Az örömház név hirtelen nagyon is elhamarkodott elnevezésnek tűnt. A minket fogadó férfi, aki korábban még munkát akart ajánlani, most összefonta maga előtt a kezét. Nyilván kenőpénzt vár, ám én már éppen elég vagyont szórtam el arra, hogy együnk, igyunk, mosakodjunk, na meg legalább rendes ágyban aludhassunk. Nem óhajtottam még ennek a pojácának is teletömni az erszényét. – Nos, nekünk viszont egész mást csiripeltek. – Jegyeztem meg az orrom alatt mormogva. A folytatás persze elrontotta a csevegős kedvemet. Jöttmentnek nevezett, meg zsebmetszőnek, ami igaz is, ám ő nem ténynek, sokkal inkább sértésnek szánta, amiért nem ütötte elég ulron a markát. Szánalmasan felszínes volt. – Biztosan szépen sikkantasz… – Folytattam egyszerre gúnyos és fenyegető stílusban. A tőrömet persze nem rántottam elő, csak rámarkoltam a láthatóan elővillanó markolatra. Reméltem, hogy Deedra sem tesz hirtelen mozdulatot és haragítjuk magunkra ahelyett, hogy békésen bejutnánk a mágushoz, vagy tudóshoz, akinek még csak a nevét sem tudtuk. A beszélgetést egy lány zavarta meg. Kancsóval a kezében zsörtölődött, pontosan olyan stílusban, ahogy az elégedetlen asszonyok szoktak. Más esetben bizonyára megmosolyogtam volna, de ahogy fogadót és pojácát említett, máris összeraktam a képet. Azt mondták, hogy az örömházban van szobája a varázslónak, ahol meg lehet találni, tehát bizonyára sok időt tölt itt, nem csak egy-egy estét, amikor a kedvenc kurtizánja áll munkába. – Szóval, Keriim… hol is van az emberünk? – kérdeztem és végig néztem rajta. – Nézd, sikkanthatsz, de addigra, hogy annak hatása is legyen, ez a kedves leány mellettem elvágja a torkodat és neked már édesmindegy lesz, hogy a nyakunkra jönnek-e az embereid. Legyél olyan kedves és mutasd csak meg, hogy hol van ez a varázsló. Talán, ha elégedett leszek veled, még kapsz egy kis jutalmat is. – Kacsintottam rá és még el is vigyorodtam, hogy elbizonytalanítsam, vajon komolyan gondolom-e a szavaimat. Én aztán nem akartam vért ontani, de már elegem volt ezekből a fárasztó fennakadásokból. Lehetett volna ez egyszerűbb is… bár talán Deedra nálam jóval diplomatikusabb módszerhez nyúl majd, finoman jelezve, hogy a morcos, ylorei tolvajt nem is kell komolyan venni.
Az örömház tulaja keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt, s egyre gyanakvóbban, zavartabban méregeti hol a makogó leányt, hol pedig a sértődötten sóhajtozó férfit. Megugrik az egyik szemöldöke az ylorei kijelentésére, mintegy némán kérdezve; akkor mit kerestek itt? A felelet hamar érkezik Deedra részéről, aminek rögvest kiegészítést kínál Naken. Újfent végignéz rajtuk, az evirani kardján, felszerelésén, a társa csakugyan szedett-vedett külsején… - Aki beszélni akar vele munka ügyben, úgy csiripelik, hogy az őrparancsnoknál kell meghallgatást kérnie – vonja meg a vállait, mintha ezen kívül mást nem tudna. - Hogy éppen itt lenne? Ki tudja, az éden kertjében mindenki megtalálja a számításait, ám nem szokásom kiadni a vendégeimet holmi jöttment zsebmetszőknek. Meg se próbálj átejteni – szegezi barna pillantását Nakennek. - És mielőtt még nekem szegeznéd azt a tekintélyes kardot – fordul Deedrához – csak egy sikkantásomba telik idecsődíteni az őreimet – teszi hozzá, remélve, hogy ezzel megelőzi az elhamarkodott cselekedeteket és a vérontást. Közben az egyik függöny mögül újabb lány keveredik elő, áttetsző, barackszín kaftánban, kezei között egy díszes kancsóval. Lesütött szemekkel lépdel egyelőre, zsörtölődve az orra alatt. - Mióta vagyunk mi fogadó? Az egy dolog, hogy éjszaka dolgozok, de hogy nappal is ugráljak annak a pojácának, ez nem igazságos Keriim… - magyarázza csöndesen, s csupán a szavai végén emeli fel a pilláit, rögvest meg is torpanva az idegeneket látva.
