- Pontosan! - csattanok fel, noha egy szisszenést követően visszább fogom a hangomat, melynek ismét több szólamban szottyan kedve visszhangozni a koponyám falai között. Átkozott Görények és a fahusángjaik… - Nem férfi az ilyen. Aki képes a tél közepette bárkit megfosztani csekély vagyonától és élelmétől, aki nem átall egy szerény bárdot megrövidíteni a lantjával, a megélhetésével, csak, hogy tüzelőnek használják azt. Pff, hallott már kegyed efféle barbárságot? - morgok a kelleténél talán zsémbesebben, azonban mégis csak az egyetlen drága szerelmemről van szó, ki befoltozhatatlan űrt hagyott hátra maga után. Barbárok, én mondom… Persze annyira azért nem foglal le a puffogásom, hogy ne figyelnék a kisasszony utasításaira, s miután nagy nehezen ülőhelyet is kerítek magamnak, szófogadón lecsüccsenek majd várom, hogy megvizsgáljon. Nem tagadom, a tincseim között matató karcsú, finom ujjai rendkívül jól esnek ennyi megpróbáltatást követően, habár egy-egy erősebb nyomásnál, fájóbb terület érintésénél óhatatlanul felszisszenek. - Ó, csak semmi nagy szavak. Pusztán az igazság – helyesbítek széles mosolyra kanyarintva az ajkaimat, főként, mert hallom a hangján, hogy a korábbi morcosságát és elégedetlenségét felváltotta a szórakozottság. Szívesen szőném még tovább a gondolatmenetemet az igazam bizonygatása okán, viszont nem feledem, miért kerestem fel, így hát bölcs némaságban hallgatom végig a meglátásait. - Magától elmúlik? Normális, hogy ilyen régóta tart? - visszakozok, hiszen a pár napja, talán hete tartó agóniám felért egy örökkévalósággal, s nem tűnik olybá, hogy egykönnyen távozni kívánna. Szóval némi szkepticizmussal méregetem a fiolákat, melyeket felém nyújt. Ilyen egyszerű volna? - Tehát, ha megiszok egyet, akkor másnap estig hatni fog? - kíváncsiskodok, óvatosan elvéve a kezei közül a kis üvegcséket, melyekben akár méreg is lötyöghetne. Mindhiába, a jól leplezett énem örökkön gyanakvó, mióta oly sok mindent látott a nem kívánatos személyek ellen bevetni.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Természetesen nem sértésként tesz fel különböző jellegű kérdéseket, mindösszesen muszáj megtudnia a szükséges körülményeket, hiszen csak így adhat pontos diagnózist. Puszta véletlenségből sem szeretne senkit félrekezelni, akkor élete végéig szégyenben érezné magát. Hiszen ez azt jelentené, hogy alkalmatlan a hivatására, ami alapjaiban döntené romokban eddigi, műgonddal épített életét. Persze olyan fijú még, hogy nem veszne semmi a becsületén és méltóságán kívül. - Valóban. Leütni valakit, főképp ha hátulról teszik azt… kevéssé vall erős, férfias jellemre – ért egyet. Szemben az igazi férfi a problémáit szemtől szemben intézi, kardvívás vagy egyéb személyes hadakozás útján. De semmiképp sem támad meg senkit ártatlanul. Ledha az ilyen embert nem nézte emberszámba, bár ez valószínűleg foglalkozási ártalomként alakult ki nála, nem pedig a romantikus eszményű alkotásokból, amiből a többi hölgy tanulja el a morális viselkedés alapjait. Csak mosolyogva ráhagyja, tegyen csak amit akar. Lelkivilágát kevéssé zavarta volna meg, ha a heverőn foglalt volna helyet a szék helyett, ő pusztán egy egyszerűbb megoldást kívánt nyújtani, de ha nem, hát nem. Legalább jót szórakozik magában, míg végig nézi a masszív bútordarab és a bárd küzdelmét. Elképesztő mik történnek. - Mondhatjuk. Elég foglalkoztatott gyógyítónak számítok – biccent aprót. Elvégre hölgytársai sokkal inkább megbíznak egy közülük valóban, mint egy kívülálló férfiban, aki nem értheti a problémáikat, míg az urak nagyrésze jobban kedveli, ha egy csinos, fiatal leányzó kezei matatnak testükön, mintha egy kivénhedt ráncos vénember látja el sérüléseiket. Ezért hát vendégköre nem csak széles, hanem igen változatos is. – Már megint ezek a nagy szavak – sóhajt aprót, bár hangján hallatszik, hogy mosolyog, még ha a férfi nem is láthatja. Kevésbé bosszantja már, hogy bókolni próbálkozik, lefoglalja a munka. Ujjai ugyanis szakértő mozdulatokkal tűnnek el a tincsek között, ahogy megpróbálja megállapítani, hogy milyen külső károkat okozhatott az ütés. – Mindenesetre remélem sikerül rászolgálnom hírnevemre. Úgy látom, az ütés duzzanatot okozott, de az magától szépen gyógyul. A belső fájdalomra pedig itt van ez az három fiola – lép a ládája tetején álló üvegcsékkel megpakolt dobozhoz, ahonnan előhúz három egyforma fiolát. – Enyhe fájdalomcsillapító főzet, elalvás előtt vegye be, mert enyhe álmatagságot okoz. Ma estével kezdve minden este egyet, utána már ne egyen és ne igyon – nyújtja a bárd felé őket.
