Előcsarnok

Tulveron Krónikái :: El' Alora :: Mágus tornyok

“Eljöttem érted

Elsietnek mellettem a tények, hogy illene belevonnom az idegent a dolgokba és szavakba, meg, hogy ezzel most gondot csináltam. Amiért jöttem, siettem, végre megvan és ez elveszi a figyelmem nagyon, pláne a gondolataim, amik az emberibb viselkedésre vannak. Kellene, mert tudom, nem éppen a legjobb, ha rajtam csattan, mint az ostor, csak most… nem figyelek. Mondjuk tény és való, nem időznék itt többet, mint kellene, mert egyenesen a hideg ráz a helytől és nekem túl sok és színes. Így hát nem értem, hogy miért gond egy vendég, miért kell rajta ennyire izgulni. Hát mindegy.
~ Hát ismerje! Ez nem titok, csupasz vagyok ~ jelelem vissza, a vigyort el nem hagyva. Aztán leengedtem a kezem és hagytam, hogy vezessen magával. Ha neki így jó… lehet persze, hogy látni rajtam, ahogy arcom, homlokom ráncosodik és mozdul, hogy nem éppen kedvemre való ez, mert éppen nagyon beszélnék vele, másról, másképp, csak nem engedik. Nem vagyok rossz, gonosz, annyira, de a türelmem nem mindig jó és kedves. Sokszor elvesztem, vagy csak lejjebb megy, mint most is és olyankor mondok és csinálok dolgokat. Most csak azért nem teszem, mert itt van velem a nővérem, akinek odalent szava mindig erősebb volt nálam és mondhatni, visszafogom magam. Ez így jó, azt hiszem. Mégis, éppen folytatnám szavainkat, amikor az én kezem is megáll a levegőben. Nagyobbra nyílt szemekkel figyelem, ujjaim fegyver felé rándulnak, de még az is megáll, nem teszem meg. Ha tudja, hogy nem ő hívott, akkor mégis mit akar? Minek a mágia? Kissé hátrahőkölök, mintha a derengést ezzel el tudnám kerülni, de elér. És ennyi. Várok én mindent, fájdalmat, de semmi sincs. Akkor meg…?
- Ööö… rendben. Mágia – rázom meg magam finoman és kezeim leesnek magam mellé. Nem kell ide akkor fegyver, bár nekem ettől még mindig nem lett kedvesebb és nem értem, miért van itt vele. Fura és ezek szerint nem bírja, ha valamit nem tud. Én is kíváncsi ember vagyok, meg is értem.
- Hát az elképzelésem, hogy itt leszek. Amíg kell – nagyon más kellene? Több? Okosabb? Azt teszem, amit mondanak nekem, csak éppen nem mindegy az, hogy KI mondja. Az pedig hófehér tincsekkel néz minket, mintha rémalakokat látna vagy idegeneket. Jó, most így, ebben a formában lehet az is vagyok neki. De majd megszokja!
- Senkinek sincs dolga, csak a figyelés? Ez egy érdekes hely. Miért jó itt akkor neki, ha figyelnek? Akkor őt is látják és beszélnek róla, az pedig nekünk veszélyes – mert elsősorban, nekem arra kell figyelnem, hogy ne legyen veszélyes. Erre mégis itt van, olyan helyen, ahol figyelik. Nem tetszik és ez biztosan az arcomon is látszik. - Értem. De ha beszélünk, azt is – nem, nem értem ebben a lényeget. Mindegy mivel kommunikálunk, azt valaki érti, tehát legjobb lenne a csend. Vagy valami olyasmi? Kissé most én válok türelmetlenebbé sóhajtásommal, hogy nem azzal jutok előre, amivel akarok, hanem a kommunikációval.  Biccentek a bemutatkozásra és így megértem, miért nála van. Vezető, azoknak meg sok mindent lehet és mivel itt a mágia is, az hasznos. Legalább ennyivel jobban tudom a helyzetet. Kezeim ismét leesnek „szavaink” után, szemem forgatom meg arra, hogy használjunk szavakat. Nekem rendben van, csak épp nem akartam. De akkor hárman beszélünk. Hát csak nem bírja ki, hogy ő kimaradjon! Azonban megint nem én kezdem el a szavakat használni és ahogy a hely felé invitál, ahova leül, úgy lépkedem oda és dobom le magam rá, nem oly finoman, mint a férfi.
- Ó, a mocskosak – igen, ez igaz. Valóban tudok velük beszélni, már elég régen. - De ha csinálnak kísérletet, akkor nem beszélni fogok velük – vigyorodom el, utalva erre, hogy kedves akkor biztosan nem leszek és nem fogadok szót sem, mint most a férfinek. Úgy ahogy. - Előbb azonban el kell őket hozni onnan – fordulok a férfi felé végül. - Ezért jöttem. Hogy ezt elmondja nekem és hogy el tudjunk indulni értük. A többiekkel majd beszélek a tengerben, nem jönnek ide, ha nem kell – vonok vállat végül és ismét Lenia felé pillantok. - És miért vagy itt? Vagy mit akarsz még itt csinálni? - közben neki azért használom a jeleinket és fordítom, hogy könnyebb legyen. Nem érdekel ki figyel.

