A város már kezdett lecsendesülni a közeledő éjszaka miatt. Az utcák egyre kihaltabbá váltak, viszont a távoli fogadók egyre hangosabbak lettek. Némán sétáltam az utcán, meglehetősen gyors tempóban, mert tudtam, hogy lassan keresni fogják Conradot és az őrök előszeretettel róják a köröket a szegénynegyedben. A csendben hallottam Aiken szavait, amire egy kisebb horkantással válaszoltam. Egyértelmű volt, hogy nem a főbejáraton megyünk ki, különben akkor felesleges is lett volna tervet szőni. Ennyi erővel lazán odasétálhattunk volna az őrhelységhez, hogy ne kelljen annyit keresniük őket, vagyis most már minket, az őröknek. Felhúztam a köpenyem kapucniját a fejemre. Folyamatosan, megállás nélkül lépdeltem, kisebb időszakonként pedig hátranéztem, hogy leellenőrizzem, Deedráék követnek-e. Egyre sötétebb volt a negyedben, csak itt-ott tűnt fel a házak falánál egy-két gyertya, amely kivilágított az ablakpárkányokról. Ilyen távol a főtértől már olyan szinten csend telepedett le ránk az estében, hogy a fülem zúgni kezdett. Az út kanyarodásánál lelassítottam. Ez nem is zúgás. Ez páncélcsörgés. Intettem az útitársaimnak, hogy azonnal futás az első ház falához, és várunk. Bevetődtem a vályogfalhoz, a hátamat erősen nekinyomtam, és leguggoltam a tövében, hogy a lehető legkevesebb részem látszódjon. A fal mögül kilesve három komótosan sétáló őrt fedett fel a fáklyák fénye. A szívem a torkomban ugrált, ahogy a mi vonalunkba értek, és már mindent és mindenkit leimádkoztam, hogy egyáltalán ne tűnjön fel nekik az ittlétünk. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az őröket. Óvatosan hátranéztem Deedráékra, és a mutató ujjamat a számra helyeztem, hogy még véletlenül se adjanak ki hangot. Pár izzasztó másodperccel később, mikor már jobban elhalványultak a fáklyáik fényei, egy hangos levegőkifújással jeleztem, hogy ideje megindulnunk. Gyorstempóban átvágtam az utcán a túloldalra, és egészen a várfalhoz vezettem őket, hogy annak mentén könnyebben megtaláljam a csempészajtót. Ezen a részen már borzasztóan sötét volt, alig láttam az orromnál tovább, így az egyetlen érzékemre tudtam hivatkozni, az érintésre. Mindkét tenyeremet a falhoz nyomva tartottam, úgy haladtam előre. Sokáig botladoztam így a sűrű susnyásban, amikor is a kezeim alatt a hideg kőfal helyett hirtelenjében egy vaskos fadeszka türemkedett ki. Egy halvány mosoly terült el az arcomon és büszkén pillantottam kettejükre. Fejemmel az ajtó felé böktem, és megemeltem a nehézfémből készült masszív lakatot, amely a kilincs fölött lógott. Aiken rögtön mellém lépett, és átvette a feladatot. Hátrébb csusszantam, hogy ne álljak az útjában, ő pedig nekilátott a lakat feltörésének. Folyamatosan hátra-hátra nézegettem, nehogy észrevegyenek minket az előttünk lévő ház lakói, de egyszer csak egy halk köhintést hallottam a hátam mögül. Mire visszafordultam, csupán Aiken diadalittas arckifejezését láttam, mögötte pedig az ajtó tárva nyitva, akadálymentes rálátást biztosítva a daryni-erdőre. Elismerő bólintást intéztem a férfi felé, majd meg sem várva őket kiléptem. A fojtogató csendet azon nyomban átvette a tücskök éjszakai ciripelése. Könnyed, mégis hideg szellő fújt át a fák között, ahogy az erdő avarjába léptem. Felnéztem a várfal tetejéig. Még soha nem jártam Caldenen kívül, most pedig itt vagyok az erdő szélén, menekülő úton két tolvajjal. Fogalmam se volt mi vár rám a vadonban, nem vártam semmit a jövőmtől abban a pillanatban. Csak azt tudtam, hogy el kell indulnom egy ismeretlen úton, várva, hogy az életem talán most jobbra tud fordulni, még ebben a szörnyű helyzetben is.
