Csalfa, álnok szerető, ki szemtelenül fordítja ellenem saját fegyverem. Mélyre taszítva saját gondolataim tengerébe, vergődni hagy hullámai között. Könnyűléptű fénytündér, puha tánca lágy fodrokat vet felszínén. Hagyom, hisz tetszik a játék, amit az űz. Szelídséggel mért csókjai, fáradt testemhez simuló melegsége, gondolataimon pendülő hangjának dallama csitítja testem vágyait, s hangtalan lebegek a pillanatokban. Államon könnyed érintése magához csalja tekintetem, szeretném hinni, hogy szavaim valóban megnyugvást hoztak neki, de félek, csak elodázni, burokba zárni sikerült gyötrő gondolatait. – Tapasztalásaim személyesek, saját bőrömön csordult végig… talán nem is a hold vérszíne okozta – hisz állapotom addig sem volt éppen szokványos. Ámbár tény, ami tény a szokatlannál is szokatlanabb volt. Mostanra se lett könnyebb szavakat találni arra, ami már közel egy éve nehezíti meg létemet, s melynek mégis oly sokat köszönhetek. Hangtalan válnak el ajkaim egymástól, hogy újra összezáruljanak, úgy forgatom gondolataimban a szavakat, mint más tűz felett a szarvas húst, mégis ízük nem éppen kedvemre valók. – Nincs igazán megfelelő szó rá… minthogy nem igazán jutottunk dűlőre Káosszal. Az egyik percben még négy manccsal álltam a földön, míg a következőben – önkéntelenül emelem kezeim és forgatom meg őket a levegőben, szinte rácsodálkozva annak rácsodálkozva alakjára. – Ez nem is volt annyira meglepő… - engedem le őket újra mellkasára ujjaim közé véve ingjének zsinórját. – inkább az, hogy azon a napon ez többször is előfordult. Általában egyszer, talán kétszer, de akkor… nem tudnám megszámolni a két kezemen – tekerem ujjam köré az anyagot, végül hagyom, hogy könnyedén peregjen le róla. Mindez csupán hangyányi részlete mindannak, aminek azóta magam sem akartam értelmet, amelyre önszántamból nem kerestem a választ. Apró csók pecsétje kérésének, melyről több szót nem kíván ejteni. Megértéssel viseltettek feléje, hisz miként az ő serlegén, az enyémen is óriás cseppekben gördülnek alá az elmúlt hetek fáradalmai. Túl sok a talán, s túl sok a kérdés melyről bizonyosságot kell szerezni és találni. S igaza van, erre nem a mostani a legmegfelelőbb idő. S leginkább szükséges hozzá a pihent elme. Pillanatra szökik meglepetésemben szemöldököm az ég felé, majd mosollyal kézen fogva ereszkedik vissza. – S ugyan miért, mit kívánnál elrejteni előlem? – simítom kezem állát vakargató kezére kezem…- Elfelejted, hogy sok mindent láttam már, mit úgy hiszel, csak a falak voltak tanúi – forró leheletem saját bőröm is perzseli fehér gomolygásával, miként közelebb hajolva duruzsolok fülébe. – S ezek között nem csak szétszórt könyvek látványa tartozik – kezembe rejtett kezét, lassan vezetem ölébe, míg ajkam húsa oly rég óta nem érintett bőrét kóstolja újra. Nem hagyok magunknak túl sok időt, hisz félő, hogy a gondolatok helyett az ösztönök ragadnának el minket. S bár lényem egy darabja s testem minden porcikája ellenkezik, mégis megfosztom magunk egymás közelségétől. – Megteszünk mindent, hogy megtaláljuk, de ahhoz számba kell venni, mit is tudunk, s hol kezdjük a kutatást – könnyeden simítom végig ujjaim hegyével arcának vonalát, majd túrom hátra vállára omló tincseit. - Pontosan. Ha megértjük, többé már nem lesz káosz, csak egy „anyag”, amit formálhatunk, amiből valami újat teremthetünk – előre hajolva terelem össze a kőre szélhordta porszemcséket. – Mint a föld, ha folyadékot adsz hozzá sár lesz belőle… - veszem kezembe az üveget, s nem sajnálva annak drága tartalmát öntöm hozzá, mely egy szívdobbanásnyi idő alatt szívja magába. – ám, ha a szélre bízod, por lesz belőle – az árva fűcsomó könnyedén adja meg magát erőmnek, ahogy kiszakítom. Gyökérzetére tapadt föld tenyerem alatt morzsalékká válik, s apró porszemekként peregnek ki az ujjaim közül. - Persze, ettől még a veszélye megvan, hogy sokkal rosszabb születik belőle, mint az most valójában – helyezem vissza a bort előbbi helyére, míg kezem nadrágom szárába törlöm meg. – Nos, ez igaz –hajtom le fejem elgondolkodva. – De nem fognak kérdezősködni? – emelem vissza rá tekintetem, noha fogalmam sincs, mit is osztott meg eddig a tanáccsal és miféle mesét szőtt a „balesete” köré. Elfogadva ajánlatát tápászkodok fel, s ölelem magamhoz a nekem hagyott holmikat, s hagyjuk hátra valaki itt jártáról tanúskodó kihunyó tűzrakást. Titkokat rejtő s kergető csend hasonlatos az elmémre telepedő nyugalomhoz, melybe Ezaras fülemet simogató hangját egy bagoly huhogása kíséri. – Nem. De gyanítom ravasz s igencsak szégyenlős teremtények lehetnek. Nem lepődnék meg, hacsak begombázott mágusok képzelgései lennének – mosolyodom el, noha szívesen vennék közelebbről szemügyre magam is egyet. Tekintettemmel körbe is pásztázom környezetünket, hátha nem csak hallucinációkban élnek, s egy éppen oly kíváncsi ránk, mint én ő rá. – Vajon, mivel lehetne őket előcsalogatni? – kíváncsiskodom, hátha Lidércem több tudással rendelkezik felőlük, netalán ő maga bizonyosságot ad afelől, hogy léteznek. Limlinek valódisága hamar elhagyják kíváncsiságom bástyáját s bár eddig is párkányán kucorgott, mégsem tudja kivárni az időt, melyet Lidércem kielégítésére választott. Ajkamra csordul a kérdés. Arcomra meglehet, először a döbbenet ül ki, melynek a bor mellett helyet talált ruvak halkan koppanó üvegje ad hangot. – Kénytelen? Talán valaki kényszerített rá? – vonom össze a szemöldököm barnáim felett. Szinte értetlenül állok, miközben ő olyan természetességgel rendezgeti a szőnyeget, mint ahogy a fű zölddel a nyári réten. – Vagy inkább… - elharapva a mondatot tartom magamban a gondolatot, s töltöm meg a poharat, s nedvesítem be torkom. – Tudok várni, van más, aminek tanulmányozásában el tudok merülni – mosolyodom el, amennyiben rendezkedése közepette rám emeli lazuli szín szemeit. – És mégis ki ez a „jobb, ha tudok róla”? – nem mintha bármivel is könnyebb lenne az érzés, mely szinte ostobaság is, hogy megkapaszkodott bennem, ettől függetlenül szeretném tudni. – Állj! Jelszó? – teszek egy fél lépést hátra s ajkára simítom mutatóujjam. Komor tekintetem pajkos fény csillan, hisz magam is érzem, tudom, hogy valóban gyermeki féltékenység az, ami munkálkodik bennem, s kár lenne emiatt a ma estét még gyászosabbá tenni, esett már szó épp elég sötétségről.
