Mindig igazságot rejtő szavai, mint annyiszor elgondolkodtatásra ösztönöz maga után hagyva, a beletörődés illatát, az újbóli felismerést tündöklő csillagát. Nagy úr az idő, mellyel dacolni nem érdemes, ha egy pillanatra csapdába is ejtjük, százszor veszi azt vissza, a legváratlanabb alkalommal. Vánszorog, mikor hajtanánk, s pereg, ha visszafognánk. A kiejtett szavak a múlt homályába vész, a gondolataink pedig a jövő zenéje, míg a jelen a valóság. Egyetértésemről ezúttal némasággal felelek. - Úgy hiszem, ezt az éjszakát nekünk ajándékozta, hogy mit kezdünk vele, az csak tőlünk függ – beszélhetünk az időről, s mindarról, mit magában hordoz, legyen az saját történetünk vagy egy másik netalán mindkettő. Bárhogy is gazdálkodunk vele, tanulsággal fog zárulni, amint a föld összeér az éggel, s kéz a kézben lassan véget ér az éjjel, s talán új nap virrad ránk. Átlépve a tegnapot fogunk búcsúszót vagy viszont köszöntelek szavakat rebegni. – Nincs mit megbocsájtanom – rázom meg enyhén fejem. – Tudom, hogy az, ami akkor bántot, a lényed egy része, s egyike azoknak, melyért csodállak, lecsitítva az indulatokat – halovány mosoly dereng fel ábrázatomon a tűz szelíd táncában, hagyva megkapaszkodni aranyba fürdő tekintetét. – Nos, talán, lenne még rejtély, mely megfejtésre vár. Olyan ez, mint a csiszolatlan gyémánt – tükrünk lett az ég, mikor felhőbe borult, jó lenne hinni, hogy ez nem csak rajtunk múlt. – Részben… - fordítom el tőle ismét fejem, ám most inkább keresem a csillagok szépségét a Hold ránk vetülő ezüstös fényét, melyről ugyan nem integet senki, de sarlójával kacsint ránk. – megszilárdította az elhatározást, a tudat, hogy a félember kevés. Már egy ideje napról napra kúszott fel zsigereimbe a tudat, hogy nem vagyok képes sem oltalommal sem pedig gyógyírral szolgálni neked, amellett, hogy egyre inkább szűkös a test, amelyen osztoznom kell. Tennem kellett valamit ellene. Noha, válaszokat bajomra nem találtam, s óvásodhoz sem járul kellő mértékben hozzá, de … - nyújtom ki lábam, hogy a zsebembe rejtett üvegecskét – melynek törékenysége bőrbe csomagolva- tenyerembe véve húzzam elő. – talán sebeid gyógyulására szolgálhatok megoldással – nyújtom ki felé kezem lassan bontva ki ujjaim, mint a nyíló virág, mely a Nap felé tárja aranyló porzóját. – A tiéd – húzom vissza kezem, miután elvette, s helyezkedek vissza előbbi pozíciómba. – Begyógyítja a sebeket, s összeforrasztja a törött csontokat – fűzöm hozzá színtelen hangon, hisz valószínűleg nem ez az első alkalom, hogy effélét tart a kezében. – Nem csak a szenvedéllyel karcolhatunk bánatot a másikba, olykor a jóság is bármilyen jó szívből fakad, lehet az ellenségünk – vonom meg enyhén a vállam, hisz bizalmatlansága még mindig csíp, ettől függetlenül megértem hezitálását, magam is küzdök vele. – Éppen úgy találsz mellettem helyet, mint távolabb, ha netalán tovább fukarkodnál közelségeddel. S mivel szeretnéd megmelegíteni magad, akad itt ylorei bor vagy egy kis „kalózvér”- fordítom az italok felé a fejem, nyakukat megfogva forgatom ide –oda ujjaim közt, hogy maga is jól láthassa.
Halovány, fátyolos mosoly kúszik végig az ábrázatomon, ám akár egy méltóságteljesen fodrozódó hullám, mely éppen csak érintgeti a part homokját, hamar ringatózik vissza a tenger örvénylésébe. Hasonlót remélek, mégsem adok ennek hangot, bízom benne hiszen, jól tudja-e ezt ő is. Hogy tisztában van vele, nem kizárólag töretlen kíváncsiságom vonszolt idáig, hanem a háttérben meglapuló erők, melyek kérlelhetetlenül kötnek össze bennünket. S mégis, a sors huzala lágy, ellazult szólamok helyet erős pattanással kíséri csöndes, a tavaszi éjszaka leplébe bújtatott momentumainkat, akárha próbálgatná kitartásunkat, rátermettségünket az ajándékra, amivel megrészegített minket a barlang csipkézett falai között. - Az idő csalafinta dolog, Rhysandom – ezúttal hagyom, hogy a lelkemen rügyező virágok hosszabban időzzenek az ábrázatomon, szelíden görbítve számat, finoman árkolva a szemeimet keretező ráncokat. - Egyszerre múlt, jelen és jövő. Az idő tán már rég eldöntötte, mihez kezdjen, de miként csalfa, szemérmesen leplezi előlünk a döntéseit, s pusztán hintésnyi kapaszkodókat nyújt ahhoz, hogy megértsük eme három sík valóságát – magyarázom eltűnődötten, mind mind egyre közelebb lépdelve hozzá, mégis dacolok az óhajaimmal és a vágyaimmal, amint a tűzrakás közelségében állapodok meg az övé helyett. Elébb válaszokra van szükségünk, mindkettőnknek, ugyanis az elmúlt hetek nem csupán keserűséget, éber éjszakákat és céltalan kóborlást hoztak, hanem temérdek időt a töprengésre, az események ok-okozati összefüggéseinek meglelésére. - Elmesélem, amennyiben kegyes hozzánk irigy szeretőnk – pillantok rá hozzávetőleges nyugalommal, figyelve, amint elfordítja tőlem ragyogó barnáit, majd hozzáönti a maga vizét a pohár csekély, tökéletlen tartalmához. S noha a legkevésbé kellene lenyűgözöttséget éreznem, mégis