Tulveron Krónikái
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Men echenim
sí derthiel ne chaered hen nu 'aladhath


 
Asztalok KaDiPE5
Asztalok KaDiPE5
Üdvöznk
dicső lovag szép a ruhád, szép a lovad
Neved:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üdvözlünk Tulveron mágiával átszőtt világában!
Oldalunk középkori körülmények között játszódik, és ötvöződnek benne számtalan fantasy mű elemei.
Regisztráció előtt kérünk, mindenképpen olvasd el a Törvénykönyvünket és Világleírásunkat, melyek az oldalon való könnyebb kiigazodást szolgálják, illetőleg az alapok megismerését.
Oldalunk 2021.01.08-án nyitotta meg kapuit a nagyérdemű előtt.
Várunk sok szeretettel egy igazán nagy kalandra!

 

 
Asztalok

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Utolsó Poszt Pént. Okt. 28, 2022 8:58 pm

Szabad a játéktér

❖❖❖

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Vas. Okt. 09, 2022 6:15 pm


Aduial vaer
« taggeld;     @Veleris    •  Zene; Dragon Lullaby  »
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, ahogy legmélyebb érzéseim kerültek szóba. Persze a velem szemközt ülő lány nem tudhatta, miről is van szó, ezért sem nehezteltem rá. Nem voltam kész arra, hogy újfent vallomást tegyek egy idegennek. Pár hónapja megtettem volna, mert naiv voltam belátni, hogy ezeket a dolgokat inkább magamnak és az érintettnek őrizzem meg. Habár ő bizonyára sosem fog tudni érzéseim mivoltáról.
A családi ékszerről szívesebben beszéltem. Bár az is intim dolog volt, ám a jelentése szépsége talán másokat is meghat. Engem mindenképpen ellágyított, hacsak rá gondoltam, hogy lehet valami ennyire tiszta és szépséges. Nekem sosem fog megadatni, hogy így szeressek valakit, de én magam ebből származtam. Talán ez tette kicsit még magasztosabbá számomra a holdforma medált. Melegséggel töltött el, hogy múltam legalább ezen apró szegletét ismertem.
– Kedvesek a szavaid – mosolyogtam vissza rá. A lány ugyanis éppen azt fogalmazta meg, ami bennem is lejátszódott. Habár a félhold nem csak ilyen módon szimbolizálta a létemet. Én valóban újjászülettem, fájdalmasan, zokogva, kétségbeesetten, de most itt vagyok, erősebben, mint valaha. Mégis csak Ian volt az, aki segített újra tanulni az életet. Magabiztosabb lettem és a látszat ellenére kevésbé letargikus is.
– Ó. Hát nekem jó ideje nincs otthonom. – Bukott ki belőlem szinte ösztönösen a válasz. Nyilván ezt sem kellett volna elkotyognom, de a lány nem tűnt veszélyesnek… legalábbis ne annyira, hogy felszínesen ne beszélhessek magamról. – Egy zsoldossal járom a világot. – Tettem hozzá, ebben végül is még semmi olyan nincsen, ami meglephetne bárkit is. Azt viszont inkább nem tettem hozzá, hogy kirúgtak El’Alorából. Alkatra legfeljebb annyit sejthetett, hogy nem vagyok nagyharcos s ha rákérdez, nem titkolom, varázsló vagyok.
A bókot kedveskedésnek szántam, na meg őszinte is volt. Kifejthettem volna, micsoda szépség is, ám nem tudtam saját természetemmel szembe menni. Láttam, milyen gyönyörű, de nem értettem a nőkhöz és nem is akartam ennél komolyabban elmélyülni ebben a művészetben. Habár Ian minden bizonnyal könnyebben kezelné, mint a mostani természetemet.
– Ugyan. Nem vagyok a bókok mestere. Azt meghagyom az arra érdemesebb férfiembereknek – mosolyogtam meg a bocsánatkérést. Valószínűleg én is hasonlóan reagálnék, ha bárki is szépségesnek nevezne. Egyelőre csak egy valaki tett egy-két apróbb megjegyzést a külsőmre, ám ő már messze járt. Ez azonban közel sem volt igazi bókolás. Tapasztalatlan voltam ilyen téren.
– Csak akkor van félnivalója, ha az az elf történesen Folrandír… vagy is én. – Mondtam kis vigyorral az arcomon, kivillantva a fogaimat is neki, mintha csak meg akarnám mutatni, hogy olyan szépségesen fehérek, mint az apró gyöngyök, melyeket a tengerből halásznak elő. Nem volt ilyen szándékom. Rég nem akartam tetszeni senkinek, ezért is festettem úgy, ahogyan. Egyszerűen, ékszerektől és giccstől mentesen. – Vonzom a bajt. – Tettem hozzá és beleittam a kellemesen langyos italba.
– Nem is oly’ rég egy legény kérdezett az ajkaim… jaj! Ne haragudj, hölgyek előtt nem illik ilyesmiről beszélni. Valójában még engem is zavarba hozott. – Mondtam elvörösödve és kicsit még a saját számra is ütöttem a kezemmel, mintha attól könnyebben hallgatnék el. – Modortalan vagyok. – Ráztam meg a fejemet. Inkább megint ittam, mielőtt valami olyasmit bökök ki, amit tényleg nem kéne… de persze az ajtó is éppen ekkor nyílt ki és a túlzottan is színes öltözéktől - melynek tulajdonosa éppen átlépte a küszöböt - összerezzentem. Nem kellett volna. Még véletlenül sem az volt, akitől rettegtem, erről a kecskeszakáll gyorsan biztosított. Az ijedtség persze arra elég volt, hogy félrenyeljem egy kortyot és hangosan köhögni kezdjek, míg szemeim könnybe nem lábadtak.
– Ne haragudj… – ismételtem meg kicsit rekedten, mikor már nem éreztem a maró érzést a torkomban.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 06, 2022 10:09 am


