Mihelyst megéreztem az államon ujjainak érintését, egy pillanatra megremegtem. Ekkor még talán nem is lehetett érezni, de amint feljebb tolta, hogy egyenest a szemeibe nézhessek, biztos voltam benne, hogy ő is érezni kezdte. Apró résnyire nyíltak szét az ajkaim miként ujjával végigsimított rajta, és éreztem, ahogy végérvényesen is elönti a vörösség az arcomat. Ha nem az lennék, aki, most rögtön előrébb toltam volna magam, hogy megtudjam, az ő ajkai is olyan édesek, mint azt már sokadjára elképzeltem, akárhányszor rájuk pillantottam, de nem tehettem. Úrihölgyként meg végképp nem. Bármennyire is küzdöttem az akarattal, még nem volt ennek itt az ideje. Ennek tükrében hálás voltam, amikor elhúzódott az ujjaival, és az akarat is enyhülni kezdett. Folyamatosan pörgetett a tánctéren, én pedig minden egyes pillanatának átadtam magam. Nem akartam, hogy véget érjen a dal, és ezzel kettőnk tánca sem. - Úgy érzem, muszáj lesz beletanulnom ebbe is – mosolyogtam tovább. – Különben, minden egyes alkalommal meg kell kérjelek, hogy mondd el úgy is, hogy értsem – folyamatosan az arcát kémleltem, oda se figyeltem merre visz a lábam, csak abban reménykedhettem, hogy egyszer nem az övére. Csendesen végighallgattam, amit mondott. Megemésztettem, mit is próbálnak rejteni a szavai között megbúvó gondolatok. – Calden szegénynegyedéből származom, nem vagyok előítéletes – feleltem halkan, szinte már szégyenkezve. Ki tudja, ő honnan jött, én pedig most elárultam neki, hogy mondhatni a sötétségből érkeztem ide. S amit Nulportban csinálok jelenleg, az sem tartozik éppen a fény szolgálatába. - És te miért küzdesz most? – tettem fel a kérdést végül. - Mindenkinek van egy célja, amit elakar érni az életében, neked micsoda? Az eddig kitárt tenyeremet leeresztettem, majd gyengéden ráfontam az ujjaim a derekamat fogó karjára. Meg kellett állnom egy pillanatra a kérdése miatt. Meg azért is, mert lassan az eszem is szórakozni kezdett a folyamatos pörgéstől. A lendületből megálljt parancsolva magamnak, akaratlanul is közelebb húzódtam, hogy őt is megállítsam egy picit. – Még keresem önmagam – néztem félre egy másodperc erejéig. – Amióta tudom, hogy mi rejtőzik bennem, megakartam adni a lehetőséget ennek is. Talán tényleg ez a végleges út, amit választanom kell, de segítségre van szükségem. Ezt egyedül nem tudom véghez vinni, bármennyire is szeretném.
Két ujjam közé veszem állát, s emelem meg leheletnyire, hogy őzbarnái tekintetem ejtse inkább rabul, mint a szégyent, melyet esetleg ebben a pillanatban érezhet. – Az élet itt fent zajlik, s nem s nem odalent. S túl szép ahhoz, hogy megfosszuk magunkat a pillantól. – simítok végig hüvelykujjammal alsó ajka bársonypuha vonalán. Pár perc, mely bizsergetően kúszik bőröm alá, s még jó néhány, mely csalogató, akár légycsapó édes illata, mely gyanútlan áldozatára vár. Villámcsapásként érnek szavai, melyre kérészéletű pillanatra szöknek ráncok homlokomra. Melyet kisimít a közénk szökkenő fagyos szellő s sokat ígérő szavai. ~Csupán véletlen. ~ fektetem fel szárnyaira a a gyanú gondolatát, nem hagyva, megmérgezni a varázst. Halvány mosoly kúszik arcomra, miközben újra hátam mögé helyezem kezem. Apró köröket írva az aranyban fürdő színtéren. Táncuk, melynek tanúja csak az ég, könnyedséget hazudik neki, nem láthatja a levegőt, mely láthatatlan lánggok emésztik, ahogy lénye az enyémhez ér. Őszinte, ám halk kacaj rebegteti meg mellkasom, s csal szemem sarkába apró ráncokat. – Az, hogy mit sajátítasz el, az rajtad áll. Az idő nem csak azért létezik, hogy teljen, hanem, hogy formáljon minket. Ahogy a szél formálja a hegyeket, ahogy a folyó a partot. – az üdeség, melyet okozott nem múlik nyomtalanul, árnyéka még mindig arcomon dereng. – Csupán arra akartam célozni, hogy egyetlen alkalom, nem elég ahhoz, hogy megítélhess bárkit. Egyetlen beszélgetés, mely rosszkor, rossz helyen hangzott el, ne szegje kedved. – magyarázom csendesen. – Az, hogy mit hisznek mások az itt lakókról, ne befolyásoljon, tapasztalj, s figyelj. Az erdő sem, csak fákból áll, megannyi kincset rejt, ahogy a kagyló sem egy kagyló, ha kinyitod, igazgyöngyöt lelhetsz benne. Az pedig, hogy itt mit kapsz, nem mástól függ, hanem csak tőled. Akarni a legkönnyebb, s ha megkapod, valóban nyugodt szívvel távoznál? Mi lenne benne a kihívás, ha nem kell érte megküzdeni? Ha magasba akarsz jutni, meg kell mászni a létrát. – dereng fel egy emlék, mely bár pár órában teljesedett ki, de kérdések mellett, melyek azóta is feszítik mellkasom, válaszokat is adtak. S miért lennék önző? Miért ne adhatnám tovább, ha egy csiszolatlan gyémánt lehet e falak lakója. – Miért akarsz mágus lenni? Miért érzed, hogy ez a te utad? – billentem kissé oldalra a fejem, s valódi kíváncsiság ül ki arcomra. Talán tőle megkapom a választ, talán ő rávilágít arra, hogy megerősít abban, hogy nekem is itt a helyem.