Szavaim hatására a lány szerintem megnyugodott, s elgondolkodott. Nem figyeltem Aikent, nem tudom, miket gondolhat. Itt hagyott minket, és néma csend borult közénk. Már megint mivel érdemeltem, hogy nem szól hozzám az úrfi? Keresztbe font karokkal vártam, és nem tudom át verés-e. Hiszen olyan könnyen bele ment az egészbe. Hevesebben vert a szívem, hogy valami talán nincs itt rendben, de talán csak a meggyőzésem aratott ma is diadalt, ahogyan eddig. Mindig jó voltam benne, és talán ez most sem volt másképpen. Visszatért a lány, s útra készen álltam. Tudtam, hogy még ma vissza kell mennünk Nulportba, nem maradhatunk itt, így időm sem lesz a családommal foglalkozni, amiért valójában jöttem. Miért is nem jöttem egyedül? Aiken megszólal, aminek talán van ételme. Nem tudom, merre megyünk, ez a város is, ahogyan Nulport kiszámíthatatlan. Megtorpantam, és azt vártam, hogy valaki mondja meg merre is kell mennünk. A lovainkért vissza kell mennünk, és a lánynak is kell szereznünk egyet. Vagy lopunk, vagy veszünk, ám kétlem, hogy most a helyes vásárlás célra vezető lenne. Azonban én is el tudom vinni, nem múlik semmin sem.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Ahogy Deedra a szavamba vágott, idegesen sóhajtottam fel. Csak ez hiányzik, hogy még mi is egymást marjuk, és kifelé is ezt mutassuk... Nyilván nem állt szándékomban megölni ezt a szerencsétlen bolondot, pusztán éreztetni kívántam Thorával a helyzet súlyát. Illetve azt, hogy nem volna szerencsés bármi ostobasággal is próbálkoznia. Akárhogy is legyen, ezt nem itt kívántam megvitatni, nem szóltam semmit. Helyettem Deedra vette át a szót, bátorítani kezdte a lányt, noha még mindig fogalmam sincs, mégis honnan ismerheti, és milyen kapcsolat lehet közöttük. Felajánlotta, hogy tartson velünk, és még azt is elárulta, hogy Nulportiak vagynk, remek. Én tényleg nem tudom, van-e oka ilyen szinten megbízni ebben a nőben, de az biztos, hogy ha visszaértünk Nulportba, el kell beszélgetnünk. Meg kell tanulnia, hogy nem osztogatjuk ilyen könnyen a bizalmunkat, és nem áruljuk el magunkat, még akkor se, ha a másik kiszolgáltatottnak tűnik. Az emberek olyankor a legkiszámíthatatlanabbak. De ennek nem most van itt az ideje. Amíg Thora elkészült, némán ültem az asztalnál, a lehetőségeinket mérlegeltem. Ha ez nem csak egy trükk, és valóban velünk kíván tartani, jó lesz mielőbb indulni. Talán odakint már csillapodtak a kedélyek, ha okosak vagyunk, kijuthatunk észrevétlenül. Azonban fel kell készülnöm arra az esetre is, ha csak csapdába akar csalni minket, elvégre könnyen lehet, hogy egyenesen egy őrjáratba vezet bele minket, azt remélve, hogy úgy megúszhatja a következményeket. Észrevétlenül a jobb ingujjamba csúsztattam a tőrömet, ahol az alkaromra rögzített szíjak stabilan megtartották. Innen könnyedén elő tudom rántani, ha szükségem lesz rá. Amint Thora visszatért hozzánk, felpattantam, magamra kanyarítottam utazóköpenyemet, aztán követtem a lányt. - Talán nem volna szerencsés a főkapun át távozni - jegyeztem meg halkan, miközben arcomba húztam a csuklyámat. Próbáltam felidézni magamban esetleges alternatív kiutakat, amiket még évekkel korábban tanítottak nekem, bár elsősorban inkább arra voltam kíváncsi, Thora milyen lehetőséggel áll elő.