gyöngéd pislákolással éled fel bennem, amint sokat megélt őszeimet követően újfent rádöbbenhetek, milyen rendkívüli páratlansággal tapasztaljuk a világot, amelyet közösen élünk. Azonban még egy hóbortos mágus is tudja, mikor szükséges álmélkodását félreejteni, és kellő komolysággal viseltetni... bár kár volna tagadni; egy lépés távolságból könnyebb szavait emészteni, megérteni és elfogadni. Hagyni, hogy végigcsorduljanak rajtam, felégessenek, majd friss földként hagyjanak maguk után, megalapozva a gyarapodás talaját. - Valóban így érezted? - teszem fel halkan kérdésemet, mely őszinte, ugyanakkor moderált megilletődöttségemet hivatott billogozni. - Őszintén bánom, ha ekként rakódtak le benned szavaim. Hiszen ismersz, örökkön a megoldást kutatom, amely nem zárja ki megértésemet. Noha elismerem, nem volt helyénvaló épp akkor hajtanom, amire még nem vagy készen. Bocsásd meg nekem – tekintetem ismét a lángok kedélyes játékát fixírozza, amint leheletnyire egymásnak vont szemöldökökkel ostorozom magamat balgaságomért. - Fontos vagy a számomra, Kóborom, ezért nem kívánok neked mást, csupán a felhőtlenséget, melyet elragadtak tőled. Nem ártanék neked tudatosan, persze épp ez a szenvedély veszélye. Olykor anélkül éget, hogy észrevehetnénk, ezt már te is tudod – sóhajtok fel csöndesen, elnézéssel keresve fel barnáinak szépségét, amennyiben engedi. Pusztán remélhetem megbocsájtását, igaz, a víz ettől még nem lesz tiszta. Még nem. S az út, amely odáig vezet, merő iszonyattal tölt el, gyengeséggel, amit magamnak sem kívánok beismerni. - Ezért mentél el? - teszem fel a kérdést, amely jobban kínoz bárminemű rémálomnál. Kizárólag a feleletét követően helyezem a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra, s nyújtom ki elhűlt ujjaimat a rakás felé. - Úgy éreztem a megértésemet facsarnám önzésbe, ha akkor elmondom – szólalok meg kisvártatva, visszasüppesztve szemeim világát a vígan táncoló lángokra. - S tán nem is álltam készen rá. Az igazság fontos, de vannak igazságok, amelyeket még én is szívesen tartok egy ideig a sötétben. Mindenesetre ha megosztod velem a helyedet és az italodat, én is megosztom veled az aggodalmaimat.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Új Hold ragyog már az égen, fényesebb, büszkébb s nagyobb lett. Léptei, mint rózsástalpú hajadoné, hangja lágyan búgó kürt. Szívem hangosan dobban, lélegzet visszafojtva, követve útját, ábrándos gondolatot dédelgetve keblemen, hogy mellém térdel csendesen. Sóvárgok lágy ujjainak érintésére, mely helyettem, hideg kőszobrokat, selyem szirmú virágokat érint.– Azt remélem, érzékeny, puhaszájú lesz a jövő, még ha a jelen szépségesen rideg is – merítkezek meg szemének lágyan fodrozódó felszínén, mielőtt szakadt gyöngysorként peregnének le ajkamról, a régmúlt meséjének sorai. Az épületé, mely büszkén állt, s most az ábránd bolyhos virágjai, s a gondolat méregzöld liánjai nőnek be. Az ábránd misztikus és kellemes, mint az illat, s úgy kapcsolódik hozzá a gondolat, mint az illat az orgonához. De miként a gondolat lehet mérgező, mint a füst, úgy virágokkal is mérgezhetjük magunkat. Az ábránd hívogató, csalfa bűntársa a gondolatnak. Szemfényvesztő tánc a kettőjüké. Halk válassza, momentumokig késztet néma csendre, egyedül csak a száraz indák zörrennek a szél illetésére, magára kapva a bontakozó virágok illatát. Talpam alatt, hangtalanul gyűrődik az anyag, miképpen közelebb vonom magamhoz, s megtámaszkodom rajta, folytatva a történetet. Nem illetem szóval, hisz még nem tudom, mi lenne a helyes felelelet. Hisz lelkem, akár a vész, háborgó tenger, melyet síró szelek hajtanak zord zátonyokra verőfényes napsütésben. – Ezt nem tagadhatom. S az idő fogja eldönteni, maradok e – mindent eláruló szempárral kitartott pillanatokig kapaszkodok vörös lángokat vető tekintetébe. – Az ő történetét nem ismerem – vallom meg csendesen elszakadva tőle. Nem a szégyen hiányosságom okán, hajt el a perzselő tekintettől, hanem a kín, a hiány, amit okoztam, s a kés, mely mélyen hasított s forradó heget, hagyott lelkemen. A szemekre, mely szúrt, mint a fullánk, s a karokra, melyek ridegen taszítottak el. Az el nem nyomható ábrándos remény hajtott vissza, hogy hiányom épp oly űrt hagyott benne, mint bennem. – Hiába kerestél a falak között, kívül jártam azokon. Öröm, hogy kerestél, s köszönöm, hogy féken tartottad aggodalmad – újfent el kell rejtem tekintetem, a megkönnyebbülésre, melyet szavai hoznak. – Kezedbe simítottam bizalmam, melyet hittem megértéssel fogsz fogadni, még ha át nem is érezheted, mégis az igazságot fordítottad ellenem. Majd úgy döntöttél, kevés, amit adhatok, de félelmeidről nem beszéltél – hangom nem mérgezi harag vagy bármily indulat, homlokomon is csak akkor keletkeznek ráncok, mikor gyanakvó kíváncsisággal méregetem eltitkoltnak vélt valós félelmei okán. Valóban létezik olyan, mely ellen vértje darabokra feslik vagy szófordulat volt csupán?
