Éjszakai pillangó szoba

Tulveron Krónikái :: Selyem Görény

- Nem elég ideig - feleltem és megigazgattam magamon a ruháimat, mintha azzal időt nyernék. Erre persze nem sok esély volt, tényleg mennünk kellett. - Vegyél fel valamit... a kabátot és induljunk. - Tettem hozzá és a tekintetemet nem vettem le a férfiról, aki egyelőre hangos horkolással hevert a poros padlón. Használtam már ezt a varázslatot egyszer-kétszer, nem volt oly' tartós, hogy az megnyugvást hozzon. Láttam, ahogy mozdulnak az ujjai, ahogy a teste szép lassan arra készteti, hogy ébredezzen és essen nekünk megint.
- Elbír. Ne aggódj a kristály miatt, csak bízd rám magad. - Sutyorogtam felém, miellőtt még a hangom megzavarja őt.
Nem volt alkalmam már válaszolni a lány kérdéseire sem bővebben. A férfi mind jobban mocorgott. Így amikor végre rajta volt a kabátom, megfogtam a kezét, hogy biztosan ne szakadjunk el egymástól, úgy húztam ki az ajtón. Azt azonnal bezártam mögöttünk, bár olyan szerencsém nem volt, hogy odakint kulcs is akadjon. Aztán már vontam is le a lépcsőn a táncoló tömegbe. Tudtam, hogy abban elvegyülni is lehet.
- Utánunk fog jönni. - Közöltem vele a megérzéseimet, de nem engedtem el továbbra sem. Kiverekedtem magam a tömegen, figyelve, hogy végig mögöttem legyen. Sokaknak segítettem már, de ezt a lányt különösen sajnáltam. Nehéz élet lehet az övé, ám most adtam neki némi ulront, amit remélhetőleg magával hozott, és lehetőséget kap megszabadulni innen. Ezekkel a reményekkel vontam őt a korallbeli szobám irányába.

Engem nem sokan bántottak fizikálisan, leszámítva a névtelen támadókat, akinek legfeljebb az arcára emlékeztem. Mégis, ahogy a lányra pillantottam, úgy éreztem, legalább annyira értem a helyzetét, amennyire ő érthetné az enyém, ha mélyebben avattam volna be abba, honnan is jöttem. Talán őt is sokan nézik ostobának, mert itt dolgozik, mert fiatal.
– Mert… senki sem érdemli, hogy ilyen rosszul bánjanak vele. – Suttogtam csendesen és ahogy felállt, megint ráterítettem a kabátomat, nem akartam, hogy fázzon, vagy kényelmetlenül érezze magát a fedetlensége miatt. Én zavarban lennék fordított helyzetben. – Van egy társam. Egy zsoldos, de neki nem kell erről tudnia. – Feleltem és valóban az volt a legjobb döntés, ha Iant nem vonjuk ebbe az egészbe bele. Nélküle is elhagyhatom a várost egy időre, csakhogy segítsek a lánynak.
– Nem kell fizetned. – Ráztam meg a fejemet, de még nem festettem amúgy sem fel neki a pontos képet arról, miképpen tervezem a kimenekítését innen. Mindenesetre meghallgattam hova menne: Ylore-ba. Nem lepett meg, minden szépséges teremtés odavágyakozik – közöttük Rilrion is, akire bár egyre kevesebb gondolok, jól esik néha elidőzni közös emlékeinken.
– Remélem az a valaki nem fog megütni… – feleltetem csendesen, a hangom hideg és nyugodt volt. Most nem akartam utat engedni a zaklatottságomnak, hogy ilyen nagy szarba keveredtem. Elég lesz majd akkor a fejmosás, ha Ian véletlenül tudomást szerez róla, bár ezt minél jobban el akartam kerülni, így kidolgoztam egy többé-kevésbé egyszerű tervet.
– Van teleportkristályom. Azzal könnyedén el tudlak vinni Yloréba. – Magyaráztam, aztán kicsit zavartan végig túrtam a hajamat. – Csak annyi a bökkenő, hogy a Korallban maradt a táskám, amiben van. – Tettem hozzá és reméltem, hogy ma már nem tör ránk senki, persze a fickó előttünk bármikor felébredhetett. – Mennünk kell, mielőtt ő… – Böktem a fejemmel az áldozat felé.