Amikor tegnap délután partot ért a hajóm, nem számítottam rá, hogy így fog érni a másnap reggel. Egy egyszerű, unalmas ünnepséget vártam el az egésztől, és egy diadalmas cél elérve, miszerint sikerül itt marasztalnom magamat. S bár ezt a marasztalás a tanoncként való felfogadásomra értettem, most teljesen új értelmet nyert ennek a férfinak a képében. Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Van benne valami különleges, valami csalafintaság, ahogy kezeli a mozdulatait, a szavait, amitől bizonyosra veszem, hogy nem én vagyok az első ember, akit ily gyorsan az ujjai köré tudott csavarni. De talán kimondhattam, hogy itt és most nem érdekelt. Úgy vélekedtem, hogy én is megérdemelhetek egy ilyen figyelmet, ennyi minden után, min átmentem. Ahogy megfordultam a tengelyem körül, akaratlanul is belenyilallt a vállamba a pár hónappal ezelőtti balesetemből megmaradt emlék. Még jó volt, hogy az arcomra kiülő hirtelen fájdalmat nem látta, hiszen pont háttal fordultam tőle el. A forgás után, hogy elnyomjam a fájdalmat, egy lágy mosolyt erőltettem az arcomra, de mialatt leeresztette a kezemet, ez a mosoly őszintebbé vált. Amint tenyere a derekamra csúszott, mintha csak egy pihetoll lennék, oly könnyedén húzott magához, az arcomon pedig a hirtelen közelségre elterült egy halvány pír. Nagyon reméltem, hogy nem tűnt fel neki, vagy ha mégis, azt a hajnal hozta deres fuvallatnak hitte. Egyértelműen bólogattam a mondatára, s hagytam, hogy közben a vállára helyezzem a kezem, a pillanat pedig adta, hogy a másikat oldalra lágyan kitárjam, irányt adva a körforgásunknak, amely csak most kezdődött. - Igen, tudom – válaszoltam egy pillanatra lesütött szemekkel. – De utólag kiderült, hogy jobban tettem, hogy most. Nemsokára elutazik, és így felesleges jöttem volna el most ide… vagyis, most már nem lenne igaz, ha ezt mondanám – villantottam rá egy széles mosolyt. – Olyan jó lenne tudni, mire gondolsz. Alig pár perce ismerjük egymást, de néha annyira rébuszokban tudsz beszélni, hogy csak pislogni tudok – vallottam be a gondolataimat, kissé kuncogva. – Ha itt maradok, akkor én is kitudom fejleszteni ezt? – rakoncátlan mosolyra fojtottam el a kuncogásomat. Lassan mégis nagy ívekben forogtunk körbe a tánctéren, annak minden centijét kihasználva. Senki se volt már körülöttünk, de mintha az emberi zajok is megszűnni látszódtak a teremből. Csak mi voltunk, a reggeli napfény, és az utolsó dal, ami csak a miénk.