Hüvelykujjam fátyolosan gördül végig a szobor magasan ülő orcáján, akárha az idő közben felcsendülő, füleimnek selymes hangot s gazdáját simítanám, cirógatnám ragaszkodásommal. Nehéz elszakítanom a pillantásomat a hegyesfülű tünemény örök szépségéről, mégis megteszem, amint a bölcsen és ragyogóan mért szavaknak kínálva figyelmemet, leeresztem a tekintetemet a faragvány lábánál rügyező lithlára. Ujjaim puhán érintik lila szirmait, amelyek akár vezércsillag az égbolt fekete vásznán, vezettek idáig. - Úgy reméled, megsúgja nekünk a jelent s a jövendőt – osztom meg vele csöndesen a kérdésnek és kijelentésnek is halovány megjegyzést. - Nem volnál eme reményeddel egyedül – teszem hozzá, leheletnyire ívelt szemöldökeim alól lopva pillantva felé. Éppen összekapaszkodnak szemeim a lángok fényében borostyánná olvadt lélektükreivel, melyeknek kereszttüzében óhatatlan dobban a szívem, sajdul a mellkasom. Lassú sétába kezdve eresztem el a vágyódást, hogy karjaimba zárva könnyebbülhessek meg sértetlensége okán... Helyette a szobrok, romok felszínét érintgetve hallgatom a történetet, amelyet magam is jól ismerek, mégis újdonságként hat az ő ajkairól alácsordulva tapasztalni. Kérdése az egyetlen, mely röpke szekundumokra képes megakasztani. - Ne sürgesd az idő óhaját. Sokáig voltál messze te magad is – magyarázom csöndes nyugalommal, várva, hogy folytatódjék elbeszélése. Jól esik valami ismerősbe, valami kiszámíthatóba merítkezni, míg felvértezem lelkemet az elkövetkezendők iránt, s nem tehetek róla, kicsiny mosolyra görbül a szám íve, miként visszaemlékezem atyám egyre fakuló hangjára, amint hasonlóként értekezett a múlt dicsőségeiről és árnyairól. - Igazak, nem hibádzik a tudásod e helyről. A dicsőség csarnokának nevezték, amíg a nagy korok nagy mágusai el nem koptak az emlékezetben, s nem vált egyszerű, díszes télikertté. Senki sem ismeri azokat, akiket egykor méltattak, kivéve az elf varázslónőt – egészítem ki a történetét, apránként egyengetve lépteimet közelebb hozzá, de egyelőre megtartom a tisztes távolságot. - Szinte teljesen. Helyét átadta egy más természetű sebnek – biccentem oldalra a fejemet, megállapodva a tűz társaságánál, melynek melengetése jól esik a kora tavasz hűvösében. Apró szusszanással tekintek végig a környezetén, felmérve Rhysand figyelmességének néma billogjait, mielőtt viszonoznám barnái közvetítette kíváncsi pillantását. - Próbáltalak meglelni, kitartással, melynek egyetlen gátja az irántad érzett tiszteletem volt csupán. Kizárólag azért nem folyamodtam mágiához – türelmem ezúttal nem szolgálja az erényemet, amint felhagyva óvatos keringőnkkel, kívánok tiszta vizet kettőnk kristálypoharába. - Nagy becsben tartom figyelmes ajándékaidat, azonban a jelenléted vagy kósza leveled örömtelibb lett volna. Többet ne hagyj egyik vagy másik nélkül. Kizárólag ennek tükrében győzhetem le félelmemet – bánatomat és hollétére irányuló faggatózásomat elnyelve süppesztem vissza szemem világát a kedélyesen rebbenő lángnyelvekre, csendben várva feleletére.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Félelmet sodor az éj, opálos homályban hímzett virágok fekete árnya úszik felém, álmomban ott bujdokol a remény, míg vágyamban szívem éberen dobog. Lágy szellőt kavar egy pille szárny, ahogy az arcomhoz ér, s messziről neszezést hoz a hűvös szél… Rebegő pilláim mögül vetem pillantásom a tűzre, mely még mindig csendes nyugalommal járja táncát. S hogy ébren álmodom, nem mutatja más, mint a változatlan látkép, mely a lángok mögül felsejlik álomfátyolos tekintetem előtt, a lágy fuvallat, mely úgy csiklandozza arcom, akár sebes röptű rovar a víz felszínét. Mélyet szippantok a levegőből, újra elrejtve lelkem tükreit, lelkem s szívem csitítva. Ezer közül megismerném neszező lépteit, hiába is próbálja rejteni. A Professzor érzékei, lassan tompulnak, ha találkozásunk órája, nem múlt még soká. Mégis szótlan maradok, tovább csitítva gondolataim, mely szélviharként söpör végig rajtam magával hozva a múlt martalékát, a le nem tisztult érzéseket. Balzsamként simogatja fülem, rég nem hallott hangja, s felszabadult sóhaj gördül le ajkamról, mégsem merem venni a bátorságot, hogy ránézzek. – Korszakok tanúi a csillagok, kísérik a lét törékeny útját… - emelem tekintetem az égre, melyen megszámlálhatatlan szentjánosbogár villantja fényét, kiemelve számból a fűszálat. – századokat láttak elbukni és megszületni az árnyak között. Egy hely hol letűnt kor romjain lithla pompázik, s látja majd elhullatni szirmait – hajtom le fejem pillanatra eltűnődve ujjaim játékán, miként a gyönge testet darabokra tördeli. – Tudja a múltat, látja a jelent, s kíváncsian