A templom lépcsőjén landolt a hátsóm, ahogy az emberek között el-elsiklottam, hogy végre elérjem a helyet, amit a levélt említett - már ha jól értettem persze gyengécske olvasási képességeimnek hála. Óvatosan simítottak ujjaim a kőfelületen, s az üreg megkerült. Benne az erszény, éppen megfelelő súllyal és a papír. Még mindig nem tudtam, miképpen vágjuk ki magunkat ebből a helyzetből, ám a kíváncsiság hajtott. Meg kellett volna szabadulni a veszélytől, mert úgy gyanítottam még a város határain kívül is képes lenne minket követni. A zsebembe került minden, majd olyan gyorsasággal teremte Deedra mellett, ahogyan azt a reggeli tömeg engedte. Még kicsit a torkomat is megköszörültem, ahogy elkaptam a vihogást, amit bizonyára a lány kérdése fakasztott. - Bizonyára nem szokványos kérdés ez a reggeli forgatagban - feleltem vigyorogva, de közben egy pillanatra sem maradtam le. Túl akartam lenni a varázsló megkeresésén, látni, hova tart ez az egész fejetlenség. Egyik munkából a másikba cseppentünk jóformán. Az örömház díszes volt, kissé eltérő a korábban megszokottakhoz képest. Tekintetem azonnal az erkélyre és az italozgató lányra vándorolt. Szép, kívánatos teremtés volt. Az édeskés illat és a kellemes látvány szinte megrészegített, annak ellenére is, hogy tudtam, velem itt alapvetően szóba sem állnának. Érkezésünk fényét csupán Deedra emelete. - Nyugalom, egy pár fedetlen mellért nem hagynálak magadra - jegyeztem meg csendesen. Csak a tekintetem pihentettem továbbra is a megfelelő látványon, végül a mozgolódásra mégis félrenéztem. Elégedetten távozó vendéget követett a csicsás ruhába bugyolált alak, ő szólított meg végül minket. - Munkát keresünk, ám nem olyat, amit kínálni tudnál. - Sóhajtottam fel kicsit sértetten... na nem, mintha egy tolvajnak lenne önérzete. Gyakorlatilag bármit meg kellett ragadnom, amivel munkát lehet keresni, de hogy valami vén kéjenc lihegjen a fülembe vagy éppen egy kiélt grófnő lovagoljon meg, hát köszönöm, de határozottan kihagytam. A testiség érdekelt, de csak az általam megválasztott személlyel, arra pedig nem sok lehetőségem volt. Megszoktam ezt így. - Azt mondják, hogy ez a mágus vagy tudós keres maga mellé valakit, hogy a nagy rejtélyt megoldja s hogy ebben a remek intézményben tölti ideje nagy részét. - Egészítettem ki Deedra mondanivalóját, hogy talpraesettebbnek fessünk. - Be tudsz hozzá juttatni? - Szinte éreztem minden zsigeremben, hogy ez is majd pénzt akar... vagy eladni a lányt, mert hát lássuk be Deedra jobb üzlet lett volna, mint egy szakállas, hegyes fülű tolvaj.
áthatóan meglepte a kérdésem az ifjoncokat. Mondjuk, magam sem tettem volna máshogyan, ha egy idegen ilyen kérdéssel lép hozzám. Mára már meg egyeződtem, s Nulportban nem lett volna oly meglepő, de egy Evirani klánban ez felettébb nevetséges lett volna, főleg azért is, mert nem rendelkezünk ilyennel. Útba igazítást kaptunk, és a végét még Naken is sikeresen elcsípte, majd tán miattunk ám távoznak. Egyik nevetésben tör ki, mire megrázom a fejem egy mosollyal. - Sikerült jól bemutatkoznom. Még jó, hogy sok az ember. – Mondtam. - Gyere. – Mondom, s elindulok az irányba és csak remélem azt, hogy Naken követ engem. - Nos, megvan? – Kérdem halkan, szám is alig mozog.
