Hogy miért bókoltam? Talán azért, mert tudtam, hogy az embernek a legsebezhetőbb pillanataiban van szüksége az ilyen szavakra. Én magam is örültem volna nekik, ám meglehetősen kevés alkalommal volt szerencsém hozzá. Nem is számított ár, hiszen már az egész élet más lett. Én is más lettem… a tükörben is alig ismertem fel magam. Talán a lányra is ez várt. Mielőtt elindultunk volna, megmutattam neki a kristályt. Nem is tudom, csak azt akartam, hogy ne féljen. Megérintettem hát a kezét, úgy húztam kicsit közelebb, mikor azt mondta, induljunk. Kicsit persze el is pirultam az érintéstől, hiszen a nőkhöz a lehető legritkábban igyekeztem bármilyen módon is nyúlni. – Indulunk. Akár mi is történik, kérlek ne engedje el – bólintottam és minden koncentrációmmal azon voltam, hogy a lehető legbiztonságosabban juttassam el magunkat Ylore városának mesés utcáira. Csendesen, alig-alig érthetően mormogtam el a szavakat, miközben szemem szorosan lehunyva tartottam. Szükségem volt erre a koncentrációhoz, hiszen ittam is és kissé fáradt voltam az estének ezen kései órájában. Furcsa, émelyítő érzés, sötétség és kavargás után éreztem meg a talpam alatt a talajt. Akárhova is érkeztünk, a szél erősen fújt. Azonnal félre sodorta a szőke tincseket az arcomból. A tekintetemmel máris a lány szemeit kerestem: – Jól vagy…? – kérdeztem. A gyomrom még mindig kavargott. Nem szoktam meg az utazásnak ezt a formáját, így a következő pillanatban már csak annyi erőm volt, hogy előre hajoljak és a lány lába elé, a macskaköves útra kiadjam a gyomrom tartalmát.
alán bolondnak tartott, ám mégsem vette meg a hitem és nem akadályozott meg benne. Nem is figyeltem nagyona reakcióját, hanem azonnal imába is kezdtem és eleget tette a kötelezettségeinek. Majd befejeztem, és hozzám intézett egy kedves bókot. - Köszönöm. - Mondtam neki, és elpirultam. Őszintének tűnt, s már sajnálom, hogy le akartam húzni sok pénzzel, de viszont akkor is tudatosítani kell magamban, hogy ő nem az emberi faj képviselője. Bár a Rend annyira nem veti meg, még is úgy érzem hamarosan már őket sem tudják majd elviselni, és rájuk is lecsapnak majd. - Való igaz. - Bár még soha nem voltam ott, nem jártam arra, így tán butaság volt rá vágnom, ám tudom hogy az a város elég szennyezett, ami az elfeket illeti. - Remélem sikerrel járok. Köszönöm, hogy megvédtél még egyszer. - Mondtam neki. Közli velem mennyi ilyenje is van, és be kell valljam meglepett. - Huha.. - Mondtam végül. - Nos, akkor induljunk. - Mondtam izgatottan, és bár nem tudom milyen lesz vártam az utazást. Csendes maradtam, hiszen azt kérte tegyek így.