várja a jövőt – kellemetlen lassúsággal fordítom felé fejem, ráemelve tekintetem. Keserédes mosoly suhan végig arcomon látva arcának vonásait, kéjeinek zölddel tűzdelt árnyait. Megnyugvással tölt el, hogy épséges, szilárd, mint a sziklaszírt, csapódjon neki bármilyen szilaj hullám, dacolva erejével töri meg azokat. Röpke pillanatra vonom enyhén fel szemöldököm kérdése hallatán, majd eresztem vissza azokat hasonló nyugalommal. – Akadnak történetek, amelyek arról szólnak, hogy mikor a mágia szétszóródott, olyan volt, mint a csillámfátylú tél, ahogy elhinti havát – veszem le róla tekintetem, s csalfa lángok játékában merülök el, ahogy felidézem az olvasottakat. - Morajló hótenger s fényben ragyogott a harmadik istenség lénye ,mint millió szikraesés. S mire álmokból ébredt Tulveron népe fehér lángokkal ölelte a tájat s sarjadni kezdtek a lebegő fák, a legtöbb ezen a helyen – előre hajolva dobálok némi fát a tűzre, hogy langyos melege tovább cirógasson. – Félsz tőlem tán, hogy oly messze vagy? – sandítok oldalra egy momentum erejéig melybarna tincseim alól, felvont szemöldökkel. Nem csalogatom édes szavakkal, karom meleg ölelésével, meghagyom neki a választás lehetőségét, noha közelségével egyre inkább nő hiányának érzése. – Templomot, oltárt … más és mást említenek a kéziratok, emeltek e helyre tisztelegve áldozatáért – megpiszkálva a tüzet dőlök vissza a sziklának. – Ligetet ültettek köré a druidák, patakot fakasztottak az elementárok, a napmágusok melegítették a földet, míg az éjmágusok nyugalmat hoztak az arra vágyóknak – amennyiben léptei közelebb hozzák hozzám, rezzenésére levegővételnyi némaságba burkolódzok, s szemeimmel követem útját. – Később az arra érdemesnek méltatott varázslóknak szobrot állítottak a ligetben, de a templom a háború igazságtalan áldozatává vált. Legalábbis némely tekercsek erről szólnak. Nem igazak tán? – emelem rá barnáimat, kíváncsisággal fűtve. – De jobban érdekel sebed begyógyult e?
Langyos, jámbor szellő táncoltatja meg megfakult, bordó szín köpenyem alját, amint lassú, tétova léptekkel dacolok megfáradt józanságommal, s követem a szívem óhaját. A csuha cafrangos széle ideje korán csillámait ontó gailoth virágokat simít, megerősödő fűszálakba gabalyodik, vagy épp elburjánzott bokrok ágain akad fenn. Egyre több növény fakaszt rügyeket, egyre több hamari virág bontja szirmát, éledezve a tavasz első, igaz sugallatára, melynek üde, frissítő illata eltompítja az élénkítő teám nyelvemen hátrahagyott, kesernyés ízét. Vegyes érzések morajlanak elcsitított lelkem mélyén, miként hosszú napok bezártságát követően a kert örökkön ragyogó, pompázatos szegmentumait járom, noha közel sem a tündöklő flóra vagy a jácint édes aromája az, ami bizonytalansággal cirógat, hanem a nadrágzsebembe csúsztatott levél és a hozzá mellékelt lithla. Vágyom a viszont látását, mégis temérdek a tüske, amelyre felnyársalt, s magam sem tudom, bizalmam elég erős-e iránta. De hogyan is puhatolhatnám ki, amennyiben esélyt sem adnék a meghallgatására? Barnáinak melengetésére, mosolyának csalfaságára, melyek tudom, ködbe fogják csalni az elmémet s újfent nem maradok más, mint ábrándos bolond, ki túl sokat hitt és túl sokat remélt. Fátyolos sóhajjal lépek fel a liget egykori télikertjének sekélyes lépcsőire, hogy a fennmaradt boltívek, szobrok és romok között andalogva találhassak rá az éj leplét preferáló kóbor lélekre. Igaz, a valaha kupolában kiteljesedő épületrészhez közeledve már igazán nincsen nehéz dolgom, hiszen a tűz ropogása és a belőle felszálló füst akár a lámpa fénye a rovarokat, úgy egyenget a maradék utamon. Igyekszem a talpamat hangtalan simítani, amint az egyik borostyánnal gazdagon benőtt árkád oszlopa mentén megállapodok, és hagyom, hogy látványának megkönnyebbedéssel, keserűséggel és ragaszkodással tajtékzó hulláma még azelőtt végigsöpörjön rajtam, hogy szót váltanék vele. Mégis, ahogy elnézem kisimult vonásait, amelyekre narancsos fénnyel festenek üde szólamokat a lángok, nem marad más hátra a lényemben, mint elcsöndesedett féltés, öröm. - Különös választás találkozóhelynek… - szólalok meg végül, megregulázva ábrázatomat és lesimítva a fejemről a csuklyát, ami alatt zabolázatlan kuszaságban pihennek tincseim. Nem fáradoztam az összefogásukkal, ahogyan küllememmel sem bíbelődtem különösképpen, mielőtt útnak eredtem volna a tornyok falai között. - Ismered netalántán a történetét is? - érdeklődöm csöndesen, tekintetemet elszakítva róla s az egyik szoborra emelve, amely egy csinos elf varázslónőt ábrázol. Elmélázottan simítok végig hűvös, simára faragott orcáján, akárha könnyeit kívánnám száműzni kortalan vonásairól.
