Asztalok

Tulveron Krónikái :: Calden :: Szárnyas Csikó fogadó

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

- Ez a féleszű holnapra azt sem fogja tudni, hogy mi a neve. A célpontunkat illetően pedig nem hiszem, a kékeken kívül megéri a napot, hogy másnak is elmesélhesse a történetét – suttogom kettőnk közé a lehető legnagyobb nyugalomban, ugyanis a legkevésbé érinti meg a lényemet, ha ember embernek válik farkasává. Megérdemlik a sorsukat, egytől egyig.
Arra azonban, hogy még egészen két órát kíván meg tőlem, leheletnyire megemelem a szemöldökeimet, s óhatatlan végigmérem a küllemét, mely úgy vélem, jelenleg is pontosan annyira felel meg a célnak, mintha két függővel több lenne a barna fürtjei takarta fülében…
- Úgy hittem felkészültél – osztom meg vele az aggályaimat. - Egy óra, nem több. S mondj egy találkozási pontot, még vissza kell mennem a másik adagért – jegyzem meg, mihelyt eszembe ötlik, a saját próbálkozásom eredményét a bájital kikeverésére érintetlen pompájában hagytam az emeleti szobában.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Nem kerüli el a figyelmemet Eyra szarkazmussal telt köszönete, ám viselje következményét, ha rám hárítja, ami az ő dolga volna. Egyébiránt hasznosnak érzem egy, a meggyőződésével merőben eltérő dolog kijelentésére buzdítani a szószátyár alakot, hiszen ha sikerül kimondatni vele, amit a legkevésbé akar, egyértelművé válik a bájital sikeressége.
Mihelyt pedig ez megtörténik, nem vagyok hajlandó több momentumot elfecsérelni egy ostoba kérészéltű társaságában, s tekintve, a leány sem vonakodik követni, bizton veszem, hogy ő is szívesen szabadult a vörheny hajú kényelmetlen figyelmének kereszttüzéből. A fogadó egy távolabbi pontján állunk meg, s csupán akkor felelek a kérdésére, miután meggyőződtem arról, nem jut beszédünk méltatlan fülekhez.
- Talán… Bár meglehet, ha leplezetten adagoljuk az utasításokat, és nem érzi a másik fél a meggyőződésével szembemenő kényszert, könnyebben hat – osztom meg vele a nézeteimet, mielőtt szusszannék egy csöndeset. - Szükséged van még készülődni, vagy mehetünk az ízléstelen mulatságukba? - vonom meg az egyik szemöldökömet halványan, várakozással figyelve Eyra vonásait.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Egyetlen izmom sem rezzen meg Eyra asztal alatti, jelző értékű rúgása végett, s még csak nem is viszonozom a gyengéd figyelmeztetőjét - habár szívem óhaja szerint lágyan megemelném az egyik szemöldökömet, elvégre úgy érzem, kettőnk viszonylatában én bírok nagyobb önuralommal. Amely akkor is az előnyömre válik, miként hiába várom a leány frappáns módszerét a bájital kipróbálására, az nem érkezik el.
Tehát így fog ez zajlani a későbbiekben… Miért is reméltem, hogy félrészt közös vérünk okán legalább minimálisan megbízhatok benne s abban, amiben elméletileg a legjobb, de kettőnk közül határozottan kiemelkedőbb. Sóhaj ennek ellenére nem gördül le a mellkasomról, hanem egy újabb, apró kortyot követően óvatosan az asztalra egyengetem a korsómat, és minden kreativitásomat egyetlen undok célnak szentelve megszólalok.
- Eva cseppet sem vonzó. Te is így gondolod. Mondd meg neki – jelentem ki csöndesen, ám a férfi és Eyra fülének hallhatóan. Nem kérdezem, igaz, ha kívülről szemlélné valaki a megállapítást, tán még annak is elkönyvelhető volna az utasításom, mely merőben eltér a… Mi is volt a neve? Nagyképű kérészéltű eddig hangoztatott véleményétől.
Az ábrázatára először zavarodottság kucorodik, majd letagadhatatlan elbizonytalanodás, amint a tekintetét lassacskán átvezeti rólam a mellettem ücsörgőre. Hathatós belső káosz bontakozik ki az elméjében, melynek bizonyítéka a halántékáról komótos tempóban legördülő verejtékcseppekben manifesztálódik.
- Ehm… - nyikkan meg reszelős hangon a józan meggyőződésével és a szavaimmal vívódva. - Tényleg nem valami szépség kegyed, már ne vegyed zokon – nyögi ki nehézkesen a féltestvéremnek címezve, minden idegszálát megfeszítve az utasítás teljesítése ellen. Nekem azonban nincsen szükségem több bizonyítékra, felkelek a székemről.
- Gyere, eleget láttunk – suttogom Eyrának, s amennyiben nincs ellenvetése, hátrahagyom a majdnem teli korsómat, hogy a fogadón kívül vagy annak egy távol eső sarkában egyeztethessük a végső tervünket.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Elképzelésem sincs róla, Eyra vagy a hozzá hasonlóak miként képesek effajta meggyőződéssel mímelni az érdeklődőt és a szimpátiát. Én is képes vagyok az igazság elfedésére, megmásítására, sőt, mások megtévesztésére, de sohasem ilyen módon. A gondolattól, hogy bazsalyogva pátyolgassam egy megvetésre sem méltó emberi lény önérzetét, egyszerre fordul fel a gyomrom és borsódzik végig a gerincem mente. Azonban a módszer hatékonyságát nehéz elvitatni, a méltató szavak és a leány érintése okán elégedett, büszke vigyorra rándul a férfi szája, s bizton veszem, már is képes volna a féltestvérem puha tenyerébe helyezni minden bizalmát.
- Eva… Szépséges név egy szépséges asszonynak – duruzsolja, mielőtt „barátian” a kezemre csapna egyet. - No ne félj koma, nem lopom én el a mátkádat! De hát a szépet meg szokás dicsérni, no – nevet fel öblösen, és meglehetős önuralmat szükséges magamra erőltetnem annak érdekében, hogy ne kapjak rá visszakézből a csuklójára, majd tekerjem ki az asztal felett. Szerencsére Eyra felszólítása az ivásra kellően kizökkent elsötétedő képzelgéseim közül.
- Igyunk igyunk! Méghozzá micsoda öröm! - vonogatja meg a szemöldökét a lány felé, aztán megemeli a korsóját, és lelkesen ki is issza minden cseppjét a benne hullámzó sernek. Ezúttal is próbálom a saját poharam mögé rejteni a megilletődöttségemet. - Hah! Ejha, miféle itóka volt ez? Meg mernék esküdni, valami édeskés utóíze volt, de én mondom, előnyére vált ennek a lőrének. Látszik, kegyednek remek az ízlése – dicsérgeti tovább Eyrát.
A nyelvem hegyére kúszik az utasítás, kérjen a fogadóstól egy vajazókést és szúrja hasba magát vele, ám a bájital próbájának lehetőségét csakugyan a mellettem ücsörgőre hagyom, hátha az ő elméjének lankáin gyöngédebb ötletek eresztenek gyökeret.