A modoros és rendkívül talpraesett – no meg változatlan alul öltözött – kisasszonyka hangszíne rögvest méztől csöpögő melódiává szelídül, miként a kínjaimról igyekszik tüzetesebben kifaggatni. Már-már kedvem szottyanna felcsattanni s kikérni magamnak a feltételezést, holmi fehérnép kólintson akkorát a kobakomra, hogy ott is maradjak s azóta is szenvedjem hatásait, azonban be kell látnom, a magamfajta életéből még ez is kitelik. - Az eszközről elképzelésem sincs, hátulról ért a csapás. Banditák voltak, szóval nem saccolnék bárminemű nemes fegyvert vagy eszközt, a mocskos kezükben a fahusáng is megteszi – húzom el a számat, leginkább, mert vibráló emlékké élénkül az orrjárataimban a Görény csapat bűze. - Abban biztos vagyok, hogy férfi volt, már amennyiben lehet ezeket annak nevezni – sóhajtok fel drámai éllel, még mielőtt az ágyára invitálna Dorwien kisasszony. Ha nem függne az elmém békéje a gyógyító hozzáértésétől, akadna humor a tarsolyomban, melyet önzetlenül áldoznék a szituációnak, így viszont megint csak nyelek egyet, bölcs némaságra kárhoztatva örökkön csicsergő nyelvemet. Legalábbis, míg teszek egy lépést a heverő irányába, melyen a hölgyemény személyes eszközei is helyet találtak maguknak. - Inkább ide húzok egy széket, miféle faragatlan tuskó volnék, amennyiben hagynám összekoszolódni az ágyát? - csóválom meg óvatosan a fejemet, mielőtt még visszakapaszkodna belé az az elviselhetetlen, bosszantó kín. Tüstént alá is támasztom a felvetésemet aztán; a szoba olvasósarkából középre vonszolok egy széket – miért kell ezeknek ennyire nehéznek lenniük? –, és jól viselve magamat, le is ülök rá a kérésére. - Sokan keresik magácskát? Az utcán ódákat zengettek nem pusztán szépségéről, hanem szakértelméről is. Utóbbi még bizonyításra vár, habár, amennyiben képesek voltak józanul megítélni kegyed lélegzet elállító szépségét, a gyógyító képességeiben is megbízom – mosolygok magam elé jó kedéllyel.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Amilyen kedvesnek és ártatlannak látszik olyan meglepő dolgokat képes kiejteni szépívű ajkain. Morcos és magának való teremtés, már ha alkalmatlan időben zargatjak. Tud ám külsejéhez illendő módon is viselkedni, ha a helyzet és hangulata úgy kívánja, de jelenleg túlzottan bosszantja ez a dalnok. Mindenesetre azért viszonozza az urvadias biccentést, ne hogy azt gondolja róla elhangzott szavai miatt, hogy nem ismeri a jómodort. Köszönést és bemutatkozást illik illendően fogadni. Sóhajtva lemondóan legyint egyet, inkább csak magának szánja, mintsem a férfinak. Tehát nem lesz csend és nyugalom, akármennyire is szeretné. Figyelmesen hallgatja, hogy miféle panaszokkal érkezett ma hozzá. Szóval leütötték. Ledha valahogy meg tudta érteni azt, aki ilyen gaztettre vetemedett, elvégre mikor meglátta az ajtóban neki is hasonló rémes gondolatai támadták. De sajnos a lányban túl erősek az erkölcsök és túl gyengék a bűnre bátorító érzelmek, így sosem lenne képes ártani bárkinek is, legfeljebb szavakkal, vagy ha saját tulajdon élete kerülne veszélybe. - Kicsit pontosabban? Milyen eszközt használtak? Nő vagy férfi volt az illető? Már csak azért, hogy meg tudjam becsülni nagyjából milyen erővel érhette az ütés a fejét. – Hangja jóval kedvesebb, mint az elmúlt néhány percben bármikor. A magánember a háttérbe szorul benne és előre lép a gyógyító, akinek munkaköri kötelessége a báj. – Illetve jó lenne, ha leülne, hogy meg tudjam vizsgálni – int az ágya felé. A pokróc tetején még mindig ott hever csontnyelű hajkeféje, illetve egy regény, melyet elalvás előtt olvasni szándékozott. Szívesen megvizsgálná ő állva is, csak hogy adott az az aprócska probléma, hogy nem éri fel rendesen az úriember fejét, így tehát hasztalanul nyújtózkodna és próbálkozna, nem járna sikerrel.