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Az este bíbor fényű hídján sétálok, az éjszaka leereszti körülöttem függönyét. A szél halkan muzsikál, nézem a felhők könnyed suhanását az ég peremén, nézem a mécsesfényű csillagokat, miként egymásba karolva kigyúlnak ezüstös szikrákat szórva az éjszakába. Csak lépteim taja verődik vissza tompán. Kopasz fák rügyei pattannak halkan, a levegő a tavasz illatát szórja, megállok, s végig pásztázom a környéket. Nappal a derűs napsugár lila virágokon játszik, melyek az enyészetnek itt hagyott köveken, szobrokon vertek tanyát, most azonban, csak apró árnynyúlványként törnek az ég felé. A hónom alatt dédelgetett vastag szövésű takarókat, könnyed mozdulattal engedem el. Hangtalanul hullanak a földre, mellé helyezem a két üveget, mielőtt lábammal egy kisebb területet tisztítok meg a nedves avartól. Gyertyafény kiséri léptem, ahogy vékony, s vastagabb ágakat keresek, s dobálok az elfoglalt terület közelébe. Oda ahol a csillaglángok ragyogása, olyan, mint langyos napsugár, e könnyed balzsamos éjben. Zsebemből összegyűrt papírt helyezek az ágak alá, mely halk ropogással kap lángra, füstkígyót szabadítva az égre. Leheletemre felizzik, s megkapja a vékony rőzse kérgét, s lobbanva kap húsába. A pléd egyikét az éledő tűz egyik, míg a másikat a túloldalára terítem. A remény hajtott ide, s remélem, ha más nem is, de kíváncsisága hozzám vezeti. Ám már bizodalmam kevesebb, hogy mellettem akarna helyet foglalni, s nem is kívánnám tőle, hogy a nyakamba boruljon. Hanyagul vetem hátam egy sziklának, egyik lábam közelebb húzva magamhoz. Félre pillantva az üvegekre, melyek talán egyetlen társaim lesznek ma éjszaka. Mégsem tekerem meg egyik nyakát sem, helyettük, tenyerem húzom végig a körülöttem lévő magasodó száraz fű felett. Megunva a játszadozást, tépek le közülük egyet, s veszem fogaim közé, behunyva szemem, hallgatom a tűz ropogását, s élvezve arcomon könnyed táncát, mely úgy simogat, mintha fából lennék. Hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt hetek, nem hagytak arcomon, s elmémen nyomot. S visszatértemmel sem jött pihentető álom a szememre.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Jan. 15, 2022 11:22 pm
Szabad a játéktér
❖❖❖
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Milheim. Visszhangzott a fejemben a falucska neve. Nem messze épült még nagyon régen Caldentől. Tehát ő is északról jött. Megráztam a fejem, utalva arra, hogy egyáltalán nem állt szándékomban ítélkezni, milyen élete volt Alora előtt. Mosolya arról árulkodott, hogy szeretett ott élni. - Milyen süteményeken? – kérdeztem vissza megilletődve. Nem tudtam hova tenni ezt. Talán volt valami az éjjel, amire nem emlékszem? Talán akkor, amikor az éjszaka közepén itt találtam magam kint a tánctéren egyes egyedül? Játékának ötletére lepillantottam a karján pihenő kezemre, ahol a középső ujjamon csillogott a fehérkristály gyűrű, melyet még az Ősök Éjjelén vettem a vásáron Deedrával együtt. Az egyike az első ékszereknek, amiket valaha is vettem saját célra. A napfényben szinte vakította a ráemelő tekinteteket, így felemeltem felé a kezem direkten úgy, hogy az árnyékba kerüljenek a kövek a foglalatában. - Akkor majd ezt néha elejtem itt – mosolyogtam rá, s a mosolyom csak még szélesebb lett, ahogy a felemelt kezemet megfogta, és az illem szerint megcsókolta. Halkan felszisszentem válaszul, ugyanis ez a kéz nemrég még be volt dagadva, csak Wynvának köszönhettem, hogy úgy ahogy helyrehozta. Ekkor döntöttem úgy, hogy köszönetképp arcára lehelek egy lágy csókot, de amint közeledni kezdtem hozzá, megszólalt. Egy pillanat erejéig csak pislogtam kissé összehúzott szemöldökökkel értetlenségemben, aztán végül elnevettem magam miközben lágyan a fejemet ráztam. Végül magabiztosan hajoltam oda hozzá, és hintettem meg a tervezett „köszönöm”-mel, amikor is megéreztem, hogy a keze eltűnt a hajam egyik tincséről mellyel addig babrált, és ehelyett az arcomat találta meg vele. Miképp az ajkai az enyémmel találkozott, abban a pillanatban megfeszültem a döbbenettől. Mint egy oroszlán, kinek eddig a farkával játszottak, és végül elege lett belőle, úgy éreztem a helyzetet most. Túlságosan felbátorodtam, és most már azt is megértettem miért mondta az előbb azt, amit. Az első tizedmásodperces sokk után hagytam, hogy átjárjon ez az új érzés. Reméltem, nem bénáztam, mert hiszen nem tudhatja, de ő az első, akivel megtapasztalhattam, milyen valakit egyáltalán megcsókolni. Karomat tudat nélkül fontam a nyaka köré, de csak addig míg ő hirtelen, mégis óvatosan fújt visszavonulót. Egy ideig a szemében kerestem a miértre a választ, de abban a pillanatban elkapta a kezem és megpördített. Felnevettem. Szaporábban vettem a levegőt, mintha több mérföldet lefutottam volna, és erősen hittem benne, hogy az arcomat most a szokásosnál is jobban elborította a pír. Meghajlására válaszul én is pukedliztem egy aprót. Követtem őt egészen addig, míg az első szolgával beszélgetésbe nem elegyedett, aki átvállalta, hogy megmutatja nekem az ideiglenes szállásomat, amit a vendégeknek tartottak fent. Mielőtt megindultam volna a szolgával, még utoljára ráfontam az ujjaimat a karjára. Ezek után, hogy illene elköszönni? Nem voltam tisztában ezekkel, s mivel ötlet nem jutott az eszembe ott rögvest, inkább elhúztam a kezemet a karjáról egy meleg mosoly keretében. – Még találkozunk, Rhysand – köszöntem el tőle végül így, egyszerűen. Követni kezdtem a szolgát, s próbáltam tartani magamat, de pár másodperccel később muszáj volt visszanéznem. A férfinak viszont már nyoma sem volt. Mint egy szellemet, kit hirtelen, ahogy szem elől tévesztenek, elnyelte a semmi. Lágyan megráztam a fejem, majd lehajtott arccal, a földet bámulva, de annál nagyobb mosollyal az ajkaim szegletében, hangtalanul lépdeltem tovább.