A hely igazán kellemesnek tűnt, nem olyan megszokott Nulporti lepra terep. Tekintettem meg is akad a fedetlen keblű leányon, amire nyeltem egyet. - Koncentrálj, kérlek. – Mondtam Nakennek, még mielőtt bármi is történt volna, független bármilyen regciójától. Furcsa ülőhelyek és furcsa buborékoló valamik. Kissé meglepődve figyelem miféle dolgokat rejt még ez a város. Elénk keveredik egy díszes ember, aki üdvözöl minket. - Vi…öhm. – Már majdnem rá csodálkoztam a fajra, amit még csak könyvekből ismertem, amiket apám olvasott nekem. Ám most nem Tulveron többi népe érdekel minket és nem is az örömködés. Ismét nyitnám a szám, mikor is megkérdi, munkát keresünk e. Láthatólag elbizonytalanodtam, no nem azért, hogy csatlakozzak-e, hanem mert nem tudtam eldönteni, hogy a kérdés hízelgő, vagy sértő. Minden esetre elengedtem, majd folytattam egy újabb levegő vétellel, amit el kezdtem. - Keresünk valakit. – Kezdtem bele. - Sokan úgy ismerik, hogy mágus, azt hiszem. Úgy tudjuk, hogy munkát tudna nekünk adni. – Mondtam.
Kalandmester Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Naken az egyik irányba, Deedra a másikba indul, hogy ki-ki a maga feladatát elvégezze. Az ylorei tolvaj mivoltából fakadó ügyességével szlalomozik az emberek között, akiknek a többsége rá sem hederít – hozzá vannak szokva Qieseában, hogy állandóan valaki az útjukba keveredik. Aki mégis felfigyelne rá, inkább különc ruhái, semmint a gyanakvásuk oltárán méri végig. Tehát gond nélkül elér a lépcsősorhoz, ahol leülve, akár egy ártalmatlan nézelődő, aki a város látványának kíván adózni, óvatosan kezd tapogatózni a lábai mögött az üreg után. Kisvártatva meg is találja, amit keresett; egy tűzlevél papírt, és az előleget, ami egy átlagos erszényben pihen. Megannyi szütyőt akasztott már le különböző emberek övéről ahhoz, hogy a súlya alapján megállapíthassa, legalább ötven ulron pihen a jelenlegiben. Örvendezni mégsincs ideje, elvégre épp egy mímelt munkáért teszi zsebre a pénzt egy ismeretlen alak vagy szervezet jóvoltából, másrészt pedig, mert szeretné magát minél előbb Deedra oldalán tudni. Aki hamarost feltalálja magát a templom terjedelmes, homokkal tarkított, de egyébként páratlan tisztaságnak örvendő terén. A két ifjú megakad a beszélgetésben, hogy viszonozhassák a leány köszöntését, ám a rá következő kérdés oltárán igen csak megilletődnek. Az egyikük elvörösödik, míg a másik láthatóan a nevetésével küszködik elsősorban a társa reakciója miatt. - Nos, kedves hölgy, a nyugati városrész felé haladva nem fogja tudni összetéveszteni. Díszes, függönyökkel tarkított épület – válaszol a zavarát idejében lenyelő, de mikor csatlakozik hozzájuk Naken, újfent elkapja a szégyenérzete. - Két, vagy talán három utcával odébb található – teszi hozzá, s miután a két érdeklődő tovább áll tőlük, hatalmas sóhaj gördül le a mellkasáról. A másik viszont könnyekig neveti magát.