A bentről kiszűrődő andalító dallam, valami különös hangulatot varázsol a jelennek. Az álom gyanútlanul simul a vendégek vállára, hogy hűséges barátként kísérje őket hálótermük felé, míg a lantok mestere egy új melódia első hangját szólaltatja meg hangszerén. Az utolsót, mely méltón búcsúztatja az éjszakát és köszönti a nappalt. A jelen mikor bent a csonkig éget gyertya lángja egy sercenéssel huny ki, kint pedig az első rigó hangja csendül fel. Mikor az égen egyszerre ragyog Nap s Hold. Néhány csodás perc, melyben minden benne van. Körforgás. S hogy ez egy ilyen tünemény oldalán ért el, mérhetetlen nyugalommal tölt el. Barnáit fürkészve a gondolatra ábrándos mosoly ül ki arcomra. Figyelem miként fordul meg tengelye körül, az aranybarna fürtöket, melyet sebesen simít végig a napsugár, majd csapódik le kecses vállain, s hogy olvadt aranykén csorduljon alá. Hol a mézbarna szemeket, hol a lágy vonásokat, érzéki ajkát, az illem határát csak egy momentumra átlépve, karcsú nyakát figyelve hallgatom, szavait, melyben ember legyen a talpán, ki megmondja a csalódottság vagy a dac leheletnyi szikrája izzik. Még mielőtt szóra nyílna szám engedem kezét a levegőben, hogy karja alá simítva tenyerem, táncoljak végig alkarja alatt egy pillanatra megállva csuklójánál. Tekintettemmel is hasonló gyengédséggel végig követve útját. – Már egy ideje e falak közt élek, s láttam, hallottam ezt azt. – közelebb lépve hozzá, csúsztatom kezem nádszál vékony derekára. Nem erőszakos, de határozott mozdulattal vonom magamhoz közelebb. Édes illata ismét az orromba kúszik, s én nem akarok betelni vele. – Nem biztos, hogy a legkönnyebben járható út az, mely közelebb visz a célunkhoz. – tekintek le pírral meghintett orcájára, melyet hűvös fuvallat igézet rá. Eközben pedig, maga mellett pihenő kezét vállamra helyezem. Szívem legmélyebb dobbanásával, nem kívánnám ereszteni a puha kacsót, mégis vonakodva, de hátra hagyom, s helyezem kezem hátam mögé. – S ha belegondolsz, talán nem a legmegfelelőbb pillanatot választottad arra, hogy tanoncnak jelentkezz. Ez az este, nem a komoly dolgoknak volt hivatott, tánc, ismerkedés és más. – pajkos fény csillan szememben, ahogy az új dallamra ringatózni kezdek a törékenynek tűnő leánnyal. – Ez nem az unalom, s savanyúság birodalma, hanem az ismeretlené, a tudásé a titkoké. – rakoncátlan hullámzásba tör ki szemöldököm, ahogy csalfa mosoly kúszik szám szegletébe. – Lakói is okozhatnak számodra meglepetést, emelkedj ki az átlagból, kik azt hiszik nem lakozik e tornyok közt más csak szürkeség, tanulj meg átlátni a szőttesen. De ahhoz, hogy a tiéd legyen, nem elég az akarom. Mától ez a kaland, csak a te meséd. Hogy mi lesz a vége az is csak tőled függ. – érzem, hogy a határokat feszegetem, de olyan jó ez a nap. A fény megcsillan a hajnali harmaton, hogy szikrázva törje meg, apró gyöngyöket bűvölve körénk. Tovább vonom magammal, hogy köröket írjunk le saját táncparkettünkön, tökéletesnek tűnő árnyaink pedig mellettünk suhanva szemtelenül olvadjanak össze.
Szájának mozgását figyeltem, miként a nevemet ejtette ki. Nőket meghazudtoló ajkakat hívhat magáénak, és mialatt rájöttem, hogy ezt vizslatom folyamatosan, miközben beszél, egy másodperc erejéig behunytam a szemeimet, hogy visszazökkenjek a valóságba. Hogy ne faljam továbbra is a látványát, jobbnak láttam befordulni elé, de azzal nem számoltam, hogy immáron nem látni, de érezni is fogom mindazt, ami ő. Egy dobbanásnyit kihagyott a szívem, mikor végigsimított a karomon, felkutatva a kezeimet. Behunyt szemekkel, homlokommal gyengéden az arcának dőlve lépkedtünk tovább. Ha ezt édesanyám látta volna, valószínűleg először az enyém, majd Rhysand grabancát kapta volna el, lerángatva minket a tánctérről, a tipikus „Mégis mit képzelnek a fiatalok” szövegével. Bevallom, még soha nem történt ez meg velem, inkább csak az ünnepségekből fakadóan tudtam emlékezni, amikor nem volt más, akinek panaszkodjon ezekről, mint nekem, aki ott gubbasztott mellette minden áldott alkalommal. Egy pillanat erejéig, miután a férfi elcsendesült, teljesen kizártam a magunk körüli világot, és hagytam, hogy átjárjon. A nap első sugarai már aranyra festették a körülöttünk a bokrokat, és a madarak is csicseregni kezdtek. De én csak a kettőnk pillanatának éltem, és magamat is meglepő módon, apró görcs rándult a mellkasomban, amikor a férfi kiszakított minket ebből a meghitt másodpercekből, és kipörgetett maga elé. Egy halk fájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem, amiért nem hagyott a karjaiban maradni, de nem emelhettem ezért szót. Miért tehetnék, most ismertem csak meg őt, és épp egy tánc közepén voltunk, más feltételek mellett lehet másképp alakultak volna a dolgok. A fenébe is, hogy tudott így elvarázsolni ennyi idő alatt. - A nő, akivel az ünnepségre érkeztem – kezdtem bele a mesélésbe -, ajánlott nekem egy mágust itt, aki szerinte tökéletesre tudná fejleszteni a mágiámat a tudásával. – Hagytam, hogy megpörgessen, én pedig engedelmesen fordultam az irányába minden probléma nélkül. – De azt elfelejtette mondani, hogy ez a mágus nem akaródzik bármiféle tanoncot is magához venni – a tény hatására halványan elhúzódott a szám. Kemény napok állnak előttem mire visszatér az útjáról, fogalmam sincsen mit fogok addig magammal kezdeni itt. Talán Rhysand kellemes partner lesz benne, és nem hagyja, hogy ide haljak az unalomban, míg várakozok.