Hízelgése jól esik, simogató pillantáson kívül azonban másképp nem adtam tudtára. Ritka alkalmak egyike, hogy nem jönnek a megfelelő szavak a számra. S azt hiszem, ez nem is az a pillanat, melynek a meghittségét el kellene űzni. – Ha úgy lesz, megteszem – mikor jön el az a perc vagy egyáltalán eljön-e, magam sem tudom, de nem is akarok elmerülni ezekben a gondolatokban. Elégszer érzem, hogy megfulladok bennük, s nem nyúl értem a megfelelő kéz. Talán ő lenne az vagy valaki más? Hónapok óta vagyok e falak lakója és ki tudja mióta egy másik test rabja. Szorít, elnyom, s hiába akarok kitörni, a kétségek gyötörnek. Lehet ő az új remény vagy csak a menedék, kinek ölébe hajthatom majd a fejem, ha elhatalmasodik rajta az aggály. – Milheimből érkeztem, de ne gondold, hogy csipkével volt bélelve a bölcsőm. Csak friss levendula függött felette, anyám elmondása szerint. – kissé megkésett válasz, gondolataimból felbukkanva. Ábrándos mosoly szeli át arcom, a kellemes emlék révén, kicsit többet adva magamból egy „álarcos” kóbornál. – Mmm… - gondolkodok el szavain, s nem tudom, hogy a feltörekvő gondolatomat elé tárjam e. Velem egyetlen egyszer fordult elő, az mely vele, addig a pillanatig mélyen lapult meg bennem, ahogyan azóta se tört fel onnan. Pedig, lett volna az az alkalom, mikor hálát adtam volna érte, akkor talán most nem lennék itt. - … akkor lehet, hogy az érzelmeiden kellene előszőr úrrá lenned és nem süteményeken kitölteni a haragod… Sütiszörny. – adok utat a feltörő gondolataimnak egy pajkos mosoly kíséretében, még mielőtt szívére venné szavaim. – Efelől nincsennek kétségeim, de ahogy te magad is utaltál rá, kellenek a célok, mert előbb- utóbb túl messzire sodródunk, s ahelyett, hogy meglelnénk önmagunkat, csak elveszítjük. – zavarodottságom, melyet az újabb kellemes ígérete hoz, egy félszeg mosoly mögé rejtem. Tudom, mint hiszem, hogy újbóli viszontlátása kellemesen hatna lelkemre, ám mit mondhatnék neki, hol lel? Még magam sem tudom, mikor ér el újra a szabadság. – Szeretsz játszani? – húzom szám széles mosolyra. – Napjaim zsúfoltak, s hogy napnak mely szakában hol lesz, az még számomra is rejtély. De látni kívánlak még, ha valóban vágysz… a társaságomra. Ha kívánni látsz, hagyj itt számomra valamit. Valamit, ami csak a tiéd, egy darabja lényednek, s felkereslek. – lopva pillantok fel ismét fürtjeim alól, miközben finom kezét ajkaimhoz emelem, s bőrét nem érintve lehelek rá csókot. – Rendben csókolj meg, de én is… megengedem, hogy átkarolj. – suttogom, mielőtt csalogató ajkai bőrömhöz érnének. Ahogy a pillanat, úgy a gondolat is vérforraló, ám ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem. Még visszatáncolhat. Ám, ha elhatározásában nem lehet megingatni, úgy alsóajkát ajakaim közé véve nedvesítem be, fürtjeit engedve veszem orcáját kezembe, s simítom végig. Finoman török magamnak utat, hogy egy újabb, de teljesen más táncra hívjam, miközben, pilláim mögé zárom szemem világát. Hiába jár át kellő vágy, mégsem engedek neki, óvatosan húzódom vissza. Nem hagyom, hogy közénk telepedjen a zavar, finoman ragadom meg kezét, s a zene utolsó ütemeire forgatom meg. – Enyém volt a megtiszteltetés, kisasszony. – hajlok meg előtte, ahogy szokás. Szebb zárást nem is kívánhatnék az első találkozásunknak, mely remélem nem az utolsó, ahogy a tánc, mely az este zárása volt. – Sajnos, nem tudom, hogy hol vannak elszállásolva a vendégek. De ha jól sejtem a vendégvárban lesz az otthonod, míg itt tartózkodsz. – felelem, miközben elindulok a terem felé, s egy éppen arra szaladó szolgát le nem állítok. – Kérem, kísérje a hölgyet a vendégeknek fenntartott szállásra. – bár a szolgáló értetlenkedve tekint rám, látszik a tekintetében, hogy nem tud hova tenni, s az emlékei közt kutat, de jobbnak látja, ha nem akadékoskodik, hisz minden mágust ő sem ismerhet. – Igenis. Kiasszony… - bólint, miközben türelmesen várja, hogy El’ Alora újabb gyöngye kövesse.
