Előcsarnok

Tulveron Krónikái :: El' Alora :: Mágus tornyok

Meredten nézzem, és nem értem akkor, ha tisztában van akaratommal, akkor miért áll.
- Beszélj! – Mondom először végre helyesen a szót. Higgadtabb volt nálam, és tudtam azt, hogy nem szabad fellépnem agresszív tettekkel, csak a szavak tanulatlan erejében bíztam.
Ám ez a jelelése nagyon meglepett, hiszen nem számítottam rá. Ám az is lehet, hogy tesztelt, amin elbuktam. Miből rakta össze, hogy najád vagyok? Előtte hadovált itt a szabályokról, és arról honnan érkezhettem, hát minden ezért volt? Hangosan gondolkodott, hogy megfejtsen? Ügyes, jól vág az esze, ám lássuk be egy nagyhatalmú mágus nem?
- Felix Preda. – Mondom a nehéz nevet, remélhetőleg helyesen.
- Elhoztam volna a szívet is, de inkább megenni. – Mosolyodom el finoman. Ám koránt sem igaz, megöltem ez tény, ám most az egyszer nem lakomából, hanem bosszúból. Nem voltam egyedül, hiszen velem volt Calypso.
Lassan nyúl a tőrért, és vizsgálgatni kezdi azt. Tekintettem egy pillanatra sem veszem le a férfiról sem, és a tőrről sem, ami az egyetlen módja annak, hogy megmentsem a szeretteim. Fivéreim és nővéreim múlik egyetlen átkozott ember alkotta dolgon.
Szobát? Minek az nekem? Összevonom finoman a tekintettem.
- Miféle szabály? – Kérdezem félve, s nagyon zavar engem, hogy még mindig nála a tőr. Pillantásom a szeme és a tárgy között cikázik.
- Hajlandó, ha te valóban igazán segít nekem. – Mondom.

Félre biccentem a fejem, és úgy vizslatom tovább a férfit. Mezítelen talpakkal áll előttem, ahogyan én is előtte. Talán még sem szükséges az embereknek az a kényelmetlen viselet? A másik elment, ahogyan azt parancsolták neki, és jól is tette. Semmi dolga nem volt itt, és nem is volt engedélyezett az sem, hogy beleszóljon olyanba, ami nem az ő dolga.
- Dolgom fontos, és ne mondja meg nekem senki mit tehetni! – Vicsorodom ismét rá. Oktat engem, ám feleslegesen teszi. Néha észreveszem, hogy jelelek néhány szót, amit nem kellene, így csak jobban feltűnő lehetek. Nagyon nehezen szokom meg, hogy a szavak ne a kezemből, hanem a számból érkezzenek.
Tőr láttán az őrök lépnek, én én nem mozdulok. Valamit még morog, szavait értem, hiszen tisztán mondja ám összetenni még sem tudom, hogy mit akar ezekkel. Talán nem is nekem mondja? Talán magának mondja ezeket? Ám az őröknek szól, mit értek teljesen, s nehezen ugyan, de elhagyják a helységet.
- Nem bántani téged. – Mondom.
- Még. – Teszem hozzá kihúzva magamat. Majd megfagy a tekintettem. Jelelésbe kezd, mi nem helyes, de értem mit akar mondani. Tudja! Honnan?
~ Zsoldos volt, azt mondta keresselek meg. ~ Jelleme vissza. Már mindegy, hiába tagadom, de jobban folytatnám a közös nyelven ezt, ide fenn nehezebb a jelelés is, mint ahogyan minden más.
- Segíteni, vagy nem?! – Kérdezem ingerülten, majd ledobom a fegyvert, és felé csúsztatom. Ne higgye egy pillanatig se, hogy bántanám, bár biztosra veszem, ebben a formában inkább nekem lenne bajom.