Mosolya üdítően hatott kedvemre, s elmosta az előttem álló hosszú, magányos nappalok rémképét. Dacos lelkemnek, kellett a felszabadítás, melyet e lány képében küldek az istenek. – Nos, úgy remélem, hamar eljön az az idő, hisz azt hisszük, hogy mennyi megadatott belőle, közben pedig csak elpazaroljuk a perceket. S ezt szeretném a legkevésbé. Könnyed akár egy tollpihe, s ugyan ilyen könnyed gyöngyöző nevetése, mely jelen pillanatban számomra szebben cseng, mint a pacsirtafütty. – Miért kérsz bocsánatot? Nincs szebb egy önfeledt női kacajnál. Azt jelenti, boldog. – pillanat erejéig szakítom, meg a tánclépések sorát, csak éppen annyi ideig, hogy ha szükségét érzi, megkapaszkodhasson, s visszanyerje egyensúlyát. – Thora. – ismétlem utána, s süllyesztem állam egy leheletnyire, üdvözlésként. – Egyszerű, de annál szebb. Néha a legnagyobb egyszerűségben, rejtőzik a tökéletesség. – dicsérő szavak, melyek nélkülözik az alakoskodást, tisztán csengenek. Távol áll tőlem megtörni a pillanat varázsát, holmi hazug szavakkal. Biztosan vezetem a „parketten” melyen csak ketten vagyunk, s ő tökéletesen másolja mozdulataim. Bár nincs bennem félsz, hogy ez másképp is lehetne. Ezért is lep meg hirtelen mozdulata, mellyel már a karjaimban is van, s háta a mellkasomnak simul, s hajának illata a közelgő tavasz ígéretét hordozza. Arcom válla felett simul arcához, hogy orromba kúszik a részegítő illat. Tenyerem finoman simít végig karján, melyet legnagyobb sajnálatomra bőrének képzeletéhez képest, durva anyag fedi. Ugyanezen kezem alig érintik meg az övét, ahogy végig ér útján. Ajaki fakók mégis, érzékien nyílnak szóra. Halvány mosoly fut végig arcomon, amint visszavonulót fúj, a nem várt közelséget érzékelve. – Mindenképpen szakítok rá időt. Bár a legtöbb kagyló csak egy gyöngyöt rejt belsejében, s az ma már megmutatta magát. – nézek bele barnáiba, melybe arany cirádákat húz a felkelő nap fénye. Elengedve egyik kezét elengedve, fordítom ki magam előtt, még mielőtt, oly tettre vetemednék, mely apró darabokra zúzná e mágikus pillanatot. – De biztos találunk olyan helyet, mely lenyűgöz, akár csak engem. – veszem könnyedebbre hangom, lerázva magamról a bennem felgyülemlő feszültséget. – Miért a feltételezés, mi áll utadban, hogy a vendégvár lakója legyél? – kérdezem, miközben a fordulatból, magasba emelem karjainkat, s pergetem meg saját tengelye körül.