Thora Haleye Kedvelte
Aiken Hackney
Túlvilág lakója
I'm just an honest pirate making his way in a dishonest world
Nem akartam figyelni Aiken lehetőségeire. Egyszerűen nem bírtam elviselni a tudatot, hogy nincs olyan történetvég, amivel nem ütöm meg a saját bokámat. A lélegzésem tempója lassan lecsillapodott, a fejem is kitisztulni látszott, melynek hatására gondolatok ezrei kezdtek cikázni a fejemben. Éreztem, ahogy Deedra tenyere a vállamra csúszott, bátorító jelzéssel. Szavai annyira távolinak tűntek a hangosan vitázó gondolataim mellett. Édesanyám elborzadó tekintete kúszott a szemeim elé, és leüvöltő beszéde, majd az, hogy bilincsbe viszik el, mert a házunkban találják meg az őrt, vagy ami rosszabb, ha Conrad magához tér, és ő maga fog visszatántorogni a helyőrségre. Végiggondolva az összes, megmaradt lehetőségemet, egyetlen módon menthettem ki édesanyámat ebből a szituációból. Ha magamra vállalom a felelősséget, ami viszont csak egy dolgot jelentett, el kell, hogy tűnjek Caldenből, valószínűleg örökre. - Nulport, mi? – horkantam fel halkan. Az egyik kezemmel megtámaszkodtam a térdemen, míg a másikkal a szájamat dörzsöltem, és erősen gondolkozni kezdtem. Kint már lassan besötétedett, így könnyedén kitudunk majd surranni a városból. A szegénynegyed egy kis, elfeledett szegletében ismerek egy csempészajtót, amit már évekkel ezelőtt lezártak, de tudtam, hogy hárman csak feltörjük valahogy a lakatot, aztán pedig tényleg kiszabadulunk Caldenből, ráadásul úgy, hogy senki se veszi észre, hiszen az ajtó egyenest a Daryn-erdőbe irányít. Összegezve magamban a tervet egy hosszú, mély lélegzetvétel után felugrottam a székből. - Tíz percet kérek, és indulhatunk. Ezek voltak az utolsó szavaim hozzájuk az elkövetkezendő időkben. Nekiálltam öltözni és pakolni egyszerre. Felvettem a ruhámra a kis bőrmellvértemet, felakasztottam a kardot az övemre, a tőrömet berejtettem a csizmám szárába, az újonnan vásárolt alkarvédőmet is felkötöttem, a ruhásládában talált teljes testet fedő, fekete köpenyt pedig a nyakam köré csatoltam. Próbáltam csak a legszükségesebb dolgokat hozni magammal: egy-két váltó ruha; egy veknyi kenyér az útra; feltöltött vizespalackok; és a legfontosabb, édesanyám megbontott dugi bora. Tudtam, hogy erre lesz a legnagyobb szükségem az útra. A kezem már az ajtókilincset támasztotta, amikor visszanéztem a szobára. Tizenkilenc évet töltöttem ebben a kis házikóban, és most örökre el kell hagyjam. Édesanyámat is örökre el kell hagyjam. Hirtelen ötlettől vezérelve, odaléptem az ájult Conradhoz a szekrénypolcról leemelt papírossal és egy darab szénceruzával a kezembe, majd ráfirkantottam egy tettet bevalló szöveget, gondosan aláírva. Így biztosan nem fogják az édesanyámat elővenni ezért. Ne haragudj, anya. Deedráékra pillantottam, majd ahogy kiléptem az ajtón intettem, hogy merre menjünk. A teljes elnémultságot választottam inkább, mintsem beszélgessek velük. Átvertek, kétszer is, majd hála ennek a helyzetnek, még hozzájuk is csapódtam, és nincs is más választásom. Vagy ők, vagy a caldeni börtön. És én inkább élni szerettem volna.