- Bevallom, kiváltképp élvezem, ahogy beszélsz – tényleg tetszett. Volt benne valami csalafinta, valami drámaiság, és ez vonzott. Nagyon is tud bánni ez az ember a szavakkal, és biztosra veszem, hogy már rájött, könnyedén sikerült elcsavarnia a fejem. Csak ne használja ki ezt. – Te honnan jöttél ide? – érdeklődtem a kijelentésére, miszerint nem én vagyok az egyedüli, akit mondhatni a földről húztak fel. – Ha úgy érzed, majd mesélhetsz erről a fontos dologról. Érdekel, hogy téged miért fújt ide a szél – tettem neki fel a lehetőséget. Reméltem, hogy majd egyszer élni fog vele, és megismerem a szándékait. A kíváncsiság gonosz erő, amely rossz időkben csak rosszabb kimeneteleket szül, ha feltárul az igazság, de talán itt most nem akkora horderejű a dolog. - Azon kívül, hogy nem égetem be magam mások előtt, hogy bénázok, mert hirtelen elönt valami érzelem, amitől aktiválódik? – nevettem el magam egy másodperc erejéig. – Nem tudom. Majd hagyom, hogy sodorjon az ár. Valamit biztos hoz az élet, ahogy eddig is tette – vallottam be őszintén. Az elmúlt fél évben annyi minden történt velem, mióta elhagytam Calden falait, hogy már számon se tudom tartani. De mind formáltak engem, a lelkemet, és tudom, hogy most sem véletlenül vagyok itt. Ujjai időközben megtaláltak egy tincset, nekem pedig elakadt a lélegzetem kissé. Éreztem, amint a tenyere végigszántotta a bőrömet, s ez akaratlanul is egy kellemes bizsergést hagyott az útjának vonalában. – Mindenképpen felkereslek, ha megmondod, hol talállak majd a mindennapokban – mosolyogtam reá miközben próbáltam elhessegetni az elmémbe bebújó gondolatokat. A madarak csicsergését egyre erősebben hozta a reggeli szellő. A nap teljesen előbújt rejtekhelyéről, és most már végérvényesen is a másnap reggelt köszönthettük. A dallam, mely eddig a teremből lágyan kiszűrődött, most már elhallgatódtak. Lopva bepillantottam a lebegő, vaskos függönyök közé, és a terem már teljesen kihaltnak tűnt, a muzsikusok is pakolászni kezdtek, hogy elhagyják a helyszínt. Halkan sóhajtottam és visszafordítottam a tekintetem a férfira. Bármennyire se akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, de a környezetünk már éledezni kezdett az új nap nyomán. – Köszönöm, hogy az első és utolsó táncomat veled tölthettem – halvány mosoly húzódott az szám szélére, de nem akartam ennyivel beérni. A határaimat feszegetve kissé lábujjhegyre álltam, hogy elérjem arcának vonalát, és ha engedte, csókot leheltem orcájára a lehető legközelebb az ajkaihoz merészkedve. Bőrének puhasága már annyira megkísértett, hogy muszáj volt rögvest tisztes távolságba húzódni. Kezemet, mely eddig a vállán pihent, lassan leeresztettem végig a karján, egészen az tenyeréig, hogy ott egy pillanatra elidőzzenek az ujjain a tekintetemmel egyetemben. Halk, de mély lélegzetet vettem, s vártam. Vártam, hogy szólítsa őt az új reggel, a kötelessége, nekem pedig keresnem kellett egy helyet, ahol aludni térhetek. – Van itt vendégeknek hálókörlet? – bukott ki hirtelen belőlem a kérdés, hiszen rájöttem, senkivel se tudtam erről még beszélni, s ha ő már itt van egy ideje, biztos tud egysmást.
Pillangószárnykét rebbenő ajka, túl csábító volt, mégis erőt vettem magamon s a feltörő vágyat visszaűzem oda, ahonnét előmerészkedett. Megélni a pillanatot éppúgy hívogató, mint elnyújtani azt, ami talán valahol meg van írva. – Ha teher lesz, majd szólok. – halvány mosoly kíséretében biztosítom arról, hogy nem teherként élem meg a gondolatokat, melyeket megoszthatok vele. – Ne érzed kényszernek. Elkomorodó tekintete s vonásai, csúf színfoltja ennek az estének, s lelkemet megfacsarja. Ismerem az érzést, de ez nem jelenti azt, hogy kevesebbek lennénk másoknál. Mélyről jövő sóhaj hagyja el mellkasom. Szól egy közelgő vallomásnak és egy kései felismerésnek. – Nem az határoz meg minket, hogy honnan jövünk. Hanem, hogy hova akarunk eljutni. A céljaink. – csak akkor döbbenek rá, hogy egy leheletnyivel közelebb vontam magamhoz, mikor megérzem nyakamon forró leheletét. Perzseli a bőröm, s felforrósítja vérem, melytől még a fagyos levegő is páraként csapódik le ütőerem vonalán. – Ne gondold azt, hogy itt mindenki vére kék, hogy más nem ismeri a száraz kenyeret. – mosolyom szelíd és együtt érző. Elgondolkodva kérdésén pillantok el a válla felett, s rá kell jönnöm, hogy a Nap már elhagyta a horizontot, s a színkavalkád mely eddig hűtársként követte, elhagyni készül. – Számomra fontos dolognak keresem a megoldását. Ha itt nem lelek rá, tovább fogom keresni. – tekintetem visszasiklik orcájára, s a tündöklő báj ismét mosolyt csal arcomra. Hirtelen mozdulatára, mely megállásra kényszerít, megtorpanok s magasba emelem szemöldököm. Közelsége, kacéran lebbenti meg gondolataim fátylát, eddig magam lévő kezemet is lapockájára simítom, hogy támaszként szolgáljak neki, s hogy lopva élvezhessem testének melegét. – S mit kezdesz az erőddel, ha sikerül hatalmat nyerned felette? Milyen cél szolgálatába akarod állítani? – fúrom ma már sokadszor tekintetem az övébe. Derekáról meginduló tenyerem finoman simít végig hátán, majd vállán, hogy előre omló hajából egy tincset szórakozottan vegyek ujjaim közé. – Nos, ha módomban áll szívesen segítek. Csak kérned kell. – pillantok fel rá szemöldököm alól, bátorító mosoly mellett. Lehetőségeim korlátozottak ugyan, hisz sosem tudhatom, mikor jön el az az idő, hogy újra két lábon járjak a földön, ahogy az sem mikor kerít hatalmába az állatias ösztön. De, ha lehetőségem adódik rá, a rendelkezésére fogok állni.
Mindig igazságot rejtő szavai, mint annyiszor elgondolkodtatásra ösztönöz maga után hagyva, a beletörődés illatát, az újbóli felismerést tündöklő csillagát. Nagy úr az idő, mellyel dacolni nem érdemes, ha egy pillanatra csapdába is ejtjük, százszor veszi azt vissza, a legváratlanabb alkalommal. Vánszorog, mikor hajtanánk, s pereg, ha visszafognánk. A kiejtett szavak a múlt homályába vész, a gondolataink pedig a jövő zenéje, míg a jelen a valóság. Egyetértésemről ezúttal némasággal felelek.