Lerítt az arcáról, hogy meglepődött a válaszom hallatán. Talán túlságosan is. Ennyire kevesen csatlakoznának a mágusokhoz, hogy ekkora meglepettséget okoz egy újabb ember? - Erre a gondolatmenetre még mindenképpen vissza kellene térnünk később, tehát igen, elképzelhető, hogy lesz még lehetőségünk erre – pillantottam le magunkra egy másodperc erejéig. Mosolyogva beszéltem, és megmagyarázhatatlanul kellemes volt, szinte minden. Teljesen elengedtem magam, megszűnt minden frusztrációm a lassan egy órával ezelőtt történtekről, inkább csak átadtam magam a pillanatnak. Követtem a mozdulatait és minden erőmmel azon voltam, hogy még véletlenül se bénázzak el semmit. Csúnya hangulatgyilkolás lenne, ha most akaratlanul elvágódtam volna előtte. Megvártam míg megkerül, majd hirtelen a derekamra kapott és egy pillanat alatt a levegőben találtam saját magam. A váratlanságtól hangosabban szorult ki belőlem a levegő, mint akartam, s ennek következtében halkan elnevettem magam. – Bocsánat, megleptél – kértem tőle elnézést, miközben óvatosan visszaeresztett a földre. Titokban hálát adtam az égieknek, hogy újra biztonságos talajt ért a lábam. – Thora – mutatkoztam be én is végül, le sem véve a tekintetem az övéről. Hátrébb lépett tőlem, és utánoztam a lépéseit, majd mikor ez mindkét oldalra megtörtént, hátráltam egy lépést, hogy annak a lendületével ő elé forduljak be. Éreztem, hogy a testem minden porcikája szorosan hozzá simult, amitől akaratlanul is végigfutott egy furcsa bizsergés a gerincem mentén. Újra elmosolyodtam. Megvártam míg a kezem, melyek most keresztbe fonódtak a mellkasom előtt, az ő tenyereire találjanak, és úgy lépkedjünk átlósan oda-vissza ringatózva a dallamra. Kissé oldalra fordítottam a fejemet, hogy ránézhessek miközben beszélek, s azonnal pár centit elhúzódtam az arcától mikor rájöttem, hogy nem sok választ el minket az orraink találkozásától. - Ha minden jól megy, akkor én is itt fogok élni – halkan beszéltem, nem kellett a hangosabb szín, hiszen oly közel voltunk egymáshoz, hogy ha suttogtunk volna is tökéletesen megértenénk egymást. – Lehet szükségem lenne egy körbevezetésre majd, és akkor viszont megmutathatod az összes igazgyöngyöt, amit ezek a tornyok elrejtenek a kívülállók elől.
Frappáns válaszára halkan felnevetek, s köszönetként aprót biccentek. – Hízelgésed megtisztel, ám nem rám kellene pazarolnod. – halványodik mosollyá nevetésem. Cirógatja önérzetem az elismerés, nem tagadom, mégsem tudok könnyeden fürödni benne, hisz nem érdemeltem ki. Egy álarc mögé bújva, maskarában állok előtte. De ki lenne ő? Egy vendég, kit sose látok többet. Miért ne élvezhetném a pillanatot, ahogy a napfelkeltét, ez is elmúlik egyszer. – A kíváncsiság a legellenállhatatlanabb személyiségvonás, elűzi az unalmat. – kacsintok rá, ahogy viszonzom bókját. - Mindketten létrehoznak valamit, mindketten varázsolnak a szavaikkal, és mindketten merészebbek a kelleténél – gomolygó pára kíséri szavaim, ahogy szóról szóra idézem Azildor szavait. Tagadtam mindkettőt, hisz se leányt, se asszonyt nem szédítettem rímekkel, ahogy csodákat sem keltettem életre. S lám most lehetek mindkettő. Hogy ez a sors kegyesége vagy kegyetlensége? Idővel kiderül. – Van benne valami … leírhatatlan. – merengek el néhány pillanatig, - Még akkor is, ha az ember a tornyok árnyékában jár-kel egy ideje. Úgy hát sejtésem jó, most jársz először itt. Ám ha azt hiszed mindent láttál, tévedsz. Egyetlen éjszakára is képes egy igazgyöngyöt ide varázsolni.
- Felszabadít, s felszínre kerül az, ami mindannyiunkban ott lakozik, csak elnyomjuk őket. – felelem, miközben körbe vezetem magam körül, egy pillanatra sem véve le a bájos arcáról melegbarna tekintetem. Nem kerüli el figyelmem az az apró kis szócska, mely előre vetíti a jövőt. Oly könnyedséggel kúszik kérdőn szemöldököm homlokomra, ahogy befejezve Rhysland körüli pályáját, felállok. Lassan simítom kezem a bársony puhaságú tenyér alá, mely hívogat. – Még? Tehát ez azt jelenti, elképzelhető, hogy nem ez lesz az első s utolsó táncunk? – lép mellém, hogy aztán átvezessem a másik oldalamra. Még egyszer megismételve a lépést, engedem el a kezeit. A tánc előírt lépéseit követve, most rajtam a sor, hogy az ifjú lányt megkerüljem, majd egészen közel lépve, karcsú derekára helyezem kezeim, s egy könnyed mozdulattal emelem a magasba. – Rhysand, s benned kit tisztelhetek? – teszek egy félfordulatot vele, hogy lassan ereszem le újra a márványpadlóra. Bár a kísértés nagy, hogy idomain végig vándoroljon tekintetem, most mégis ellenállok, inkább hagyom magam elveszni az őzbarna szempárban. Válaszát nem várom meg, jobb karja alatt végig simítva lépek hátra, hogy fejmagasságba emelt karral, melyet derékszögbe hajlítok, fordulok balra, lendítve ellentétes lábam, majd kezet cserélve jobbra.