Várakozó mosollyal figyelem mímelt töprengését, s hiába pettyedzenek az ég vásznán ragyogó fénypamacsok, egy momentumra sem cserélném le rájuk szemei csillanásának, netán ajka vonalának puhán harapott látványát – egyikük tündöklése sem érthet fel ugyanis Rhysandéval. Szavait sem kísérem csekélyebb érdeklődéssel, igaz, kósza érintései és képzeletének kivirágzása alatt eltompulnak érzékeim, s amiként az elmémre, úgy testemre is mámoros fátyol simul. Oly könnyű elveszni hiszen az illatában, hangjának duruzsolásában, a megidézett kép kacér fodraiban... Pusztán akkor tűnik fel, hogy szemeim világát a szemfedőim mögé zártam, miként elhúzódva kényelmetlen hűvöst enged magunk közé. - Megeshet, heves ellenállást mímelve ragadnám magamhoz az összes lehetőséget – jegyzem meg szélesedő mosollyal, magamhoz emelve kacsóját, melyre sokadik csókomat hintem. - Kedvemet lelném ugyanis mindben – billentem oldalra a fejemet enyhén, ezúttal tekintetemet a csillagoknak engedve. Gyengéd csókja alatt, mely a homlokomat éri, elsimul az obszervatórium felemlegetésének gondolata, amit bizton veszek, legalább annyira élvezne, mint csillagképeket festeni egyenetlen vásznára. - Igazad van, Rhysandom… arra más alkimista nem volna képes – susmorgom szelíden, elmerülve a röpke éltű békességben, amely óvó, meleg lepelként pihen meg rajtunk, s amit elrebegett szavakból, a tűz ropogásából, a lágy szellő zörgette falevelekből és az éjszaka csöndes hűvöséből szőttek. Ám takarónk sem tart örökkön, testének apró rezzenése önmagában válasz fel nem tett kérdésemre; olyasmi kucorodott elméjének lankái közé, mely aggasztja lényét. Faggatózás helyett mégis, mindössze puhán érintem arcát, megértéssel simítom pelyhes állának vonalát s hagyom, hogy kétségei elillanjanak a vörös hold rejtélyeinek szövevényében. - Ugyan… ha megosztanád a velük kapcsolatos emlékeidet, érdeklődéssel hallgatom. Hisz a vörös holdról okfejteni, mint élelmesen megjegyezted, éppen olyan, mint mesét szőni – cirógatom meg kézfejét a mellkasomon. - Tény s való, aznap a káosz ismét megmutatta orcáját, azonban nem hiszek egyetlen vészhozó megszületésében. Ha minden aznap fogant vagy született gyermekkel végeznének, sem lenne szabadabb a világ – csóválom meg a fejemet, megemlékezve a temérdek erdőben hagyott vagy épp folyóba dobott csecsemő híréről. El is űzöm a sötét gondolatokat, megtöltve helyüket a kettőnk között szikrázó kapoccsal, melynek érzetét igazabb szavakba nem is foglalhatta volna Kóborom. Noha a szépség könnyeden fakul alapvető témánk fonala mentén. - Talán… Ugyanakkor valamit előidézett, az a varázslat pusztán a múltat fedhette volna fel – sóhajtok fel halkan, megadással. - Ne is firtassuk a miérteket és az okokat, ne most. Túlcsordulnak a gondolataim – kérem jámboran, bár tudom, én magam idéztem meg a múlt emlékeit, kutatva az összefüggést a jelenlegi tapasztalásaim között, ellenben ismét rá kell döbbenjek, amíg nem értem meg maradéktalanul a káosz természetét és annak a napnak az árnyait, mást sem fogok érteni, mely összeköttetésben van vele. Viszont, amint végigsimít állán és előhozakodik a jegyzet ötletével, képtelen vagyok elnyomni az ábrázatomra kívánkozó mosolyomat. - Nem rémlik róla semmi egyéb, atyám sem osztott meg velem mindent. Ámde a feljegyzéseire én is gondoltam, éppenséggel csak meg kellene találnom – szökik le egy újabb szusszanás a mellkasomról amint magam elé pillantva képedek el újfent a nem várt feledékenységemen. Aztán lassacskán visszaemelem a tekintetemet Rhysandra, megvakargatva az államat. - Jobb is, hogy nem a szobámban találkoztunk – bólogatok magamnak, ennyiben is hagyva a témát, főként, mert hamar szökken szárnak a helyén egy újabb. - Nos, ha a magnak köszönhetem az életemet, még inkább hajt a szükség, hogy visszaszerezzem és viszonozzam a segítségét – hajtom a vállának a fejemet, merengőn fixírozva szemeimet a narancsos lángnyelveken. Szemöldökeim között felületes árkok mélyülnek érdeklődése okán. - Hogy mi is az szerintem, amit káosznak nevezünk? Egy kiszámíthatatlan erőfolyam, mely elszívja az életet, s amely szörnyeket vet ki magából. Valamilyen okból kifolyólag tartja a határát, mintha képtelen volna érdemben terjeszkedni. Egy részegysége a világnak, ami mintha nem hozzá tartozna. Káosz, mivel nem értjük, ám ha megértenénk, valóban az is maradna? Ki tudja – ingatom meg az államat gyengéden, mielőtt feltápászkodnék mellőle a földről, noha a kérdését hallva megakadok félúton, és halovány mosolyra húzom a számat. - Tanácsosként, ha bármi jelenség aggasztana, illő utánanéznem, nem gondolod? - húzom magamhoz egy kósza ölelésre, édes csókra, hogy aztán összeszedve a holmikat, indulhassunk meg a legutóbbi bál kevésbé népes színtere felé. Haladásunk közben érdeklődéssel kutatom az árnyas bokrokat, magasra nőtt bozótosok rejtekeit, de nem lelem kíváncsiságom tárgyát. - Láttál már limlint? Olykor előfordulnak a lebegő fa környékén – sandítok rá hátra egy apró mosollyal, mielőtt célunkat némi séta után elérhetnénk. Lépteink csöndesen koppannak a terasz falapjain, majd a terem kövén, ami végül egy folyosóra egyenget bennünket, amelynek végében fátyolosan fénylő kristály alatt csobog halkan a soha nem nyugvó szökőkút. Odáig mégsem haladunk, hanem óvatosan benyitok a hátammal a következő helyiségbe, amely egy terebélyesebb pihenőszobát rejt, főként a flórával és faunával kapcsolatos olvasmányokkal, két heverővel és néhány fotellel. Nagy ritkán, ha a tanácsterem túlzott érdeklődést kelt, ide szoktunk leköltözni a megbeszéléseinkre, ám a lebegő fa közelében való mágia gyakorlásának is kevés jobb helyet találni. - Nincsen okod nyugtalankodni – szólalok meg, miután az üveget az egyik kör alakú asztalkára helyeztem, a takarót pedig léhán az egyik fotelbe ejtem. Lépteim a kandallóhoz vezetnek, melybe igyekszem mihamarabb életet lelni, hiszen a kőfalak között a hűvös kifejezettebbnek érződik. - Ám, miként elhatároztam, hogy kezedet fogva elvezetlek a mágia ösvényén, úgy tudnod szükséges, hogy míg távol voltál, kénytelen voltam tanoncot fogadni magam mellé – magyarázom, igaz, különösebb problémát ennek nem kell jelentenie, mégsem szeretném ha másként derülne ki és úgy érezné, titkolózom előtte. Türelemmel kezdem közben a kandalló közelébe egyengetni az alapvetően a díványok előtt heverő szőnyeget, hogy ha letelepedtünk, ne pusztán a takaró melegítsen minket alulról. - Úgy gondolom, ez téged nem fog hátrányosan érinteni, az elhatározásomon ez mit sem változtat. De úgy helyes, ha tudsz róla – lépek vissza hozzá, derekára simítva kezeimet, majd puha csókkal illetem homlokát.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Csak nézem a csend ölén, s szavai fény-tengerként simogatják lelkemnek vizét, tüzében testem fellobban, s vágyak avarszőnyegén életre kelti lényemet. – Vagy úgy, szóval érdekelne? –billentem vállamra fejem, s apró ráncokat húz ajkam szegletébe pimaszos mosolyom. Finoman harapok számba, gondolkodást színlelve emelem pillanatokra tekintetem a bársonyos kékre, melynek vásznán milliónyi gyöngyként ragyognak a csillagok. Az idő vánszorgó perceit uralmam alá hajtva süllyesztem vissza rá tükreimet, sebtében megnedvesítve ajkaim hajolva füléhez közelebb. – Azt képzelném, hogy tested az ég feszített nyers vászna, melyre térképet festenék, a csillagok térképét. Csókjaim lennének lobogó mécsesei itt a Nauvis, itt a Nylybira – pusmogom, s érintem mellkasának egyes pontjait. – Míg nyelvem lenne az ecset, mely pontjai közt egyenest húz – siklik ujjam az anyagon a harmadik pontra, ahol a Yenus állapodott meg a fátylon melyet az árnyak anyja terít felénk mindennap. – Míg végül megszületik a Corch csillagkép – jelölöm meg végül a két utolsó csillag helyét is testén, ujjam lassú táncával láthatatlan láncot fonva közéjük. – Vagy csak… - mélyet szippantva illatából hátrálok, mint, akit méh csípett, s dőlök hátra. – lehetőséget adok, hogy ködpamacsba veszett szavaid, életre kelthesd – szélesedik ki vigyorom ábrázatomon, mely mögött fellobbanó parázs izzik. – De az is megeshet, hogy mást nem csak társaságom ajánlanám fel számodra. Gondtalan órákat a szárnyaló és kecses épületek közt, noha már nem ismeretlenek számodra ívelt oromzatuk és erős, és hegyes meredélyei, ahol még egy óriásnak is nehezére esne lekaparni a fejét. Attól függ mennyire is lenne nagy az ellenállásod – somolygok, szelíd tekintetem alatt. Hisz sekélyes gondolat lenne részemről, ha azt gondolnám, minden, ami kettőnket mozgat, csak a sóhaj lenne, amiből mindent értünk, az illat, amely mámorba taszít. Nem, az állóvíz, nem csak ettől mozdul. – Akadnak erre is praktikák s szerek, noha legkevésbé szeretném, ha efféléhez folyamodnál. Könnyen eshetsz a rabjává. De amennyiben fellelsz a kertben asvet, segíthet. De talán akad egy alkimista, aki gyengéd cirógatással ringatna álomba– nyomok újabb csókot a homlokára. Ám ahogy a dagály sodorja tova az apró tengeri csillagot, úgy kapja hátára szikrázó vágyamat, s hoz helyébe másikat, mely szívemet előszőr megállítja, majd hevesebb dobbanásra