Ezeregyéjszaka Örömház

Tulveron Krónikái :: Qiesea

Talán Deedrát is magával ragadta a történet Zunmonah-ról… na meg a mágikus eszközökről, amiket a sivatagban találhatunk. Persze ott voltak azok a gyíkszerű lények, de jó eséllyel nem gabalyodtunk volna újra bele.
– A lehető leggyorsabban. – Bólogattam Deedra szavaira. – Csak előtte öltözzünk át valami normálisabb ruhába… – Tettem hozzá és összefontam magam előtt a karjaimat. Nem szerettem ennyire sokat mutatni a testemből. Vézna voltam és hát nem annyira szép.
– Szerintem egyelőre azzal is megelégszünk, ha étel és vizet biztosít nekünk – feleltem. A fizetségemet én magam óhajtottam megoldani, úgy, ahogyan jön. Ha más nem kirabolok még néhány embert a városban, itt úgysem ismerik még annyira az arcomat, kivéve, ha ebben a zöld szépségben kiszúrtak.
Így hát követtem fel a varázslót a szobájába. Hátra pillantottam Deedrára, ő is így tesz-e, reméltem velem tart… nem akartam elválni tőle. Habár sejtettem, mi játszódik le a fejébe. A levelek tulajdonosa ráadásul még választ sem kapott tőlem, hogy mit művelünk ma. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem feledkeztem meg róla s a levélpapírt is hátra hagytam a holmimmal együtt.
Odafent, a rozoga lépcső felé haladva reméltem, hogy nem fogad minket már semmi meglepetés és csak egy kellemes fekvésű, kevés csicsa szobába találjuk magunkat. Valahogy ilyet tudtam volna elképzelni a tudóshoz.
– Keriim talán a nagy forgatagban észre sem veszi az eltűnésünket. – Jegyeztem meg, kissé megkésve a válasszal.

Deedra könnyen becsatlakozott mellém. A frissen érkezőt játszva egészen jól eljátszottunk egymás mellett… bár kicsit féltem, hogy túl kedves leszek, aztán majd rám mászik a pojáca. Azonban az ilyesmi helyett inkább egy történetet mondott el. A kincsek hallatán pedig bizonyára elkaphatta, ahogy felcsillan a szemem.
– És az átok miatt nem jelentkeznek a munkára… – bólintottam, ahogy befejezte Zunmonah menedékének történetét. Nem érdekeltek többé a tolvajok, sem az, hogy meg akarják velünk öletni a varázslót… viszont a kincs annál inkább. Én, ahogy nem voltam helyi, nem is érdekelt semmiféle átok. Ha léteznek egyáltalán átkok, azok már amúgy is körbe lengtek, mit számított volna még egy.
– Bocsáss meg, uram, nem akarok tolakodni, de ha akadna két helyi, aki inkább menetelne a sivatagba, minthogy ilyen selyem öltözékben parádézzon, úgy szívesen fogadnád a jelentkezésüket a munkára? – Kérdeztem, kissé még mindig a szégyenlőst adva… bár abban a ruhában annyira játszani sem kellett. Talán érezhette rajtunk, hogy nem illünk igazán ide, ám a szegény vándornak néha nem akad jobb munka. – Itt csupán egzotikus kincsek vagyunk, ám melletted hasznos munkát is végezhetnénk. – És megszerezhetnénk egy jó nagyadag, sokat érő kincset. Egy percre még a fenyegető levelekről is megfeledkeztem, annyira beleéltem magam a vagyonszerzés lehetőségébe.

Deedra közelsége jól esett, habár ebben a ruhában olyan férfiatlannak éreztem magam a társaságában, amennyire csak lehetett. A szoknya továbbra is kényelmetlen volt, ám ahogy a gyümölcsöt vágtam fel apró kockára, a monotonitás adott valamiféle nyugalmat.
– Ugyan. A fizető vendégek egész éjszaka itt lesznek. És tudja, mivel még újak vagyunk, kicsit nehezen is mozgunk a köreikben. – Folytattam, finoman jelezve, hogy tényleg nagyon kezdők vagyunk az itteni munkában.
A kérdésem csak olyan csevegés féle volt. Akár el is téveszthettem, hiszen ma kezdtem, nem láttam még az arcát. Ha nem is tudós volna, akkor azt mondhatná, hogy nem, ő nem az a vendég és letudnánk kellemetlenkedés nélkül. Beszélgetés közben a tál is elkészült, ám reméltem a csevegés folytatódik tovább.
– Parancsoljon, uram. Egy kis gyümölcstál – mutattam neki az ételre, amit készítettem. Csak ezután feleltem neki a korábbi kérdéseire, míg Deedra bort töltött. – Nem éppen. Csupán nem rég érkeztünk a városba és ez a munka volt az első, amihez jutottunk. Itt hallottunk először önről és erről a rejtélyes munkáról. – Tettem hozzá, kicsit tovább húzva a gondolatot. Reméltem, hogy magától kérdezi meg, nem volna-e kedvünk esetleg csatlakozni hozzá.

– Akad, de szívesen teszem. – Feleltem, próbálva fenntartani a könnyed beszélgetést, miközben azon agyaltam, mi hol lehet ebben a kamrában.
Ahogy az ujjaim az étellel foglalatoskodtak Deedra is felbukkant. Egy részem tartott attól, hogy már le is bukott és az a Keriim éppen kitessékeli az örömházból. Akkor aztán egyedül kellett volna mindent megoldanom.
– Megfeledkeztek az úr vacsorájáról a lányok – mondtam olyan hangon, mintha mindig is idetartoztunk volna. Deedra pedig azonnal be is kapcsolódott a vacsora elkészítésébe. Szerencsére értette, hogy most puhatolózni próbálunk, tényleg azzal a tudós varázslóval van-e dolgunk, akire annyira számítottunk.
– A barack igazán kiváló ebben az évszakban. – Jegyeztem meg, bár fogalmam sem volt igaz-e. Inkább kedvesnek és előzékenynek akartam tűnni… egyelőre. Azonban, attól tartottam, hogy nem ezzel a beszélgetéssel fogjuk kiugrasztani a szöget a zsákból. Nem akartam túl erőszakos sem lenni, ezért csak csendesen bólintottam a kérdésről.
– Ami azt illeti csak ma este kezdtünk. De bizonyára ön a különleges vendég, akit a lányok emlegettek – folytattam és ha Deedra hozta barackot is, kerestem egy kést, hogy kis szeletekre vágjam a férfinak. Talán nem lenne rossz éppen most szóbahozni a munkáját. – Bocsásson meg a tolakodásért, de igaz, hogy munkát kínál a városban vállalkozó szellemű egyéneknek? – kérdeztem, csak úgy, mintha beszélgetni akarnék vele. Nem tolakodóan, vagy ilyesmi… bár legszívesebben megráztam volna, hogy most azonnal mondjon el mindent. – Olyan rejtélyesen emlegetik. - Pillantottam rá, egyelőre megjátszott ártatlansággal.