Amennyiben megindulnak az említett irányba, csakugyan három utcával odébb rálelnek a leírásnak megfelelő díszes épületre. Különféle motívumokat festettek a jellegtelen, homokszín falakra, amelyek játékos cirádákkal ölelik körbe a megszokott lyukacsos bejáratot. Az emelet egészén erkély húzódik, a boltíves ablakok előtt lágyan lengedező, barackszín függönyökkel. Odafent egy félpucér örömlány italozgat a korlátnak dőlve, következetesen kerülve az érkezők tekintetét. Belépve az épületbe édeskés illatfelhő kedveskedik az érzékelésüknek, s kellemes félhomály. A megszokott, alacsony asztalok körött színes, selyemmel bevont puffok pihennek, jó néhányuk helyet kínálva a középen elhelyezkedő, furcsa pipáknak, amelyekben mintha víz bugyogna. Odabent is faragott boltívek kényeztetik a szépérzéket, és megannyi sejtelmes függöny, lepel, amik között első ránézésre képtelenségnek tűnik nem elveszni. Az egyik mögül éppen egy férfi bukkan elő nyúzott, ám elégedett arccal, s egy áldott szó nélkül sétál ki a kalandorok mellett. Nyomában egy újabb férfi kerül elő, drága kelmékben, rubintos ékszerekkel a turbánján, ujjain és a nyakában. Precízen nyírt és fésült szakálla alatt széles mosolyra húzódik a szája. - Üdvözlet az Ezeregyéjszaka örömházában! – köszönti őket a vidékre jellemző kedélyességgel. - Kissé még korán van, ám, ha szeretnék, előkerítek néhány lányt… vagy ifjút, mondják, milyenre van kedvtelésük? Ember, netalán elf? Megsúgom, egy vivern is a kínálat része – sutyorogja a végét bizalmasan, nem fakuló jó kedvvel. - Vagy… netalán munkát keresnének? - húzza össze a szemöldökeit, és miközben megtámasztja az állát az öklén, újfent végigméri a vendégeit. Ritkán érkeznek hozzá párban, effajta időben, és általában a látogatók is rendezettebb küllemmel bírnak.
z emberek olyanok voltak, mint a szobrok, így szóltam Nakennek, hogy ő is pillantson rájuk. - Az emberek. – Mondtam, majd elkezdtem öltözködni. Időközben friss vizet is kaptunk. Itt csak úgy bejárkálnak az emberek? Érdekes. - Már mindegy. – Mondtam megvonva a vállam, s tán igaza volt elég lett volna csak ennyivel lerendeznem.
Elindultunk hát lefele. Álmos voltam még, és nem szívesen vágtam bele egy újabb kalandba. „Deedra” kezd bele, odafordultam. Belenyomott valamit a kezembe. Lassan, de sikerült elolvasnom azt. - Oh az istenekre. – Mondtam, majd visszaadtam neki. - Abban reménykedtem nem látták a poharad, és elfelejthetjük ezt. – Mondtam.
Kifizettem a kért összeget, és belekortyoltam a keserű nedűbe. Nyögtem egyet, amire a leány mézet ajánlott kuncogva nekem, így bele tettem azt. Sokat segített rajta valóban és egyből éreztem az élénkítő erejét. Nem emlékeztem arra, hogy ez ennyire keserű méz nélkül, ám meglehet, hogy más foglalta le a figyelmem aznap. Nem kértem enni valót, maradt a tegnapiról, így amennyiben megéheznék, elő tudom még venni azt. Talán az íze sem lesz olyan rossz, de már csínján kell bánnom a pénzzel, bármikor meglophatnak.
Éreztem, amint kiléptem, hogy újabb melegnek napnak nézzünk elibe. A cicamosdásomnak pedig az éjjel tán semmi értelme nem volt. Nem éreztem változást, az emberek ugyan úgy pezsegtek, és zsongtak. Kissé fullasztó volt ennyi ember. Az út közben ismét feleltük a nőket, és ugyan olyan furcsa elemek voltak a városban, ahogyan idefele. - Nos.. – Sóhajtottam egyet. - Igen, ez igaz. – Mondtam. Nem tudtam gondolkodni már. Bólintottam, majd oda léptem az emberekhez, akik a közelben voltak. Egy nagy oszlopnál két kék ruhába bújt ifjonc beszélgetett. - Szép napot! – Köszöntöm őket kedves mosollyal. Tán most leszek vicc tárgya, hogy ilyen kérdést teszek fel. - Meg tudnák mondani nekem, hogy merre van az örömház? – Tettem fel kedvesen a kérdést, s reméltem nem lesznek elutasítóak. Ki tudja, lehet nem jó reakciót vált ki, hogy egy hölgy ilyet kérdez, bármennyire sem nézek ki hölgynek.