készteti. Balgaság volt hinnem, hogy a távolból közeledő sötét felhő, mely lassan utol ér, s fehérre festi a zöld rónát, hóval a fagyos téli szél, nem csak a fejemben játsszanak testem rezdüléseivel. S hogy mindez rejtve maradhat előtte. Hangjára összerezzen testem, s ránt vissza a valóságba. Ahogy elmémen gondolatok, úgy szívembe érzések kapaszkodtak meg, s kell néhány pillanat, hogy magam is felfogjam. Affélék, melyek talán újabb kétségeket ébresztenének benne, félelmet, mely figyelmét elterelnék az őt fenyegető veszélyről. S magam sem vagyok benne biztos, hogy a gomolygó felhők mögött valós vihar éledezik, addig pedig miért is gyarapítanám gondjai sorát? Idővel…, hisz mindennek eljön a maga ideje. Most annak, hogy magamhoz öleljem, s szavakat suttogjak neki, kisértő álmának új értelmet adva. Mely nem más, mint múltnak, vágyódásának összemosódása. Lelkembe fúr a hallgatás nyila, mégis vállalom, megéri, ha most sebzett verébként verődő lénye megnyugvásra talál. – Annyit, amennyit a falak között suttogtak – vonom meg vállam, pillantásnyi szünet után, ízlelve nyelvemen még a bor zamatát. – Kezdete egy újkornak, melyben újra vörösre festi a vér a folyókat, s füst takarja el az eget. Egy gyermekről, ki azon a napon születik, mások szerint fogant meg s áll majd az egésznek az élére – szuszanok, s arcomra ábrándos mosoly kúszik. – Emlékeztetnek azokra a mesékre, melyeket Orell atya és a vak öregasszony beszélt el. Haloványan még egyeztek is. Azonban… - széles mosolyom tovaszáll, mire újra rá emelem tekintetem. – Igazából, nincs jelentősége – legalábbis olyan formán, amely egy kicsit is közelebb vinne bárkit is a megfejtéséhez. Szavait fülemmel, szívének dobbanását tenyeremmel hallgatom, melynek egyenletes ritmusa elűzi maradék zaklatottságomat is, s melyet egész éjszaka tenyerem alatt tartanék. – Minden percen. Bizserget, mintha ezer hangya menetelne a gerincemen, a karomon keresve királynőjüket – s hiánya olyan volt, mint szomjúság a forróságban, gyötrő, fehérre szívott csont aranyló homokban. – Tehát úgy véled ez a vért mentette meg az életed? Megeshet az is, hogy ezzel a kötelékkel kölcsön vették erőd egy részét s… halálukkal az is odaveszett? – újabb találgatás csupán, melyet szakavatatlanként értelmet nyerhet. Abban nem kételkedem, hogy valamiként az bennünk csörgedező vér, melyben valamiként ott csörgedezik az ősi erő, keresi a hasonlót, s olyat képes létrehozni, amelyről álmodni sem mert. Még ha természetben különbözik is. – Biztos nem hallottál még az éjmágusról? – simítom végig állam vonalát, mely röpke mosolyt csal arcomra, amint felismerem a mozdulatot. – Ha kicsit is hasonlítasz atyádra, majdnem biztosra veszem, hogy bőszen jegyzetelt ő is. Talán említést tett valahol róla, amennyiben a neve felmerült a káosszal kapcsolatban – kanyarodok vissza a korábbi felvetésemhez, miszerint talán éjmágusunk is kötődik valamiként a sötétséghez, s az eltemetett emlék az álmaiban tér vissza. – Talán nem, de nem ismered a működését, ahogy a Lebegő fát is csak találgatások övezik. Hacsak nincs valahol elrejtve valahol egy fóliáns, melyben valaki már közelebbről is tanulmányozta volna – bár eddig nem sokat foglalkoztam azzal mi is működteti a körülöttünk lévő világot, erők, anyagok, ám az Yloreban töltött idő felnyitotta a szemem. Amit látunk, az már csak a végkifejlett, hogy jobban megértsük, mélyebbre kell ásni. Feltételezem, valaki már előttem is így gondolta. – Szerinted mi van a név mögött? – kérdőjelet ível szemöldököm, miként homokomra kapaszkodik. Számomra a név, az mellyel Káoszt illette, noha gyanítom, hogy az sem véletlen volt. – Megeshet. Talán akkor nagyobb neki az ereje, elvégre mondhatni a kiteljesedés egyik formájának is tekinthetjük a teliholdat – morfondírozok az orrom alatt, hisz megannyi lehetőség ágazik szerte egyetlen részletből. – De gondolom, előtte látogatást teszünk a szobájában. Szabad egyáltalán vagy betörünk, mint a tolvajok? – bár én el tudom altatni az erkölcseimet, amolyan közhelyekkel, mint a cél szentesíti az eszközt, s kellő megnyugvást találok a szavakban, de bűntársam hasonszőrűségében nem vagyok már ilyen biztos. Kelletlenül eresztem karjaim közül, testének melege, illata kellemes társ volt. Ujjaim könnyedén csúsznak le a kehely oldaláról, melyet eddig magam sem tudom miért, de ragaszkodással óvtam. Felvetésére nyegle mosoly bújik meg szám sarkában, kísérője megrebbenő szemöldököm. De nem engedem sodródni gondolataim, s kivirágozni ábrázatom, aprót biccentve állok fel, s nyújtóztatom meg karjaim az ég felé, majd simítom derekára, míg sajátját körém fonja, s apró, de annál többet mondó csókot hint ajkaimra. Felnyalábolva a maradék üveget és plédet, valamint a gyertyát, távozásunk előtt szétkotrom a sűrű parazsat. Derekára planírozom tenyerem, s indulok meg vele, a télikert felé, ahol az ösvény elkeskenyedve mutatja utunkat magam elé terelve követem. Lassan magunk mögött hagyva a kopárnak ugyan nem, de kaotikusnak annál inkább mondható kert rész, bár kár lenne tagadni, hogy megvan a maga szépsége, a lentűnt kort magában hordozó romoknak. A romoknak, melyen új élet sarjad egy-egy virág, lián vagy rügyedző fa képében, mutatva az élet körforgását. Valóban senki nem zavarja neszezésünk, csupán egy bagoly érez késztetést, hogy elpanaszolja, ma valószínűleg éhen marad. Néhány fokos alacsony lépcsősor vezet fel a márványköves teraszra, mely már nyomokban sem hordozza magán az elmúlást, teljes pompájában ragyog az ezüstös fényben. Csendesen lopakodik nyomunkban a termen át, ahonnan ugyan már lekerültek a díszek, s a fali kovácsoltvas gyertyatartóiban is csonkagyertyák kisértet lángjai égnek. – Nem hagy nyugodni, miféle vallomásra kellene hegyezni fülem? – bár már csak percek kérdése, hogy átvágjunk a mozaikköves termen, melynek sarkaiban egy- egy tányéros levél hegyén táncol a csillagok fénye vagy nő magasra a leander árnyéka, melynek virágba borulása még odébb van, ám terjedelem így is magával ragadó, mégis a bennem bugyogó kíváncsiság nem hagy nyugodni.
Szavai akár sűrűn csorduló méz a lelken, oltalmazón vonják be a szívemet békességgel és telítenek el csintalan érzések kavalkádjával, melyek lobbanásának szépségéről már régóta megfeledkeztem, nem is ábrándoztam. Kegyesek az istenek, netán a sors fonala, hogy hozzám egyengették a lényem hiányzó párját, kinek mondanivalóját csöndes, gyengéd mosollyal kísérem, míg fátyolos csókkal meg nem pihenteti dús ajkait az enyémeken. - Megtisztelő az életed részesének lenni, Rhysand. A lényed minden szegmentuma egy-egy ragyogó kincs, melyekre rálelni sosem hagy ámulat nélkül – somolygom puha szájának, mielőtt pajkos kacsintását látva felhorkantanék. - Megvallom, érdekelne, miféle praktikákat vetnél be – jegyzem meg szórakozottan, utolsó, halovány derűfoltként a ránk telepedő sötétség mezsgyéjén. Igaz, a feketeség sem mélyülhet olyannyira, mikor karjainak biztonságában rebegem el aggodalmaim tárgyát, tapasztalásaimat s legféltettebb titkaimat – elsimulnak éleik bársonyos cirógatása alatt, aminek monotonitása jótékonyan csitítja elmémet. S éppen ennek okán tűnik fel megakadása, ami arra késztet, finoman elhúzva az arcomat vállától, emeljem fel rá a szemeimet, kutatva gondolatait, melyek mintha megrekedni tetszenének odabent, tudatának szövevényében. - Valami megkapaszkodott az elméden… - állapítom meg halkan, nyitva hagyva a lehetőséget pillanatnyi kizökkenésének megvallására vagy elhallgatására, hisz ezúttal sem szakítanám ki belőle akarattal, mit elrebegni nem kíván. Apró sóhajjal fészkelem magamat vissza karjainak jól eső ölelésébe, mellkasa helyett derekát simítva. - Valóban szükséges lenne… Tán meg kellene kérdeznem egy alkimistát, hátha tud erre vajmiféle receptet – mosolyodok el szelíden, ujjaimat gyengéden a felsőjére szorítva. Ekként fogadom ígéretét, az elmét elcsitító szavait, amelyekben megtalálni a hitemet nem jelent külön igyekezetet. Nem kételkedem benne, elvégre most már tudom, hogy a kóbor lelkek is mindég hazatalálnak. - Köszönöm… - sutyorgom, nyakának vackába hintve hálás csókot, ám, amiként selymesen búgó hangja sem békíthet örökkön, úgy karjainak szorítása sem nyúlhat az idők végezetéig, így hát mocorgása okán magam is kicsit kiegyenesedek, hogy akként folytathassam az elbeszélésemet. A túloldalon borult pohárból aláfolyó mélyvörös csermely néma kísérője úgy vélem, mindkettőnk töprengésének. - Talán köze van hozzá… Vagy az álmok nem többek lidércnyomásnál, melyet a lappangó feketeség idéz – felelem némi elbizonytalanodással, hiszen az összefüggések még előttem sem tiszták. Mi az, ami valóság? Mi az, amellyel foglalkozni érdemes s mi az, ami nem több mint puszta szemfényvesztés? Ha bennem ennyi kérdés tornyosul, hát nem csoda, hogy Kóborom sincs híján belőlük. - Azt a káoszt – bólintok könnyed egyetértéssel. - Mit hallottál a vörös holdról? - érdeklődöm, míg maga is megöntözi torkát a frissen töltött, ízletes borral. Röpke gondolatfoszlány csupán a kívánalom, hogy a szája sarkában megülő pirosságot lecsókolhassam