Előcsarnok

Tulveron Krónikái :: El' Alora :: Mágus tornyok

“Eljöttem érted

Bólintok egyet, hogy csak nyugodtan küldje. Bár azzal még nem leszek előrébb, hogy odaküldeti, bár kétség sem fér hozzá, hogy ha én nem is, más majd leírja azt, amit üzenni akarok. Hasznos holmi, ahogy az is, amit mondanak. A nevek, az apró részletek, de legfőképp, hogy merre induljak el. Nem most, nem azonnal, de el kell, mindenképp majd, ezekkel az információkkal. Figyelem őket, de hiába kutatnak a fejükben, ott már vagy még nincs több annál, amit magam is hallottam. Nem morgok, nem leszek dühös, hiszen sokkal több, sokkal előrébb vagyok, mint mikor elindultam.
- Értem. Ezek is jók lesznek egyelőre. A többiek is elő fognak kerülni – előbb vagy utóbb. Gyanítom, nem olyan hamar, mint szeretnénk, azonban nem maradnak rejtve. Arról tenni fogok. Egyelőre azonban hol Lenia-t, hol a férfit figyelem. Szavaik egybecsengve adnak ki egy képet nekem a fejemben, homályos, annyi azonban biztos, nem pár alakkal kell nekem találkozni. Egyre jobb!
- Igen, én is sejtem, hogy nem kevesen vannak. Azoknak meg híre van, akárhogy nézzük, könnyebb lesz elérni – vigyorodom el egy pillanatra. - A zsoldosokkal meg bőven szót értek – nyugtatom meg Lenia-t, hogy bár ezeket nem ismerem, mégse lesz idegen a közegük és a viselkedésük. Óvatosnak kell lenni, persze, nagyon is, de rosszabbakkal is találkoztam, akik már azért meg akartak ölni valakit, mert rájuk néztek. Ez egy nagy csoport, csak megfelelően kell majd beszélni és viselkedni, olyat pedig már csináltam.
- Így már tudom kit fogok. Sok kincs van, lehet sok érdekel majd. Egyszer – hogy mikor térhetek vissza ahhoz, nem tudom. Mikor lesz az, hogy csak a kacatokkal, ulronnal és a szórakozással kell majd törődnöm. Nyilván, most is csinálom kicsiben, amikor kell a pénz, mert most nem fegyver kell, hanem más, ha ruha akkor az, ha ehető, akkor az, azt pedig kagylókkal és egyebekkel ritkán tudom megvenni. Vannak drágakövek, amik kiesnek a kacatokból, de azok meg túl sokat érnek ahhoz, hogy vekni kenyeret és csirkét vegyek rajtuk.
- Majd megoldom az alapokat, igen. Valahogy. De tudom, hogy sok idő, meg nehéz, néztem már könyveket – és inkább bízza rám, hát majd lesz valahogy. Van ötletem, több is, egy biztos, így lehet tudom, hogy merre fog vinni az utam, amikor elindulok innen, még ha rövid ideig is. Nem fűzök több dolgot én sem a királynőhöz, mert nem lehet tudni, azt se, hogy él-e még, mire a végére érünk mindennek, mi élünk-e még. Olyan sötét dolgok ezek, amikre nem szeretek gondolni és senki sem, hiszen egy pillanatra csend is lesz. Végül ismét a mágus töri meg előbb.
- Nem rabolsz – de mégis bólintok. Azt mondta fontos ember, azoknak pedig sok a dolga, sokan keresik mások is. Nem tartom itt én sem, felállok mellőle és figyelem.
- Nagyszerű. Azt pedig akkor nem csinálom, értem – hátra is hajtom a kezeim, mintha el akarnék rejteni valamit. - Többi szabály? - ezt inkább magamnak mormogom. Ez egy ilyen hely, nekem pedig nem mindig mennek a szabályok, bár majd megismerem őket, bizonyára. Valahogy. Épp lépnék egyet előre, hogy ne legyünk ennyire egyben, amikor még ismét megszólal.
- Á, a tűzbe. Hova máshova. Címzett, meg amit mondani akarok, megjegyeztem – intek végül neki, ahogy elindul és Lenia szavaira abba az irányba nézek, amerre mutatja. - Szép helyed van? Jártam már szép szobában – nevetek fel, majd követem végül, csendben és némán a hely felé, ahogy azt ugye a férfi mondta. Csak a szemem moccan, keres és figyel mindent, amit csak lehet.

