Asztalok

Tulveron Krónikái :: Kék Albatrosz

– Egy kis keserűség belefér néha. – vontam vállat. Túlzás lett volna azt állítani, hogy mostanában ugyanolyan lettem volna, mint amikor megismert. Akkoriban Azizi tényleg minden önbizalmamat porrá zúzta és kellett egy kis idő, hogy újraépítsem magamat. Mostanra viszont, bár nem találtam még az utamat, mind jobban kezdtem rájönni ki vagyok. Nem egy pironkodó kisfiú, az csak ez egyik dimenzióm volt a rengeteg közül. Valójában kezdtem megérni, még ha ezt Ian nem is akarta észrevenni.
Egész jó volt a hangulat. Szinte kár volt érte, hogy tönkre tette a gyilkosság és a vér mocskos bűze. A fémes szagot, ahogy a mocskos utcakövekre folyt már egészen megszoktam. Nem ez volt az első alkalom, hogy itt hasonlót láttam… sőt nem is ez volt az első, amihez közöm volt, mióta ideértünk, csak a Thorával történtekről nem beszéltem soha Iannek.
– Hát… ha van elég bátor férfi, aki az ágyába megy, akkor kétlem, hogy kiugrathatnánk… – feleltem halálos komolysággal, ahogy tovább álltunk végre abból a fertőből. A magunk mögött holttest immáron nem volt hozzánk köthető, hacsak valamiféle nyomot nem hagytunk ott… de ebben kételkedtem. Akár rablógyilkosságnak is gondolhatták volna a kiforgatott zsebek véget.
– Értettem, apu. – Kacsintottam. Nem, én nem akartam kurvázni, meg inni sem igazán. Csak le akartam mosni magamról a mai napot, megnézni a papírdarabot, amit felkaptam, nem meg azon agyalni vajon, mikor látom újra a nővéremet. A napokban kaptam tőle levelet, azóta egyszerre voltam őrülten izgatott a találkozás miatt és rettegtem, hogy lebukok. Nem álltam még készen bevallani, hogy kicsaptak a mágusok közül. Tudtam, hogy meg kell tennem… csak nem azonnal, talán…
– Nem tudom mit kell kívánni ilyenkor. De jó szórakozást. – Fordítottam hátat és még felemeltem a kezemet, hogy odaintsek neki köszönésképpen. Csendesen indultam hát meg, szépen, vissza a Korall irányába. Közben egy dalocskát dúdoltam, hogy eltereljem a figyelmemet a gondolataimról. Még ott láttam a lelki szemeim előtt a sikátorban felejtett holttestet, ahogy élettelenül terült el a sárban és a vére eggyé vált azzal. A hideg futkosott tőle a hátamon… és még meg is fordultam. Pontosan tudtam, hogy ez akár velem is megtörténhetne. Így csak arra vágytam, hogy a szobámba érve bebújjak a takaró alá.

/ Köszönöm a játékot! /

– Úgy érzem nem csak nekem kéne bordélyba látogatnom – vigyorogtam Ianre. Egyre többször hozta szóba a női lábak közé bújást vagy a párosodást úgy általában, amit nem bántam. Szoknom kellett ezt a témát ahhoz, hogy teljesen immunissá váljak rá, így nem kellett újra és újra elpirulnom megint.
– Na, de hát már rég nem savanyú a képem! – Feleltem megjátszott háborgással és nagy vigyorogva még hozzá is tettem: – Melletted egészen kivirultam, mint valami friss menyecske. – Kacsintottam is hozzá. Aztán persze gyorsan komolyabbra fordult az ügy. A kapitány megindult kifelé, így hamarosan mi is szedelőzködtünk, hogy legalább kiengedjem magamból az elfogyasztott sör mennyiséget, az ugyanis már igencsak feszített.
A dolgom pillanatok alatt elvégeztem, mire Ian már mocorogni is kezdett. Tudtam, mit akar, gyorsan dolgozni, szinte feltűnés mentesen… engem meg hátra akart hagyni „őrködni.” Nem hittem, hogy az akció közepébe dobna bele, de azért reméltem, hogy valamit tehetek. Ezért hát, megbújva a sikátor végében, ahova kivont tőrrel vonult a dalolászó kapitány után Ian, megpróbálkoztam egy kis mágiával. Éppen csak annyival, hogy elsötétítsem neki azt a részt, hogy biztosan ne lássa meg senki, akinek éjszaka van hangulata kibámulni az ablakon… de nem sikerült.
Az ivás letompított az érzékeimet annyira, hogy csupán az ujjam végében érezzek némi bizsergést. Ezért hát megköszörültem a torkomat és csak álltam ott, mint valami méregdrága szobor, amit valaki márványból vagy más kemény kőből faragott ki. Haszontalannak éreztem magamat. A mozdulatot még is hallottam, így amikor a test már a földön volt, odamentem Ianhez. Láttam, ahogy zsebeit üríti ki, majd felkel, én viszont azt szúrtam ki, amit ő nem. Talán a sötétben nem fedezte fel, de a holfény épp elég erős volt ahhoz, hogy egy elf szeme meglássa a kis galacsint a földön.
Felkaptam a papírost, a ruhám alá gyűrtem.
– Most azonnal? Arienthe kisasszony biztosan éppen a szépítő alvását tölti… nem? – kérdeztem, de igazából az sem érdekelt, ha azonnal odamegyünk. Részmeről csak minél távolabb akartam kerülni a sikátortól és ettől a várostól is. Talán tényleg jó lesz kicsit hazamenni, kikerülni ebből a forgatagból. Ki tudja, még odahaza is ajánlhatnak munkát Iannek. Mindenféle nép fordul meg ott is.