A kisasszonyt vagy szörnyen rossz hangulatában sikeredett megtalálnom, vagy egyszerűen megsértettem a pajzán célozgatásommal, habár az istenek a tanúim rá, nem támadtak volna efféle gondolataim, amennyiben hétköznapi öltözékében, semmint hálóruhájában tárja ki előttem az ajtót. Na jó, kit is akarok szédíteni... - Bárd volnék, hölgyem, Rilrion a nevem – mutatkozok be egy moderált főhajtás mellett a rövidebbik nevemen. Az egyszerűbb népeket a bonyolult verziójával szokásom összezavarni, ám az előttem ácsorgó hölgyhöz hasonló kifinomult teremtéseknek hamarabb rááll az elméje a cifra megszólításokra s címekre, arra pedig jelenleg semmi szükségem, hogy gyanús jól csengését elkezdje firtatni. - S mint tudja, nekünk dalnokoknak az ékes nyelvünkre féket tenni egyszerűen képtelenség. Tán még átok sem létezik, ami erre megoldás lehetne! - fejezem be drámaian, leginkább, hogy még egy kicsit bosszanthassam dacára annak, ezzel magam alatt vágom azt a bizonyos fát. Közben az ajtó kitárul, én pedig nem restellek kapni az alkalmon, s besétálok a szobájába. Kendőzetlen, mondhatni arcpirító alapossággal mér végig, noha meg tudom különböztetni a szakértő pillantásokat a vágyakat magukban hordozóaktól, így nem is tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. A végén még kipenderít, ha netán viszonozni merészelném magabiztos kiállását. Megérné, persze, de ahogy említettem, a szükség nagy úr. - Igyekszem rövidre fogni a panaszaimat, kegyed remélhetőleges megkönnyebbedésére – mosolyodok el, odébb söpörve az arcomból egy összetapadt tincset. Édes istenek, rám férne egy kiadós fürdés. - Néhány nappal ezelőtt megsérült a fejem. Leütöttek, hogy konkrétumot mondjak. Azóta sokat sajog, néha olyannyira, hogy a saját hangomat sem bírom elviselni. Ez pedig, érthető mód így nem mehet tovább. Segítene? - tekintek rá komolyságot erőltetve az ábrázatomra. - Megfizetem, természetest.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Mielőtt alkalma nyílna rá, hogy illőn bemutatkozzon és eloszlassa a tévedéseket az ajtóban álló férfi rögtön tovább szövi mondandóját cseppet sem Ledhának tetsző irányba. Kár lenne az alkalmat léha vállrándítással elszalasztani, mikor az istenek egymásnak egyengették útjaikat? - Hagyja már ezt a felesleges cifra beszédet! Nem holmi nimfomán báróné vagy könnyűvérű rima vagyok, csak a fejem fájdul meg tőle– dörgöli meg halántékát, hogy megmutassa, ott bizony. – Maledha Dorwien, gyógyító szolgálatára. Már amennyiben képes moderálni azt az ékes nyelvét. – Ez történik akkor, ha a leányzót rossz passzban találják. Bár ha jó hangulatban keresi fel az illető sem ragadtatja el magát ezektől a szavaktól, de akkor legalább nem korholja érte. Bizonyára bárd, vagy hivatásos udvari bohóc lehet nemes foglalkozása, erre elég hamar rájön egymaga is. Mindenesetre szélesebbre tárja az ajtót, jelezvén hogy hajlandó ám beengedni, főleg ha megfizeti munkáját. Jó gyógyító nem kérdez, nem fecseg, csak teszi a dolgát és begyűjti a jutalmát. - Szóval mint afelől már az előbb is érdeklődtem: miben segíthetek? – kérdezi, miközben tetőtől talpig már-már arcpirítóan alaposan végig méri kései vendégét. Azt már előzetesen megállapította, hogy ez a kedves úr nincs éppen a legjobb formájában. Ábrázata jobban hasonlít egy kivert kutyáéra, mint egy az öltözékéhez és feltételezett foglakozásához illő férfiúéra. Bár igazból nem csodálkozott ezen. Ha mindenki mindig a legszebb és legegészségesebb lett volna hivatása értelmét vesztve kihalt volna már. Hozászokott, hogy rá leginkább olyankor van szükség, mikor senki nincs a legjobb formájában. Véres, koszos, verejtéktől csatakos arcok tucatjai néztek már rá egy-egy küzdelem után. Velük kel és velük fekszik. Erre tette fel az életét, hát nem nyavalyog.