A hatalmas test nagy puffanással ért földet. Tudtam, hogy nincs sok időnk. Ez a varázslat legfelejebb percekig hatott, órákig biztosan nem. A por kicsit felszállt, így végig kellett dörzsölnöm az orromon, hogy ne szaladjon ki egy tüsszentés a csiklandozó érzés következtében.
- Azt csinálom, hogy megvédelek...- válaszoltam aztán kisvártatva a kérdésére és felé fordultam. Elfogadta a felé nyújtott kezet és segítettem neki felállni. Addig tartottam, míg meg nem találta az egyensúlyát.
- Most éppen nem dolgozom senkinek - feleltem. A munkánkat letudtuk Arienthe kisasszonynál, így valójában csak vártam, hogy távozzunk ebből a mocskos városból. Egy részem nagyon szeretett volna elmenekülni, jó messze kerülni a sok kellemetlenségtől, amit itt kellett átélnem. - Máskor annak dolgozok, aki megfizeti a szolgálataimat, de lojális csak magamhoz vagyok - szinte úgy beszéltem, mint Ian, ami kissé ijesztő volt.
- Nem tudom. Nem sokára elhagyom a várost... elkísérhetlek bárhova - suttogtam csendesen, nehogy valaki az ajtó túl meghallja a szavaimat. Tudtam, hogy nem vagyok bizalomgerjesztő társaság egy fiatal nőnek, hiszen már elmondtam neki miféle vágyaim vannak. De úgy éreztem, segítenem kell rajta.

A gusztustalan alak tenyere hangosan csattant a lány arcán. Láttam, ahogy annak erejétől a földre rogy az ütés erejétől. Nem értettem, hogy bánhat valaki így vele… „csak egy szajha” – ezt mondta fickó. Az én szememben azonban egy nő volt, aki valamilyen oknál fogva kénytelen volt árúba bocsátani magát. Ezt senki sem tenné a szórakozás kedvéért. Ezért hát, amikor a az ajtó bezáródott, elé léptem. Talán egy gyenge kis vacaknak tűnök, de nem fogom hagyni, hogy megverjék, főleg nem miattam.
– Takarodj te, azt tanácsolom. – Feleltem a fenyegetésre. Készen álltam rá, hogy olyan tegyek, amit nem sok nőért tennék meg ebben az életben, legfeljebb a nővéremért, de ő meg távoli földeken volt és talán nem is emlékezett rá, hogy van egy ostoba öccse. Már visszavettem a kabátomat, így az egyik kezem az alatta rejtőző tőr élére fogott rá. Nem érdekelt az sem, ha meglátja. A másikkal viszont készen álltam arra, hogy az arcát olvasszam le egy Csillagfény varázslattal, ha az kell – bár kételkedtem benne, hogy ekkora hőt termelne az a sápatag fény, de fejben jól hangzott.
– Nyugalom, tudom, mit csinálok… – mondtam a lánynak, de nem pillantottam rá. Nem. Szemmel kellett tartanom azt a seggfejt. Felemeltem a kezemet és ha meg is próbálta elütni, nem sikerülhetett neki, túlságosan koncentráltam, miközben szavakat mormogtam magam elé, talán neki ismeretlenül. A bamba feje persze a következő pillanatban oldalra billent, majd mint egy nehéz krumpliszsák csattant a padlón.
– Mennyivel izgalmasabb lett volna ráijeszteni egy árnyalakkal. – Sóhajtottam és kihúztam a tőrt a biztonság kedvéért, hátha idő előtt magához térne. – Ha szeretnéd, velem jöhetsz. Nem kéne hagynod, hogy ilyen seggfejek bántsanak. – Fordultam a lány felé, majd odanyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem a földről.