Minden pillanatok alatt zajlik. Megnémultam, s már nem jött a számon, csak egy jó adag szitok szó. Ami ma egyszerű tanításnak indult, istenek tudja hova fajul. Szártó kötél, mondja, és már cselekszik is a lány, kit belerángattam mindenbe. Még mindig nem csillapodott a szívem, és nem bírja abba hagyni a heves iramot, amit a mellkasomban diktál. Továbbra is igyekszem az arcomon semmit sem mutatni, hiszen nem akarnám, hogy újabb megvetést kapjak. Lehetőség, mondja Aiken ekkor rá pillantok. - Na, még mit nem! – Csattanok fel Aiken torokmetszéses javaslatára. - Attól még, hogy te így intézed a dolgaid, és valaki szembe jön veled, nem teszünk semmi ilyet! – Mondom idegesen. - Szépen itt hagyjuk. – Válaszolom, bár tudom, csak ismétlem a második lehetőséget. - Thora, sajnálom azt, hogy belekevertelek, de én jobb életet tudok neked ennél ajánlani. – Fordultam a leány felé, aki nem tudom, most miket gondolhat rólam. Ha engedi, megfogom a vállát. - Tarts velünk, és én igazi kalandot, és igazi harcot javaslok. Én is így éltem, mindentől elnyomva, ahogyan te, de meg ismertem. – Pillantok Aikenre, s egy pillanatra végig mérem. Elgondolkodom még is mit keresek még mellette, és miért érzem azt, ha rá pillantok, amit nem szabadna. Pillanatnyi időzés után visszapillantok a lányra. - Őt, és szabad lettem. – Fejezem be a mondatot. - Gyere velünk Nulportba, s ott keresek neked valamit, amivel elkezdheted az új életed. – Mondom. Nem ígérem neki, hogy Lyn befogadja, nem akarom azt sem, hogy belépjen, hiszen tán nekem se kellett volna, még elválik. Viszont tudom, hogy hamarosan el kell mennem Lyntől, és talán Thora velem tarthatna. Ám egyelőre ezeket a szándékaimat csak gondolataimban merem kimondani.
Aiken Hackney and Thora Haleye Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Csörömpölve dobtam félre az eszméletlen városőrről leszedett mellvértet, a kardot és a tőrt. Kimerült siettségemben bele se gondoltam, hogy Thora ezeket a fegyvereket akár ellenünk is használhatná, noha a rávetett futó pillantásból nem tűnt olyannak, mint aki bármivel is próbálkozna. Pláne, hogy mi ketten voltunk, míg ő egyedül. Kérésemre hozott is egy aránylag hosszú kötelet, ami bár nem volt túl vastag, de azt hiszem, nem is várhatom el, hogy egy caldeni háztartásban tengerészkötelet találjak. A célnak ez is megfelel. Nagyjából középen kettévágtam a tőrömmel, egyik felével a férfi kezeit kötöztem össze a háta mögött egy szoros, csaknem kioldhatatlan matrózcsomóval, a maradék kötél pedig a bokáira került. A fal tövébe húztam, hogy ne legyen útban, majd kissé megkönnyebbülten, fellélegezve egyenesedtem fel. Még mindig sajogtak a bordáim, ahol a páncélkesztyű eltalált, de azt hiszem, nem most van itt az ideje, hogy tüzetesebben megvizsgáljam. - Ami azt illeti, két lehetőséged van - fordultam a lány felé, mostmár figyelve rá. Az asztalnál ücsörgött, arcát a kezeibe temetve, még mindig remegett. - Az egyszerűbbik, ha elmetsszük a torkát, éjjel pedig kiviszed a külvárosba, ahol a csatornába dobod. Egy szerencsétlenül alakult rablótámadásnak fog tűnni, nem fognak jobban utánajárni. Még Caldenben is előfordulnak ilyenek, hiába a páratlan közbiztonság - csóváltam a fejem, miközben kihúztam én is egy széket, majd letelepedtem rá. - A másik lehetőség, ha megkötözve hagyod, egy, legfeljebb két nap, mire rátalálnak. Az bőven elég egérút, hogy elhagyd a várost, meghúzhatod magad valahol máshol.