ajkairól. - Az álomvilágban tettem róla említést. Kötelék húzódik a mágiánk között, ezt te is érzed feltételezem – kezdek bele csöndesen, gondoskodással simítva kezét, melyet a mellkasomnak öleltem. - Atyám szerint a rokonok között is létezhet ilyesmi, amely erősebbé tehet bennünket. Ezt jelenti a vér; a közös vért – magyarázom röptében, hiszen látom, hogy a rá nehezedett információhalmaz kezdi túltelíteni az elméjét, melyet az utóbbi hetekben így is alaposan megdolgozott. Elnézéssel hintek puha csókot a halántékára, amit az imént még óvatosan dörgölt. - Mire gondolsz? Köze volna a megmenekülésemhez a magnak? - billentem oldalra leheletnyire a fejemet, töprengve az eshetőségen. - Nem volt fizikailag nálam, azonban akkor már rátaláltam. Néhány hónappal korábban, egy elhagyatott torony romjai között. Nem hiszem, hogy akkor szerepet játszhatott volna bármiben – süllyesztem vissza a tekintetemet az egyre csekélyebben pattogó tűzre. Újabb meglátásai gyengéd mosolyra görbítik a számat, míg lelkem tükrei őszinte tűnődéssel fordulnak ezúttal melengető barnáira, mialatt ujjaimat becézgeti finom csókjaival. - Lenyűgözöl, Rhysand… Újra s újra – méltatom, vállára hintve apró csókot. - Ugyanakkor a káosz egy név, amelyet a világ aggatott a jelenségre, mit nem ismer. Persze remélem, hogy igazad van s lesz, de az ő aggodalmukat is meg lehet érteni – jegyzem meg csöndesen, hagyva, hogy visszaterelgessen karjainak ölelésébe, míg én az éjmágus rejtélyének medrébe egyengetem vissza gondolatfonalunkat. Igaz, az éjszaka egészét nem tervezem neki kínálni, így is túl sokat ragadott magához. - Úgy vélem, amit ott tapasztaltunk, mind jelentőséggel bírt. Amennyiben visszagondolsz, addig nem bukkant fel, amíg a teliholdat meg nem idéztük. Tán taktikai megfontolás volt a részéről a mag miatt, de talán kötődik a teliholdhoz – tanakodok félhangosan, igyekezve összerendezni megannyi elképzelésemet és előfeltételezésemet, melyekre a választ kizárólag a kutatásunk adhatja. - Valóban. Meglehet, még azóta is kapcsolatban állnak. Legalább láthatod teljes pompájában a Hold ragyogó templomát – mosolyodok el, ismét csak megemelkedve mellkasáról, és egyúttal kibújva öleléséből is. Felvetése, ajánlata kósza fejcsóválásra ösztökél. - Bízom benned, mégis, szívesebben tölteném még az időt veled. Van még mit bepótolnunk – emelem meg vagy éppen el tőle a kupát, jelentőségteljes arckifejezéssel kortyolva bele a borba. - Tartozom még egy vallomással, és egy történettel is, viszont idekint kezd hűvös lenni. Ha nem bánod, keressük fel a télikertet, a bálon kívül nem éppen forgalmas hely – vetem fel a lehetőséget, miközben feltápászkodom a takaróról. Amennyiben nincs ellenére az ötletnek, úgy segítek felnyalábolni a földről az egyik üveget és plédet, legalábbis azt követően, hogy magamhoz húztam egy szelíd ölelésbe csomagolt, gondoskodó csókra.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Bármily halovány is mosolya, sugárzik, mint kikelettel a hajnal fénye Mindkettő valami újat valami szebbet ígér, s nálam viszonzásra lel. – Amikor csak akarod. Ha akarnék, se tudnék nemet mondani, túl sok jót ígérnek szigorú szavaid, s csillagfényes tekinteted – cirógatom meg újra és újra tenyerembe simuló orcáját. – Meglepődtél. Nem ígérhetem, hogy életem miden egyes percében melled leszek, de a részese vagy, s ez már így is marad. Még akkor is, ha nem tart örökké – hisz semmi sem tart örökké, a csillagok is kihunynak, noha, még fényük ott pislákol az égen, gyönyörködtetve a lelket. – S bár eddig is tudtam, de az elmúlt hetekben bizonyossá vált, hogy elmémet épp úgy izzítod, miként lelkem parázsba olvad, míg testem hevül pille csókjaitól – simítok végig puha ajkain, sajátomon érezve. Akár a hópehely, mely kövér vízcseppé olvad melegétől. – S megnyugat a tudat, hogy nem rabolva kell magammal vinnem – pajkos kacsintással dőlök hátra, ahogy lesiklik arcáról kezem, s kínálok oltalmat neki karomban, a magány s a gonosz ellen, melytől oly annyira tart. Ránk olvad az égi mámor, gallyak bólintanak, óvó, féltő pillanatban a lágyan fodrozódó szél betakargat. Barázdákkal karcolt arcának szépsége, szemeiben megvillanó tűnődő fények, csónak sima tükrű tavon, ragaszkodással mért érintései, harmat könnyű csókjai, apró lángú mécsesek felszínén. Némán sóhajtok, s hallgatom szavait. Terhét nem vihetem, ahhoz gyenge vagyok. De szeretnék lenni reszkető lelkének ölelő bundája, vihar után az első napsugara, rémálmai ébresztő pillanata. Halvány mosoly kúszik arcomon, ragadozóként csapongó mozdulatára, mint a vadász, ki prédának tetteti magát. Szemem hunyásával utasítom a bor zamatát, s vonom, újra magamhoz mielőtt felizzanának könyvének sorai. Cirógatva kézfejének bársonyát tárom ki elmém szemhéjam mögött, csendes, zizegő dallama szavainak könnyen terelnek az útra… Szívem kihagyni kíván egy ütemet, s a kör sem zárul be kezén. ~ Hegyek, s a szitakötő? Talán a bogár, amiről a tenger leánya látott a látomásában? Képtelenség… s ha mégis … ~ nem tudom, hol kezdődnek, s érnek véget a gondolatok, mely villámként cikáznak át agyamon. Érzem, amint szívem, újult erővel dobban, s lódul neki vérem. Hangos, akár a mennydörgés, s lassan elnyomja elmém hangjait. – Túl sok minden történt veled az elmúlt időben – kezéről karjára simul tenyerem még közelebb húzva magamhoz, két karom közé zárva. – Álmok, melyben összefolynak az idő fodrai, pihened lenne szükséges – csitítom az ő s saját aggodalmamat közelségének melegével. Apró csókot hintek fejére, s magam is hinni akarok az ajkamról lehulló szavaknak. – Még nem látod, mi van a sötétség mögött, tudnod kell, hogy aggódom érted, s ígéretet tettem, hogy segítek meglelni a választ a kérdéseidre, s megtaláljuk az éjmágust. Atyád pedig biztosra veszem, mindig vigyázni fogja lépteid, s nem hagyja, hogy bajod essék… - simítom tarkójára tenyerem, hagyva percekig rabul ejtve a pillanatot, míg mellkasomon pihen. – Ahogy én sem – suttogom az éjszakába, megpróbálva magam mögött hagyni feltörekvő nyugtalanságom fonalát. Lassan engedek szorításomon, s állítom fel a kristálypoharat, melynek édes nedűjét issza pokrócaink pereme. Eltűnődve hallgatom, s közben a vékony érfolyam útját követem, mely feketén kanyarog az egyenletlen kőkockák felszínén újabbak születve belőle. Mégis mind ugyanoda jut, elnyeli őket egyetlen kocka repedése. Mi történne, ha visszaforgathatnám az időt? Újra eggyé válnának. Talán mégis minden összefügg? Zavartan vonom össze szemöldököm puha érintésére, s töltöm meg újra a poharat, vérszegény mosolyt villantva rá. – Úgy véled akadhat köze az éjmágusnak a káoszhoz? – vonom meg szemöldököm, planírozva tekintetem a tengerbe, melyben kék és zöld kristálycseppek szikráznak. Zabolátlan, formátlan erő a gondolat, olyan, mint a szél, csak akkor hajt előre, ha vitorlába fogják. Ám az én vitorlám most még gyenge szálakból font anyag, melyen átsüvít, s csak kérdéseket görget maga előtt. Megannyit. – A káoszt, melynek újbóli hírnőkét a vörös holdban látják? – veszem át tőle a poharat, s kortyolok immár én is, a rubin vörös italból, nedvesítve torkom, s apadva száradó elmém. – A vér kapcsán? Mégis ez mit jelent? – lassan, de biztosan kezdem elveszteni a lábam alól a talajt, nem látva az összefüggést az információ tenger mélységében. Enyhén dörzsölöm meg halántékom, majd homlokom közepétől indulva simítom ki ráncait ujjaimmal. – Korábban azt mondtad, senki nem tudott a magról csak te. Mikor került hozzád, netalán a balesetedkor már a zsebedben lapult? – vonom fel újfent szemöldököm, amint drágakő szemeiben próbálom felkutatni a választ, noha csak ajkáról legördülve juthatok ahhoz. – Nos, akkor ostobák gyülekezete, hisz, aki táncoló csillagnak akar életet adni, abban káosz kell, hogy éljen. A rend egy eredmény, melyet megalkotunk. Mindenhez alapanyag kell, a borhoz szőlő, ahogy egy könyvhöz papír, vagy a gyógyitalhoz a víz, a káosz a nyersanyag, melyből rend születik. Ekként tekints rá – emelem ajkamhoz kezét, s lehelek puha csókokat ujjaira. – Ez a kéz s ez az elme fogja megteremteni – mosolyodom el, mielőtt homlokára is hasonló lágy csókot nyomok. – Én hiszem, hogy elméd nem árnyékolja más csak a kialvatlanság, s te higgy mást – húzom ismételten magamhoz, még mielőtt a közel múlt árnyai elevenednének meg ismét szavakba öntött gondolataink nyomán. A sápadt Holdra emelem tekintetem, melynek sarlója hasonlatos az akkorihoz, talán segít felidézni a szavakat – Integet a Holdról valaki…? – pillantok sandán félre, hisz bizonyos vagyok benne, hogy nem így szólt, noha, értelméből talán, mit sem vesztett. – Jelentőséget tulajdonítasz neki, még most is? – tovább kémlelve az eget, a lassan kúszó fellegeket csorog le a kérdés ajkamról. – Felkereshetnénk ezt a nővért, talán szolgálhatna válaszokkal – pillantok le megfáradt arcára, melyről szívem szerint lecsókolnám az aggodalmat, kéjes sóhajt csalva ajkára, mely kiszáradva suttogja újra a nevem. – Persze, miután kellően kipihented magad. Aludj, nem megyek sehová, valamelyikünk itt lesz, nem hagyunk magadra.
