Lakatlan épület

Tulveron Krónikái :: Calden

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Nehéz lenne eldönteni, hogy a férfi kéjenc hangja, az álnevem iszonyatos volta vagy a leány mellkasából kitörni készülő szíve aggasztóbb élmény, de végül úgy ítélem, az utóbbi a legkevésbé frusztráló a füleimnek. Valahol tán még meg is nyugtat a tompa, ám szapora hang, mely ugyanakkora nehézséget hordoz magában az új akadályokkal szemben, mint az enyém keltette lomha, de annál elégedetlenebb ritmus.
Az ajtónállón átjutva sem könnyebbedik a lényem, az oldalunkról ugyanis maszkos szolgálók lényegülnek elő a homályból, és simítják le rólunk a köpenyeinket. Nehezen tudom megállni, hogy ne térjek ki előlük és surranjak át simulékonyan az egyre gyarapodó tömeg ölelésében, de megregulázom a menekülési vágyamat, hisz utána sem várna semmi áldásosabb, ráadásképp magunkra vonnám a nem kívánatos figyelmet. Hagyom hát, hogy félreérthetetlen érintésekkel elvegyék tőlünk a felesleges ruhadarabot, majd utunkra engedjenek a vígan falatozó, nevetgélő és italozó sokaságba, ahol egyelőre legfeljebb lengén öltözött egyéneket vélek felfedezni. Minden bizonnyal a „mulatság” fő mozgatórugója egy külön helyiségben zajlik.
- Most mit kellene csinálnunk? - nyögöm ki csöndesen, óhatatlan feszengéssel pillantva körbe a kényelmetlen maszkom takarásából. Az egyetlen könnyítő körülmény, mellyel előrukkolt Eyra, a kilétünket fedő álca volt, de elnézve a többi vendég hasonszőrű viseletét, nem bánom, hogy nem méltattam különösképpen az ötletét. Vajon még miről felejtett el tájékoztatni időben?

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

- Im agor alnad (Nem csináltam semmit) – jelentem ki csöndesen, ártalmatlan feleletként a felszólítására, s ha szokásom volna mosolyogni, tán egy egészen haloványat még mellékelnék is a kijelentéshez. Egy kérészéltű momentumra felelevenedik bennem, miként piszkálták egymást a testvérek a közösségünkben, azonban egyhamar emlékeztetem magamat arra, kinek a fattya is ácsorog épp mellettem. Utána pedig az eddigi várakozáshoz képest túlzottan sietősen sorra is kerülünk a kapunál.
Képtelen vagyok időben válaszolni a kérdéseire, nem anélkül, hogy gyanút keltenénk, így hát akként érünk a vendégeket fogadó alakhoz, hogy bárminemű egyetértésre juthatnánk a jelszót illetően. Noha az álnevem hallatán megkockáztatom, hirtelenjében eltörpül a fals jelszó felett érzett csekély aggodalmam. Iszonyatos választás.
- Igen igen, megvannak! És a nevekhez tartozó jelszó is rendben találtatik. Fáradjanak beljebb, s… érezzék jól magukat – kacsint Eyrára a maszkja alól, és a hangjából ítélve pontosan olyan kéjenc ábrázattal meredhet rá, mint általában a leány közelébe kerülő férfiaknak szokása.
Szusszanok egy csöndeset a megkönnyebbülés oltárán, csakhogy rögvest rádöbbenhessek, a neheze még igazán messze akad. A csuklyámat nehézkesen lehúzva lépdelek beljebb a féltestvéremmel a méretes épületbe, melyet belülről mindenféle finom kelmékkel, lenge textíliákkal és ragyogó növényekkel ékesítettek. Persze legyen bármennyire is a szemnek tetsző a környezet, a benne mozgó emberek mocskát képtelen elnyomni.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Rezignált ábrázattal, noha összeszoruló gyomorral hagyom, hogy belém karolva mímeljük az összetartozót, azonban ennél többre képtelen vagyok a látszat fenntartásáért. Pedig nem vagyok vak mások magaviseletére; előttünk nem sokkal egy pár hasonlóként összebújva várja a sorát, de míg én mozdulatlan ácsorgok Eyra mellett, addig az ő kettősük férfi tagja széles mosollyal hint csókot a fehérnép halántékára, mielőtt cinkosan összenevetnének egymás között. A féltestvéremnek könnyedén megy leképezni azt, amit nem érez, viszont én képtelen vagyok rá. Meglehet, túlzott hűség láncol ahhoz, ami rég elveszett, ám az a tény sem csekély, az égvilágon semmi hasonlót nem kívánnék még elképzelni sem magunk között a rokonommal.
- Nem látom a különbséget – jelentem ki érdektelenül az öltözékét illetően, kitartón mustrálva az előttem lévő ember hátát, bár a halovány méltatására kénytelen vagyok lassacskán felé fordítani a tekintetemet, melynek irányát a fejem csupán félrészt követi le.
- Ne reméld, hogy magamra kentem azt a pancsot, amit adtál. Éppen elég a te illatfelhőd – tudatom vele csöndesen, előrébb lépdelve, miként sorra kerül a gerlepár. Távolabb állnak tőlünk, nyilván a hely és az esemény inkognitójának megtartása érdekében, de még így is kitűnően hallom, amint az arcát maszkkal eltakaró, csuhás alak a listáját átnézve a jelszóról kérdezi őket. Ami közel sem az, amit mi ismerünk.
- Más jelszót mondtak – osztom meg sietve az információt Eyrával, azonban a stratégiaváltásra vagy bárminemű megbeszélésre sem marad időnk, ugyanis rajtunk a sor. Az illető megköszörüli a torkát.
- Ennyi későn érkezőt… Máskor a szíves vendégek legyenek kedvesek pontosak lenni. No de, kérhetnék egy nevet és a jelszót?