Megköszörültem a torkomat a vigyorgás közben. Ez a farok téma mostanság sokszor került elő közöttünk, mondhatni annyira, hogy már-már tényleg attól féltem, hogy elkezd leszervezni nekem egy kurtizánt Árë havának 11. napjára. Tudom. Húsz esztendősen már a legtöbben túlesnek ezen, de én még nem voltam érett rá. Vágytam, de tenni nem mertem és nem is tudtam volna érzelmek nélkül.
- Mindenki tartozni akar valahova, igazából - vontam meg a vállamat. - De valójában  csak tudni akarom, ki vagyok igazából és honnan jöttem. Azt hiszem, ez kell ahhoz, hogy helyre tegyem a dolgaimat. - Folytattam. Ujjaim gyerekesen doboltak a korsómon.
Nem is csak magam miatt akartam menni. Ian volt a legfontosabb személy az életemben, én pedig készen álltam megmutatni neki mindazt, amit gyerekkoromban láttam. Nem volt bűn talán, hogy azt akartam, ő is megismerjen engem. Nem volt élettapasztalatom elég, sőt anekdotáim sem voltak, mint neki, így csak megmutatni tudtam mindazt, amiket átéltem.
- Majd megoldom, hogy ne legyen olyan sötét, az a sötét - kacsintottam rá. Tudhatta, miféle mágiát birtokolok, hogy a fény és árnyék játéka az, ami igazán az enyém. Nem volt hát mitől tartania. Amit gyerekként nem tudtam irányítani, most már megy.
Csak bólintottam. Bár reméltem, hogy ügyünk sikeres lesz, még ha természetes módon meg is borzongtam az  emberi élet kioltásának gondolatától. Most ez volt az életem, a sötétben mozgás, a meghúzódás - ami továbbra sem tűnt az erősségemnek. Nem bántam a változást, egyre inkább hozzászoktam és lényegében még hálás is lehetettem volna Azizinek, hogy gondoskodott arról, hogy Ian társaságába kerüljek. Ő volt az első személy, aki nem mondott le rólam.
Az asztaltól felkelve, kisiettem a kocsmából. Tényleg megkönnyebbülésre vágytam, mielőtt még belevágunk a munkába, de talán ezt Ian is megértette. Csendesen húzódtam be az egyik sikátorba, a falnak támaszkodtam, miközben egyik kezemmel kioldottam a nadrágom.
- Tőlünk balra van... - súgtam oda Iannek, mert bár nem volt szem előtt, a neszelést hallottam. Ő lehetett az, mert még mindig dúdolt, mint odabent. - Lassú és meg-megáll. - Tettem hozzá, majd ahogy végeztem, visszaigazítottam magamra nadrágot.  