“Eljöttem érted

Felkacagok, csilingel szinte, jót mulatok azon, ahogy hív. Valóban csupasz vagyok, ha lefejteném magamról a vértet és a rongyokat, akkor főleg, azonban ezt nem szándékozom megejteni. Az úszás ebben a formában iszonyatosan nehéz, nemhogy még ugrani egyet, mint valami valódi delfin. Hiába tapostam a vizet, egyre csak süllyedtem és süllyedtem, de valódi alakomba való visszaalakulás megmentett attól, hogy ideiglenes tüdőmet megtöltsem vele. Elég nyomorult rendszer ez, ha már úszni sem tud, akkor valahol értem, hogy egyesek miért akarják őket kitörölni a világból. Kérdéseim közben hol ide, hol oda cikáznak, figyelmem kettejüké, a körülöttem álló őrség pedig szép lassan elvánszorognak a helyükre. Így nekem se jön meg a kedvem a csetepatéra, maradok egy helyben, kezeimet összefogva a hátam mögött, egyenes háttal, ahogy azt egy selyemruhástól láttam párszor.
- Nem, nem jöttek – rázom meg a fejem a gyors kérdésre, amit húgom intéz. Ha jönnének se tudnák hova kell, az információt nem vittem vissza hozzájuk, csak az enyém lett és indultam is el felé, hogy most így álljak a furcsa alak elébe. Fogalmam sincs, hogy miért van vele és minek nem ment még tovább, de vélhetően később talán ezt is meg fogom tudni. Remélem.
- Akkor jó! - Vágom rá, hogy a vendége, nem a foglya. Az mindig kellemesebb, mint holmi fogság. Így ábrázatom marad békés, ameddig megrágja a szavakat az idegen, addig pedig még jól körbe is nézek. Innen közelebb, bentről még különösebb a hely, olyan nagy, hogy kicsinek érzem magam, kisebbnek, mint az apró halak, amik néha velünk úsztak egy rajban. A férfi hangjára pillantok vissza és bár értem amit mond, mégis húgomra figyelek és kezeim emelem meg.
~ Nagyon fura alak. Ráz a hideg tőle ~ jelelem neki, majd lépdelek velük. Nem sietek, hiszen ha a férfi igen, húgom talán még nem olyan gyors és tempós. Igazából meg kell dicsérjem, majd, ha egy helyen leszünk együtt, hogy ilyen szépen jár és beszél, hangja új nekem, de mivel hozzá van szokva fülem a beszédhez, nem ijeszt meg. A sajátomat is meg kellett szoknom, minden idő idefent.
Amint félreeső helyre érünk, már csattan is a kérdés. Csak nem hibáztam? Vagy hogy is hívják ezt… idegen? Nem. Ideges. Az lenne? Hagyom beszélni, ajkaim nyílnak el, majd zárulnak be. Ahogy egy szóra megindultam utána, úgy hagyom beszélni előbb, annyit és addig, amennyit akar. Még megvannak bennem népünk szokásai bőven, neki van elsőbbsége, nem nekem. Addig szórakozottan nézelődöm körbe.
- Áhh, hogy arra voltál, azért nem találtalak – miközben beszélek, kezemmel fordítom neki a jeleinkre, hogy ne kelljen erőlködnie, hogy megértse. A tőrre emlékszem, láttam is, de nem hittem volna, hogy ennyire lefoglalja. A társaink már annál inkább, de hát, az élet mást írt. - Ha szabad kiegészítsem szavait, tényleg nem hívott, nem kért semmire. Igen, a tengerben, de túl sok idő telt el és én nem vártam meg – hogy mire vélje? Amire akarja, őszintén, erre csak egy laza vállvonást kapott válasznak. Nem érzek szégyenérzetet, sem semmi rosszat, azt tettem amit kell és amit akarok. Hol ebben a hiba? - Senki se figyel rám. Egyszerű vagyok – mutatok le magamra, hogy se pikkely, se semmi nincs ami elárulná, akár csak egy pillanatra is, mi vagyok. Amit lát? Közember, zsoldos, vagy csak egy ember, aki létezik. A húgom feltűnőbb a fehér tincseivel, őt nem lehetne elrejteni az utcán, míg engem odahívnak az asztalukhoz, ha jó nap tűnik fel.
- Arnav volnék – közlöm végül és húgom felé fordulok, mintha ezzel letudnám a férfivel való társalgást. ~ A többiekről mi hír? Akik elvesztek ~ jelelem neki. Nos, nem, nem vagyok jólnevelt.