Az ajtó túloldaláról fiatal, kellemes női csicsergés int türelemre, ami óhatatlan mosolyt kanyarint az ábrázatomra. Szeretek olykor eljátszani a gondolattal, vajon miféle lélek lapulhat meg egy-egy hang mögött, mert bár a többség nem tulajdonít különösebb jelentőséget neki, igazából sokat elmond a tulajdonosáról a hanghordozása, a szavainak megválogatása vagy egyszerűen az orgánumának éle. Nem hinném, hogy én volnék a legtürelmesebb lény a világon, éppen emiatt hagyom is a sajgó elmémet a fantáziám végeláthatatlan tengerén elevickélni. Magam elé képzelem az aranyló, hátközépig omló fürtöket, egy moderált, de vonzó nőt vagy lányt a szobában, amint megigazítja a szoknyáján az utolsó kis ráncokat is, mielőtt fogadna engem. Ehhez képest merőben eltérő kép fogat, miként kitárul az ajtó. Őszintén szólva még nem sértettek meg olyasmivel, hogy szemérmes volnék, azonban kénytelen vagyok tenni hátra egy féllépést, ugyanis nem éppen így vizionáltam magam elé a gyógyítót, akiről ódákat zengtek nekem az utcákon. Megeshet, hogy rossz ajtóhoz jöttem…? Vagy átvert az a koszfészek fogadós, és egy kurtizánhoz irányított? Nem mintha lenne miért panaszkodnom, de kivételesen rám fért volna az istápolás. - Öhm, igen? Úgy értem a gyógyítót keresem, Kegyed szobájához irányítottak, ám meglehet, hogy eltévesztettem a fordulót – pillantok el a jobbomra, majd a balomra, viszont nem gondolom, hogy ennyire megrázkódott volna a fejem a Görényekkel való hadakozásban. - Persze, ha már ilyen kegyesen egymáshoz egyengetett minket az istenek gondoskodása, igazán kár lenne az alkalmat egy léha vállrándítással nyugtázni, nemde? - jegyzem meg, ajkaimon csintalan félmosolyt eresztve, s közben visszatalálva a megszokott magabiztosságomhoz.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Rettentően utálja Nulportot. Az egész város valamiért olyan megmagyarázhatatlanul nyomasztó hatással van számára, de a gyermeki kötelességnek nem mondhat ellent. Ha apja úgy kívánja, hogy ő bonyolítsa le azt az értékes üzletet helyette, hát nem tagadhatja meg a kérést. Természetesen ha már ennyit utazik, akkor kihasználja a lehetőséget, hogy dolgozzon is egy kicsit. Néhány nappal előbb érkezik, mint az üzlet megkívánná, és kivesz egy szobát a fogadóban. Megtanulta már, hol kell megemlíteni bizonyos információkat, hogy a sérültek az ispotály helyett őt keressék fel, így szép számmal kopogtatnak ajtaján kalózok és kereskedők, zsoldosok és papok. Mindenféle szerzetek, akik szeretnék, ha titkaik biztonságban maradnának meglátogatják őt. Mára azonban úgy dönt, elég lesz. Meghagyja odalent, hogy senki ne zavarja, elege van már a kelésekből és égésekből, szúrt sebekből és nyavalyákból. Három napja szinte a nap minden órájában szolgálatra készen állt, de most ideje, hogy pihenésre szánja idejét. Utcai ruháját gondosan ládája tetejére hajtja, vet néhány röpke pillantást ruhátlan önmagára, mielőtt hálóruháját magára öltené. Leül az ágyára, hogy a dologhoz mindig szorosan összefont tincseit fésűvel kényeztesse. Épp csak kibont minden apró fonatot, mikor valaki kopog az ajtón. Hát persze, hogy nem tartották tiszteletben a kérését ezek az átkozott nulportiak. - Egy pillanat türelmet – szól ki fennhangon, míg rövidke hálóingére egy szintén nem túl sokat takaró háziköntöst vesz. Bár az összekép nem lett tőle kevésbé szeméremsértő, de az illem mégis csak így kívánja. Unott sóhajjal nyit ajtót, bal vállával lazán a félfának támaszkodik, míg fedetlen lábait keresztezi egymás előtt. – Miben lehetek a szolgálatára? – érdeklődik bájos és csicsergő hangon hasonlóan kedves mosollyal, mintha az előbb még nem az isteneket átkozta volna a férfiú megjelenéséért.