Edeyra Rolar
Alkimista vagyok
there was more to you than the insipid whore you present yourself to be
Bár a ruháim már viseltesek voltak az út porától, így kimosottan, egészen látszott rajtuk, hogy nem sok harcot láttak. A lány arcára volt persze írva, hogy nem nyerte el a tetszését. Nem szépséges, finom ruhák voltak, melyek ilyen szépséghez illenének. Talán nem a nőket társaságát kedveltem, mégis láttam, milyen gyönyörű a csillogó szemeivel, hosszú sötét fürtjeivel, formás alakjával és irigyeltem. A világért nem lettem volna asszony, de akkor is irigyeltem sok szempontból. – Úgy imádkozz. – Biccentettem, bár nem értettem a hirtelen felindulást. Nekem a vallás nem jelentett annyit, mint másoknak… tudtam az istenek nevét, tiszteltem őket, az elfekét, a városi népekét ismertem – s utóbbi közelebb is állt hozzám származásom dacára –, mégis tudtam, nem rájuk számíthatok, csakis magamra. Meg talán Ianre. Figyeltem a motyogását, miközben a táskám igazgattam, a benne lévő dolgokat túrtam fel. Üvegcsék, a könyvtárból ellopott könyvek, egy pár dolog, amit fizetségként kaptam vagy amit magamnak vásároltam… közöttük a kristályok. Nyolc kristály, mely bőségesen elég volt Ylore-ba, majd vissza Nulportba. A lány közben végzett imádságával és felvette a felkínált ruhák. – Gyönyörű vagy nadrágban is, ne aggódj. – A hangom őszinte volt. Azokat a szavakat mondtam, amik azonnal eszembe ötlöttek látványától. Nem gondoltam, hogy lenne bármi is, amiben mulatságosan festene. – Ylore viszont a legalkalmasabb hely, hogy szépséges kelmékbe öltöztesd magad. – Tettem hozzá. Tudtam, hogy kényelmetlen neki a nagyon ruha. Egy kristályt a kezembe vettem és felemeltem, hogy megnézhesse magának. – Nyolc ilyenem van. Gyanítom megoldjuk belőle az utazást. – Magyaráztam. Bár a felvezető inkább nekem volt szükséges semmint neki. Rá kellett készülnöm, a túlzott mágia használat ki tudott meríteni és kristályt nem használtam elégszer, hogy kitapasztaljam. – Készen állsz? – kérdeztem csendesebben, nehogy feltűnjön Iannek a vékonyka falon át, mennyire beszélek.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Aug. 02, 2022 10:05 am
Folrandír && Eyra
O
da kaptam a tekintettem, ahova bökött, és szemügyre vettem. Az istenekre, úgy fogok kinézni, mint egy csavargó. - Köszönöm. - Mondom egy kedves mosollyal, hiszen nem akar rosszat, azonban egyre jobban kezdem sajnálni, hogy eljöttem. Sajnálatosan a hiúság büntetendő, így el kell engednem a gondolatokat. Pajzánkodás, mint bűnt azért engedték az istenek, hogy szolgálhassam a rendet. - Bocsáss meg, de imádkoznom kell.- Mondtam, s örültem neki, hogy a gyöngyöm velem van. Csendesen oda vonultam az ablakhoz, s kifelé bámultam. Bizonyára furcsálja, vagy nem is tudom, de úgy érzem ezt kell tennem. Nem csak azért, mert egy Rendbeli taggal szálltam szembe, de azért is meg hiúságom megbocsáthatatlan. Eltelt egy perc, hiszen nem voltam el sokáig. -Hiszem a káoszt, mi elhozza a nyughatatlanságát Tulveron világára, hiszem a harmóniát, mi rendet tesz a káosz után. Hiszem a két istent, kikben ott a jó és a rossz, kik megteremtettek mindünket.- Motyogom halkan, alig hallhatóan. Reméltem addig rendbe hozza magát, és össze pakolja a holmiát. - Kész vagyok, és köszönöm elfogadom. - Mondom, majd semmi szégyent nem érezve mezítelenre vetkezzem, s felöltöm a nekem adott ruháját. - Mulatságosan festek nadrágban. - Mondom lenézve, majd rá pillantva. - Köszönöm. - Mondom ismét. Csizmája kissé nagy volt, de jobb, mint a semmi. - Oh… - Mondom halkabban. - Értem, rendben. - Mondom, s várom mi lesz most merre megyünk, vagy várunk esetleg?