Deedra Gindrian and Thora Haleye Kedvelték
Aiken Hackney
Túlvilág lakója
I'm just an honest pirate making his way in a dishonest world
Az ember néha úgy kel fel az ágyából, hogy a napja csodásan, de unalmasan fog eltelni. Ha összegezném az utolsó fél órán kívül a napomat, valóban semmi különös nem történt velem, habár találkoztam egy ártatlannak tűnő lánnyal, aki szépen elintézett egy gyors párbajon, de az idő további része visszatért a normális kerékvágásba. Álmomban sem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak el a dolgok. Az idő belassult körülöttem, ahogy a könyökeimen támaszkodtam a földön. A hátsó fertályam felől erős pulzálást éreztem, akkora lendülettel estem hátra az erővel kilökött ajtó által. Sikerült pontosan olyan helyzetben beütnöm a gyengébbik oldalamat, hogy másodpercekig csak a levegőért kapkodtam, annyira belém szorította a rosszul esés a lélegzetvételemet. Beszűkült kissé a látásom, és csak foltokban figyeltem fel a körülöttem zajló dolgokból. A szoba másodpercek alatt úgy nézett ki, mintha a tornádó söpört volna végig rajta. Aiken küzdelmét Conraddal a ház sínylette meg. A padlót elöntötte a törött cserépdarabok sokasága, szenvedésemben, bele is tenyereltem az egyikbe, amitől halvány vonalban kiserkent a vér. Próbáltam a szememet az apró vérvonalra fókuszálni, de ettől csak hányingerem lett, így visszaejtettem a kezem a padlóra. Nem tudom mennyi ideig lehettem így, de az érzékszerveim visszanyerését Conrad elernyedt testének mellettem való becsapódása térítette vissza. Masszívan dörzsölgetni kezdtem a fenekem azon pontját, ahol a legjobban fájt. Szinte csillagokat láttam, annyira érzékeny volt minden egyes érintésem, és elkönyveltem magamban, hogy muszáj lesz megerősíteni a testemet, mert ez nevetséges, hogy ennyitől kiiktatódok bármiféle veszélyhelyzetben. Pillanatnyi kábultságomból a férfi hangja rángatott vissza, ahogy kötélért kiáltott. Nincs is kötelünk, gondoltam hirtelen, és minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy felálljak. Két lábra pozicionálás után egy másodpercre meginogtam, de sikerült gyorsan visszanyernem az egyensúlyomat. Kutattam az agyam lemélyebb pontjain a lehetséges kötél jelenlétét a házban és akörül, és akkor jöttem rá, hogy mégis van valami használható. - A szárítókötél! – bukott ki belőlem a feleszmélés, és azonnal a hátsó ajtó felé indultam. A derekamra erősített tőrt lekapva nekiveselkedtem a kötél levágásának a tornácon. A lógó ruhák minden egyes erősebb rántásnál megremegtek, volt már amelyik a földre, a porban landolt. Miután sikerült leválasztani a fa oszlopról az egyik végét, gyors tempóban feltekertem a karomra a másik oldaláig, és nekiláttam a túlsó vége levágásának is. Folyamatosan hátrapillantgattam, remélve, hogy Deedra követett közben. Ha igen, amint végeztem a kötél összeszedésével, nekidobtam, hogy adja tovább, ha nem, én magam dobtam be a házba, Aikenhez közel. A torkomban dobogó szívvel vetettem vissza magam a házba. Lassan kezdtem felfogni, hogy mi is történt valójában, és remegő lábakkal ültem le az étkező asztal egyik székébe, majd rákönyökölve a térdeimre, a kezeimbe temettem az arcomat. Felszisszenve a hirtelen alulról érkező fájdalomra, lassú, mély levegőket vettem, hogy visszafojtsam a pánikot, amely szépen lassan kezdett a hatalmába keríteni. Akkor pillantottam rá először az ájult őrre a résnyire szétnyílt ujjaim között. - Most hogy a fészkes fenébe fogok ebből kimászni? – a hangomat elöntötte a kétségbeesés.