Belekortyoltam a borba, míg elgondolkoztam a számomra feltett találós kérdésén. Mivel, valljuk be, fogalmam sem volt, így gondoltam megpróbálom mókásabb oldalról megközelíteni, ezzel kicsit talán őt is megdicsérve, de mégis elfedve a tudatlanságom szilánkjait. - Ha hirtelen kellene válaszolnom, akkor valószínűleg azért, mert annyira lehengerlőek? De ez viszont nem lenne igaz, persze… tisztelet a kivételnek – pillantottam reá jelentőségteljesen. – Eszerint kíváncsian várom, hogy mi az igazi válasz. Érdeklődően figyeltem a reakcióját, mikor elárultam, honnan származom. Nem tudtam hova tenni, mégis az arcáról lerítt, hogy jó dolgok jutottak az eszébe. Ettől én is elmosolyodtam. - Teljesen más – feleltem a fiatalembernek egy lágy sóhaj kíséretében. – Kár lett volna kihagyni ezt az ünnepet a megismerésére. Nem szóltam semmit, csak végig követtem a tekintetemmel amint ujjai eltűntek a kézfejem alatt, hogy kivehesse a boros poharat a kezemből. Engedelmesen eleresztettem azt egy hálás pillantással, s megvártam míg elhelyezi őket biztonságos távolságba tőlünk. Istenek, remélem hallotok. Könyörgöm nektek, most ne lépjek rá véletlenül a lábára, mint anno minden áldott alkalommal édesapáméra. Mindannyian tudjuk, hogy jobb vagyok ennél – kezdtem fohászkodni a fenti birodalmakhoz, és egy óriási lélegzetvétel kíséretében bal tenyeremet az övébe simítottam. A tánctér közepébe vezetett, ahol végül felém fordult, én pedig teljes biztonsággal és bizalommal hagytam, hogy irányíthasson. - Amikor az ember az alkohol uralma alá kerül, mind ugyanolyanná válik – feleltem neki, miközben előre-hátra ringatóztunk tökéletes összhangban -, teljesen elfedve igaz valójukat. Ebből fakadóan nem tudok neked érdemleges választ nyújtani… még – hagytam, hogy egy sejtető mosoly kússzon az arcomra. Az ifjú férfi letérdelt előttem, én pedig készségesen, a ritmusra hagyatkozva, el nem engedve a kezét, körbe suhantam. Ha felállt végül, kinyújtva az enyémet, a másik kezét is elkértem, s miután azzal is összekapcsolódtunk, mellé léptem, hogy lassú léptekkel a köztünk lévő láthatatlan vonal tengelye mentén körbe mehessünk. – De ahhoz, hogy tudjak neked válaszolni, meg kell ismernem az embereket itt. Szóval, benned kit tisztelhetek? – kérdeztem tőle a szemkontaktust meg nem szakítva. Jóanyám szavait hallottam, amikor apával táncoltunk a kertben, miszerint, ha valakivel táncolsz, soha nem szabad megsérteni azzal, hogy leveszed a tekintetéről a tiedét. S erről a tekintettől kár lenne elfordulni.