ADUIAL VAER
 @Folrandír Ceilteach   && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Ha megbántottam, azt nem szándékkal tettem. Vékony ajkára nem jönnek a szavak vagy egyszerűen nem akarja azokat velem megosztani. Nem neheztelek rá, nem vagyunk egymásnak, mint két idegen. Így hát nem is faggatózom tovább. Irigylésre méltó ezüst tincsei, mint zavartalan tótükre csillan a rőtfényben, vöröses homállyal rajzolva az ifjú körvonalát. Róla, hol a vígadó népségre, hol pedig a foltos ablaküvegen át a hold acélfényére emelem tekintetem. A karfára könyökölve támasztom meg könnyedén államat, úgy figyelve miként dereng fel újra az ég királynője az oszló felhők mögül. Történetére nem vagyok süket, figyelmesen hallgatom halk szavú vallomását a családi ékszerről, s valami légies érzés fog el, kellemes emlékek, de még mielőtt elszenesedett tartóoszlopokká, s gerendákká nem válnak, szelíd mosollyal fordulok a fiatal elf felé. – Őrizd meg jól – apró biccentéssel jelzem felé, hogy így van ez jól, s rejtem el arcom egy pillanatra a csésze mögé újabbat kortyolva. Szavaiből nemnehéz kikövetkeztetni, hogy édesanyja, már fentről figyeli lépteit. S mivel mindkettőnk szívét gyász festi sötétre, megértem ragaszkodását örökségét illetően. A ölemben pihenő, évtizedeket megélt könyv, hasonló hagyaték.  – Egyes elképzelések szerint a félhold az újjászületést jelenti, az optimizmust, a növekedés vágyát a rossz dolgok hátrahagyását  - kanyarodok kissé vissza, beszélgetésünk alapjához, kérdésem valódiságához. Nem tudom, mit hiszek, talán, hogy erőt merít belőle, ahhoz, hogy maga mögött hagyja szíve bánatát. – Akár lehet a szerelem szimbóluma is, egyesülve a hold egészét adják ki, mely egy teljes pillanat az életben, ami lehetsz akár te is – újabb mosolyt küldök felé. Halk koppanás kíséri, ahogy az asztalra helyezem ibrikemet. – És most, miért nem otthon vacsorázol? – teszem fel végtére is, kézenfekvő kérdést, hisz Ylore az elfek városa.
Kijelentésére halk kuncokás bukik ki belőlem. Inkább zavara, mint sem szavai okán. – Köszönöm. Egy nőnek, mindig jól esik, ha a hiúságát legyezgetik – nem tudom arcomról letörölni a harmat mosolyt. Nem panaszkodom, kapok eleget, olyat mely valóban rózsaszínre festi orcám, s olyat is, melyre még egy macskafújást sem pazarlok. Az övé pedig, kellemes ártatlanul ártalmat csordogálás lényemen. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani – teszem hozzá sietve, amennyiben látom rajta, hogy rosszul viseli szertelen reakciómat. – Kerülöm az efféle helyeket, máskülönben megvannak az eszközeim arra, hogy megvédjem magam – jelentem ki egyszerűen. Az állítása helyénvaló, bár még Ylore a biztonságosabb városok közé tartozik, persze itt is megvannak azok az árnyak, mely sötétebbek s könnyen magával ránthatja az óvatlant. Mondatának utolsó része azonban, némi zavarodottságot hoz vonásaimra, miként nevetése is. Noha, hiába születik tán, önön gúnyából, mégis élesen csattan a búskomor légkörben. – Mi félnivalója van egy elfnek, a városban ahol a királynő szintén az elfek népéből való? – természetesen okkal mondhatja, hogy ez még nem jelent semmit, s igaza is lehet. Ám oly régóta azért nem élvezem Ylore vendégszeretét, hogy átláthatóvá vált volna számomra a város működése, de eddig teljesen abban a hitben voltam, itt a hosszúéltűeket tisztelet övezi.