Halovány, fátyolos mosoly kúszik végig az ábrázatomon, ám akár egy méltóságteljesen fodrozódó hullám, mely éppen csak érintgeti a part homokját, hamar ringatózik vissza a tenger örvénylésébe. Hasonlót remélek, mégsem adok ennek hangot, bízom benne hiszen, jól tudja-e ezt ő is. Hogy tisztában van vele, nem kizárólag töretlen kíváncsiságom vonszolt idáig, hanem a háttérben meglapuló erők, melyek kérlelhetetlenül kötnek össze bennünket. S mégis, a sors huzala lágy, ellazult szólamok helyet erős pattanással kíséri csöndes, a tavaszi éjszaka leplébe bújtatott momentumainkat, akárha próbálgatná kitartásunkat, rátermettségünket az ajándékra, amivel megrészegített minket a barlang csipkézett falai között.
//
Hízelgése jól esik, simogató pillantáson kívül azonban másképp nem adtam tudtára. Ritka alkalmak egyike, hogy nem jönnek a megfelelő szavak a számra. S azt hiszem, ez nem is az a pillanat, melynek a meghittségét el kellene űzni. – Ha úgy lesz, megteszem – mikor jön el az a perc vagy egyáltalán eljön-e, magam sem tudom, de nem is akarok elmerülni ezekben a gondolatokban. Elégszer érzem, hogy megfulladok bennük, s nem nyúl értem a megfelelő kéz. Talán ő lenne az vagy valaki más? Hónapok óta vagyok e falak lakója és ki tudja mióta egy másik test rabja. Szorít, elnyom, s hiába akarok kitörni, a kétségek gyötörnek. Lehet ő az új remény vagy csak a menedék, kinek ölébe hajthatom majd a fejem, ha elhatalmasodik rajta az aggály. – Milheimből érkeztem, de ne gondold, hogy csipkével volt bélelve a bölcsőm. Csak friss levendula függött felette, anyám elmondása szerint. – kissé megkésett válasz, gondolataimból felbukkanva. Ábrándos mosoly szeli át arcom, a kellemes emlék révén, kicsit többet adva magamból egy „álarcos” kóbornál. – Mmm… - gondolkodok el szavain, s nem tudom, hogy a feltörekvő gondolatomat elé tárjam e. Velem egyetlen egyszer fordult elő, az mely vele, addig a pillanatig mélyen lapult meg bennem, ahogyan azóta se tört fel onnan. Pedig, lett volna az az alkalom, mikor hálát adtam volna érte, akkor talán most nem lennék itt. - … akkor lehet, hogy az érzelmeiden kellene előszőr úrrá lenned és nem süteményeken kitölteni a haragod… Sütiszörny. – adok utat a feltörő gondolataimnak egy pajkos mosoly kíséretében, még mielőtt szívére venné szavaim. – Efelől nincsennek kétségeim, de ahogy te magad is utaltál rá, kellenek a célok, mert előbb- utóbb túl messzire sodródunk, s ahelyett, hogy meglelnénk önmagunkat, csak elveszítjük. – zavarodottságom, melyet az újabb kellemes ígérete hoz, egy félszeg mosoly mögé rejtem. Tudom, mint hiszem, hogy újbóli viszontlátása kellemesen hatna lelkemre, ám mit mondhatnék neki, hol lel? Még magam sem tudom, mikor ér el újra a szabadság. – Szeretsz játszani? – húzom szám széles mosolyra. – Napjaim zsúfoltak, s hogy napnak mely szakában hol lesz, az még számomra is rejtély. De látni kívánlak még, ha valóban vágysz… a társaságomra. Ha kívánni látsz, hagyj itt számomra valamit. Valamit, ami csak a tiéd, egy darabja lényednek, s felkereslek. – lopva pillantok fel ismét fürtjeim alól, miközben finom kezét ajkaimhoz emelem, s bőrét nem érintve lehelek rá csókot. – Rendben csókolj meg, de én is… megengedem, hogy átkarolj. – suttogom, mielőtt csalogató ajkai bőrömhöz érnének. Ahogy a pillanat, úgy a gondolat is vérforraló, ám ne mondja, hogy én nem figyelmeztettem. Még visszatáncolhat. Ám, ha elhatározásában nem lehet megingatni, úgy alsóajkát ajakaim közé véve nedvesítem be, fürtjeit engedve veszem orcáját kezembe, s simítom végig. Finoman török magamnak utat, hogy egy újabb, de teljesen más táncra hívjam, miközben, pilláim mögé zárom szemem világát. Hiába jár át kellő vágy, mégsem engedek neki, óvatosan húzódom vissza. Nem hagyom, hogy közénk telepedjen a zavar, finoman ragadom meg kezét, s a zene utolsó ütemeire forgatom meg. – Enyém volt a megtiszteltetés, kisasszony. – hajlok meg előtte, ahogy szokás. Szebb zárást nem is kívánhatnék az első találkozásunknak, mely remélem nem az utolsó, ahogy a tánc, mely az este zárása volt. – Sajnos, nem tudom, hogy hol vannak elszállásolva a vendégek. De ha jól sejtem a vendégvárban lesz az otthonod, míg itt tartózkodsz. – felelem, miközben elindulok a terem felé, s egy éppen arra szaladó szolgát le nem állítok. – Kérem, kísérje a hölgyet a vendégeknek fenntartott szállásra. – bár a szolgáló értetlenkedve tekint rám, látszik a tekintetében, hogy nem tud hova tenni, s az emlékei közt kutat, de jobbnak látja, ha nem akadékoskodik, hisz minden mágust ő sem ismerhet. – Igenis. Kiasszony… - bólint, miközben türelmesen várja, hogy El’ Alora újabb gyöngye kövesse. 
//