Oldalvást vetek rá egy pillantást szavaira, melyet enyémre ad. Egy félmosoly kíséretében emelem vissza tekintetem a gyöngyházfényű hajnali égboltra. Kellemes emlék csalta arcomra, a félszeg görbületet, hisz ő a második, ki költőkkel egylapon említ, s ő a második, ki nem is tudja, mekkorát téved. Hisz sem költő, sem mágus nem vagyok. Mégis valahol büszkeséggel tölt el. A könyvek teszik, melyeket napról napra egyre nagyobb magabiztossággal forgatok, s lakótársamnak, kinek elméje, bölcsessége túlragyogja, a horizont alját nyaldosó sugarakat. S lehet, hogy az istenek büntetni fognak, amiért szavaival ékeskedem a leány előtt, ezzel saját önérzetem simogatva, mégis úgy érzem kellően adózom előtte. – Egyszer azt mondták nekem, hogy a mágusokat és költőket, nem sok különbözteti meg. S megkérdezte, tudom e, hogy miért? Te tudod, rá a választ? – fordulok felé féltesttel. Tekintetem kíváncsiságtól fűtött. – Észak… - suttogom magam elé, s érzem, ahogy szívem szaporában ver, ahogy házunk megkopott kövei, a hiányos ablaktámlája kirajzolódik előttem. Miként feldereng előttem, anyám, s húgaim arca. Az a hely fel sem érhet ezzel, mégis az otthonom. – S hogy tetszik itt, a karcsú tornyok alatt? Ha emlékeim nem csalnak, észak épületei nélkülözik, eme légiességet. – könnyed mozdulattal írok le egy félkört, körbe mutatva az elénk táruló látványon. S hogy a bor ne csak a pohárban vessen hullámokat, kortyra emelem számhoz. – Nos, akkor enyém az öröm, amiért orvosolhatom ezt a problémát. – bólintok, ám mielőtt pukedlivel tisztelne meg, kérem tőle a kezében lévő poharat. – Szabad? Kár lenne a szép ruháért és a borért is. – veszem a bátorságot és simítom kezem a keze alá, hogy középső és mutatóujjam közé csusszanjon szára. csak néhány lépéssel kerülök tőle távolabb, míg a kupákat egy márványpadra helyezem. Egy mosollyal fordulok vissza, s mihelyst egy karnyújtásnyira kerülök hozzá, már nyújtom felé kezem, míg a másikat a hátam mögé hajlítom. – Hölgyem… - amint a puha tenyér, tenyerembe simul, vezetem beljebb, megadva a módját a pillanatnak. Megállva fordulok vele szembe, kezét nem engedve lépek egyet előre, ezzel „kényszerítve” őt is a hátrálásra, majd lépek hátra, a lágy dallam ütemére. – Modortalannak tartod az itt élőket? Modortalanabbnak, mint a caldeni csőcseléket? – kérdezem, visszatérve válaszára, mely igencsak meglepett. Bár, Nasír „ajándékára” gondolok, nem lepődők meg, ha sokak más arcukat mutattatták meg. Őszintén, kevés pillanatok egyike, hogy szőrösebbik felemmel meglátogassam a közösségi teret, ahol úgy terjed a pletyka, mint a lepra. Közben, többször megismételve az előző lépéseket térdelek le, hogy magam körül vezessem körbe az ifjú leányt.
Csendesen hallgattam a fiatalember felettébb fennköltött kifejezésekkel teli beszédét. Ilyesfajta stílust csak a város felsőbb köreiben lehetett hallani, ő pedig mégis így tett, pedig nem tűnt gazdag nemesúrnak, arról nem is beszélve, hogy aligha lehetett több nálam valamennyi esztendővel. - Azt hittem, hogy itt mágusok élnek és nem költők – sandítottam rá egy pillanatra, miközben az ajkaim sarkában minden erőm bevetése ellenére is rándulni kezdett egy mosoly. – Északról – feleltem a kérdésére. – Caldenből. Bár a földet néztem mialatt a testem még mindig ringatózott a lágy dallamokra, a szemem sarkából én is kiszúrtam, hogy most bizony ő nézett engem. Semmi baj, visszakaptam, megérdemeltem. Erre a gondolatokra megráztam a fejemet és halkan felnevettem, de a táncba hívására visszafojtottam azt egy gyengéd mosolyra. Gondoltam, megtisztelem ugyanazzal a beszédstílussal, amivel ő illetett engem, még úgyis, hogy ez a fajta hangnem eléggé távol állt tőlem. De ki fedne meg érte mindazok után, hogy az utolsó éveimet, és főképp az utolsó egy-két hónapomat legfőképp részeges és egyéb szolgáltatásokra vágyó koravén urak között töltöttem munkaként. – A szoknyám fodrai ma éjjel egyszer sem pördültek még meg, és körbenézve az itt egybegyűlteken, szívesebben ajándékozom az első lehetőséget egy kóbor léleknek – feleltem a lehető legtanultabb hangnemben, és ahogy édesanyám tanította, egy apró pukedlivel fejeztem ki a felhívását, majd kiegyenesedve várakoztam. Caldenben, de még a kocsmákban is úgy illett, hogy a férfi felkínálja a kezét a hölgynek, hogy bevezesse a tánctérre, viszont mi már rögtön helyben voltunk, így a magát kóbor léleknek nevezett úriemberre hagytam, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés.