Vendég
Vendég
Anonymous




Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Okt. 05, 2022 2:49 pm


Aduial vaer
« taggeld;     @Veleris    •  Zene; Dragon Lullaby  »
A meleg szép lassan átjárta a testemet és végre megszűnt a kezeim remegése. Talán a beszélgetés is segített az alapállapotomon, hiszen a társaság mindig kellemes volt. Még abban az esetben is, ha a másik fél éppen nő, akikhez nem voltam éppenséggel szokva. A közelükben zavart éreztem, s nem azért, mert a ringó csípő vagy a szép mosoly akkor hatást váltott ki belőlem. Egytől egyig vetélytársai voltak a magamfajta kifacsarodott lelkivilágnak. Valahogy újdonsült társammal szemben mégsem éreztem ezt az ellenszenvet… meglehet régen megszűntek ezek a régi gátlásaim amúgy is, csak nem vettem észre mindez idáig.
Rendelésem leadtam a felénk lépő kiszolgáló felé, tekintetem pedig először a hangoskodó, szórakoztató társaságon, majd ismét a fiatal nőn állapodtak meg. Végig néztem csinos öltözékén, mielőtt tekintetem megállapodott arcának elefántcsont színű bőrén és kék szemén. Szép volt, mintha csak fehér márványból faragták volna, még ha igencsak távol állt az elfek ideáljától. Nem voltam vak a szépségre.
– Hát… én… – inkább elharaptam a szavaimat. Nem akartam válaszolni, odaszúrhattam volna, hogy nem viselkedek úgy. Csak át voltam fázva és nem akartam belefutni valakibe, aki bizonyára ismét túl mély benyomást tenne rám, annak ellenére, hogy magamban valamennyire már lezártnak tekintettem a dolgot. Annak tekintettem, de tudtam, hogy az emlék mindig ott lesz és kicsit talán marni fog, máskor meg megnyugtatni. Ez még nem jelentette a világ minden terhét, ahogyan az sem, hogy kicsaptak Alorából, vagy hogy rájöttem, az ég világon semmit sem tudok saját népemről. Néhány ezek közül megoldásra szorult, más viszont elfogadásra. Ezen dolgoztam fél… talán már egy esztendeje is. Jól ment.
– Ez a szüleim szerelmének a jelképe. Részben. – Feleltem, ahogy észrevette a félholdat a nyakamba. – Apám nyakában van a másik fele, ez anyámé volt. Ha összeillesztik őket, a telihold képét mutatják. – Nem kellett volna erről beszámolnom, bár sokkal ártatlanabb részlet volt az életemről, mint bevallani a Pókmalaccal – ahogy erre hívták – történteket.
– Az ő szerelmük tiszta volt és gyönyörű. Az, hogy magamnál tarthatom ezt a felét a medálnak, igazi megtiszteltetés. Közelebb érzem magam hozzájuk tőle… kiváltképpen anyámhoz. – Magyaráztam. Sosem beszéltem talán ilyen nyíltan szerelemről. Valójában azt sem tudtam, milyen az igazából. Volt egy elképzelésem az alapján, amit a testvéreim mondtak a szüleink kapcsolatáról… na meg a közösség róluk szőtt történeteiből. A legtöbben apámat hősnek tartották, így az ilyen mesék szinte legendává nőttek a népünk köreiben.
Az elém kerülő ételből és italból először az utóbbit választottam. Egészen kiszáradt a torkom a kellemetlen kis érzések miatt, amiket olyan könnyen nyomtam el magamban általában. De hát a mai nap fárasztó volt, sok energiát vett ki belőlem a mágiahasználat és még vissza is kellett térnem Nulportba, mielőtt Ian rájön, hogy elcsatangoltam.
– Úgy értettem, túl szép vagy ahhoz, hogy egyedül ülj egy ivóban – feleltem meg a kérdését. Aztán megköszörültem a torkomat megint és elvontam tőle a tekintetemet. Egy bók után sokkal kellemetlenebb volt ránézni. Nem voltam ehhez szokva. A mondandója többi részére nem válaszoltam inkább, bár tény, hogy ezt a fajta zavart jobban viseltem, mint amikor magamról kellett csevegnem.
– Sok a durva alak erre, akik veszélyesek a fiatal nőkre… vagy elfekre… – Sóhajtottam fel, de elvigyorodtam. Ezt inkább viccnek szántam, csak a saját nyomorom miatt. Nem egyszer kerültem nagyon kellemetlen helyzetben. Legutóbb is Ian ütötte ki azt a falusi legényt, aki megjegyzéseket tett rám.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Okt. 03, 2022 7:45 pm