Elillanó mosolya párjára talál az ábrázatomon, melybe csipetnyi sejtelem is keveredik, ugyanis hiába tervezem feltételhez láncolni megnyugvásomat, valóban hiszem, hogy az idő már rég eldöntötte, mihez kezdjen a hatalmával, aminek nincs, ami ellent mondjon. Letelepedek hát mellé, osztozom az általa életre hívott tűz és jelenlétének melegén, sütkérezve ragyogó gondolataiban, s elmerülve a langyos szellő hátán olykor felém rebbenő illatában, mely béke az elmémnek és béke a lelkemnek egyaránt. Meglehet, ezért nem adózok egyelőre több gondolattal az erőm megcsappanásának egy csöndes hümmentésnél, elvégre hosszú idő óta először mintha elhalkulni tetszenének aggályaim és kételyeim. Könnyebb belefeledkezni selymes ajkainak játékába, melyek az egyik momentumban még a számat becézik ragaszkodásukkal, míg a másikban a fülemet édesgetik a róluk alácsorduló történetekkel a világosság városáról és saját élményeiről. Rendkívül hiányzott hangjának bársonya, amely a tűz gyöngéd ropogásával és az éledező rovarok neszezésével ölelkezve nyarat hoz a hűvös tavaszba. - Nem kizárólag alkimista. S ha már itt tartunk, bőven lesz mit bepótolnod a tanulmányaidban – mosolygok rá szelíden, óvatosan az ujjaim közé simítva kezét, mellyel az imént kósza tincsemmel bíbelődött, hogy gyengéd csókkal hinthessem meg tenyerének puhaságát. Ajkaimat a bőrének tartva tekintek fel rá halovány megilletődöttséggel ajánlatát hallva, ami nem tagadom, megdobbantja a szívemet. - Megtisztelnél vele. Jól esne az oldaladon feleleveníteni az emlékeimet, s még náluk is ragyogóbbakkal gyarapítani soraikat – simítom arcomat az ujjainak, melyeket pusztán akkor engedek el, miként karját kínálja mentsvár gyanánt elfeketedő gondolataim elől. Leheletnyi mosolyát látva és érezve számon a bőrét jámbor követelőzéssel újabb csókért epekedni, az én kedélyem is megenyhül. Nem fukarkodok ezúttal semmivel, eleget teszek kérésének és kisajátítom magamnak az állkapcsának vonalát, majd ajkait, melyeket a lehetségesnél is édesebbé varázsol szorító ölelése. Mindössze fakó villanásként cikázik végig a tudatomon a gondolat; az én napom sokáig nem kelt fel, mert azt kértem tőle. Elfogadásomat mégsem képes elvakítani, elsimult vonásaim őszinte megértéssel kutatják földszín tükreit, amelyekre játékos fényt idéznek a mellettünk táncoló lángnyelvek. - A legszebb dolog hát annak lenni. Melegíteni, hogy idővel csoda rügyezhessen – suttogom ajkainak könnyeden tovaszálló mosollyal, mielőtt mellkasát simítva tenyerének óvása alatt elrebegném a számára aggodalmaimat. Hamar duzzad bennem a gondolat, hiba volt az éjszaka szépségét a rémálmok koromszín leplével csorbítani, ám ki másra bízhatnám titkaimat, ha nem a lélekre, mely világítótoronyként tündököl a sajátom heves viharában? - Nehéz nem így tenni – szusszanok fel csöndesen, hisz túl sok idő állt a rendelkezésemre elmélyedni a tébolyban, aminek alapjában sem lehetek bizonyos. - Változatosak – kezdek bele halkan, megemelkedve válláról, hogy átnyúlva dereka túloldalára, kaparinthassam meg a kelyhet. Nem húzódok el tőle, s amennyiben kósza kortyom után a kezében vagy ismét a kövön lel nyugalomra a kristály, újfent a mellkasának közvetítésében csitítom magamat szívének erőteljes dobbanásaival. - Az egyik visszatérő álmomban egy hegyen állok, körös-körül a világ káoszban fürdik. Egyetlen fénysugár hasít át a horizonton, melynek végpontja hozzád vezet. Messze állsz tőlem a halovány pászmában fürdőzve, de aggodalom szövi át a vonásaidat. Néha megjelenik egy szitakötő, néha az atyám is, ám minden alkalommal végül az éjmágussal nézek szembe. Vagyis próbálnék, azonban letakarja a szemem és azt suttogja, hogy nem láthatok. Ha mindemellett nem ébrednék olykor az ágyamon kívül tán kevéssé kétkednék – sóhajtok fel ismét, pillantásomat merengően függesztve a romokon felkapaszkodó, sötét borostyánokon. - A legtöbb álom akár a valóság, nehéz egy idő után különbséget tenni – teszem hozzá, majd kis időre elcsöndesedve hagyom, hogy a tűz ropogása és a lágy szellő alatt csöndesen zörgő fák elsimítsák az emlékek tajtékzó fodrait. Igaz, mélyebbre nyúlóak készülnek előtörekedni, melyek úgy vélem, kapcsolatban állhatnak a tapasztalásaimmal. - Az alkimista barátom, akiről említést tettem… Aznap érte a vég, ahol engem is el kellett volna ragadnia, mégsem tette – veselkedek neki nehézkesen, elvégre alig néhány tanácstag, aki ismeri az eset részleteit. - Tudnod szükséges, hogy a káoszt kutattuk az atyámmal. Akadnak igézetek a múlt felfedésére, igaz, vannak korlátaik. Úgy vélte, hogy a vérünk kapocsán át felülkerekedhetünk ezeken és megismerhetjük a történtek igazságát, a délen gomolygó feneketlen sötétség mibenlétét. Azonban valami félresikerült és a káosz elemésztette mindkettejüket. Vélhetően az óvásuknak köszönhetően éltem túl, s amint lehetett, visszatértem Alorába – mesélem kitartással, noha a torkom megöntözésére ismételt szünetre van szükségem. Csak ezt követően, és hogy kacsóját újfent a számhoz emelve csókkal illetem, folytatom az elbeszélést. - A bot, mint már te is tudod, elfeketedett, és rám is hatással volt a sötétség, mert egy hétig nem ébredtem, s amikor megtettem, mágia nélkül találtam magamat – tekintek rá, mellkasomnak ölelve a kezét. - Egy éve történt mindez, de mint szintén tudomásod van róla, ingatag az erőm. Nehéz másra gondolni, mint amitől a tanács többi tagja minden alkalommal, ha elgyengülök, riadalommal tart, hogy a káosz még mindig itt lappang bennem – szorítom gyengéden a szívemhez az ujjait, eltöprengve mindazon, amelyen már temérdek alkalommal végigrágtam magamat. Szinte valószerűtlen aztán visszacsöppenni a jelen nehézségeibe, és az éjmágus ügyébe, melyben Rhysandom is megtette a maga kutatásait, ígéretét tartva. - Hmm, Regorin neve ismerős, bár akkoriban más kötötte le a figyelmemet. Valamiféle betegség kapcsán vetődött fel a neve, melyhez Yloréból is hívattak alkimistákat – süppesztem vissza a szemeimet a tűzre, igyekezve felidézni magamban megfakult emlékeimet. - A nővért nem ismerem, de minden bizonnyal holdpapnő lehet a tapasztalásaink alapján. Emlékszel az igézetre, mely a folyosó beomlása előtt csendült fel?
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Mosolya templomom, arany-kupola, festmények rejtett vonala. Szelídséggel viszonzom, nem firtatva az út részleteit, melynek fátylát ismét meglebbenti előttem. Véleményünk különbözősége okot adhatna lelkem csituló viharját felszítani, s megfosztana közelségéttől, melyeknek léptei, lényemet maró vánszorgás. - Igazad van, már magam is éreztem, hogy elmém peremén, túlcsordul, mint habzó ser, csíkot húzva oldalán – biccentek, leginkább magamnak, hisz koncentrációm végét jártam már, melynek nem csak árnyként követő jelenléte volt az oka. Noha, épp úgy töltött fel felsejlő kékje, melyben foltot hagyott a frissen növő pázsit, miként döntött nyomorba lényének hiánya. A Nap, mely lágyan cirógat sugarával s sarjadásra készteti a tenyere alatt simuló természetet, ám ha túl erősen ragyog, felperzseli azt. – S amennyiben valóban örülsz itt létemnek, nem bánom, ha kisajátítasz magadnak – kanyarintok elillanó pára mosolyt ábrázatomra, kicsit noszogatva az időt, mely lassan olvasztja a jeget. Nem tagadhatom a csodálatot, mely újabb liliomot bont bennem. Mindig egy újabbat, egy szebbet, hol szépségével, hol jóságának, újabb szikrájával, tudásvágyának olthatatlan szomjával, alázatának mérhetetlen súlyával, kiapadhatatlan kíváncsiságával, mely az élet, a mágia, saját sorsának javulása érdekében adózik. – Megeshet, hogy a helyben vagy egy elszenesedett emlékben kellene keresni a választ – halk szavakkal tárom elé saját elképzelésem, melynek latolgatása az ő kezében van. Ámbár keveset osztott meg velem, a körülményekről, mégsem szívlelem, s hagy nyugodni bánata hiányossága okán, noha számomra tökéletlenségeivel is épp oly tökéletes. – Valóban, bár igen csak tudhatnád, hogy nem erényem a türelem, főleg ha rólad van szó – nem lenne helytálló a feltételezés sem, hogy sóvárgásom a történeteknek szól. Rózsasziromú ajkának, a mézízű méregnek, melyre óvatos áhítattal vetem rá magam, tudván, hogy önként sétálok csapdába, s nem segít rajtam nyelvének érzéki érintése, sem pedig ragaszkodása ingem anyagjához. Íze, úgy duzzasztja elnyomott kívánkozásom, ahogy szél feszíti a kibontott vitorlákat, ám mielőtt széttörném, a pillanatot hátrálok ki csalogató közelségéből. Csendes érdeklődéssel szedegetem életének tört kenyeréből aláhulló morzsáit, melyet megoszt velem. Bánat és öröm gyűrűzik bennem, előbbi, mert előcsalogatott emlékek komorderűt csaltak arcára, utóbbi pedig, mert közelebb engedett magához. Nem kevésbé fontosabb, ha nem fontosabb a lelkek összesimulása, mint a testé, melyet ösztönök hajtanak, míg a lelkek összefonódása valami teljesen más eufórikus érzést ajándékoznak, a kiteljesülést. – Sajnálom veszteséged – simítok füle mögé egy kósza tincset. – Bár úgy tűnik, a történelem ismételi önmagát s utadba sodort egy újabb alkimistát – arról a félelmemről azonban mélyen hallgatok, hogy megeshet hamarosan rám is kedves emléként gondol majd. Kósza gondolatként suhan át elmémen, talán mégis csak kár volt visszatérnem, de emberből vagyok, s az ember sajátossága az önzőség. – S csak remélni merem, hasonló lelkesedéssel kísérsz el, ha újra itt lesz az ideje. Örömmel tudnálak az oldalamon – simítom orcájának vonalát mielőtt karom óvásába invitálnám. – Te mégis a válladra vetted az enyém – apró csókjától leheletnyi mosoly kúszik arcomra, s önzetlenül ajánlom fel neki egy újabbért, finoman tolva ajkai alá. – Olyan ez, mintha azt kérnéd a naptól, hogy többé ne keljen fel vagy a kapitánytól, hogy többé ne küzdjön a tengerrel – tekintek le rá, s hasonlóképpen, mint percekkel ezelőtt simítok végig arcán, rabul ejtő szemeinek tükrében látva magam. – Meghajlok, a széllel szemben, ha kell, olyan vagy nekem, mint tavaszi búzának a hótakaró, melegítesz – futó csókot lehelek ajkára, szorítom magamhoz. Tenyerének súlya mellkasomon, anyagon keresztül is összezavarja szívem ritmusát s perzseli meg bőröm. Csitítva aggodalmát simítom kézfejére kezem, ott tartva, megnyugtatva magam is, hogy jelenléte valós. Fején pihentetve sajátom, mély sóhaj gördül alá mellkasomról, kételyeit hallgatva. – Ne kételkedj magadban, mérgezi az elmét s a lelket is. S inkább kiálts ezerszer farkast, mint egyszer se. Megtaláljuk a módját, hogy elűzük bizonytalanságodat. Miféle álmok gyötörnek? – töretlen gyengédséggel simítom kézfejét hüvelykemmel, néhány momentumig a tűz ropogását hallgatva. – Talán, nem vagyok benne biztos. Akadtak ott könyvek az éjmágiáról, hiányos jegyzetek, megeshet, hogy valami új felhasználásán dolgozott a mágia kapcsán. Találgatás csupán, hisz szakavatatlan vagyok ebben – csöndes szavak, melyek elhagyják ajakam, akár ha titkot suttognék. Nem akarnám félre vezetni, még óhatatlanul sem, a rossz feltételezés akár mindkettőnk végét is jelentheti. – Ám, felleltem egy levelet is, s hacsak nem került illetéktelen kezekbe éjmágusunk Regorinak keresztelték születése pillanatában. S aki küldte neki, Malendin Helfarion nővér. Tartalma nem volt sok, csupán, hogy látogatást tesz Alorába, s hogy így ügyükben személyesen is beszélni tudnak. Mond számodra bármit is e két név?