Remegő térdemet igyekeztem kordában tartani, ahogyan az ajtó nyílt. Szinte levegőt is elfelejtettem venni, most tudtam meg igazán azt, milyen is lehet az, amikor túl közel kerülsz a lebukáshoz. Azt hisszük ez móka, vagy talán csak én hittem, de most találkoztam a valósággal, amikről folyamatosan csak kioktatást kaptam Aikentől. A lány nevén szólítja őket, amire még jobban megremeg a testem. Arcomon nem mutatom, így senki nem láthatja, micsoda játszmák lakoznak most bennem, és mennyire nagy a félelmem. Kezdtem a lányt sajnálni, olyan lenézően és undorítóan beszélt vele a férfi, hogy helyben kivágnám a nyelvét legszívesebben. Minden olyan gyorsan történt, amikor már azt hittem, és talán Aiken is azt hihette, mindennek vége és végre nyugalmunk lesz egy láb ennek az útjába állt. Aiken mozdult, és rá vetette magát, én csak pislogtam ide-oda. Minden pillanatok leforgása alatt történt, követni nem tudtam, és becsatlakozni sem. Ahogyan felkiáltott, hogy kötél én közelebb álltam Thorához, így reméltem legalább ennyiben hozzá járulhatok az akcióhoz, hogy át dobhatom a kötelet. - Az istenekre! – Csattanok fel a végén egy jól eső káromkodásban. Szívem a torkomban dobogott. Most mi lesz a leány reagciója, és Aikennel mit fogunk tenni?
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Hátamat szorosan a falnak vetettem, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi történik. Úgy éreztem, a lány összezavarodott, de végsősoron elhitte a történetemet. Vagy talán csak szerette volna elhinni. Továbbra sem tudom, honnan ismeri őt Deedra, és mennyire megbízható, azonban fel kell készülni a legrosszabbra. Ahogy ajtót nyitott az őrnek, hangnemükből arra következtettem, hogy ismerhetik egymást. Ez a lány is kapcsolatban áll az őrséggel? Ó, az istenekre... Miért ide kellett jönnünk? Úgy tűnt, a városőr megbízott benne, be is avatta a részletekbe, hogy mi történt a főtéren. Láttam, hogy ezt hallva a nő kissé zavarba jött, ki is pillantott felém. Alig észrevehetően megráztam a fejem. Talán ezzel lebuktattuk magunkat, a fenébe is! Mármár fellélegeztem volna, ahogy a lány kidumálta magát a helyzetből, majd nagy lendülettel rá is zárta volna az ajtót a férfira, az azonban egy fürge mozdulattal bedugta a lábát a résen. Nagy lendülettel vágódott ki az ajtó, a nő a földre került, a páncélos férfi pedig belépett a szobába. Úgy döntöttem, nem adok időt neki, hogy felmérje a terepet és az erőviszonyokat, hát ellöktem magam a faltól és minden testi erőmet beleadva nekirontottam a férfinak, ráfogtam a páncéljára, majd hangos csörömpöléssel zuhantunk neki a szemközti falnak, leverve néhány agyagedényt a polcról. Próbáltam lefogni a karjait, mielőtt a fegyveréért nyúlhatott volna, bár egy ilyen szűkös, belső térben aligha tudná effektíven használni a hosszúkardot. Erős ütést éreztem az oldalamon, ahogy páncélkesztyűjével bordáimra csapott, a tüdőmből kiszaladt a levegő. A hátamon is hasonló erejű csapást éreztem, igyekeztem felegyenesedni, majd ismét nagyot löktem a férfin. Próbáltam beletérdelni a gyomrába, azonban fegyverkabátja