ADUIAL VAER
 @Folrandír Ceilteach   && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
A szavakra csak halványan elmosolyodom. Életünk hajnalán képesek vagyunk habzsolni az élvezeteket, legyen az szesz, bódító- vagy ajzószer, ismeretlen szerető, olyasmik, amik kiragadnak minket az örökön forgó malomkerékből. Szükséges, de illékony akár a kanócból felszálló füst. Megeshet éppen valamelyik, netalán mindegyik utóhatását nyögi most. – Nem fogod megbánni – bíztatással biccentettem felé. Legyen, az másnaposság vagy bármi más, mi kínozza, bíztam benne az étel némi életet lehel a fiúba. Ugyan magam sem voltam a nyíltában pompázó orchidea, de az elfből olyasféle mélabússág sugárzott, hogy az nekem is fáj. Míg én csendben vizsgálom a tömeget, addig azok hangos énekléssel mulatják az időt, a kocka koccanása mellé, a habzó sör loccsanása társul, s hogy több ne vesszen kárba, a férfi gyorsan szürcsöli le tetejét, buborékos fehér bajuszt rajzolva magának. Míg a fiú int s rendel magának, a táncoló lángokra vetül pillantásom, az ablak résein keresztül beszökő didergő szellő lágyan lebegteti rezes tincseim kósza szálait. A kandalló okádó melegében, kellemes a hűs fuvallat. Ruhám kacskaringós aranyszín hímzése olykor vakítón csillan egy-egy lassú tánclépésénél, más különben árnyékujjként fog rá nyakamban pihenő kristálymedálra. Másnak csak elf kezek nyomát viselő ékszert, számomra emlékeztető. Vállamat, s karomat fátyolos anyagú kabátka fedi, mely nem sokkal mell alatt végződik, eltakarva régi sebeim hegeit karomon. Rég átmelegedtem már, egyedül fekete ruhám alja hagy nedves nyomokat a földön, mely alól hótiszta alsószoknyám csipkéje kandikál ki, ahogy keresztbe rakom lábam. Ha lettem volna, olyan bolond, hogy efféle időben világos gúnyát öltök, láthatnám, miként piszkos szürke vízerek kúsznak a könnyed anyagon, egyre feljebb s fejebb, míg összeérve egyesülnek. Ujjbegyemmel apró köröket rajzolok az ölembe heverő helyenként elszenesedett foltokat magánviselő könyv fedelén.
Az arcára írva az élet összes fájdalma, s bár kurta feleleteitől hiheti az ember lánya, hogy nem kíván róla szót ejteni, míg lényegre törőségével az ellenkezőjét sugallja. Leheletnyire moccan szemöldököm; újabb falatot választok le, melytől a még gőzölgő töltelék lávaként omlik a tányérra. – Nem tudom mi az, ami így kísért, de még néped idejével mérve is túl fiatal vagy ahhoz, hogy úgy viselkedj, mint, akire a világ összes terhét helyezték. A döntéseid mindig is veled lesznek, de mindből tanulni fogsz – nem hozhatunk az életünkben csak jó vagy csak rossz döntést, s míg az egyik pillanatban tűnhet jónak, a következőben már épp úgy lehet rossz. A citromos bodzatea kellemes lánysággal gurul végig torkomon. Sose kedveltem igazán az aromás italt, de valahogy az ősz elengedhetetlen része, akár csak a fák vöröslő könnyei, melyek andalogva érnek földet a pislákoló napsütésben.– Tudod, mit jelent a félhold a nyakadban? – hangom nyugodt, elmélázó, ahogy tekintetemmel a hold teli arcát keresem az ablakon keresztül, de elbújt a felhők mögé. Nem kerülte el figyelmem az ezüstösen csillanó ék; sokan viselik magukon, a hold megannyi arcát, ám kevesen tudják igazán, mit is szimbolizálnak. Kellemetlen ismerős lehet, ha nyakát behúzva vizslatja a mulató hadat. Nem kíváncsiskodom tovább, a személy kilétéről, sem pedig a bujdokolás miértjéről, azonban kijelentése meglep. - Kíváncsi lennék, mégis mit értesz a magam fajta alatt? – szegezem neki a kérdést miután lenyeltem egy újabb falatot.  – Nekem úgy tűnik, nem vagyok egyedül – mértem végig egy gyors pillantással, szelíd mosoly kíséretében. Nem volt ebben a mosolyban, semmi kihívás, rejtett szándék. – Ám, ha attól tartasz, hogy bárki csatlakozik még hozzánk, akkor megnyugodhatsz, egyedül vagyok.