- Úgy lesz – bólintok felé sokat sejtető, noha moderált mosolyra görbítve a számat. - Egyébként is megcsappantak a készleteim a legutóbbi utazás alkalmával – teszem hozzá, még mielőtt figyelmesen végighallgatnám beszámolóját a tanulmányairól. Habár kínozza még a szívemet hosszadalmas hiánya, mégsem tudom hibáztatni a tudásszomjáért, mely kicsit félrecsúsztatva a mágiát afféle irányba fordult, amit jómagam legfeljebb tisztes távolságból csodáltam mindeddig. Büszkeség lobban a mellkasomban, s bizton veszem, a vonásaimra is maradéktalanul kiül az elismerésem, a csodálat és az érdeklődés társaságában, amit éltének újabb kicsiny szeletkéje duzzaszt a lényemben. - Megvallom önzőségem; örülök, amiért nem döntöttél a maradás mellett. Mindamellett a megszerzett tudásnak le szükséges ülepednie, nem szabad siettetni – mosolyodok el újfent, óvással simítva kézfejét, megalapozva ragaszkodásunk gyöngéd, a viszontlátás örömén sarjadt mámoros keringőjét, amelynek édes ízét tovább mélyítik csintalan szavai, s a sóvárgás, ami tekintetéből alácsordulva tölti meg vágyakozással a sajátomat is. Finoman csóválom meg a fejemet, megfelelve kérdését és egyúttal türelemre intve nyughatatlanságomat. - Muszáj voltam lekötni a figyelmemet valamivel. Máskülönben reméltem, ha egy másik aspektusából közelítek a mágiához, feloldja a lakatot, amely az erőmet visszafogja. Idővel elválik – osztom meg vele bizalommal, miközben az üvegért nyúlok és felnyitom azt. A kedvencemet képezik az ylorei borok, és a melrad az egyik legkiemelkedőbb mind közül. - Attól félek temérdek történettel tartozom, ám mindent sorjában – somolygok az orrom alatt, noha gondolataim egyhamar elterelődnek ígéreteimről, miként puha ujjait az államon érezve fordítom felé szakadatlan figyelmemet. Csókjának zamatát elfedi a nedű teltsége, ám ennek ellenére is örömmel, mély körültekintéssel adózom a kóstolónak, melyet selymes nyelvéről csalok magamhoz. Kezemmel derekát simítom, igaz, egyhamar kúszik a tenyerembe felsőjének anyaga, hogy annál fogva húzhassam magamhoz egy kicsivel közelebb. Szinte képtelenség, micsoda vehemenciával képes lángra lobbantani a véremet egyetlen kitartott, közös szenvedéllyel megosztott szekundum... Nem tagadom, ezt követően némi nehézséget okoz visszakapaszkodni beszélgetésünk csónakjába, de mihelyt elhessegetem a megfáradt elmémre telepedő fátyolos ábrándot, ismét képes vagyok elbeszélésének szentelni töretlen érdeklődésemet. Csöndes horkantás szalad le az orrgaratomról a feljegyzések között való elmerülés túlontúl ismerős érzetének végett. - Nem, ezt valóban nem kell – mosolygok rá megértéssel, majd újfent az égnek emelem a pillantásomat. Vonásaim nem veszítenek kedélyességükből, legfeljebb a nosztalgia, mely haloványan árnyalhatja őket. - Régebben többször is. Volt egy kedves barátom, az alkímia volt a mindene, és olykor elkísértem a beszerző körútjaira – mesélem hintésnyi melankóliával, mielőtt visszatekintenék rá. - Ha még élne, minden bizonnyal már régen elrabolt volna tőlem, hogy minden tudását a fejedbe gyömöszölhesse. Senkit sem kímélt, akin az érdeklődés és akarás szikráját vélte felfedezni – ingatom meg a fejemet egy szélesedő mosoly kíséretében, azonban kedvem apránként elcsitul, és helyét visszaköveteli magának az a hűvös üresség, mely hetek óta csorbítja az elevenemet. Ismét úgy érzem, ingatag lápon egyensúlyozok, tűnődve, melyik momentumban dönt úgy a talaj sötét csalafintasága, hogy elnyel magába. Különösebb megfontolás nélkül engedelmeskedek kérésének, és bújok az oldalához, átkarolva derekát és arcommal simítva erős vállát. Régóta gyarapodó feszengés oldódik óvása, közelsége és illata alatt, mely számomra sem jelent kevesebbet, mint az otthont; a béke és a biztonság szigetét. - Drága Rhysandom… - keserédes mosoly andalog végig az ábrázatomon, miközben gyönyörű vonásait figyelve tenyerembe simítom orcáját. - nem gondoltam azt. Éppen attól tartottam, megértésed újabb terhet róna rád, mikor már oly sokkal kell megküzdened. Meglehet, rosszul ítélkeztem, de nem különben éreztem magamat sületlennek is – hintek kósza csókot állkapcsának határozott vonalára, mielőtt visszabújnék vállának árkába. - Akár csak te nekem… - suttogom a tábortűz füstjét magába záró felsőjének a szavakat, dacolva szemhéjaim óhajával, melyek megpihenésért epekednek. - Reméltem, elmúlik… elvégre miért kiáltana valaki farkast egy kósza példányt látva – csúsztatom kezemet a mellkasára, szívének dobbanásaiban lelve nyugalomra. - Tudom, hogy megtennéd. Amit nem tudok már, hogy a szörnyek az ágyam alatt vannak-e vagy pusztán a fejemben. Attól tartok, apránként felvet az őrület – vallom meg neki egészen elhalkulva, hisz mi lehet nagyobb félelme egy fénymágusnak, ki az elme hatalmát dicsőíti, mint a kontrolljának elvesztése felette? - Ha könnyed virágszirmok volnának, azok is hatalommal bírnának felettem – mosolyodok el szelíden, érdeklődéssel emelve fel rá újból a szemeimet. - Mindenesetre ez jó hír. Feltűnt bármi érdemleges a tudásunk tükrében? - kíváncsiskodok, elterelve sötét lepelbe burkolózó gondolataimat.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
- Mégse emlékként őrizd, szükségben használd. Tartsd magadnál – mosoly csalfa görbülete kúszik ajkamra, hisz tudom milyen óvással viseltetik a tárgyakban fogant emlékek iránt. s tudom, hogy én, aki széltől is óvnám, nem lehetek ott mindig, hogy megtegyem, s talán hamarabb szakít el tőle a kegyetlen élet, mint hinném. Úgy érzem, baljós fellegek gyűlnek mögöttem. s hogy honnan ered nem tudom. Talán csak félelmem táplálja, a látomást, mely múltamból fakad, s a ritkán rám törő álmokban is zavaros, poshadt víz csupán, mely kitisztul, ha újra önmagam lehetek. Álom gyönyörű valója nem hagy sötét gondolatok mélyére süppedni, elűzöm, mint vadász a vadat, kergesse az, hegyen s völgyön át. – Nem tagadom. Már gyerekkorom óta foglalkoztat az efféle tudomány, noha csak tisztes távlatból volt alkalmam csodálni, s a sors fintora, hogy áldozatául estem – elmerengve a lángok gyermeki játékában idézem fel az érzéseket, illatokat, mely óhatatlanul nyitják fel eddig életem újabb lakatját. – Ama néhány könyv, mely megbújik a könyvtárban hasznosnak bizonyult. Már rég érlelődött bennem a gondolat, de hiányt élveztem a merszben, hogy átlépjem, a kapukat. S más is itt tartott… - pillantásom nem tart soká, mellyel újra felkeresem tekintetét, melyben pillangótáncot jár a holdsugár. – Ám ahhoz, hogy minden fortélyát magamévá tegyem, még nagyon hosszú ideig kellett volna távol maradnom – sóhajtva hallgatom el a nyilvánvalót, a gyötrő hiányát, mely biztonságot ad, s a napról napra szorongató kételyt, ha tovább maradok, megfakul ragaszkodása, mely, hinni akarom, hogy valódi, s nem csak csúfos játéka a sorsnak. Puha bőrének érzete az ujjam alatt, cseppfolyóssá teszik akaratom, s hogy ajkamon keresztül csorduljon ki a beismerés, hogy közelében leltem meg új otthonom, s a honvágy, mint keselyű csapot le rám, éles karmaival a lelkembe vájt s magával ragadt, mint a vihar. A vihar, mely most csöndes tengerünk vizét ostorozta már vad hullámmá, s mégis csak ringatózunk felszínén, halkan, ártatlanul, elfojtott szenvedéllyel. Ajkamba harapva csodálom a pohár száján játszó narancsos fényszikrát, széles mosolyt engedve arcomra, okításának ismerős példájára. – Még mindig szeretem a sütiket. Leginkább a hab csókot, melyet ajkad irigyel tőlem – noha kívánnám lecsókolni, ajkáról az ízét, csak nedves tenyerem törlöm nadrágomba, elszakítva sóvárgó tekintetem lágy vonalú ajkáról. – Eddig is elérted már a polc fokát vagy te sem tétlenkedtél távollétem alatt? – engedem át neki a bor felnyitásának lehetőségét, kihasználva a pillanatot, hogy illatát magamba szívjam melyet mozdulata hozott. – Újabb eltékozlott tudás – fanyar megjegyzés, annak is halk, hisz a háború, mely nem igazán szólt másról, mint a hatalomról, kevésbé gyarapította Tulveron népét, mint elherdálta annak kincseit. Noszogatására magamhoz veszem az első kortyot, ám mielőtt átnyújtanám neki a kelyhet csippentem állát ujjaim közé, s amennyiben hagyja, vonom magamhoz közelebb orcáját, hosszabb csókban kiteljesedve osztozom a korty zamatán, csillapítva torkom s vágyam szomjúságát. – Megvallom keveset láttam belőle, azt is leginkább Káosz szemén keresztül. Egyességre kellett vele jutnom, ha nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon – sebétben nyalom le ajkamról a bor ízét eltávolodva tőle, utat hagyva a feleletnek. Mind persze, ez nem ilyen egyszerű, s a magyarázat sem helytálló, de könnyebb egy kreált okfejtéssel elfogadni, azt, amit nem értek. – Időm nagy részét könyvek s feljegyzések felett töltöttem, az akadémia falai között. De teljesen más, mint Alora, az elfek híres kimértsége, inkább már csak a város díszítettsége tükrözi vissza. Pezseg az élettől, mint a gyöngyöző bor, s könnyen magával ragadja az embert, ha hagyja. Sosem járttál még ott? – kíváncsian fordítom ismét felé a fejem vállamon megpihentetve. Átvéve tőle a kristálypoharat kettőnk közé helyezem, s a tűz lohadó lángját piszkálom meg egy hosszabb fadarabbal, mindeközben figyelmesen hallgatva szavait, mellyel eltitkolt félelmét tárja elém, mely már oly régóta gyötri. Mély sóhajjal dőlök vissza, azon tanakodva, hol rontottam el, hogy félt megosztani velem kételyeit. Mély sebeket szántanak mellkasomba a bizalmatlanság karmai, ám nem hibáztathatom… - Gyere közelebb… - emelem el az útból a poharat, s tárom oldalra karom, melybe, ha kívánja, úgy vackolhatja be magát, mint prémes kabátba, hisz, akként is borítom rá, láthatatlan szárnyát. A láthatatlan hideg ellen, melynek jégvirágjait nem a természet lehel ránk, csak efféle varázslat melege enyhíthet. – nem értem, miért gondoltad azt, hogy nem lennék megértéssel feléd, hogy miért gondoltad, hogy a te nyugodalmad nem szolgálja az enyém. Fontos vagy nekem Ezaras… - simítom arcomat fejére, ha közelségével melegít immár, rászorítva karjára, bizonyoságként szavaim igazáról. – kiűzöm a szörnyeket az ágyad alól, csak kérned kell, de erre ne kelljen mindennap emlékeztetnem – simítok végig újfent arcán, puha csókot lehelve homlokára. – S hogy ne hidd, hogy csak könnyed virágszirmok szavaim, amit magára kap a szél, megtaláltam az Éjmágus szobáját.