Edeyra Rolar
Alkimista vagyok
there was more to you than the insipid whore you present yourself to be
Hiba lett volna tagadni, hogy én is izgultam. Tanították a kristály használatát, maga Durfar mester… ám sokkal kisebb távolságon és nem igazán volt alkalmam komolyabban gyakorolni a dolgot. Csak az segített, hogy biztosan tudtam: képes vagyok magunkat Ylore-ba vinni. Megfogtam a lány kezést, amint magára öltötte a kabátomat és máris vontam őt ki az épületből. Néhányan talán felkapták a fejüket ránk, de odakint a sötétség a barátunk volt. Most nem világított a hold oly’ erősen az égen, mint telihold idején. Nem töltötte meg ezüst fénnyel az utcát. Így ha utánunk is jött valaki – leginkább az elkábított férfitől tartottam –, elég volt a házak közé húzódni. Hamar elértük a Korall épületét, odabent pedig, minthogy fizető vendég voltam, senki sem bánthatott. Ügyetlenül nyitottam ki a szobám ajtaját, ahova aztán a lány után én magam is beléptem. Nem volt komolyabb szoba, egyszemélyes ágy, megrakott kandalló, egy asztal könyvekkel, bájitalokkal, az egyetlen tiszta ruhámmal, amit még összehajtogatva tartottam. – Ha szeretnél jobban felöltözni, az a tiéd. – Böktem a ruhakupac felé, miközben ő megnézte magát a tükörbe. Nem volt több egy feszes nadrágnál, egy fehér ingnél. A sarokban pedig ott volt a régi csizmám, ami bár nem ért fel combig, mint ez a mostani, viseletessége ellenére kényelmes volt… bár neki bizonyára nagy. Én a táskámhoz léptem, ami az ágy mellett volt. Abban lehetett a kristály, így azonnal kutakodni kezdtem. – Kérlek, beszélj halkan, amíg keresem a kristályokat és felkészülök. A szomszédban van a társam szobája… és nem szeretném, hogy átjöjjön. – Köszörültem meg a torkomat, Iantől tartva. Tudtam, hogyha női hangot hallana a szobámból, az kellően furcsa lenne, hogy idejöjjön.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Júl. 26, 2022 11:35 am
Folrandír && Eyra
N
em tagadom félelem volt bennem, hiszen el se tudtam képzelni a kristály hogyan fog működni. Jó magam, csupán lovat használták még, vagy hintót. Ugyan megtanultam a lovaglást, de nem mindig van kedvemre a zötykölődés, így örülök neki, hogy a varázslatot választotta. A férfi mocorogni kezdett, s én arcomra is kiült a félelem. Nem csak azért, mert tudtam, hogy bántani fogja a fiút, hanem azért is, mert tudtam engem is fog. Hiába a szabályok, biztos vagyok benne, hogy nem jó kedvében fog felkelni.
Magamra kaptam valamit, és már indultunk is. De tudom, hogy jobb ruhákat kell majd szerezzek. Magam mögött hagytam a többi ruhám, ami nem itt tartottam. Sajnáltam, hiszen voltak egészen kellemes darabok is, finom kelmék. Rend érdekében kell mennem, ezt írta Nindaer. Ebben az esetben, remélem atyám nem fog megkorbácsolni. Hitem erős, s tudom minden okkal történik, az istenek nem adnak olyan feladatot, amit nem tudsz elvégezni, amennyiben így van úgy bukásra vagy ítélve.
Nem álltunk meg, nem is néztem magam mögé. A sietős léptek egy leány figyelmes lett, és láttam, hogy már fut is az Asszonyokhoz, hogy panaszt tegyek. Hiszen itt azt hiszik én magam is rabszolga vagyok, így természetesen szemet szúr a távozásom. Néhány leány hangot is ad neki.
Megérkezve a szobába siettünk, ahol feltehetően a fiú foglalt helyet. Bevágodott az ajtó mögöttem, és csak szuszogtam. - Köszönöm. - Mondtam hálálkodva. Balomon volt egy tükör, amibe bele nézve láttam, hogy ennek a pofonnak bizony nyoma maradt, s a szám is felhasadt. Hosszú idő lesz, mire munkába állhatok ismét. Remélem nem erre kellek, ár a levélben az alkímia állt. - És most? - Kérdeztem megmentőmet.
Edeyra Rolar
Alkimista vagyok
there was more to you than the insipid whore you present yourself to be
Hozzá vagyok szokva, hogy a Dorwien kisasszonyhoz hasonlatos hölgyek szeretnek elmerülni egy-egy vadabb történetem részleteiben, elvégre miért is ne tennék, miként életük nem áll többől, mint az asszonyi kötelességekre való felkészülésből az untig kényeztető szülői féltés óvó karjai között, ám a gyógyító egy kurta tényközlésen túl többet nem intéz hozzám. Végtére érthető is, a szakmájában bizton meredekebbnél meredekebb mesékkel találkozik, s úgy fest, a személyes varázsom sem hatotta meg különösképpen. Nyilvánvaló a tény, a gyógyító tevékenység végén nem az ágyát fogom melegíteni, viszont a szórakozott felemet ennek dacára sem vagyok képes megadásra sarkallni az újabb kijelentését hallva. - Ó, ha az újabb találkozót vonzana magával, inkább nem is szomjazom a tudást s a kételyeimet is jótékonyan elkendőzöm – mosolyodok el kérlelhetetlen pajkossággal, persze a jó kedélyem nem tart tovább, mint a momentum, mikor felfedezem a nyitott ablak mellett szobrozó