“Eljöttem érted

- Á! Vagy úgy – jobban ismeri a szavakat, mint én, persze, hogy tudja úgy forgatni őket, hogy ne értsem pontosan, mit is akar. Ez már nem az én dolgom, valóban ott lett volna ildomosabb, csak én nem vagyok ildomos. Talán jöhettem volna finomabban, bekopogva, várva azt, hogy ide engedjenek valami indokkal, de, nos… az se én lennék. Így volt ez megírva, csak éppen nem tudom hol, mert aki ezeket a mondásokat mondta, sosem válaszolta meg, hogy hova van írva. Nem tudom, hogy Lenia tudja-e követni a szavainkat, mondjuk ezek nem is olyan fontos információk, amik a küldetésünk vagy bármi más miatt fontos, csak egyszerű szavak a jelen helyzetről. Vagy épp rólam, róluk. Fogalmam sincs, mit fognak reagálni a többiek, amikor majd elmondom, hogy hol van és mit csinál. Egyszerűbb lenne nem elmondani, viszont tudom, hogy abban az esetben valóban nem lenne kellemes később és amúgy se tehetem meg. El kell mondanom nekik, így akarják és így is lesz.
- Akár – vigyorogva bólintok egyet. Sokkal könnyebb, mint teljesen tudatlanul várni a semmit, vagy a rosszat. Mindenki másban jeles, nekem ez az előnyöm van, meg az, hogy már könnyen vegyülök el. A jelelés is csak akkor bújt elő belőlem, amikor megláttam őt, előtte már megszokott, hogy csak néha kell használni és nem is jelekre, csak úgy. Van, aki míg beszél, össze-vissza hadonászik, valaki alig, én meg mikor hogy jut eszembe.
- Mindenképpen üzenek. Az meg… majd kell. Én nem értek a betűkhöz, ha le kell őket vésni. Majd keresek valami bölcs vagy okos embert és ameddig fizetek nekik, addig úgyse érdekli őket, mit írnak le -  bólogatok is mellé. Ha a közelben leszek, el is tudok jönni akár, akkor pedig kár betűkkel vesződni, messziről azonban valóban kellenek. Bár nem tudom mennyire lesz különös, ha ilyen papirosokat hordok magammal, még jobb az, hogy majd ügyelnem kell rá, hogy ne hagyjam el vagy vesszen más kezébe. Mindegy, ezzel ráérek bőven.
- Nem mindenki – ezt csak tényként közlöm, hogy ebben nem értünk sokszor egyet odalent. Sőt. Inkább sosem. Főleg amiatt, ami miatt itt ülünk, meg úgy alapvetően. Nem vagyunk a legbékésebbek, amire én rácáfolok, kivéve, amikor valami olyan történik és odacsapok. Arról azonban nem kell tudnia a mágusnak, hogy én miket csinálok, amikor nem társalgok, mint egy nyugodt ember.
- Több volt? Hmmm – de közben magamban ismétlem őket, miután kimondja. Ezekkel előrébb leszek, mint eddig. Ha tudom hogyan hívják akit keresek, azt mások is tudhatják. Majd óvatosan hozom fel a neveket persze, úgy, hogy ne sejtsék, hogy olyan miatt keresem őket, ami veszélyes rájuk. Azzal, hogy valami régi rendet emlegettek, tökéletesen össze lehet passzítani. Ha szövetségesként mutatom magam, könnyebben beszélnek. Hah. Egyelőre azonban csak két név sikerül, hátha akad több is. Várok türelmes, csak a kérdés hallatán pillantok ismét a férfi felé.
- Mikor mivel. Sokszor süllyednek el hajók, tele mindennel, én pedig tudom hol kell keresni. Kagylók, gyöngyök, ezt is szeretik, a tenger kincsei, cserébe pedig azt kaptam, ami nekünk kellett vagy pénzt, amiből azt vehettem. De szerintem az információ és az emberek viselkedése, mint tudás, az a legértékesebb. Most nagyon hasznos – vagy nem, csak én érzem annak. Lágy vigyorral engedem azt, hogy fényezze, milyen gyorsan tanulunk, ők viszont nem annyira. Nos, igen. Nekünk idefent van esély, nekik odalent nem sok.
- Szó szerint alul. Semmi gond, úgyis idefenn a helyetek – az már nem kellemesebb, hogy nem lehet átugrani azt, hogy egyikhez sem értek. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne! Nem mintha nem ismernék olyat, aki ne értene hozzá, de nem cipelhetem végig őket a világon. Vagy de. Jó kérdés.
- Akkor meg kell tanulni. Soká tart? - remélhetőleg nem. Elvégre csak meg kell jegyezni, hogy melyik micsoda. Mondjuk, sok van belőle. Hümmögök párat, ameddig Lenia beszéli királynőnket, erről inkább neki kell.
- Talán, talán. De ez még olyan messze, nem tudjuk, hogy addigra mi lesz a fejében. Lehet téged is visszafogad. Meglátjuk – ha élünk addig, vagy épp ők. Ha azok az elfek gyorsabbak lesznek, kár bármiről beszélni. - Vagy valaki marad veled vigyázni – vonok végül vállat. - Bár itt nem kell. Mit csinálsz addig itt?