“Eljöttem érted

Nem hívtak be, így aztán semmi okom nem lenne ezen falak közé lépni, de történetesen, akad egy. Remélem. Ha az információ hamis és nincs itt vagy nem ő van itt, hanem más leánya, visszamegyek és a bőrt lehántom mindegyikről. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs időm ilyesmikre, mert van, tovább és már most többet éltem, mint bármelyikük, azonban a népünk nem fog, ha csak kergetjük egymást a szárazföldön. Ó, igen. Megvárhattam volna a habok ölelésében, mint egy rendes najád, de nem arról vagyok híres, hogy ülök és bámészkodom. Ó nem. Pár nappal ezelőtt, távolabb szálltam ki informálódni az emberektől és kicsit szórakozzam, utána vissza, hogy teljes erőmmel tudjak érvényesülni. És lám, most itt vagyok. Lépteim a sok év alatt ruganyossá és könnyeddé váltak. Szaladni is tudok, de nem a legsebesebben, hamar kifáraszt, jobban szeretnék egy hátast, azonban azokkal még mindig nem békültem meg. Vagy érzik, hogy mi vagyok, vagy nem nekem való, de majd egyszer. Majd. Most más a fontos, amit két lábamon közelítek meg.
Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű kör ez. Ahogy szavaim elhangzanak, már ugranak is, emberek rohannak felém. Első gondolatom a kard, hogy azért nyúljak, de ezek itt biztosan egész életükben arra készültek, hogy olyanokat, mint én, felnyársaljanak. Jobbak, jobb a holmijuk is rajtuk, nekem pedig van eszem. Elnyomom magamban a késztetést és lassan felemelem a kezeim, hogy lássák, semmi sincs bennük, csak az út pora szennyezi ujjaim és bőröm.
- Nem ártani jöttem, nem nem – már majdnem kezdenék bele egy szép énekbe, de egy másik idegen hangja dörren fel. A fura alakra pillantok, olyan más, mint a többi. Talán agyalágyultnak néz, ahogy bámulom őt. Ilyen szerzetet eddig csak messziről ha láttam! Közelebb kívánok lépni, de nem engednek, így onnan bámulok a másikra.
- Én… - de ekkor egy harmadik hang csatlakozik. Vékonyabb, nőiesebb és lép ki a fura alak takarásából. Fejem billen oldalra, mint valami állaté – végül is, valahol… - és a nőszemélyt pásztázom. A jelelése azonban azonnal vigyorgást vált ki belőlem, az nem vicsor, az elsők között volt az, hogy megtanultam mosolyogni.
~ Na, hogy tetszem? ~ fordulok körbe először, majd én is jeleinket használom felé, hogy biztosítsam, én vagyok az. Megállok végül és a fura szerzet felé és esetlenül, derékból hajlok meg. Nem is tudok jobbat.
- Én tényleg barát vagyok, ahogy mondja. És érte jöttem. Vagy hozzá. Vendéged vagy foglyod? - hallani, hogy bár az én szavaim mögött is van valami idegen él, az tudható akár távoli vidéknek, de minden tiszta és érthető.
- Már kereslek egy ideje. Keresünk. De én gyorsabb voltam – ezt ismét húgom felé mondom.