alakot. Őszintén csodálom a hölgyemény összeszedettségét és higgadt magaviseletét, ugyanis bennem számtalan hasonló tapasztalás és eset ellenére is meghűl a vér. Tahrovin szerelmére, alig érkeztem meg Nulportba, s már is megtalált volna valaki? - Pfúj, hozzá biztos nem – szólal meg hirtelen az idegen, az őt körüllengő fagyott s feszengő hangulattal meglehetős kontrasztban. Kedvem szottyanna felhorkantani vagy legalábbis kikérni magamnak a feltételezett fintorgást, elvégre semmi taszítót nem találok szerény jómagamban, ám ezúttal is a bölcs hallgatás mellett teszem le a szavazatomat. Legalábbis, amíg rá nem jövök, mi a szentségtelen ork-trágya folyik itt. - Hozzád érkeztem, drága Dorwien kisasszony! Biztosan emlékszel még rám – a vágyakozó hanglejtéséből arra engedek következtetni, vajmi bizarr méreteket öltő románc kellős közepébe pottyantam. - Küldettem neked rózsákat is, s mégis, itt talállak éjjel egy másik férfival… Hogy tehetted? - nehéz nem elnevetni magamat a tapasztaláson, de azért megpróbálok nem rontani a helyzeten. Helyette kíváncsian felpillantok a gyógyítóra, várván a reakcióját erre a meglehetősen érdekes látogatásra.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Bólogat, hogy örömére szolgál, hogy végül nem maradt hoppon, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire megjárhatta volna. Szerencsés fickó, hogy nem járt jobban pórul, és csak egy hangszert vesztett el, nem az életét. – Akkor szerencsés volt – adta tudtára szavakkal is, bólogatása után, hogy egyértelmű legyen. Gyakran járt úgy, hogy a kommunikációba hiba csúszott, mert nem egyértelmű kifejezésmódokkal kommunikált, akár betegeivel, akár szüleivel, akár leendő udvarlóival. Ezutóbbit mondjuk nem bánta sosem különösebben, élvezi a hajadon életet. - Inkább kérdezzen, mint aztán a halál torkából kelljen visszahoznom. Különben is, bugyuta kérdés nem létezik, az én szakmámban legalábbis biztosan nem – Ledha úgy véli, nem létezik buta kérdés, legfeljebb csak rosszkor feltett. Szívesen válaszol mindenre, arra is, ami számára talán alapvetőnek tűnik, hiszen jól tudja, hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy olyan taníttatásban részesülhetett, mint ő. Édesapja gondoskodott róla, hogy kiismerje magát a világban, hogy a legtöbb témához hozzá tudjon szólni, vagy legalább halvány elképzelései legyenek ha beszélgetésbe keveredik valakivel. - Hogy tessék? – nem fordul az ablak felé, van annyi sütnivalója, hogy nem tesz ilyen meggondolatlan ostobaságokat. Apja kitanította rá, hogy ilyenkor egész addig úgy kell tenni, mintha nem látná a betolakodni kívánó személy, míg nem kényszerül menekülésre. – Nos, én nem várok vendéget, szóval talán magához jött – jegyzi meg továbbra is nyugodt, kissé ironikus hangon. Persze belül azért fél, hogyne félne, elvégre ablaka alatt nem igen strázsálnak kámzsás alakok, és elképzelése szerint az ilyesfajta férfiak nem a fejsérelésüket szeretnék kikúráltatni. Persze élszerű lenne, ha valami meneküléshez alkalmasabb ruházatot öltene magára, de egyelőre ugyanott áll, és vár, hogy valamelyik fél megmozduljon.
Némi büszkeséggel horkantok fel a kérdésére, mert bár nem az én lélegzet elállító harci tudásomnak és bátorságomnak köszönhetően sikeredett a károkat a minimálisra kurtítani, azért csak kivettem a részemet belőle. - Tulajdonképpen a gazemberektől sikeredett visszaszerezni – húzom ki magamat elégedetten. - Összetalálkoztam egy Árnylovag csoportosulással, akiket csakugyan megrövidítettek ezek a banditák. Összefogtam velük hát, és másnap rajtuk ütöttünk! - bólogatok lelkesen, s nem különbül dagadó májjal. - Igaz, addigra a drága hangszeremet már felhasználták tüzelőnek azok az elvetemült görények – sóhajtok fel, visszazuttyanva a lantom felett érzett gyászom mélységeibe. Persze sokáig nem évődök azon, mit megváltoztatni már nem lehet, s egyébként sem azért kerestem fel a finom kis hölgyet, hogy akár egy vénember, a megkeseredett életem történeteit regéljem a számára. Holmi karikacsapásszerű varázslatot reméltem, hogy őszintén megvalljam, így némi csalódottsággal érint a tény; egy ideig még bizton el fog tartani a kálváriám. - Nos, ilyen megvilágításból valóban bugyutaság volt ilyet kérdeznem – legyintek az egyik fiolát tartó kezemmel, majd hallgatva a további meglátásait, elpillantok az ablak felé. Igaz, rögvest meg is dermedek, ugyanis megesküdnék, hogy eddig nem volt nyitva, és a kurta függöny mellett nem szobrozott egy idegen alak. - Révén, még nem ittam belőle, feltételezem egyelőre nem hallucinálok, és az ablaka mellett tényleg egy férfi áll kámzsában – jegyzem meg visszafojtott hangerővel, nagyot nyelve. - Gondolom nem a szeretője...?