“Eljöttem érted

Akkor visszatérünk. Bólintok is rá, hogy hagyom, vezessék ők a beszélgetés fonalát, ha ennyire felvették. Hátra is dőlök, majdhogynem teljes kényelemben pillantok feléjük, majd végül vissza Lenia felé ismét.
- Nem volt kérdés, hogy megkeressük. Csak ő mondta, hogy a tengerben kellene – mutatok a mágus felé, hogy nem én ellenkezem, eleve engem is ott akart tudni és nem itt. Csak Calypso-val ellentétben én iszonyat önfejűen jöttem és itt vagyok. Azt hiszem néha úgy kellene gondolkodnom, mint a többieknek és rájönni, hogy ami a fejemben jól hangzik, az lehet veszélyes és rossz. Csak hát, elragad a hév és…
- Nem hinném, hogy mérges. Meg fogja érteni – azt hiszem. Nem tudok Calypso fejével sem gondolkodni és nem is akarok, ámbár ha megismeri, hogy mik derültek ki és mik fognak még, rájön, inkább hasznos, mint káros út volt. Nekem is ez jött le, bár én nem voltam mérges, csupán türelmetlen. Az pedig, meg lett tanulva, hogy nem egyforma.
- Talán még lesznek később mások is, ha rájönnek, hogy a mi célunk jobb, mint a semmi és várni, hogy szép lassan megöljék a mieinket – bár nem hiszem, hogy valóban lesz még valaki, nem kizárt. Talán azok közül is, akikkel együtt védtük őket, talán csak még több nőstény. Nem sok magamfajta mert kiállni és ellent mondani a többieknek, nem kárhoztatom őket. Valahol egy kicsi aggodalom bennem is biztos van, mivel azonban a többiek kezei biztosak, nem jön ki rajtam. Fordulok is a férfi felé, ahogy hasznosnak véli, hogy tovább járjam a vidékeket és úgy ismerjek meg mindent, ami most még csak terv és monda.
- Ylore – ismétlem a szót, de már régen meg is jegyeztem. Az, hogy ő ezt egy látomásban látta, az előbbiek alapján nem lep meg, nem is új, hiszen a mágia sem ismeretlen, csak másképp ismeretes. Egy részem már most indulna, de a másik, a nagyobb és erősebb itt marad, ülve és várva Lenia szavaira. Tény és való, hogy az emberek között más a felosztás, én is játszom olyat nem is egyszer, most azonban nem. - Akkor meg fogom keresni azt a tornyot és helyet. Ott biztosan lesz valaki, aki legalább már hallott erről. Nem elsőnek mennék olyan helyre, ami veszélyes rám, ránk. De nem szoktak felismerni, mi vagyok. Ezért is vagyok vele, mert tudtam, hogy kell valaki, akinek nem idegen az emberek, vagy elfek között. A többi népet