Elcsöndesedése bár halovány ráncokat idéz a homlokomra, ezúttal magam sem töröm meg az éjszaka rezzenéstelenségét, elnyelve gondolataim reménykedő fodrait. Olykor könnyebb megérteni a megszokottból kirívót, felfedezni az eltérőt, hisz sziklaszilárd ellenpontja akad, amely meghatározza a természetét, azonban a tükörtől szívesebben fordul az ember, ha a látvány dacol csökönyösségével, egyéb meggyőződéseivel. A sors kegye, hogy egy egész élet áll a rendelkezésünkre tanulni, ha kívánjuk. - Így még kedvesebb az ajándékod. Van egy olyan megérzésem, hogy sok mindennel gyarapodtál, míg távol voltál – pillantok le rá, még mielőtt biztonságba helyezném a kicsiny szütyőt, és helyet foglalnék mellette a vastag szövésű takarón. Cirógatása alatt puha sóhaj gördül le a mellkasomról, és a vállaim ellazultan ereszkednek meg, hiszen az érintés valódisága felől ez egyszer nincsen kételyem. Ujjainak gyöngédségéhez, tenyerének melegéhez, ajkainak balzsamos zamatához egyetlen csalfa álom sem érhet fel, mely az utóbbi időkben kínzott, mégsem merek túlzottan elmerülni a momentum szépségében, nem addig, míg a poharunk vize zavarosan ringatózik. Persze az elhatározásnak könnyebb megfoganni az elmémben, mint a gyakorlatba ültetve világra jönni, ezért megfakult akaratomnak engedelmeskedve adok magunknak csekély haladékot, amíg ölelhetem, csókolhatom nyakát, és élvezhetem gyengéd szorítását, gondoskodását. Jól esik aztán a hiányán korbácsolódott energiáimat a mágia szolgálatába állítani, noha nem tagadom, némiképp meglep a varázslat sikeressége. Jó ideje úszok a tengeren talpalatnyi szárazföld nélkül, s ha valami, hát ez a mágia ellensége. - Nem is képes rá – jegyzem meg eltűnődötten, hagyva, hogy puhatolja a kehely valódiságát. - Akadnak varázslatok, melyek a süteményes polc elérhető magasságában helyezkednek. De sem a töltelékük, sem a tésztájuk nem egyezik a többiekével – mosolyodok el újfent, visszanyúlva korábbi példámhoz. - Minden bizonnyal a káosz és a háború előtti mágia maradványai. Hintésnyi ízelítők a hatalomból, amihez már nem nyúlhatunk – magyarázom türelemmel, majd a kezébe simítom a poharat, s bátorkodva áthajolni felette, húzom magamhoz a sötét üveget. - Hogy tetszett a város? - emelem felé a cirádás címkével ellátott bort, és ha nem űz más elképzeléseket, magam bontom fel, hogy szemrevaló adagot tölthessek a megidézett kristályba. Apró biccentéssel nógatom, hogy az első kóstoló az övé lehessen, de függetlenül attól, kortyol-e belőle vagy sem, végül óvatosan elemelem tőle a kelyhet, hogy magam is megöntözhessem kiszáradt torkomat. Elégedett hümmentéssel emelem fel a tekintetemet a ragyogó csillagokra, ám a Hold látványát érintetlenül hagyom szemeim világával. - Nincs egyszerű módja annak, hogy közölje az ember a hiányosságát vagy a gyengeségét, de az igazságon végső soron ez mit sem változtat. S a történtek óta, Rhysand, úgy érzem gyengébb lettem – kezdek bele csöndesen, fáradt pillantásomat a melengető lángokra süppesztve. Újabb kortyot engedek le a torkomon az ylorei nedűből, mielőtt visszanyújtanám neki a poharat. - Mielőtt eltűntél volna, mindössze ódzkodtam, hogy az álmokba merülve ismét elragad valami, ami felett nem lehet hatalmam. Féltem akár egy gyermek – mosolyodok el gyengéden. - És a gyermek, amelyik tudja, hogy az ágya alatt szörnyek rejteznek, dacol az anyja simító kezével, mely jótékonyan hintene álmot a szemére – tekintek rá egy röpke momentumra, kinyújtva az egyik lábamat a tűzrakás irányába. - Azóta képtelen vagyok nyugodtan pihenni… kísértenek az álmok, amelyek olykor éppen olyan élesek, mint a valóság. Nem bízom az elmémben – sóhajtok fel gondterhesen, kicsit szorosabbra fogva magamon a csuhámat.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Ajkairól legördülő minden szó titkot rejt, szemeiben szikrázó fény megannyi rejtélyt hordoz. Miként rejtély az utam is, akár az övé, melyet létünk során úgy kanyarog előttünk, mint kígyó a sziklák között. Járnom még is könnyebb lenne vele, felfedezni, megfejteni kéz a kézben. Kinyújtanám érte a kezem, de gyerekcipőben jár még újra találkozásunk, szívem óhaját a mélységben hagyom. S immáron türelemmel viselem óvatos puhatolózását, kimért szavait, s mozdulatait. - Mégsem értik egymást – suttogom magam elé a csöndes éjszakába, ahol nincs más tanúja kettőnk légyottjának csak a Hold, csillagok, rügybe boruló fák s zsendülő hajtások. A csend magával húz s nélküleénem tétova egyedül. – Én voltam. Csekélység... – adom mosolyom az égnek, még mielőtt rám vetülő árnyéka okán ismét lényére simítanám tekintetem, magamba szívva soha nem feledhető vonásait, melynek minden kanyarulatát, apró hibáival való tökéletességét gravírozok újra elmémbe. Fájt a perc, mikor láttam őt, pedig csukva volt a szemem. Mégsem akarnám, hogy elhalványuljon emléke. Láncra verve kezeim regulázom meg késztetésem, ölelésének követelésére, érezve pézsma illatát, ajkának rebegő sóhaját. Újra kiejtett nevem szájából viaszként csorog végig lényemen. Tétován engedelmeskedek óhajának, felkeresve parázsló tükreit. -Visszahajtott a honvágy... - cirógatom végig arcának keretét. Bőrének érintése úgy hiányzott, mint kiszáradt földnek a hűs zápor. Szűzies csókjától kiráz a hideg, s kihagy a szívem, elmerülnék benne, ám kínozva hagy egyedül, s én fuldokolok hiányától. Sóhajtva engedem el vanvoltnincs közelségét, félszeg mosollyal ábrázatomon. – Valóban az volnék – vallom meg, átkarolva, derekára simítva tenyerem. Gyengéden szorítva rá, apró csókot lehelve fejének búbjára. S mire megnyugodna feldúlt lelkem, belenyugodva türelemmel nyíló virágjának újfent elhúzódik. Mit nekem vörösszínű nemes érlelésű bor vagy törpék itala, mámorítóbb egyik sem lehet, bársonytapintású hajánál, forró lehelete nyakamon. Néhány pillanat, csak addig tartom vissza finoman, mielőtt karom öleléséből. Gondolat foszlánya még ott dereng, a elkészített poharakon, melyek végül további dicsfény nélküli életre lettek ítélve feledésem okán. Ismeretlen igék görgetik akarata alá a mágiát, s az idő törtrésze alatt anyagiasul ujjai közt. Gyermeki ámulatomat, a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnám titkolni, ajakaim résre nyílása, barnáim csillogása elárulna. – Nem hittem, hogy a fényútja efféle varázslatra is képes – megfeledkezve a még mindig zárt palackról, simítom végig ujjaimmal a poharat, meggyőződve valódiságáról, hogy nem csak fényjáték áldozatává estem. – Hígítani? – zavartan vonom össze szemöldököm. Sejtésem akad ugyan, de tartózkodom a felelőtlen kijelentéstől, mely ajkamra gyűlik, melyet röpke fuvallat szárít fel onnan.