Ezaras Azildor Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Ha akartam volna sem tudok átmászni Deedra ágyába. A fáradtságnak köszönhetően legfeljebb apró zajokat csíptem el az éjszaka, amik mellett pontosan olyan mélyen aludtam vissza, ahogy korábban. Még fel sem fogtam mi történik a lány már valamit beszélt. – Mik merevedtek meg…? – kérdeztem vissza. Bármi eszembe jutott volna, csak az nem, amit tényleg mondott. Na persze, ilyen az én mocskos elmém, mindenből is a legkevésbé ártatlant igyekszik kihozni. – Ugye tudod, hogyha megkérsz elfordulok? – Néztem végig rajta, kissé vigyorogva, mikor megláttam, hogy mit művel. A takaró alatt próbált felöltözni. Inkább a mosakodással foglalkoztam. A beszélgetés persze mindeközben át vándorolt a varázslóra, tudósra, akárkire, akit keresünk. Még meg sem merítettem a kezeimet a vízben, máris összerándult a gyomrom. Egy darab papír. Szinte túlzottan is emlékeztetett arra a bizonyos levélre pár órával korábbanról. De nem hozhatta ide más csak a fogadó személyzete… ugye? Talán az a formás lány is benne van? Vagy csak valaki felküldette vele. A paranoia gyorsan szántott végig rajtam. Éreztem, ahogy túlzottan is hatalmába kerít. Nem nyúltam a küldeményhez azonnal. Először mosakodni kezdtem. Erősen dörzsöltem végig az arcomon. Majd, ha magamra rángattam mindent, rámarkoltam a papírra. Nem nyitottam ki azonnal… nem is tudom miért, talán féltem, hogy mi vár benne. A tény, hogy Deedra mellett köteleztem el magamat ebben a dologban nem változott. Őt ismertem, ezeket a valakiket meg nem. – Hidd el, ha a férfiak is érdeklik, biztosan nem én vagyok a vágyainak tárgy. – Jegyeztem meg a lány szavaira, miután folytattuk a csevegést. Lefelé menet nyitottam csak szét a levelet és olvastam el a rajta szereplő szavakat. Az írást felismertem. Megint ott volt az a Sumi…raz… vagy mi volt a neve. Számomra nehezen olvasható volt. – Deedra… – szóltam oda, mikor ő már valami kevéről beszélt és a kezébe nyomtam a papírdarabot, hogy olvassa el. Az előlegnek persze örültem, mert hát az ulron mindig szépen csörög az ember zsebében, de hogy jelentést adjak az úticélunkról… Ráadásul még mindig nem történt semmi. Megvártam, hogy elolvassa, addig elvettem egy olyan fekete valamit. Nagyot kortyoltam belőle, ám további reggelire nem vágytam. Csak ki akartam menni a fogadóból, hiszen már itt is a nyakunkon voltak az üldözői. Attól tartottam, akárhová is megyünk komolyabb veszélybe sodorjuk magunkat. Míg Rhys mellettünk volt, nagyobb biztonságban éreztem magam, így viszont Deedra jóformán egyedül maradt a védelmünkkel. – Ha végeztél, lépjünk ki innen… – Jegyzetem meg s fizetést követően már mentem is ki az utcára. Most még nem volt olyan eszeveszett forróság, sőt a kellemes, esti hűvös még érződött. A tekintetem a templomra szegeződött. Az ott összegyűlt díszes társaság éppen kiözönlött az utcára. – Szívem szerint kihagynám a templomot, de ha tartani akarjuk magunkat a tervhez, ott a helyünk. – Valójában kérdés nélkül mentem az építményhez, hogy az ott leírt, legalsó lépcsősornál kivegyem az üregbe rejtett tűzlevél papírt és a pénzt. – Mindjárt jövök, addig derítsd ki, pontosan merre kell menni az örömházhoz. – Tettem hozzá. Nem lett volna túl okos, ha együtt látnak meg minket. Magamra maradtam hát, s közelebb siettem a templomhoz, próbálva ügyesen kerülgetni az embereket. Feltűnés mentes persze aligha lehettem, nagyon más voltam az itteniekhez képest. A lépcsőhöz érve azonnal a nekem itt hagyott dolgokat kutattam. Ha rátaláltam, hát megnéztem az előleget, majd a papírt is, de egyelőre, minden egyéb nélkül csak a zsebembe gyűrtem. A bordélynál majd megírom a napirendünket, addig átbeszélhetjük, hogyan tovább. Minél gyorsabban vissza akartam térni a lányhoz és ha nem volt akadálya, így is tettem.