valamelyest felfogta azt. Alkarommal a mellkasának támaszkodtam, bal öklömmel pedig az arcába sújtottam. A sisakja alatt az orrvédő akadályozta a pontos találatot, viszont érződött, hogy kissé megszédült azért. Nekem az öklöm bánta, az acéldarab eléggé felsértette a bütykömet. A férfi szabadulni próbált a szorításomból, ezt gyorsan kihasználva a sisakjáért kaptam, hogy lerángassam a fejéről. Néhány szerencsétlen próbálkozás után sikerült, eközben elszenvedtem még pár ütést meg egy rúgást az oldalamon. Ahogy a sisak lehullt a fejéről, a férfi eltaszított magától, én pedig felüvöltöttem, ahogy nekiestem a szomszédos falnak. Az ablakpárkányba kapaszkodtam, hogy felálljak, ekkor láttam meg egy nagy, díszes virágcserepet ott. Rámarkoltam a szélére, majd a kardját előrántani készülő őrnek rontottam, két kézre fogtam a súlyos cserepet, úgy sújtottam vele a fejére. Darabokra tört, a virágföld a férfi fejére hullott, aki szédelegve tett még néhány lépést, majd eszméletlenül zuhant a földre. - Kötél! - pillantottam a lányra. - Van köteled? Gyorsan! Szóltam rá, miközben sietősen becsaptam a nyitott ajtót, majd elkezdtem megszabadítani az eszméletlen városőrt a páncéljától és a fegyvereitől.
Deedra Gindrian Kedvelte
Aiken Hackney
Túlvilág lakója
I'm just an honest pirate making his way in a dishonest world
Egyre növekedő kétségbeesés és telhetetlenség érzése kerített hatalmába. Hirtelen azt se tudtam, mihez kezdjek. Végre hallottam az igazat a velük történtekről, és kissé elszégyelltem magam, amiért ilyen hevesen reagáltam le őket. Bár, védelmemre szólva, ők hazudtak. Ezzel is kezdhették volna rögtön, és akkor talán megértettem volna, hogy Aiken miért máshonnan jött be a házamba, nem úgy, mint Deedra. Rápillantottam az ajtóra, amit a kint álló őr egyre jobban ütlegelt, majd vissza a kettősükre, és megint az ajtóra. Gyorsan visszatettem a kardot a hüvelyébe ezután kissé remegő kézzel fogtam rá újra a kilincsre. - Rendben – suttogtam Aikenéknak. Élesen beszívtam a levegőt, és az ajtó mögé bújva annyira, hogy csak az arcom látszódjon ki, egy fejnyire kinyitottam az ajtót. - Szép napot, Conrad – üdvözöltem az ismerős őrt. Pár hónapja lépett be az őrségbe, irigyeltem is, mint a fene, hogy őt rögtön beengedték, én pedig szokásosan duzzoghattam a nem létező kispadomon. Az ember a paraszt jelzőt a kétkezi munkásra szokta mondogatni, de ez az ember, színtiszta undor és gyűlölet volt. Mindenkit utált és lenézett, teljesen abban a hitben élt, hogy ő mindenkinél magasabb rendű, főleg azután, hogy annyira jól teljesített szolgálatban, hogy saját területet kapott felügyelésre. Gondoltam, ekkora balszerencse nem érhetett, hogy pont őneki kellett utánuk jönnie, de próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, így nem maradt számomra más, mint az álcázott bájcsevej. – Remélem azért jöttél, hogy elújságold, engem is az őrségbe várnak. - Egy tolvajt üldözök éppen, Thora, nincs időm a gyermeteg vágyaidra – mordult rám az őr két lihegés között. – Kirabolt egy nőt a főtéren, és most menekülőre fogta – folytatta, én pedig