“Eljöttem érted

A só marta foltot vakargatom a csizmám száráról, mintha ettől szebb lenne. Még jó, bőven jó, nem hiszem, hogy én koptatom ki végleg a sarkát, csak koszos. Nem tudok vigyázni a felszíni világ holmijaira, túl törékenyek vagy éppen könnyedén szakadnak. Elég egy erélyesebb fogás és máris velem perlekedik, mert elszakadt a szép gúnyája. Ujjbegyem nyálazom be, majd dörzsölök még egyet a csizmaszáron, majd abba is hagyom. Mintha ki akarnám csípni magam, pedig a társaságom igencsak megszokta már az egyszerű népek közelségét. Egy vándor akárki, azt mondja kereskedő, azonban a szekéren, amin tomporom pihen, nincs sok árú. Tán nem engem kíván eladni? Félő, hogy a rövidke barátságunk igencsak hamar véget is érne, de fogatlan vigyora és ígérete, hogy elvisz egy darabon, egészen biztató volt. Lehet nem kellene ennyire könnyedén megbíznom ezekben? Lehet. Ekkor nyúlok ki és csapkodom meg a szekér oldalát, amint megpillantom a jellegzetes vidéket, amit a zsoldosok írtak körbe.
- Itt jó lesz, öregapám. Kiszállnék – emelem meg a hangom, mert a fülei már korántsem olyan jók, mint régen. Morog valamit, mire a szekér rándul egyet és megáll. Előre fizettem neki, így amint felállok és megfordulok, csak a vállát veregetem meg köszönetképp. - Aztán vigyázzon a tolvajokkal. Bizonyára fáj a foguk a… - nézek le a lábaim alá, mellé, majd köhintek. -… a sok kincsére. Viszlát – azzal leugrom és földre és kinyújtóztatom a tagjaimat. Kellemetlen az ízületek ropogása, mozgása, ennyi sok év után is beleborzongok az érzésbe. Azt mondják, ez a jó, de a fenét jó valami, ha ropog. A csirke sült bőre, az ropoghat, de ne én. Az öreg már indul is tovább, öreg lova poroszkál komótosan. A fele úton talán kidől, nekem azonban csak eddig volt rá szükségem, elindulok. Szerencsére adtam a zsoldosoknak az érthetetlent, miután eleget ittak és nem érdekelte őket, hogy miért megyek oda, és jól elmagyaráztak mindent. Erre még nem jártam, fura vidék és könnyen el tudok még ma is tévedni. Az pedig nem szerencsés. Az út nem hosszú, de nem is rövid, nálam pedig nincs sok holmi. A bárdom ott hagytam, ahova holmijaim dugom el minden alkalommal, amikor vízbe megyek vissza. Egy kietlen pont, kényelmetlen barlang, nekem pedig tökéletes. Ahogy ez az út is. Szembe nem kerül velem senki, csak pár nyulat látok távolabb elfutni, majd végül kinő a földből a torony, egyre nagyobbra és nagyobbra dagadva. Hihetetlen, miket képesek építeni. Tátnám én a szám, de dolgom van. Megszaporázott lépteimmel végül elérem a helyet, a nap pedig már lefelé indul, mire ez meg is történik. Még mindig nem vagyok illedelmes, sem finom, így úgy rontok be, mintha magam is itt laknék – kivéve és csak addig, ameddig a hely engedi. Ki tudja, milyen zárak vannak erre. Rövid tanakodás után, egy görbe hátú asszony mellé szegődök. Felkapom a zsákját, majd mielőtt sikoltana, megnyugtatom, hogy mára én vagyok a segítsége. Így is rezeg az a bizonyos léc, de a menet közben adott apró nóta az asszonynak elég volt ahhoz, hogy azt mondja, amit mindenki hallani akar. Ez volt a könnyebb út, odabent elválnak útjaink, a zsákot ledobom és már ott sem vagyok, mielőtt bárkit komolyabban érdekelne, mit keresek itt.
- Drága húgoooom, itt bujkálsz? - szinte dallamos szavaim táncolják körbe a helyiséget, míg körbetekintek. Valamiért a hideg ráz ki ettől a helytől.