A fogadóból kilépve egészen más világ fogadja őket, mint naplementekor vagy este. Hiába kelt nemrég a nap, a várost már egészen beragyogja messzire nyúló pászmáival, a homokszín épületeknek aranyozott sziporkákat kölcsönözve. Az éjszaka hűvöse még érezteti magát, de közel sem olyan kíméletlenül, mint odakint a sivatagban, elvégre a házak hiába optimálisak a meleg ellen, mégiscsak maguk között tartják a hőt. Biztosra vehetik, hogy mire megjárják az örömházat, már csurogni fog róluk a verejték. Qiesea napközben is legalább annyira pezsgőnek és élettel telinek hat, mint éjszaka, aminek külön pikantériát ad a megannyi színes kelme, turbán és stand, amelyek gomba módra szaporodnak meg a ponyvák, árkádok alatt az idő múlásával. Persze a fő bazárnak megvan a maga helye, méghozzá ott, ahová a legtöbben araszolnak – ellentétesen a kalandorok haladási irányával. Amiként sétálnak, ismét felfigyelhetnek a templomból távozó papnőkre, mögöttük a csakugyan fehér kaftánba öltözött hívőkre, ám a pompa mellett az utca túloldalán bizony ott mutatkoznak az előző este vadhajtásai is. Akadnak, akik a falak mellett hortyognak még, mások a gyomrukkal küzdenek, de egy-két örök szerelmese is felbukkan a bornak, akik arra esküsznek, a másnaposságra az újabb vedelés a legjobb gyógyír. Természetest nem ők vannak túlsúlyban azért, átlagos polgárok is sétálgatnak, lődörögnek, akik közül bizton akad majd valaki, aki útba igazítja őket a bordély irányába. Példának okáért a magasba nyúló obeliszk alatt két kék taláros fiatal cseverészik, mellkasukhoz vaskos köteteket ölelve.
A Qieseai bordélyok messze földeken is megihletik a buja örömök házait a rájuk jellemző sejtelmes légkörrel, az édeskésen fűszeres, ándalító füstölőkkel és a vadító színekbe öltöztetett helyiségeikkel. Az Ezeregyéjszaka bordély sem különbözik ebben, amely az egyik legnépszerűbb a városban. Az egzotikus szépségek kecses hastáncukkal csábítják vendégeiket, akik mindemellett bizonyos összeg ellenében egész éjszaka korlátlan élvezhetik a mynzashi fűszeres borok izgalmát.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Az örömház név hirtelen nagyon is elhamarkodott elnevezésnek tűnt. A minket fogadó férfi, aki korábban még munkát akart ajánlani, most összefonta maga előtt a kezét. Nyilván kenőpénzt vár, ám én már éppen elég vagyont szórtam el arra, hogy együnk, igyunk, mosakodjunk, na meg legalább rendes ágyban aludhassunk. Nem óhajtottam még ennek a pojácának is teletömni az erszényét. 
Az örömház tulaja keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt, s egyre gyanakvóbban, zavartabban méregeti hol a makogó leányt, hol pedig a sértődötten sóhajtozó férfit. Megugrik az egyik szemöldöke az ylorei kijelentésére, mintegy némán kérdezve; akkor mit kerestek itt? A felelet hamar érkezik Deedra részéről, aminek rögvest kiegészítést kínál Naken. Újfent végignéz rajtuk, az evirani kardján, felszerelésén, a társa csakugyan szedett-vedett külsején…
A fogadóból kilépve egészen más világ fogadja őket, mint naplementekor vagy este. Hiába kelt nemrég a nap, a várost már egészen beragyogja messzire nyúló pászmáival, a homokszín épületeknek aranyozott sziporkákat kölcsönözve. Az éjszaka hűvöse még érezteti magát, de közel sem olyan kíméletlenül, mint odakint a sivatagban, elvégre a házak hiába optimálisak a meleg ellen, mégiscsak maguk között tartják a hőt. Biztosra vehetik, hogy mire megjárják az örömházat, már csurogni fog róluk a verejték.