Vendég
Vendég
Anonymous




Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Szept. 21, 2022 9:10 pm


Aduial vaer
« taggeld; @Veleris • Zene; Dragon Lullaby »
Akkor is helyet foglaltam volna, ha a fiatal nőnél jóval veszélyesebb szerzet birtokolja erre a néhány órára az asztalt. Jól esett a kezeimet megmelengetni az aranylóan táncoló lángok melegében. Szinte beleborzongtam, olyan jó érzés volt a fagyos ujjaimon érezni a forróság lágy simogatását. Még a szememet is lehunytam volna, ha nem idegen társaságban, egy ivó talán legjelentősebb asztalánál kapok helyet.
– Ebben egyet értünk – feleltem a szavai. Talán már ő is megérezte, milyen káros az alkohol, mit tud elvenni az embertől. Tőlem az egész jövőmet szakította el néhány pohárka. Nem voltam büszke mindarra, ami akkoriban történt velem. Azt hittem, az ivástól majd felnőttebb leszek, boldogabb… de már elfogadtam, hogy ez nem igaz. Boldogabb csak akkor leszek, ha megtalálom annak forrását. Sok szempontból már ráleltem, majd hagytam kisiklani az ujjaim közül.
– Nos, a vacsorát szívesen kipróbálnám én is – Biccentettem a szavaira, ahogy megnéztem magamnak az ujjai ölelésében pihenő csuprot és a pitét. Nem volt étvágyam, de ez nem volt meglepő a nap eseményei után. Először egy szajha próbált meg rám mászni, egy lányt elraboltam Nulprotból, hogy az ismerőséhez hozzám. Most meg itt vagyok egyedül abban a városban, ahol a fájdalmam és örömöm forrása volt. Minden szempontból túlzottan is eseménydús volt, ahhoz képest, hogy én csak kíváncsiságból besétáltam egy bordélyba.
Az étvágytalanság ellenére mégis éreztem, ahogy a testem szinte könyörög az energiáért. Az energia pedig az ételben volt, vagy olyan varázstárgyakban és bájitalokban, amiket bizonyára nem szolgálnak fel Ystrid asszony fogadójába. Így hát, minden ellenérzésem ellenére intettem a vendégek között tüsténkedő alkalmazott felé.
– Ugyanaz lesz, ami a kisasszonynak – tettem hozzá és mostanra már rendesen befordultam az asztal felé. Így én is megfigyelhettem a lányt, ő pedig az én sötétkék szemeimet, sápadt, fehér bőrömet – amit kristállyal való utazás nyomának tudtam be –, az ezüstszőke tincseimet. Nem bántam, ha megnéz magának. A legtöbben a füleimet amúgy is megbámulták vagy ha kivillant a családi tetoválás az alkarom belső részén. Csak egy fecske volt, ám azt most éppen csak eltakarta a fekete egyszerű ing ujja. Egyedül anyám enyhén lilás árnyalatú félhold medálja pihent kicsit feltűnőbben a nyakamban a szorosabban húzott bőrszíjon.
– Azt hiszem, én még nem állok készen a szembenézésre. – Bár a szavaival egyet értettem, ám fogalmam sem volt, milyen érzéseket kavarna fel bennem a bárddal való találkozásom. Azt persze, ahogy mostanában szokásom, a ridegség álarca mögé rejteném. Végülis mit tudna ő azzal kezdeni? Jobb dolga is akad nálam, ha más nem, szépséges asszonyok formájában. Vannak dolgok, amiket jobb megtartani magunknak. Nem akartam tovább nevetség tárgya lenni.
– Egy régi ismerős, semmi több. – Mondtam némileg kipirultan. Az összevissza fecsegéstől csak az mentett meg, hogy megérkezett a vacsorám. Egyelőre nem nyúltam hozzá, csak étvágytalanul bámultam az ételmennyiséget.
– Hihetetlen, hogy egy magad fajta fiatal nő egyedül vacsorázzon. – Tereltem tovább a szót magamról, így is éppen eléggé kellemetlenül éreztem magam a dolog miatt. Kedvesnek tűnt, na meg okosnak, ahogy forgatta a szavakat, biztos voltam bennem, hogy van férfi, aki a kegyeit keresi.




Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szer. Szept. 21, 2022 12:37 pm


ADUIAL VAER
 @Folrandír Ceilteach   && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
Számomra nem volt más ez a fogadó, mint egy feneketlen gyomor, mely vigadó emberekkel lakatja jól magát. Ha kellő ulron lapul az betévedő zsebében, nem falja fel elevenen, a kiszolgáló személyzet egyben látja el a rendfenntartás szerepét is. Nem kötött ide egyetlen ismerős sem, telis tele volt a hely számomra idegenekkel. Bíztam benne, hogy ez másképp lesz, mikor kiteszem innen a lábam. Végtére is nem panaszkodhatok, Isilme figyel, ámbár legkevésbé efféle ismeretségre vágytam, mint aki az asztalomnál állapodik meg. Vonásai fiatalságról árulkodnak, még az én látszólagos koromnál is. Fülei láttán azonban elbizonytalanodom. Csupán csak egy pillanatra, küllemre a szépek népének vonásait hordozza magán, ám hiányzik belőle az a fajta gőg, mely oly annyira sajátjuk. Érjem be azzal, amit felkínál az élet.
Örültem, hogy nem kell noszogatni, s bár tétován, de helyet foglalt a felkínált széken. Ezüstös tincsein megcsillant az imbolygó lámpások fénye, a tűz szülte árnyékok még búskomorabbá tették orcáját, amúgy sem volt túl életvidám. Talán minden elf ilyen, arcukra faragták az örökös keserűséget, akár a kortalan szobrok. Innen hosszú ujjai fodrozódása alatt, olyan volt mintha az ő akaratára, szíve ritmusára táncolnak a lángok. Eszebe jutott az éjjel jövő hideg, az utca kövek felett terebélyesedő köd, s apró gyöngyök futottak végig gerincemen. – Nem mindenkit vonzz az alkohol mámora, elhomályosítja a gondolatokat, s én szeretem kontroll alatt tartani őket – pillantok fel kezeiről, s engedek felé egy halvány mosolyt. – Mindenek meg van az ideje, s ez éppen a vacsoráé – zárom ujjaim közé a kellemesre hűt csuprot, s a másik kezem rátartásával kortyolok belőle. A gondolataimat, érzéseimet és tetteimet. Nem panaszkodom, egykori mesterem kellő figyelmet fordított az indulatok kezelésére, olykor talán túlságosan is szigorú volt ez ügyben. De így akadnak olyan élethelyzetek mikor a béketűrésem darabjaira hullik. Mindez tiszta fejjel, mi lenne, ha párlatok vékonyítják a határt? – Neked is ki kellene próbálnod – teszem félre az ibriket, egy darabot letörve a pitéből, a mellékelt villa segítségével. – Igazán ízletes – állapítom meg, lenyelve a falatot. – A kettő általában kéz a kézben jár. Csak valami elől nem lehet elbújni, mindig a nyomodban fog loholni – dőlök hátra a tányéra fektetve az evőeszközt, de nem engedve azt. Ilyenek az érzések, a múlt s ránk kiszabott sors. – Valamivel egyszerűen szembe kell nézni – vonom meg finoman a vállam. - És mégis ki vagy mi elől bujkálsz?