“We all hang on to something we know we're better of letting go. It's like we're scared to lose what we don't even really have.

Fogalmam sincs, mikor felejtettem el mosolyogni. Mondhatnám, hogy a momentumban, mikor az anyám szíve darabjaira tört s cserben hagyta a testét, vagy miként ráleltem a lemészárolt közösségemre, de valójában nem tudnék egyetlen pillanatot sem kiemelni, mely éles határvonalként billogozható volna. Általában gondolni sem szoktam rá, ám ezúttal Eyra példáját követve s leülve az asztalhoz a vörös hajú férfi társaságába, érzem, hogy helyénvaló lenne leképeznem a vonásaikat. Egészen görcsösen mozdulnak felfelé a szám sarkai, amint minden egyes izom az arcomban a görbület ellen küszködik.
- Micsoda takaros asszonykája van! - csattan fel hirtelen a részeges alak, bárgyú vigyorral élvezve a leány közelségét, érintését. Rendkívül szánalmasak az emberek és az állatias ösztöneik, melyek egyetlen szekundum alatt képesek felülírni a józan ítélőképességüket. Igyekszem nem elhúzni a számat, aminek egyetlen módja, hogy a feltörekedni kívánó fintoromat a kupa sörömbe rejtem. - Ealbar vagyok, de a többség csak Medveölőnek hív – kidomborított mellkassal mutatkozik be, s nehezen állom meg, hogy ne emeljem a magasba a szemöldökeimet. - Hát a szép kisasszonyt miként lehet szólítani? Jah és hát az urat, kinek ilyen fancsali kép nem áll jól ilyen csinos fehérnéppel az oldalán – csóválja meg a fejét, s noha próbálja leplezetten intézni a sokat sejtető pillantásait, valójában a napnál is világosabb, hogy éppen „elszeretni” siet az „asszonyomat”. Emberek…
- Flan – bököm ki csöndesen az első otromba embernevet, ami az eszembe ötlik.