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
- Én? Ugyan még soha effélét sem – válaszol úgy, ahogy azt elvárják tőle. Meggyőző, nem hangzik üres hazugságnak vagy frázisnak a válasza, mégis a legkevesebb kedve van most erről beszélni. Vagy úgy bármiről. Ha neme esett volna be ajtaján a férfiú már rég legszebb álmait aludná, érthető talán hogy nyűgös egy kissé. De azért igyekszik jó formájában mutatkozni, ha már a bemutatkozás nem sikerült a legerősebbre. – Azért élelmet s némi vagyont sikerült visszaszerezni? Na nem a gazemberektől. - Nem az anyagias leányzó szól belőle, hanem az anyáskodó féltő gondoskodás. Bár nem ismeri az urat, de nem is szükséges, hogy ismerje ahhoz, hogy megszánja. Kedélyesen mosolyog, bár nem kifejezetten szereti ha bókolnak neki, de ezek a szavak mégis előrébb viszik a nehezebb napokon. Mert vannak napok, mikor belefárad, mikor úgy érzi, hogy semminek nincs semmi értelme, hogy feleslegesen dolgozza át fiatalkorát. De ilyenkor azt érzi, hogy a sötét gondolatok csak azért vannak, hogy próbára tegyék, de képes megugrani az akadályokat. - Hogy normális-e, hogy napokig fáj egy erős, fejre mért ütés? Igen, tökéletesen az. – Hacsak megsimogatták volna mondjuk tenyérrel akkor nyilván nem tartott volna ilyen sokáig az intenzív fájdalom, de mivel elmondásai alapján egy ereje teljében lévő férfiember csapta kupán egy fahusánggal őszintén nem csodálkozott, hogy nem jött rendbe azonnal és magától. – Nem garantált, de biztosabb hogy kitart, mint hogy nem. Mindenki másként reagál rá. Előfordulhat intenzívebb fáradékonyság napközben is, ritkább esetben hallucináció. Vannak hátrányok, de várhatan három nap múlva ha el nem is felejti, de érezni biztosan nem fogja a találkozást. – Köteles volt tájékoztatni az ilyen enyhe és súlyosabb mellékhatásokról. Ennél jobb kilátásokkal és gyógymóddal azonban nem tudott szolgálni.
Hogy miért bókoltam? Talán azért, mert tudtam, hogy az embernek a legsebezhetőbb pillanataiban van szüksége az ilyen szavakra. Én magam is örültem volna nekik, ám meglehetősen kevés alkalommal volt szerencsém hozzá. Nem is számított ár, hiszen már az egész élet más lett. Én is más lettem… a tükörben is alig ismertem fel magam. Talán a lányra is ez várt. 
Hozzá vagyok szokva, hogy a Dorwien kisasszonyhoz hasonlatos hölgyek szeretnek elmerülni egy-egy vadabb történetem részleteiben, elvégre miért is ne tennék, miként életük nem áll többől, mint az asszonyi kötelességekre való felkészülésből az untig kényeztető szülői féltés óvó karjai között, ám a gyógyító egy kurta tényközlésen túl többet nem intéz hozzám. Végtére érthető is, a szakmájában bizton meredekebbnél meredekebb mesékkel találkozik, s úgy fest, a személyes varázsom sem hatotta meg különösképpen. Nyilvánvaló a tény, a gyógyító tevékenység végén nem az ágyát fogom melegíteni, viszont a szórakozott felemet ennek dacára sem vagyok képes megadásra sarkallni az újabb kijelentését hallva.