Csöndes hümmentéssel bólintok, kifejezve egyetértésemet megállapítása iránt, mely oly sok lehetőséget és oly sok akadályt hordoz magában. Noha egyikünket sem faragták az istenek akként, hogy kutassuk a meghátrálást, még akkor sem, ha olykor-olykor a céljainkért kénytelenek vagyunk kitérést tenni a problémáink elől. Ám ennek az éjszakának az illata nem hűvös telet, hanem gyümölcsöző tavaszt ígér. - Mindig van egy rejtély, amely megfejtésre vár. Ezért nehéz ráunni a létre – mosolyodok el gyöngéden, minek előtt elcsöndesedve hallgatnám magyarázatát a távollétéről, mely feketén tátongó ürességet hagyott maga után a lényemben. Mégsem kérem újra, hogy űzze el azt, amit olybá tűnik nem lehet, ellenben fátyolos szusszanással a vállam irányába biccentem a fejemet, amint melengető narancsszínben fürdőző ábrázatát csodálom. A Nap fényét nem lehet csapdába ejteni, mindössze hálásak lehetünk, ha megcirógat bennünket ragyogó pászmáival. - Hasonló a hasonlónak örül. S mi rendkívül hasonlítunk – jegyzem meg hintésnyi szórakozottsággal, de annál több ragaszkodással. - Képtelenek vagyunk a tétlenség malmában őrlődni. Köszönöm a figyelmességedet – közelebb lépve hozzá, óvatosan simítom le tenyeréről a szütyőt, melyben törékeny üvegcse rejlik. Adózok néhány röpke szekundummal a tartalma méricskélésének, mely nem ismeretlen a szemeimnek. - Te készítetted? - kíváncsiskodok lenyűgözöttséggel, azelőtt, hogy óvással a köpenyem egyik rejtett zsebébe csúsztatnám a kincset érő ajándékot. - Csakugyan. Az alvilágba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, tartja a mondás – fűzöm hozzá gondolatmenetéhez, még mielőtt nehéz szívemet hátrahagyott elhatározásomnak adózva mellé húznám a távolabbra simított takarót, hogy komfortosan elférhessünk, amint óvatosan elhelyezkedek mellette. Féloldalasan találok nyugalomra; a lábaimat térdben hajlítva fektetem el magam mellett, míg a hozzá közelebb eső tenyeremmel megtámaszkodom a földön. Kényelmesen felé fordulhatok így a törzsemmel, szabad kezemmel gyöngéden simítva orcáját. - Kezdetnek egyikkel sem… Nézz rám, Rhysand – sutyorgom magunk közé, s amennyiben nekem kínálta tekintetét, szelíd mosollyal hagyok magamnak időt elmerülni az ember lelkét követelő barnáiban. Megfáradt, bizonytalan elmém kegyetlenül győzköd mérgező suttogásával afelől, hogy álomvilágban fogant ábrándot űzök épp, ám egy apró nyeléssel elcsitítom károgását. - Metsző volt a hiányod... – vallom meg elfojtott hangon, és várva, mikor fúródik újabb szilánk az oldalamba, bátorkodom az ajkaihoz hajolni, melyeknek selymes puhaságára gondossággal és szeretéssel mért csókot hintek. Nem hagyom elmélyülni, ellenben kisvártatva ismét felkeresem lélektükreit a sajátjaimmal. Nélküled pusztán sötétség volt, Rhysand. - Fáradtnak tűnsz… Ha meg kívánod velem osztani a kalandjaidat, melyek nem hagytak pihenni, örömmel hallgatlak – amennyiben hagyja, kicsivel közelebb araszolok hozzá, magamhoz ölelve olyannyira hiányolt voltát, míg arcomat a nyakának érzékeny hajlatába bújtatom. Összeszorítom a szemeimet, mielőtt illatát magamba szippantva késztetném nyugalomra az elevenemen áthasító tajtékzó érzéseket. Kitartott momentumokig tartom ekként a karjaim gúzsában, bízva abban, balga ábrándjaim nem visznek tévútra, majd nehézkesen újfent elhúzódom tőle. - De előbb az ígéretem. Az ylorei bort, legyél szíves – biccentek fejemmel az elegáns üveg irányába, elsimítva a lábamon a megviselt köpenyt, ami külleme dacára az egyik kedvencemet képezi. Leheletnyire emelkedett szemhéjaim alól tekintek körbe aztán, s minekután rádöbbenek, minden bizonnyal a bort a csomagolásából kellene ízlelnünk, nehezen tudom megállni, hogy ne gyakoroljam frissen elsajátított tudásomat. Sejtelmes mosolyt dédelgetve a vonásaimon emelem magam elé az egyik kezemet, ujjaimat úgy tartva, akárha egy kelyhet egyensúlyoznék közöttük, majd koncentrációm egészét egyetlen célnak szentelve suttogom el a szükséges varázsigét. Alig másodpercek alatt idéződik a tenyerembe az egyik széles karimájú kehely a szobámból, mely mindkettőnk adagját el fogja bírni az osztozás örömére. - Az atyám úgy vélte, nem lenne szabad a mágiánkat másfajta varázslatokkal hígítani, ám lássuk be, akadnak rendkívül praktikusak – mosolygok Rhysandra, felé nyújtva a poharat, hogy tölthessen az italból.
Csalfa, álnok szerető, ki szemtelenül fordítja ellenem saját fegyverem. Mélyre taszítva saját gondolataim tengerébe, vergődni hagy hullámai között. Könnyűléptű fénytündér, puha tánca lágy fodrokat vet felszínén. Hagyom, hisz tetszik a játék, amit az űz. Szelídséggel mért csókjai, fáradt testemhez simuló melegsége, gondolataimon pendülő hangjának dallama csitítja testem vágyait, s hangtalan lebegek a pillanatokban. Államon könnyed érintése magához csalja tekintetem, szeretném hinni, hogy szavaim valóban megnyugvást hoztak neki, de félek, csak elodázni, burokba zárni sikerült gyötrő gondolatait. – Tapasztalásaim személyesek, saját bőrömön csordult végig… talán nem is a hold vérszíne okozta – hisz állapotom addig sem volt éppen szokványos. Ámbár tény, ami tény a szokatlannál is szokatlanabb volt. Mostanra se lett könnyebb szavakat találni arra, ami már közel egy éve nehezíti meg létemet, s melynek mégis oly sokat köszönhetek. Hangtalan válnak el ajkaim egymástól, hogy újra összezáruljanak, úgy forgatom gondolataimban a szavakat, mint más tűz felett a szarvas húst, mégis ízük nem éppen kedvemre valók. – Nincs igazán megfelelő szó rá… minthogy nem igazán jutottunk dűlőre Káosszal. Az egyik percben még négy manccsal álltam a földön, míg a következőben – önkéntelenül emelem kezeim és forgatom meg őket a levegőben, szinte rácsodálkozva annak rácsodálkozva alakjára. – Ez nem is volt annyira meglepő… - engedem le őket újra mellkasára ujjaim közé véve ingjének zsinórját. – inkább az, hogy azon a napon ez többször is előfordult. Általában egyszer, talán kétszer, de akkor… nem tudnám megszámolni a két kezemen – tekerem ujjam köré az anyagot, végül hagyom, hogy könnyedén peregjen le róla. Mindez csupán hangyányi részlete mindannak, aminek azóta magam sem akartam értelmet, amelyre önszántamból nem kerestem a választ. Apró csók pecsétje kérésének, melyről több szót nem kíván ejteni. Megértéssel viseltettek feléje, hisz miként az ő serlegén, az enyémen is óriás cseppekben gördülnek alá az elmúlt hetek fáradalmai. Túl sok a talán, s túl sok a kérdés melyről bizonyosságot kell szerezni és találni. S igaza van, erre nem a mostani a legmegfelelőbb idő. S leginkább szükséges hozzá a pihent elme. Pillanatra szökik meglepetésemben szemöldököm az ég felé, majd mosollyal kézen fogva ereszkedik vissza. – S ugyan miért, mit kívánnál elrejteni előlem? – simítom kezem állát vakargató kezére kezem…- Elfelejted, hogy sok mindent láttam már, mit úgy hiszel, csak a falak voltak tanúi – forró leheletem saját bőröm is perzseli fehér gomolygásával, miként közelebb hajolva duruzsolok fülébe. – S ezek között nem csak szétszórt könyvek látványa tartozik – kezembe rejtett kezét, lassan vezetem ölébe, míg ajkam húsa oly rég óta nem érintett bőrét kóstolja újra. Nem hagyok magunknak túl sok időt, hisz félő, hogy a gondolatok helyett az ösztönök ragadnának el minket. S bár lényem egy darabja s testem minden porcikája ellenkezik, mégis megfosztom magunk egymás közelségétől. – Megteszünk mindent, hogy megtaláljuk, de ahhoz számba kell venni, mit is tudunk, s hol kezdjük a kutatást – könnyeden simítom végig ujjaim hegyével arcának vonalát, majd túrom hátra vállára omló tincseit. - Pontosan. Ha megértjük, többé már nem lesz káosz, csak egy „anyag”, amit formálhatunk, amiből valami újat teremthetünk – előre hajolva terelem össze a kőre szélhordta porszemcséket. – Mint a föld, ha folyadékot adsz hozzá sár lesz belőle… - veszem kezembe az üveget, s nem sajnálva annak drága tartalmát öntöm hozzá, mely egy szívdobbanásnyi idő alatt szívja magába. – ám, ha a szélre bízod, por lesz belőle – az árva fűcsomó könnyedén adja meg magát erőmnek, ahogy kiszakítom. Gyökérzetére tapadt föld tenyerem alatt morzsalékká válik, s apró porszemekként peregnek ki az ujjaim közül. - Persze, ettől még a veszélye megvan, hogy sokkal rosszabb születik belőle, mint az most valójában – helyezem vissza a bort előbbi helyére, míg kezem nadrágom szárába törlöm meg. – Nos, ez igaz –hajtom le fejem elgondolkodva. – De nem fognak kérdezősködni? – emelem vissza rá tekintetem, noha fogalmam sincs, mit is osztott meg eddig a tanáccsal és miféle mesét szőtt a „balesete” köré. 
Várakozó mosollyal figyelem mímelt töprengését, s hiába pettyedzenek az ég vásznán ragyogó fénypamacsok, egy momentumra sem cserélném le rájuk szemei csillanásának, netán ajka vonalának puhán harapott látványát – egyikük tündöklése sem érthet fel ugyanis Rhysandéval. Szavait sem kísérem csekélyebb érdeklődéssel, igaz, kósza érintései és képzeletének kivirágzása alatt eltompulnak érzékeim, s amiként az elmémre, úgy testemre is mámoros fátyol simul. Oly könnyű elveszni hiszen az illatában, hangjának duruzsolásában, a megidézett kép kacér fodraiban... Pusztán akkor tűnik fel, hogy szemeim világát a szemfedőim mögé zártam, miként elhúzódva kényelmetlen hűvöst enged magunk közé.