Vendég
Vendég
Anonymous




Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Kedd Szept. 20, 2022 7:07 pm


Aduial vaer
« taggeld;     @Veleris    •  Zene; Dragon Lullaby  »
Furcsa érzések töltöttek meg a fogadóba lépve, mintha ezer szál kötött volna ide, pedig valójában egyetlen egyszer léptem csak át a küszöbét, Ronan társaságával. Az a nap egészen más volt, mint ez a mostani. Túlságosan féltem volna elrabolni egy lányt – még akkor is, ha ő beleegyezik –, de már más voltam. Éreztem minden porcikámban, hogy megváltoztam. Nem csak azon, hogy némileg megnyúltam és már nem húzom a köpenyem a sárban magam után. Ez belső változás volt inkább. Gondolkodásban, szavakban és minden másban is, amiket néha-néha felfedezek élesebb helyzetben.
Máskor talán megálltam volna, felületet biztosítani a támadáshoz. Ez most nem az a helyzet volt, tudtam, hol kell lehajtani a fejemet és meghúzni magam, hogy még nagyobb vészt ne hozzak a nyakamra. Nyeltem egyet, ahogy átverekedtem magam az áhított asztalhoz, ám az közel sem volt magányos. Úgy vágytam hozzá, hogy leüljek a lángok mellé, hogy még gondolkodás nélkül az ifjúnak tűnő nőre is ránéztem. Ahogy viszonozta a tekintetem, éreztem, hogy rózsaszín árnyalat kúszik az arcomra. Közel sem voltam magabiztos, de megköszörültem a torkomat, ahogy kihúztam magam.
Végig hallgattam mondandóját, ám a válaszomat mégsem akarta hallani. Talán azt mondtam volna, hogy egyik sem. Nem menekültem és nem is kerestem, inkább bujkáltam volna, miközben én magam óhajtottam idejönni. De az egyik sarokban meghúzva magam figyelhettem volna, szinte észre vétlenül, ahogy felbukkan. Na nem, mintha nekem ment volna a láthatatlanná válás.
– Biztos nem zavarok? – Pillantottam a székre, amit a lábával tolt ki az asztal alól.
Nem vártam meg igazából a választ, éppen csak úgy ültem a székre, hogy a teljes testemmel a kandalló felé forduljak. Kezeimet kinyújtottam, hogy a kihűlt ujjaimat kissé megmelengessem. Szerettem az éjszakát, de fázós voltam az alkohol meleg nélkül… az pedig hetek óta nem került nagyobb mennyiségben a környékemre sem.
– Te nem vigadsz és részegedsz, mint az itteni népek – jegyeztem meg, mintha csak azt várnám, hogy majd elmondja, minek jött ide. Ha Iantől megtanultam valamit, hát az az volt, hogy fiatal nők nem járnak egy magukban kocsmába, mindegyikükre akadt éppen elég fogdosó vagy erőszakosabb kéz. De ez a nő határozottan egyedül volt, hacsak nem a kocsmatöltelék férjével akart kirabolni és megverni. Most határozottan nem óhajtottam hagyni magam mindennek.
Nem néztem rá. Tekintem erőteljesen fixírozta a lángokat, amiknek melege most olyan jól esett. Még nem volt odakint vészesen hideg, de egy kesztyű jól esett volna.
– Mellesleg bujkálok. Nem menekülök. – Tettem hozzá, amolyan fizetség gyanánt, amiért kíváncsiskodtam.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Szept. 19, 2022 1:11 pm


ADUIAL VAER
 @Folrandír Ceilteach   && Veleris
«  Szószám; ide • Zene; ide»
 