nem ismerem ennyire, viszont nagyon jól játszom el a dolgokat és nem feltűnő, elhiszik, hogy csak egyszerű vagyok és jöttem – utalok arra, hogy ismereteim hiányát is az emberi köntösbe öltöztetem és adom át. Lenia így sincs meggyőzve, így fordulok kicsit ismét felé, mert láthatóan nem akarja, hogy induljak. Nem is tervezem, pár napot elbír a dolog, viszont nem tudom, hogy meddig tart megkeresni bárkit is, így nem lehetek sokat a biztonságban és békében.
- Maradok, maradok. Csak úgy nem, jártam már sokszor mégis, csak, úgy. Ha sokat várunk, akkor nem tudunk kit megmenteni. Maradok pár napot és mindent át tudunk tervezni. De jól mozgok, mint ember, észre se fognak venni – vigyorodom el. De, észre fognak, csak nem úgy. Nem ellenkezem, inkább megnyugtatni kívánom, mint az érintéssel is. Közben a varázsló folytatja, így fordítom fejem vissza, kezem pedig, mivel nem jelelek már, ott marad. Nehéz szavak ezek, homlokom ráncolom, ahogy megértem őket és ahol hangzanak. Sárkányokat akarnak, szörnyeket és minden rémet. Ó, remek.
- Vagy így, vagy úgy, de rossz lesz. És kellünk hozzá. Nem lenne jó a rossznak része lenni – még ha persze, ártatlanok sem vagyunk és hasonlók. Azért a mi uszonyainkon is tapad elég vér, de nem akarunk mást, csak a békénket és az életünket. De ezek szerint ez olyan lehetetlen kérés, ami nehéz. - A nevek fontosak, azok kellenek majd. Meg a hely. A többit meg majd én csinálom, az a legegyszerűbb – vagy, ha mást ki nem találnak. Lehet osztanak mellém valakit, bár akkor lassabb leszek és a nőket másképp kezelik idefent. Azt majd még jól el kell magyaráznom, ha arra kerül a sor. Elhallgatok, míg Calypso-ról esik szó, de rövidre megy, én jövök egyből. Nos, nekem a tudomány sosem ment, az alkímia szó is részben új, nekem más forma jutott.
- Sokáig kereskedtem. Onnan az emberi és elf nyelv – kezdek bele, bár cifrázni nem tudom. - Aztán tanultam harcolni. Sokáig. Tudok a kezeimmel, karddal és bárddal. Ha már lent védtem, idefent is kell, máshoz nem értek. Mágia, alkímia, nekem sosem ment, másik világ. A harccal könnyű beilleszkedni emberek közé, azok is mindig verik egymást és isznak – nevetek fel az egyszerűségen, pedig iszonyat sarkalatos, sokkal több van a világban, erre pedig ez a torony a bizonyíték. - De tanulok ha kell, csak nem mindig gyorsan.