Nagyokat pislogva hallgattam Ian magyarázását a „fenyőfaszról.” Hirtelen egyik fajtához sem volt kedvem, a kérges és száraz fájdalmasan hangzott. Ezért csak nyeltem egyet, beletörődve, hogy ezek a testi dolgok talán nem is igazán nekem valók. Jól elvagyok magamban, amikor olvasgatom a könyveimet és azon nyavalygok, hogy az életem kicsit sem izgalmas. Ez a pont amúgy is megdőlt, amikor kidobtak El’Alorából.
– Azt hiszem, ezek után a faszra sem vágyom… – csuklottam egyet kipirulva, ahogy az újabb korty sör leért a gyomromba. Nem voltam részeg, de éreztem, hogy az alkohol kellemesen bizsergeti az ujjbegyeimet, melegséget okoz odabent a testemben.
– Csak jól esne tartozni valahova… hozzád tartozni persze jó és alapvetően elég is lenne, de a gyökereim ott vannak. – A kérdésére ez volt az egyetlen válaszom. A mágusokhoz nem kerültem be és egész életemben úgy éreztem, rossz közösségbe születtem. Az elfek okosok és bölcsek voltak, míg én ostoba, nagyszájú és rendszerint bajba kevertem magam a hevességem okén.
Újabb kortyot vettem magamhoz a sörből, aztán elvigyorodtam az ajkaim felett megülő habbal. Egyetlen gyors mozdulattal töröltem le, mielőtt válaszoltam volna.
– Nem tűnsz olyannak, aki a sötétségtől összeszarja magát… és én sem vagyok már kisfiú. Szóval izgalmas lesz, csak bízz bennem. – Kacsintottam rá. Valójában Ian tényleg apa volt a szememben, de nem olyan értelemben, mint az igazi. Nem tekintettem rá szigorú, hideg alakként, még akkor sem, ha néha elővette a komolyabb oldalát… például Arienthe kisasszonynál.
A mozgolódó kapitányra én is ficeregni kezdtem a székemben. Bár eddigre komolyan az volt a gyanúm, hogy Ian inkább maradna ott csevegni, mint lezárni ezt a munkát… és megértettem. Az én gyomrom is görcsbe állt, ha csak mások életének elvételére gondoltam. Már tapadt vér a kezemhez, közvetlenül és közvetve is. Segítettem másokat vagy kevertem bajba magamat.
– Úgy remélem szerencsés lesz… – biccentettem Ian felé. Nem akartam, hogy a kapitány sokat szenvedjen. Én nem élveztem mások szenvedését, így a zsoldos biztosabb kezeire bíztam volna a feladatot. Legfeljebb az utcai fények – melyek nagyrészt az ablakokból és a holdtól származtak –, elhalványításában tudtam volna segédkezni.
Megittam a söröm alját, majd az üres korsót a ragacsos lapra csapva, akkor álltam fel, mikor a kapitány már jó ideje odakint volt.
– Most már nagyon kell pisilnem… – súgtam oda Iannek, remélve, hogy mások nem hallják meg. Szóval, ha korai is volt az indulás, én odakint akartam lenni, azonnal.

Elvigyorodtam a válaszán. Még mindig úgy gondoltam, a lehető legjobb helyen vagyok Ian mellett. Ő volt az egyetlen, akinek a szavai nem okoztak feszengést, pedig egyfajta apaképet adott. Azizi is megadta ezt, meg Durfar mester is, nekik viszont meg akartam felelni. Újdonsült zsoldosismerősöm mellett viszont nem éreztem sohasem igazán ezt a furcsa feszültséget. A bizonyítási vágyam részben szólt neki, sokkal inkább magamnak és az igazi apámnak.
Az italozást sem igazán Ian miatt akartam abbahagyni. Egyszerűen csak éreztem, hogy egyre jobban olyan irányba terel az az állapot, amiben nem akartam még csak létezni sem. Az vette el a lehetőségem attól, hogy a tehetségemet a legjobban tudjam kamatoztatni.
– Hagymamell… – ismételtem meg, aztán megköszörülve a torkomat, inkább beleírtam a sörömbe. A habot, ami megült az ajkaimon, megint letöröltem. – Nekem elég nőre néznem ahhoz, hogy menekülni támadjon kedvem. Az összes olyan… bonyolult… és magas a hangjuk… és minden! – Magyaráztam, hirtelen kicsit több indulattal, mint kellett volna. Nem tudtam ugyanis szavakba önteni, hogy miért érzek mérhetetlen zavart a közelükben. Sokszor éreztem úgy, hogy egy-egy nőszemély elhappolja előlem azt, aki éppen csak megtetszett. Ilyen volt Arienthe kisasszony is Rilrion esetében.
– Én igen, de talán az ott lakók nem lennének velem olyan szívélyesek… – vontam vállat. Fogalmam sem volt, mit gondolnak rólam odahaza. A nővérem szeretett, de az apám világ életemben mindenkivel azt érzékeltetett, hogy valami csodabogár vagyok, aki nem is tartozik igazán a családhoz. Kizárt volt, hogy ezt a többiek ne vegyék észre… és éppen az ő tekintélye miatt ne legyen bélyeg a homlokom közepén.
– Mindenesetre az erdő energiái valóban hiányoznak. Azt jó lenne újra élvezni. Elvihetlek a romokhoz, meg a fák közé, a legsötétebb részre, ahol gyerekként mindig megijedtem. Hiába húztam meg magam az árnyékokban, az más fajta sötét volt, mint amit én magam generáltam. – Meséltem el neki, csak úgy. Igazából annyira gyerek voltam még, mikor ezek a benyomások értek, hogy abban sem voltam biztos, valóban megtörtént-e, vagy csak hozzá álmodtam-e ezt-azt.
A beszélgetésből csak a pultra bukó kapitány rángatott ki minket. Pedig ez kellemes téma volt, kicsit meg akartam mutatni az én világomat Iannek, mintha abban reménykedtem volna, hogy akkor majd megismer és megért. Most is jól megvoltunk, de nem mindig értette, mit miért érzek, miért mondok… és miért vagyok feszült. Ő is beszélt a gyerekkoráról, nekem viszont lehetőségem is volt megmutatni neki mindezt. Talán nem volt bűn, hogy meg akartam nyílni neki.
– Ó… – nyögtem ki, ahogy ugyanis azt mondta kis idő múlva, a kapitány fel is emelkedett és dülöngélve megindult kifelé. Lassú volt, minden lépése nehéz volt, ezen pedig a dúdolás sem változtatott, amivel ritmust próbált adni a lépteinek.