Az istenek az utóbbi időkben úgy érzem, nem éppen hordoznak keblükön… Talán negyven nyár után végre úgy határoztak, elég volt az újabb és újabb lehetőségekből, melyekkel oly bőkezűen szórtak mintegy jóvátétel gyanánt a gyerekkoromért cserébe, s itt az ideje annak, hogy oktalan favorizált gyermekük kezét eleresszék. Persze ha közelebbről megvizsgáljuk az elmúlt időszak eseményeit, úgy elmondhatom; túléltem a téli erdő viszontagságait, egy banda s egy troll támadását, és a Csalogányommal illetőleg érdekes kompániájával való összemelegedésem is szerencsés végkifejletének tekinthető a számtalan nyomorult történés sorozatának. De a lantom… Az én egyetlen drága kedves és gyönyörű hangszerem! Mit ér nélküled az élet?! Mivé lesz ez a világ, ha mi ketten, szerelmünk gyümölcsét nem kínálhatjuk többé a számára? Mivé leszek én, ha többé nem simíthatom ujjaimat feszes húrjai- - Lódulj má odébb, vagy rendeljé mer itten mások is várakoznak! - drámai hangvételű gondolataim közül a csapos faragatlan megjegyzései rántanak fel, ám elpillantva hátra a vállam felett csakugyan nyilvánvalóvá válik, hogy kisebb sort sikeredett teremtenem néma agóniám alatt. Voltaképpen nem zavartatnám magamat, komoly krízist élek éppen meg, de elnézve a marcona, koszos kétajtós szekrényeket, inkább nem feszegetem tovább az istenek tűréshatárát. A számat húzva, s rádöbbenve, a fejem hasogatása mit sem csillapodott, fordulok vissza a fogadóshoz. - Jó uram, egy hölgyet keresek – kezdek bele a mondatomba, mely számtalan horkantást idéz mögülem arról, azt mindenki keres. Szemeimet forgatva folytatom. - Gyógyító, s többen megesküdtek a város népei közül, hogy pompázatos fogadódat választotta a megpihenésre. Állítólag fürtjei akár az aranyeső a nap ragyogó fényében – konkrét kérést nem intézek a férfi felé, azonban szkeptikus ábrázatát elnézve rájött, mire várok igazából. Próbálom bevetni esdeklésem magas fokon űzött tudományát, és hogy emiatt, vagy mert küllememben vetekszek egy átázott, megrugdalt kóbor ebbel, végül bólint egyet, s beavat a gyógyító szobájának számába. Nem is kell több, szó nélkül elfordulok a söntéstől és az emeletre veszem az irányt, ahol bal oldalra fordulván megkeresem a harmadik ajtót. Nincs okom töprengeni vagy késlekedni, ezért ökölbe zárt jobbomat finoman megkopogtatom a repedezett deszkákon.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
- Pontosan! - csattanok fel, noha egy szisszenést követően visszább fogom a hangomat, melynek ismét több szólamban szottyan kedve visszhangozni a koponyám falai között. Átkozott Görények és a fahusángjaik… - Nem férfi az ilyen. Aki képes a tél közepette bárkit megfosztani csekély vagyonától és élelmétől, aki nem átall egy szerény bárdot megrövidíteni a lantjával, a megélhetésével, csak, hogy tüzelőnek használják azt. Pff, hallott már kegyed efféle barbárságot? - morgok a kelleténél talán zsémbesebben, azonban mégis csak az egyetlen drága szerelmemről van szó, ki befoltozhatatlan űrt hagyott hátra maga után. Barbárok, én mondom…