“Eljöttem érted

Azt hiszem rá kell jönnöm, hogy nem tetszik a mágia, főleg akkor, ha az felém „száll”. Értem én, hogy hasznos meg kell, mint most is, bajom se lett belőle, de ha nem szükséges, nem kell. Bár erről aztán nem én döntök, meg úgy nagyon semmiről sem. Sodródom az árral és végül biccentek a férfi felé majd fordulok Lenia felé, amikor neki másik ötlete támad.
- Mennyi lehetőség. Őt választanám, ha lehet. De nem, nem tervezek mindig itt lenni, csak ameddig kellek és azt mondja – tekintetem mutat csak húgom felé, hiszen a többieknek is tudniuk kell azt, amit mi és ahhoz el kell mennem majd innen. Az, hogy hogyan jutok majd akkor vissza, nyilván már könnyebb lesz, remélem el is mondja majd a férfi, hogy miképp. Másképpen megint feltűnő leszek és rossz. A veszélyes is rossz, mégis igyekszik meggyőzni, hogy nincs sok gond ezzel, mert figyelve volt rá, hogy ne legyen. Valahol ez nekem kicsit gubancos és furcsa, de itt már minden az és kezdnem nem keresni az érthető pontokat.
- Elvegyülni, de úgy is veszélyes – ezt már inkább csak magamnak jegyzem meg, majd szusszanok egyet. Úgy érzem, hiába emelem ki a veszély szót, ezek szerint az most megint jó. - Rendben. Nincs beszéd jelekkel, csak szavakkal. Ám legyen – egyezek bele és végleg magam mellett pihentetem a kezeimet, az egyik ujjam a kardtartó övbe akasztom, mielőtt le nem ülök a bútorra és kényelembe helyezem magam.
- Nem? - pillantok Lenia felé. Türelem, azt hiszem azzal akarja kezdeni. Igen, igen, igen, kissé türelmetlen sóhajom mégis beleegyező, hogy csak úgy, fejjel a falnak nem szaladhatok a semmibe, abba se, amit nem ismerek, főleg nem. Attól még ha lehetne, akkor már most mennél. - Kivárom, ha azt mondod – nyomatékosítom, hogy nem kell aggódnia, nem fogok elindulni, ha itt végeztünk. A férfi felé is figyelek, aki kiegészíti a szavakat. Homlokom ráncolódik a hallottakra, igyekszem fel is fogni és jól megérteni a szavakat és azt, hogy mivel is van dolgunk.
- Az ősi rend és csoport. Talán valahol valaki tud róla valamit. Járom a vidékeket, sokat, sokfélével beszélek. De majd keresek elfeket, hátha ők is – persze, bizonyára nem fogok azonnal és olyat kérdezni, amitől rögtön a homlokomra lesz írva, mit akarok. Szerencsére már megtanultam, hogy hogyan kérjek bizalmat és beszélgetést, egy bizonyos idő után. Hogy mi a terv? Nagyon nagy és nagyon sok lesz.
- Nyugodj meg – fogom meg Lenia kezét lágyan és ott tartom. - Majd akkor indulok, amikor biztonságosabb lesz – arra meg, hogy szólni kell majd még egynek közülünk, csak figyelek, mert rajtam múlik, hogy vagy idehozom vagy nem, vagy csak beavatom, a tengerben, mint ahogy kellene.
- Érteni értek, igen. Eléggé jól – bólintok, így, hogy több oldalról is fel lett hozva és beszélnek róla. - A könyv? Azokhoz nem értek, csak pár betűt ismerek. Te már tudod? - fordulok Lenia felé. Elvégre, ki tudja, mit művel itt. Lehet könyveket bámul. Kezeim ismét leejtem, majd dőlök hátra. - Egyebek iránt, segítek, igen. Nagyon is jól tudom, hogy te nem szeretsz ebben az alakodban létezni – ejtek meg egy kis mosolyt felé. - Nem hinném, hogy a királynő bármit fog tenni. Nekünk kell – hagyom, hogy szitkozódjon kicsit. Sokáig terveztek amazok, nekünk azonban annyi időnk nincs és nem is lesz. Vagy ha igen, akkor már csak arra érünk oda, ami marad. A semmire.
- És akkor most, a könyvből, bármiből, mi derült ki? Mit tudhatok? - nézek mind a kettőre. Akkor most az övék a terep.