Nagyot kortyoltam a sörből, ahogy a megemelt korsók egymásnak ütköztek. Furcsa módon, legyen akármilyen szánalmas sorsom is, most mindennél hálásabb voltam, hogy ezeket a perceket Iannel tölthettem. Nélküle minden bizonnyal tényleg nem itt tartanék. Talán valóban az egyik bordélyban kötöttem volna ki, ahol a szüzességemet akarnák eladni, mint valami fehérnépnek.
– Kár. Pedig nálam jobban senki sem bújócskázik. – Kacsintottam rá. Nem sok esélye lett volna persze egy olyan játékban velem szemben. Ha akartam az árnyékba olvadtam és ő még csak a lélegzetem hangját sem hallotta volna meg, legyen akármilyen csend is. Bevallom, nagyon élveztem volna.
– Valamit előhoz belőlem a részegség… nem is tudom. Jobban megmerek nyílni. Talán ezért szerettem annyira inni. – Nem akartam megfejteni a saját belső valómat. Igazából nem akartam önmagam gyengeségeivel szembesülni. Így is tudtam, miféle vagyok. Tudtam, hogy mennyire rossz vagyok, de hogy a vágyaim legmélyének gyökerét keressem, arra nem voltam hajlandó.
– Olyan nem szeretnék lenni… bár azt hiszem nem sok öregember izét láttam… – dünnyögtem ismét gyerekes fennhanggal. – Bár semmi sem lehet jó, ami herékre hasonlít és nem az igazából. – Tettem hozzá, most nem pirulva el a témától. Inkább csak fecsegtem, ahogy a serdülők szokták. Aztán megittam a söröm alját, de csak a melegséget éreztem, szédülés még nem kísérte a tetteimet. Talán azért, mert ezúttal tényleg ettem is előtte, s nem csak éhgyomorra nyakaltam az alkoholt.
– Az jó lenne. – Bólintottam, kissé meghatódva, mert Ian hajlandó volt nekem megadni mindazt, amire vágytam. Hazatérni, megismerni Täwaren erdjének titkaim, amiket fiatalságom okán, távozásom előtt nem tehettem meg. Persze sok időt ott tölteni sem akartam, hogy apám kemény szavait viseljem el. – Talán elég lenne pár nap is. Csak érezni akarom az otthon illatát. – Lehunytam egy pillanatra a szememet, szinte magam előtt láttam a lombkoronák zöldellő leveleit. Pontosan úgy, mikor gyerekként elterültem az avarba és csak bámultam fölfelé annak reményében, hogy egyszer talán kikerülök az erdőből. Szánalmas volt, hogy most meg hiányzott az az élet, az egész minden. Az voltam én, nem egy giccses mágus az alorai tornyokból. Csomagolhattam akármilyen külsőbe is a testemet. Erdei elf voltam. Kevésbé bölcs, kevésbé nemes, mégis oda tartoztam.
– Nem sok minden tart itt… – bólintottam. – Megkapjuk a fizetségünk s már mehetünk is. – A fizetség említésére a kapitány felállt, a társaság felé emelte a kupáját, mintha mindenkit ismerne, majd nagyot kortyolva visszarogyott a székébe, feje pedig az asztalra bukott.