A fogadó ablakának apró tábláját a növekvő hold töltötte ki. Három nap volt teliholdig, nem mintha ez számított volna. Legalábbis remélem. Semmi jel nem mutatott rá, az újabb és újabb várakozást jelentene, ha eljönne a megfelelő alkalom. Jó egy éve magam mögött kellett hagyni az evirani vidéket, s azóta más feladatokat adtak az istenek. Nem mondtam le róla, csupán nem élvezett prioritást. A semmittevés alatt pedig újra előmerészkedett. Azonban ahhoz még én sem voltam elég bátor, hogy egyedül térjek vissza. A kandalló melletti asztalkánál gubbasztva fordítottam el a fejem a fényes korongtól s elbizonytalanodva körbe néztem. Az őszi esték egyre hűvösebbek lettek előkerültek a meleg kendők és mellények, mégis egyre kevesebbeknek fült a foga a kinti vigadalomhoz. A fogadósné pedig tett róla, hogy a vendégek ne kívánkozzanak haza; a pattogó tűz melege kellemesen terjengett idebent. Engem is maradásra bír, nem különben a gőzölgő pite és forró tea gondolata. Hallottam már hírét, az édes élvezetnek, mit a tulaj saját maga készít, mégsem emiatt tértem be, a vacsora gondolata messze állt tőlem. Végig simítok az ölembe fektetett könyv lapjain, s lemondóan sóhajtok fel, a darabka fecnit fixírozva. Az ivóban a zene szinte minden beszédet elnyomott. A lantok, dobok és csörgők ritmusa, az alkoholos párlatok gőze és a bódultan táncoló sokadalom lehetettlené tett minden kérdezősködést. A mulatozók többsége amúgy sem volt alkalmas egy ilyen úthoz. Még sem akaródzott megmozdulni, míg mások a részegedéssel voltak elfoglalva, s versenyeztek inkább egymással a figyelemért, bajsejtelem fogott el az ifjú láttán, aki éppen elég suta volt, hogy egy részegbe ütközzön, de elég bátor, hogy a kellemes árnyakba húzódó asztalomat vegye célba. Hacsak nem muszáj, kerülöm a feltűnést, nem mintha olyan ocsmány vagy szép lennék, hogy érdemes legyen rám szót pazarolni, vagy előkelő, s bárkinek az erszényemre fájjon a foga, csupán nem árt az óvatosság. Igaz, talán joggal mondhatom, Ylore az egyik legbiztonságosabb város, ahol sínylődhetek az unalomban. A magát kínálgató szék ülőlapja alá akasztom csizmám orrát s húzom be az asztal alá, még mielőtt odaérne. Amennyiben még erre sem gondolja meg magát, úgy kérdőn emelem rá pillantásom. Csak így közelebbről végig mérve tűnik fel, talán még fiatalabb, mint azt a fogadót megvilágító lámpások fényei sejtetni engedték, öltözéke egyszerű, s fegyvert pedig nem hord az oldalán, s nem mellesleg csúcsban végződnek fülei. – Keresel valakit vagy éppen menekülsz valaki elől? – csukom össze az ölemben heverő naplót, s bízom benne, ha kérdezik legalább szóra nyitja vékonyka ajkait. Nem kerülte el figyelmem, hogy tekintete ide-oda járt míg, ki nem szemelte magának asztalom. - Ha az utóbbi, gyilkos, netalán tolvaj vagy? – a legkevésbé sem vágyom, most társaságra mégis van ebben a fiúban valami, mely szilárd elhatározásom képlékennyé teszi. Bele se merek gondolni, mi lehet az. – Inkább ne is válaszolj, ülj le, ha akarsz – tolom kintebb lábammal, az imént behúzott széket, s ha már a kandalló melege meglágyította szívemet, meg engedek magamnak egy félmosolyt.


Vendég
Vendég
Anonymous




Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 17, 2022 9:36 pm


Aduial vaer
« taggeld;     @Veleris    •  Zene; Dragon Lullaby  »
Hónapokkal ezelőtt jártam utoljára Ylore városában. Nem is igazán én, hanem az a másik Folrandír Ceilteach, aki a mágusok pompázatos tornyainak lakója volt és Durfar mester reménysége. Most pedig egy koszos, otthontalan vándor állt ugyanazon a helyen. Idegen volt már az, ahogy a Rontól kapott bársonyköpenyben, örömmel az arcomon kisétáltam a szabótól. Többé nem tettek boldoggá az anyagi dolgok, pedig oly' sokáig ragaszkodtam fényes szépségükhöz. Lenyűgöztek persze és szerettem ékszert kapni, egyszerűen csak nem volt praktikus többé viselni őket. A legutóbbi alkalommal is elhagytam egy fülbevalót, ráadásul meglehetősen szerencsétlen módon.
Többé nem hordtam mást, csak egyszerű ruhákat és anyám félhold alakú nyakláncát. Tehát határozottan nem az a Folrandír tért most vissza, aki egykoron voltam. Ráadásul megmentettem egy lányt... én. Bizony én, akit mindenki gyávának és gyengének titulált. Alapesetben persze büszkeséggel töltött volna el a dolog, most viszont egészen más érzések uralkodtak bennem. A gyomrom kicsit összerándult az idegességtől, ahogy haladtam a város utcáin. Nem akartam bele futni.
A lábaim ösztönösen hoztak az ismert fogadóhoz, ahová Ronan cipelt még magával. De nem miatta izgultam... hanem valaki egészen más miatt. Csak nem lesz itt, akkor sem volt itt, amikor legutóbb erre jártam, most pedig jól esett volna leülni, enni és inni - szigorúan valami alkoholtól mentes nedűt. A nagy izgalomra igazán megérdemeltem ennyit.
Beléptem a fogadóba, hagytam, hogy az a meleg, otthonos érzés átjárjon, ami legutóbb is. Szívem szerint ma este már nem társalogtam volna senkivel, még Ystrid asszonnyal sem, aki legutóbb is pókmalacos mesékkel próbált meg szórakoztatni. Nem vele volt bajom, dehogy. Csupán asszonyi társaságban nem éreztem kényelmesen magamat. Ezért hát kicsit feszengve fordultam körbe, mintha azt várnám, valamelyik sarokból nekem ugrik és összeölelget, na meg megtöm valami édes-cukros dologgal. Ez utóbbi nem lett volna ellenemre, El'Alora mesés konyhája óta nem ettem süteményt, holott minden este őrülten kívántam azt az ízvilágot.
Nyeltem hát egyet, majd szépen tovasétáltam az asztalok között. Ide-oda forgattam a fejem, hogy meglátom-e szenvedésem tárgyát - pontosabban személyét -, aki természetesen nem az asszonyság volt. A félelmeimről gyorsan elterelte a figyelmem az aranyló lángok látványa, így hát a kandalló felé vettem az irányt.
Úgy kellett tolakodnom egy nagyobb társaság mellett.
- Hoppá... - Motyogtam, ahogy valakinek a kezéből kilöktem egy félig teli kupát, az pedig éppen a lábam előtt landolt. Nem vártam meg, hogy lökdösni kezdjenek, céltudatosan mentem a hátsó asztal felé, át lépve az alkoholos tócsát. Már kezdtem megtanulni, hogy jobb csendben maradni, ha az ember meg akarja tartani a fogait.
- Figyelj oda kölyök!- Harsogta utánam egy kótyagos, de erőteljes hang. Csak végig simítottam a hajamat, mintha kócos lenne, amolyan pótcselekvés gyanánt, de nem fordultam vissza. A kandalló előtti asztal és szék érdekelt, remélve, hogy nem ül ott senki és kicsit megmelegedhetek a lányrablás után.