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Igyekszem megregulázni a vonásaimat, ám ezen a ponton, a ház kapuja előtt ácsorogva s várva a sorunkra bizton veszem, az aggodalom és az elbizonytalanodás széles palettája hullámzik végig az ábrázatomon. Igaz, tekintélyes a nyüzsgés, azonban képtelen vagyok kizárni az épület belsejéből elcsípett összetéveszthetetlen hangfoszlányokat, amelyeket a nők éles és a férfiak öblös nevetése sem tud kellőképpen elnyomni. A szenvedély fülsértő, bűnös nyomai áthasítanak az üvegpoharak csörgésén s a fémtányérok koccanásain is.
Mély sóhajjal mérem végig a mögöttünk elterülő üres, az éjszaka jótékony leplébe burkolózó utcarészletet, eljátszva a menekülés gondolatával, de amint Eyrára süllyed tova a pillantásom, illetve a sokat sejtető mosolyára, összeszorítom a számat és nagyobb eltökéltséggel dolgozok a belső pánikom elfedésén. Persze mindhiába, ha udvari bolondnak érzem magamat, ki kényszeredett mosollyal lépdel a bitófa irányába.
- Talán egyszerűbb lenne kivárni a végét, és a hajnal homályában lecsapni rá… Han iston (szerintem)  - suttogom neki körültekintő távolságban az előttünk sorakozóktól, nehezen állva csupán meg, hogy ne húzzam az arcomba a barnás köpenyt, melynek vékony anyaga idegen érzetként simul a testemre. Az égvilágon semmit sem szívlelek a jelen momentumában, még a kés helyét sem a csizmámban, amely általában a másik oldalon szokott megbújni.
Sejtvén a válasza nemlegességét, újabb szusszanással mérem végig a leány küllemét, most először hagyva gondolatot a találkozásunk óta a gúnyájának, melynek cseréje kereken egy órával nyújtotta meg a ma esti kínjaimat. Leheletnyire összevonom a szemöldökeimet, zavarodottan realizálva a csekély különbséget.
- Átöltöztél? Ugyanaz a ruha van rajtad – állapítom meg határozott meggyőződéssel, elengedve a tényállást, férfi szemmel és a divatra teljesen érzéketlenül meglehet, csak bennem nem hagyott nyomot a két öltözet közötti eltérés.