Megannyian próbálták már a látványt versbe foglani, de hogy lehetne szavakba önteni az érzést, melyet a bukdácsoló fénye okoz egy hófolton? Ahogy a felhők közül kacéran kacsint, kikémlel, majd ismét kisüt? – Egy szép napfelkelte üdítőben hat az ember kedélyállapotára, mint bármi más. A levegőben ott bujkál az új nap minden lehetősége. – emelem poharam számhoz, hogy a vöröslő nedűből kortyolva csodáljam a tündöklést. Szemem sarkából észlelem mustráló tekintetét, s már – már kényelmetlenek érzem, szót nem emelek ellene. – Bár azt mondják, csak akkor tudjuk értékelni a napfelkelte csodáját, ha a sötétben vártunk. Nem láttalak még a tornyok közt, honnan érkeztél? – fordítom felé arcom, hogy most én mérjem végig a bájos teremtést. Vajon csak egy átutazó ki csak a tárt kapuk hírére érkezett vagy más dolga van itt? Ma hajnalban kiderül… Hűs levegőben, a húrok pendülése, úgy cseng, akár a legtisztább kristály, mely apró darabja törik szét egy üres teremben. Kellemes, bár számomra túl andalító, de tény, hogy eme órát, ez teszi ékesebbé. Szerelem. Az megunhatatlan örök téma. A lány ringatózása ismét halvány mosolyt csal arcomra. Olyan ártatlan, mint, akit még nem csapott arcul az élet. Némi irigység fog el, látva milyen gondtalanul adja át magát a pillanatnyi érzésnek. Magam is kedvet kapok elmerülni benne, ha már ma este kaptam még egy lehetőséget. S Azildor szerint, rajtunk áll, hogy élünk e azzal, mely felkínáltatott. – Biztos, sokan megragadták ma este szoknyád ráncait, de nem tisztelnél meg egy kóbor lelket az utolsó tánccal? - veszem végül a bátorságot, hogy segítségemül hívjam, méltó lezárásként, ennek az estének.
Két ujjam közé veszem állát, s emelem meg leheletnyire, hogy őzbarnái tekintetem ejtse inkább rabul, mint a szégyent, melyet esetleg ebben a pillanatban érezhet. – Az élet itt fent zajlik, s nem s nem odalent. S túl szép ahhoz, hogy megfosszuk magunkat a pillantól. – simítok végig hüvelykujjammal alsó ajka bársonypuha vonalán. Pár perc, mely bizsergetően kúszik bőröm alá, s még jó néhány, mely csalogató, akár légycsapó édes illata, mely gyanútlan áldozatára vár. Villámcsapásként érnek szavai, melyre kérészéletű pillanatra szöknek ráncok homlokomra. Melyet kisimít a közénk szökkenő fagyos szellő s sokat ígérő szavai. ~Csupán véletlen. ~ fektetem fel szárnyaira a a gyanú gondolatát, nem hagyva, megmérgezni a varázst. Halvány mosoly kúszik arcomra, miközben újra hátam mögé helyezem kezem. Apró köröket írva az aranyban fürdő színtéren. Táncuk, melynek tanúja csak az ég, könnyedséget hazudik neki, nem láthatja a levegőt, mely láthatatlan lánggok emésztik, ahogy lénye az enyémhez ér. Őszinte, ám halk kacaj rebegteti meg mellkasom, s csal szemem sarkába apró ráncokat. – Az, hogy mit sajátítasz el, az rajtad áll. Az idő nem csak azért létezik, hogy teljen, hanem, hogy formáljon minket. Ahogy a szél formálja a hegyeket, ahogy a folyó a partot. – az üdeség, melyet okozott nem múlik nyomtalanul, árnyéka még mindig arcomon dereng. – Csupán arra akartam célozni, hogy egyetlen alkalom, nem elég ahhoz, hogy megítélhess bárkit. Egyetlen beszélgetés, mely rosszkor, rossz helyen hangzott el, ne szegje kedved. – magyarázom csendesen. – Az, hogy mit hisznek mások az itt lakókról, ne befolyásoljon, tapasztalj, s figyelj. Az erdő sem, csak fákból áll, megannyi kincset rejt, ahogy a kagyló sem egy kagyló, ha kinyitod, igazgyöngyöt lelhetsz benne. Az pedig, hogy itt mit kapsz, nem mástól függ, hanem csak tőled. Akarni a legkönnyebb, s ha megkapod, valóban nyugodt szívvel távoznál? Mi lenne benne a kihívás, ha nem kell érte megküzdeni? Ha magasba akarsz jutni, meg kell mászni a létrát. – dereng fel egy emlék, mely bár pár órában teljesedett ki, de kérdések mellett, melyek azóta is feszítik mellkasom, válaszokat is adtak. S miért lennék önző? Miért ne adhatnám tovább, ha egy csiszolatlan gyémánt lehet e falak lakója. – Miért akarsz mágus lenni? Miért érzed, hogy ez a te utad? – billentem kissé oldalra a fejem, s valódi kíváncsiság ül ki arcomra. Talán tőle megkapom a választ, talán ő rávilágít arra, hogy megerősít abban, hogy nekem is itt a helyem. 
//
Mosolya üdítően hatott kedvemre, s elmosta az előttem álló hosszú, magányos nappalok rémképét. Dacos lelkemnek, kellett a felszabadítás, melyet e lány képében küldek az istenek. – Nos, úgy remélem, hamar eljön az az idő, hisz azt hisszük, hogy mennyi megadatott belőle, közben pedig csak elpazaroljuk a perceket. S ezt szeretném a legkevésbé. 