Varázsló vagyok
Folrandír Ceilteach

we only obsess over relationships that feel unfinished


❖ Történetem : ❖ Ulron :
1827
❖ Tartózkodási hely :
Qerilyan Birodalom területe
❖ Keresem : ❖ Szintem :
Haladó (Éjmágia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Csüt. Május 12, 2022 10:26 am

Szabad a játéktér

❖❖❖

Tulveron főkrónikása
Krónikás

Great stories happen to those who can tell them


❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt Hétf. Május 09, 2022 11:52 pm
Apró népek
« @Daldram • 291 • ZENE »

- Maga pedig azt nem érti meg, hogy nem fogom kockáztatni a vállalkozásomat pár varázslatosan Magához kerülő ékszerekkel – morgolódom szintén. Hihetetlen milyen konok, önfejű fráter ez a törp. Én megadtam a lehetőséget a nyakékektől való megszabadulásra, ő nem él vele. Ezzel szemben nem tudok mit tenni.
- Ahogy érzi – vonok vállat, és ezzel lezártnak tekintem az üzletet. Egy pillanatig farkasszemet nézünk, s miután ő sem enged az egészből, úgy gondolom, nincs miről tovább beszélgetnünk. A saját makacsságával megtalált egy másik szörnyen makacs személyt, és a mondás szerint, miképp két dudás nem fér meg egy csárdában, az asztaltól való felállás szekundumában tudom már, hogy mi sohasem fogunk semmiben egy dűlőre jutni. Mindketten ragaszkodunk az elveinkhez és az eszméinkhez, s egymást az életben nem fogunk tudni más véleményre juttatni. Ami alapjáraton nem lenne zavaró, mert miért is kellene egymás igazát a másik szájába rágni, de amikor üzletre kerül sor, elég gyorsan rá fog jönni, hogy alkuvás nélkül semmiképp nem fogja túladni ezeket az ékszereket, sőt, mást sem. Ez az átka az eladói oldalnak, tudni kell mikor erőltetni, és tudni kell mikor van itt az ideje az alkudozásnak. Ez, ha most még nem is fogja fel, később jó tanulópénznek fog számítani.
Kihúzott testtel, némán, kezemet magam előtt kulcsba fonva várom meg, míg az asztalra helyezi a megevett és megivott dolgokért a megfelelő mennyiségű ulront. Miután felpattan csak hajolok meg hetykén előtte. – Kívánom, hogy más partnere legyen ebben az üzletben – szólalok meg lágyan. Tudom, hogy úgysem fog neki sikerülni, s ha mégis, akkor sikerül neki kikapnia az egyetlen ostoba fajankót Tulveronon, aki belemegy ebbe a tisztességtelen üzletbe. – További szép estét kívánok, várjuk vissza egy jó sörre, mint mindenkit – mézesmázos mosoly kivillantva, egészen addig, míg vagy elhagyja a fogadómat, vagy van valami további, utolsó-utolsó mondanivalója számomra.
Zsivány vagyok
Ystrid Braggart

She is a thief. And a thief is not an honest person.


❖ Történetem : ❖ Ulron :
418
❖ Tartózkodási hely :
Ylore
❖ Szintem :
Haladó (Tolvajlás); Tanonc (Alkímia)




Teljes feljegyzés
Karakter bejegyzés:
Felszerelés:
Mesélői jegyzet:

Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
Utolsó Poszt
Ajánlott tartalom





Asztalok Empty
Vissza az elejére Go down
 
Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
 Similar topics
-
» Asztalok
» Asztalok
» Asztalok
» Asztalok
» Asztalok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Tulveron Krónikái :: téktér :: Qerilyan Birodalom :: Ylore :: Kültelepülés :: Braggart Fogadó-
Ugrás: