Asztalok

Tulveron Krónikái :: Calden :: Fekete Holló fogadó

Legcsodásabb helyeim egyikeként tartottam számon a tavernák helységét. Valahogy meg volt az az andalító, békítő és történet elbeszélő misztikuma amit sehol másol nem tapasztalhatott meg ennél elevenebben egyik faji képviselő sem. A kósza titkosan kémlelve mérte az egyéneket, a fejvadászok csöndben eljátszották a tétlent. Törpök itallal teli mámoros felzendülése törte meg a csendet. A kofák információ cserébe kezdtek, mialatt a bárdok bódító zenével csábították el a figyelmet. Az ő jelenléte senki sem ártott annyira, hogy kelletlen hegeket fejtsen arcára. Errefelé az alkohol azonban tudott pusztítóbb lenni a megszokott trágárkodó összerezzenéseknél. S ennek többségében ártatlanok esnek áldozatául mint ahogy ez az egyén. Az érdemet továbbra sem tartom a tulajdonomként. Hisz ő volt az aki a harckezdetét gyors befejezéssel koronázta meg. Én csupán csak elszólásomban nyomatékosítottam ki az egész helységben azoknak akik szemében csak bántó szálka volt. Sebei erős bizonyításaként hirdetik, hogy az képes igazán megvédeni saját épségét aki mindezért sérthetetlenségét kockáztatja.
Sebét tovább ápolva hallgatom megjegyzését, s feltáruló közlésében párhuzamban nézek a megnevezett hangszerre melyről olyan szerfelett ékes szavak ejtett mintha eltemetett kedvesét magasztalná. Becsültem a mások fajok ennyire változatos hozzáértettségét, s hogy képesek volt ezen munkásságukat zord körülmények között űzni. Mert ahogy a mondás tartja: ,,a bárd lantja a viharos éjszakákat is beharangozza!" Én magam csak akkordjaik regéjének tanúja voltam, egyetlen képviselővel sem volt ennél szorosabb kötelékem. Mindezek ellenére jó ommenek tekintettem egy bárd ellátását. Kitudja, egy nap talán visszacsengő hangjegyeit hallom majd az ösztönös segítségemnek. Noha nem a hírnév kötelezett tettlegességre. Talán ha tudnád najád létem, annál elbeszélőbb lenne az ének. Ennek esélyét azonban örökre el kell temetnem. Van ennél sokkal lényegesebb jelenség, például elapasztani a névtelen vérzékenységet.
Percről percre gyógyultabban látszik a sebhely, mikor a bárd előzékenyen felém címezi első érintőjeleges kérdését. Csak tudnám miért ekkora kíváncsisága minden bajbajutottnak megmentője hovatartozása. Hisz mégis csak egyszerűbb lenne névtelenségét feltárni, megszólítását erőteljesebbé tenni. Nem adhatom közre számára valódi származásom rejtett tengerét. Kitérően húztam le tekintettem a padlóra, mulasztva az értékes időt míg számra nem jött a megfelelő hazugságom.
- Itt dolgozom, Uram. Kérem mondja el miként nevezhetem? - nézek fel gyámoltalan habitusomat tükrözve. Jelenlétében lehet egy gróf címét tisztelhetem? Vagy a közkedvelt dalnok csupán a látszata egy alantasabb vagy magasztosabb lénynek? Netán csak közel-férközésemet indikálta volna ez a kitervelt csete-paté? Miért érzem társaságban feszélyezettebben magam a megszokottnál? Különös érzetének uralma kétellyel záporoz el. Ezen kételyek felől talán csakis a megnevezése képes megszabadítani. Ez a világ fennhéjázva emel városokat és dicsőíti ön-ön privilégiumait. Miközben a komor homályban megkísérli a számára hit ellenséget tőrbe csalni, becsapni és érdekei által felhasználni. Jogos a kérdés tehát. Őt milyen szándék vezérli cselekvéseiben?
Nem kell túllátni azon, ami szemünk előtt zajlik kicsinyítve. S habár a határok minden faj mentségére állnak védelmet, tudjuk hogy nem véletlennek csupán a gazdák állatainak megcsonkított teteme. Tudjuk jól, hogy a papok inasai nem mártírként áldozták magukat egy coven körben. Tudjuk és mégis továbbra hallgatunk, megadva az engedélyt a bestiáknak, ellenségeknek és rosszakaróinknak egy örökké tartó gyilkolászásra. Rég volt már talán szembeszállni az éj-vadjaival? Letűnt korok elszomorító generációját éljük, s bennem minden remény elszállt hogy esélyesnek érezzem visszatérni a vágyott nosztalgiát. Rákényszerülők hát én is elnézővé válni, mikor sorra esnek a bűntettek földemen és földemet érve.

Érdekes miként áldozzák lelki-nyugalmukat a férfiak, büszkeségük oltárán nem bánkódva azzal, hogy vérző testrészekkel kerülnek győztes pozícióba. A fogadók töménytelen itallal kísért társasága csak jó ürügyként szolgál annak, aki bárdolatlanságát akarná fejleszteni. Talán őt kivéve, ki csupán a készségeit gyakorolta szelíden és háborgás mentesen. Igazán megtanulhatnám végre, hogy minden kezdődő csetepaténak egy koholt apróság az indoka. Átkozott pára, vétek volt magára haragítania az iszákos faragatlant.
Mikor megkapom enyhe biztatással, hogy a véralvadást letisztítsam, a kocsmáros nyugodt szívvel magamra hagy. Noha távozásában kellő lendületet adva már ki is paterolta a vendégek jelenlegi bosszankodását. Talán az engem ért fenyegetése tétezte a titokban elfojtott vérszomját. Ínyemre szolgált volna belevésnem magamban a szórakoztató képet, ám az idegen bíborra színezett bőré megingathatatlanná tett. Nem véltem helyénvalónak egy senkinek sem ártó egyén veszélyeztetését. Főként azon képviselőt ki a művészetet éltette. Mire született ha nem közreadására a tudatlanságnak? Netán ez is gyűlölködés tárgyává vált a fajok folytonos komfortáldásában? Ugyan kinek árthat egy közönséges bárd?
S hogy én segítettem? Ugyan mivel? Hogy nyomatékosítottam a modortalannak mit ő már korábban említett? Háláját nem véltem jogszerűnek, még akkor sem mikor jó érzelműségében kárpótolná silány cselekvésem. Sebének tisztása közben el fog a hívatlan sérelem. Tiszta szívből taszított ez az elvárt formalitást. Hisz nem azért cselekedettem, hogy anyagi gúnyába köttesse köszönetét. Csupán nem akartam, hogy egy ártó vérengzésnek szemtanúja legyek. Ezen fennforgatástól ha tehetem a többi képviselő lelkét is megkíméltem.
- Nem helyénvaló a hálálkodása, Uram. - szólaltam meg feslett hangszínemben, miközben beáztattam az immáron fakó rózsaszínben színezett ingszövetet. A vérbőségnek ugyan az alvadás gátat vetett, mégis éber gondozásomban vettem a sebet. Gondolataim között ezer-számra terjengtek a történetek, melyek idevezették ezt a jámbor idegent. Talán ő is szerelmi bánatát hullatja lantjai közé vigasztalást kérve? Vagy netán kitagadott másodszülött kit az utca kegyetlensége üldözte kellemesebb helyre? Miféle atyának leszármazottja, ki ilyen gőggel tudja az életét adni a tulajdon méltóságáért?
- Milyen indok hozta ebbe a kibékíthetetlen és barátságtalan fogadóba?

Nem remélhetek választ egy fogadó népes fogatában. Habár olykor-olykor kérdően tekintek a betévedőkre, sandítok a pultosra, aki immáron harmadik alkalommal hív meg egy térítés nélküli italra. Habár minden bizonnyal a rám eső keletlen tekinteteket frissen szerzett sebemért is kaphattam. Egy dulakodásnak nyoma, amit minden kíváncsiskodótól joggal tartok titokban. Néha azonban az érdeklődés nagyobb odaadással viseltetik mint bármi. A jó hírekben megforgott csapos faggatózásában hirtelen elönt a friss barnára sült kenyérnek illata, a komlónak jellegzetes illatával mely pohárról-pohárra jár a fogadóban. Van itt számos fajbeli képviselő, köztük nomádok, kereskedő elfek és nemesek. Számottevő, ugyanakkor kényelmesen megfér egymás között az ellenség s barát egyaránt. A nyugati szegletben múltidéző harsona szól, amire többen is saját dallamukkal rákontráznak. A mostani história nem más mint egy ősi legenda, ami az én hallásomat is kisvártatva elcsábítja. Andalító érzések ragadnak el, s már az irántam érdeklődő faggatózás is lassan alábbhagy. Néhai állításaim szerint sosem voltam a fogadók kedvelője. Az utóbbi pár hónapban azonban volt alkalmam sokakban megtérnem, miközben rálátásom is egyre jobban szélesedni kezdett. S talán a múltbéli kijelentésemre a legteljesebben rácáfolt, melyben most éppen jelenlétemet adom.
Magam is elveszek az idő ritmusos órájában, miközben némán felelevenítem elhaladott napjaimat. Nem akartam nagy feltűnést okozni, hisz egyöntetű szökésemben is jócskán megcsappant a bizalmi készségem.
Ám meghitt békességnek hangos élcelődés vet véget. Egy bajkeverővel hozott össze a sors. Jobban mondva egy bárddal - aki nagyobb érdeklődéssel viseltetik a jó muzsikában mint a fenséges ivászatban. De lássuk be ennél azért leleményesebb mint ahogy tűnik. Ez egy igencsak jó-féle ürügy számomra, hogy felesleges bámészkodásra sarkaljon a fogadóban.
A néhai szellős tömegben apránként gyűlnek az vita iránt érdeklődök. Többségében kószákkal és fattyakkal, akik mostanra minden-szegletben mérlegelni kezdik az elhangzott beszéd-témákat. Óvatosságra intő jelek ezek, így rákényszerülök továbbra is a csapós fogságában maradni noha mégmindig kelletlennek érzem a jelenlétét. Veszélyezettségéből a kocsmáros billent ki. Feltűnő hangskálájával megismertetve magát az ismeretlennekkel, s talán már provokálni szeretné a ráeső szemeket. Engem hasonlóan meghökkent ezen bizarr idegennek a maga vehemens egyedisége. De hogy némiképp leplezzem megilletődöttségem a vele ellentétes szegletbe vonom tekintetem. Ennek másodpercében illúzió hatásként ér a folytatódó acsarkodás a tömegben, melynek azonnal baljós jelentést társítok. S hogy a helyzet ne forduljon súlyosabbra nem tétovázva kerülök a provokáló elébe, kérdő és egyben gyilkos tekintettel.
- Tegyen eleget a kérésnek, és hordja el magát innen! - nézek félelmet nem ismerően az illetőre, akiben a hirtelen célzás kis híján berekeszti társaságba fogadott levegőjét. Csökkentve idegességem végül vissza veszek katonai szigorlatomból. Habár mindig is jól tudtam uralkodni saját érzéseimen, ezen helyzet mégis előhozta belőlem a nyughatatlant. Hisz tudatában voltam vele miféle következmények sújtják, ha önkénytelenül birokra száll valaki a csőcselékkel. Az idegen immáron harci sebekkel éktelenkedve próbálja férfi büszkesége utolsó szikráját is fenntartani.
A kocsmáros elégedetlensége utasításba torkolva vetődik rám, egy tiszta s gyengén átitatott ruhadarabért kiáltva. Egyetlen zokszó hiányában megyek a kívánt ruhaanyagért, majd közvetlen habitussal telepedek le az ismeretlen mellé. Kezemet épp csak emelve hagyom pár centire a feltépett hegtől, várva helyeslő bólintására vagy beismerő pillantására.