döbbenetemre megmerevedtem az ajtóban és az üdvözlő mosoly ráfagyott az arcomra. Az ujjaim fehéredésig markolták az ajtó szélét. Egy gyors pillantást vetettem oldalra, ahol már Aiken állt nekifeszülve a falnak. Megint hazudtak, nyugtáztam csalódottan magamnak. Látod, Thora, a naivságod visz majd a sírba. Reménykedtem, hogy az őr nem vette észre a pillanatnyi habozásom. Gyorsan megköszörültem a torkomat, és visszatekintettem Conrad szemébe. Most már muszáj lesz eltüntetnem, mert ha beengedem, hogy fogja el őket, elővesznek gyanúsított rejtegetése miatt, és akkor nem, hogy az őrségi álmomtól kell elbúcsúznom, de egy cellában töltöm a következő napjaimat, aminek a vége a halálom lesz, mert édesanyám ki fog nyírni, az biztos. - Már elnézést, de akkor hagyhatsz is a gyermeteg vágyaimmal egyedül – mordultam rá. – Szóval akkor, ha megbocsájtasz… - kihúzódtam az ajtó réséből, és becsuktam az ajtót. Vagyis csuktam volna, ha Conrad nem dugja be a lábát a fennmaradó résbe, hogy ezzel megakadályozza a kizárást. - Ne haragudj, Thora, de nem játszadozni jöttem – szólalt meg a már dühös hang kívülről. – Láttam, hogy a te kerítéseden ugrott át, meg kell győződnöm róla, hogy nem e jött be rejtekhelyet keresni a házba. Azzal a lendülettel kivágta az ajtót, aminek a súlyától hátrazuhantam, egyenest a földre. Rémültem pillantottam az őrre, majd Aikenre, aki mellé lépett be pontosan Conrad teljesen felfegyverkezve, nehézpáncélzatban.
Minden olyan hamar történt, időm se volt felfogni az események zivatarát. Teljesen elfelejtem azt, hogy miket is beszéltem Thorval, és ez a vesztemet okozta. Sajnos még nem vagyok olyan cseles, mint Aiken, pedig a történetem azzal akartam volna indokolni, amit nem tudhatott a lány. Azt akartam volna már hazudni, hogy visszatért, és megtaláltuk. Hiába azért elég hibásak voltak a dolgai a lánynak, hiszen a nagyapám csak egy fűszerkereskedő egy sima ám picivel nagyobb otthonba, így a leírás a házról, ahogy mondtam neki akkor is hibás volt. Azonban abban igaza volt, hogy nem volt otthon, de tán még nem járt benn, és a szegény körülményei azt mondatja vele, hogy nagyobb az otthon. Nem jutottam szóhoz, hiszen Aiken azonnal reagált. Csak bámultam oda vissza a férfi, és a lány között. Aiken hihetetlen jól kimagyarázta. Megnyugodott a belső hangom is, ami azt kiabálta " FUSS". Rá pillantottam arcomról semmit nem engedtem elolvasni, így a leány sem láthatta megkönnyebbülés. Csodáltam, hogy Aiken ebben a pillanatban ilyen gyorsan reagált, és tökéletesen összekötötte a lopás, a nyaklánccal. Tudtam, ha majd ránk törnek, akkor majdnem egyezik a mesék. Ténylegesen tanulnom kell ettől a férfitól. Azonban itt nem volt vége, tudtam nem nyugodhatok meg teljesen, hiszen Aiken magyarázkodás előtt már riasztva voltak, és mindenek előtt már is ránk leltek. Csak némán álltam, s vártam mi lesz. Nem tudtam mégis milyen szavakat formálhattam volna. Igen igaza van? Már megint csak egy újabb indok a túlzott helyeseltem, talán rájön abból. Figyeltem a leányt, s vártam.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