Láttam, ahogyan végig fürkész a tekintette. Fogadtam azt, és egyelőre nem léptem, hiszen mágusok nálunk is tiszteletben vannak tartva, ám koránt sem a tisztelet az, hanem inkább a félelem, amiért nem mozdulok. Nem tudom, hogy mire lehet képes egyetlen mozdulattal.
Egyik mitugrász hozzám intézi a szavait, amire én hirtelen nézek á, vicsorogva.
- Tovább beszélni, nem lenni nyelved. – Fújok ré, mint egy macska. Ezzel a lénnyel is most találkoztam, s rájöttem sok a közös bennünk.
A mágus finom szavaival küld el őket, amiért hálát adok a szellemeknek. Bizonyosan kellemes lakoma lenne a férfi nekem, ha tovább magyarázz.
- Nem ismerni törvény se semmi. – Vetem oda.
- Nekem azt mondta egy férfi te segítesz nekem. És most, segítesz is! – Mondom akaratosan.
- A nevem Calylenia. – Előveszem a tört, amit a ruhába rejtettem el.
- Tudnom kell, kié ez. Mit akarnak. De más nem hallani. – Mondom, hogy nem akarom azt, hogy más is meghallja, amiről beszélünk. Nem tudom, kiben bízhatok, egyelőre bennem sem bízom, ám mint kiderült koránt sem vagyok olyan erős, mint a vízben, így nem tudnám legyőzni, valamint a mágia ellen se mehetek. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a jóslásom se lenne hasznomra, hiszen csak egyszer tudnám meg tudni, mi a célja.

A víz lemosta a vért, de az emlékeket nem. Szinte gyalog is megtehettem volna az utat, vagy olyan négy kezú dologgal, amivel itt az emberek közlekednek. Ám a mérgem nem akart csillapodni, és még az átváltozást is elviseltem. Egyre jobban megy, talán már nem éget, és gyötör annyira, ám soha nem fogok hozzászokni, hiszen mindig újra éledek egy emberi formában, vagy a saját najádoméban.
Már a vízből láttam, hogy nem lesz egy egyszerű ide bejutnom, bizonyosan akadnak harcosok, akik védelmezik ezeket a falakat. Szükségem lesz a hangomra.

Kivonszolom magam a partra, és belekapaszkodom a földbe, s próbálom minden fájdalmat magamba nyelni, ahogyan szó szerint meg nyúz engem az átváltozás. Égő pillantásom nem veszem le a célról, s tudom minden erőmre szükségem is lesz.
Mezítelen most már emberi testtel állok fel, s még megingok itt, s ott. Érzem, hogy a lábaim még nem alkalmazkodtak kellő képen. Lábaim, milyen furcsa gondolat ez, s minden furcsa ebben a másik testben. Idegen, s kellemetlen. Nem olyan könnyedén mozgok, mint a vízben és nem olyan még a levegő vétel sem. Egyedül a fehér hajam az, ami megmaradt még a kilétemből, s ismertető jelként funkcionál.

Haladok tovább, és tudom azt, hogy így nem ronthatok be. Ám nem sikerült találnom semmi hasznos helyet, ahonnét úgy nemzett ruhákat szerezhettem volna.
Az őrök ez által igen is megbámultak, és ez csak jobban feldühített.
- Engedjetek! – Mondom határozottan.
- Hölgyem, nem mehet oda be! – Mondja, majd nekem szegezi a fegyverét.
- Vagy venni el ezt, vagy beléd állni fog! – Jelentem ki vicsorogva. Ám talán jobban is figyelhetnék, hogy ne öljek. De nem bírom ki, megragadom a fegyvert, de erősebb nálam, ezen megtorpanok, s visszább lépek. Hogy lehet erősebb nálam?
Mély levegőt veszek, s énekelni kezdek, amivel bizalmat ébresztek az őrökben. Énekelek, s énekelek, s látom azt, ahogyan a két férfi lassan, lassan odébb áll az utamból.
- Add ide a ruhád! – Parancsolom rá, hiszen nem úgy öltöztek, mint egy átlagos őr. Egyiken palást is volt, ám talán még sem mágiával bírt. Leveszi, s nekem adja, amit felveszek, s így már nem vagyok olyan látvány, mint amit az emberek megvetnek, ám lábamat nem fedi semmi.

Belépek..
- Ezaras Azildor- Üvöltöm torkom szaktatából, s az egész terem zeng. Ekkor emberek jönnek elő, és próbálnak csitítgatni.
- Nem jöhet ide be asszonyom! – Mondja az egyik.
- Már benn vagyok. Aras Azor – Mondom, s üvöltök még egyszer, ám már biztosra veszem, hogy a nevet nem jól ejtettem. Nehezemre esik még mindig a közös nyelv használata.
- Most!!! – Vérben forgó szemekkel pillantok az egyikre, aki futásnak ered, ha nevezhető ez annak, és eltűnik. Újabb örök érkeznek, és körbe vesznek.
Ám ekkor előkerül egy férfi, ki számon kér, majd szavai arra utalnak, hogy ő lenne az, ha jól értettem.
- Te vagy Aras Azor?? – Kérdezem, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem.
- Beszélnem kell vele. – Mondom határozottan. Valami fény tőr elő, ami miatt hunyorognom kell.