ha kívánnám se tudnám tovább gördíteni a beszédtémánk fonalát, ugyanis mellénk szegődik egy férfi, akinek a jelenléte komoly önuralmat kíván meg, csakúgy a felkészülést egy kibontakozásban lévő fejfájásra.
- Igen… - bököm ki Eyra mímelt lelkesedésére, újabbat kortyolva a poharam tartalmából. Az édes íz mellett kiérzik belőle vajmi kesernyés is, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Töprengeni pedig alig akad lehetőségem ekkora zsibongásban s a mellettünk kerepelő jelenlétében, hisz lassacskán a saját gondolataimat is nehezen hallom.
- Látom, kegyed kifinomult ízléssel bír – vigyorodik el sokat sejtetően az alak, miközben az említett szobába kalauzol bennünket a vendégek tengerében. Egy közepes méretű helyiségbe lépünk, ahol néhány gyertya dereng csupán, s mihelyt az ajtó is becsukódik mögöttünk, a zaj java része is kiszűrésre kerül. Összevont szemöldökökkel mérem fel a terepet, majd a házigazdára vetül a tekintetem, aki lelkes fordulattal lép kettőnk elé, félig-meddig közénk.
- Szívesen mesélek a lüdércről, ám úgy vélem, érdekesebben is elfoglalhatjuk magunkat – búgja elmélyült hangon, pillantását főként Eyrán pihentetve.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Rezignált arckifejezéssel viszonozom a mérges pillantását.
- Mégis hogyan segítene az elvegyülni? - teszem fel a költői kérdést, mielőtt még a képességeimen támadna kedve köszörülni a nyelvét. Ezúttal nem tudok magamban tartani egy apró sóhajt, mely a végtelen naivitásán vagy épp oktalanságán bugyogott fel a mellkasomból.
- Nem. Ahhoz tán korábban látnom kellett volna. Sem mágus, se bűvészmutatványos nem vagyok, kezdj a való világ talaján járni, Eyra… - tekintek rá érdektelenül, majd tovafuttatom róla a szemeimet a zsibongó vendégseregre. Tulajdonképpen nincsenek mérhetetlenül sokan, ám az épület korlátai közé szorulva felérnek egy hömpölygő tömeggel. Egy hömpölygő, lármás, kölnitől bűzlő és rendkívül alul öltözött tömeggel…
- Mint mondtam, a való világ talaja. Bár hallottam már efféle köpeny létezéséről – vezetem vissza rá az érdeklődésemet, de hiába ébreszt végre használható gondolatokat bennem a leány, megakasztja a társalgásunkat az est egyik házigazdája. Igyekszem rezzenéstelen ábrázattal átemelni tőle a poharat, száműzve a vonásaimról a feltörekedni kívánó, végtelen undoromat. Éppen, hogy képes vagyok még mindez mellé biccenteni is Eyrának.
- Kedvelem a humorát, kedves. Igyanak! Mint említettem, igazán minőségi bor, kár volna kihagyni – kacsint ránk, aztán a féltestvérem másik oldalára szökkenve megemeli a kezét, hogy belé karolhasson a leány. - Jöjjenek, a legizgalmasabb szobát fogom megmutatni. Állítólag a caldeni lüdérc ott szipolyozta ki az áldozatai vérét – meséli lelkesen, s amennyiben Eyra sem ellenkezik, megindul velünk az említett helyiség irányába. A magam részéről ezúttal nem válogatok vagy akadékoskodok, legurítok egy öblös kortyot a torkomon a felkínált italból.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

A tervünk második és harmadik fázisában semmi kivetnivalót nem találok, ellenben az első pont, miszerint elvegyülünk, már okoz némi fejtörést a számomra. Érzem, ahogy minden áldatlan momentummal egyre szűkösebbé válik a bőröm s egyre inkább ki szeretnék ugrani belőle, hogy hátrahagyhassam ezt a fertőt, pedig még alig, hogy megérkeztünk… Elképzelésem sincs, miként fogom mímelni az estet élvezőt, hovatovább, egy megvetendő emberi lényt, azonban választásom továbbra sincsen. Nem kelthetek kétségeket a hozzáértésemet illetőn a kék palástosokban, nem addig, amíg be nem végeztem a küldetésemet.
- Ez fog némi nehézséget okozni a maszkok miatt… Kérdezősködni pedig balgaság volna – osztom meg vele a véleményemet csöndesen a célpontunk felkutatásával kapcsolatosan. A megoldás rendkívül kézenfekvő, de elképzelni sem kívánom a szituációt, melyben hajlandó volna hátrahagyni az arcfedőjét Kadoret. Főként, hogy elég Eyra közelsége ahhoz, a zsigereim a lehető legnagyobb kellemetlenséggel ránduljanak össze.
- Maradok a megközelíthetetlen nézelődő álcájában – suttogom neki vissza, ügyelve, hogy szavaim kizárólag az ő fülét érinthessék. S még éppen időben döntök amellett, hogy nem gyarapítom a mondanivalómat, ugyanis egy mindössze nadrágját és maszkját magán hordó férfi – vagy fiú – libben elénk, kezei között két kristálypohárral.
- Üdvözlet az érkezőknek! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, mint az est egyik főszervezője. Neveket itt ritkán firtatunk, ha nem bánják – magyarázza fájó üdeséggel, a kezünkbe nyomva a poharakat. - Remélem jól fognak mulatni, igyanak egy kis kedélyjavító bort! A legédesebb egyenest Mynzash földjéről – noszogat minket derűs mosollyal. - Esetleg körbevezessem kegyelmeteket, vagy inkább maguknak fedeznék fel a ház rejtelmeit?