Nem kellett volna ilyen játékba belemennem… de kíváncsi voltam. Érdekelt, hogyan néz ki egy ilyen jelenet, hogyan érjek ahhoz, aki tetszik. Bátortalan és szerencsétlen voltam a csábítás terén. Bár nem reménykedtem benne, hogy egy rögtönzött bemutató segített volna ezen, de azért… serdülő voltam. Minden érdekelt, ami a testiséggel kapcsolatos. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez majd elhűl és már talán nem is fog érdekelni. Lehetőségem egy ilyen helyen kívül, amúgy sem volt, kipróbálni.
Csakhogy amikor a nő visszajött, nem egy másik kurtizán volt vele. Egy termetes, szakállas, undorítónak tűnő alak. Nem úgy tűnt, mintha kedvesen bánt volna a lánnyal, szinte láttam, ahogy az ajtó felé fordítva tessékeli be.
– Valami gond van, uram? – kérdeztem, mielőtt még megszólalt volna. Újra végig néztem rajta, nem tetszett az ábrázata, valahogy furcsa, baljós érzés fogott el, így a jobb kezemet a hátam mögé rejtettem, hogyha védekeznem kell, hát az váratlanul érje.
– Gondolod, nem fizetném meg, jóember? – érdeklődtem, ezúttal már nem voltam olyan zavarban, mint kettesben a lánnyal. A férfiakkal szemben, ha csak nem csábítottak oly’ módon, ahogyan arról álmodoztam, nem voltam távolság tartó. – Remélem nem bántottad őt. – Böktem a fejemmel a lány felé. – Én ugyanis egészen hajnalig használni akarom. A sértetlen árut kedvelem. Talán így világos. – Feleltem, még mindig érezve azt a nem tetsző, furcsa, feszült érzést, amit eddig is. Nem volt rendben a dolog, kicsit úgy éreztem meg kell mentenem a kurtizánt tőle.
– Távozz. – Jelentettem ki és úgy sétáltam a lány elé, mintha megóvhatnám tőle. A kezem még mindig a hátam mögött volt, készen álltam varázsolni, ha szükséges, de nem akartam harcot kezdeményezni.

– Még hozhatja úgy az élet… épp elég változás volt mostanában körülöttem. – Ismertem el. Nem néztem le a munkáját, sőt még az én gondolataimon is átfutott, hogy az első bordélyban keressem a túlélés kulcsát. Azizi mester szavai sok mindent elvettek tőlem, s kilátástalan volt a helyzet. Ian nélkül talán már itt ülnék én is aranyra festett mellbimbóval.
Borzasztó kellemetlenül éreztem magam, de közben ott volt az a kíváncsiság. Érdekelt a test, mások teste… az, ahogyan érinteni szabad és kellemes. Voltak, akik tetszettek, de még csak megszólítani sem tudtam őket, elcsábítani sem, nemhogy simogatni. Talán sosem lesz ebben részem és bár nem terveztem azon az éjszakán senkivel sem ágyba kerülni, érinteni meglehet, na meg eltanulni ezt-azt.
– Ha szükséges. – Bólintottam.
Nem bántam, ha behoz valakit, és csak reménykedtem benne, hogy legalább egy férfiasabb kurtizánt hoz be. Nem vonzódtam az olyan testhez, amilyen magamnak is volt. Szerettem az izmokat, a nyers vonásokat, a barna hajat, a sötét tincseket a világos bőrrel. Így hát megvártam, míg visszajön.
– Ugye nem baj, ha én ruhában maradok? – kérdeztem, de a kabátot közben letettem valahova, nem is figyeltem hova. Elég szégyellős voltam, az ing és a nadrág pedig éppen eléggé kiemelte a vézna testemet. Nem akartam, hogy lássák, mert… nem. Csak olyannak akartam megmutatni, akivel tényleg együtt akartam lenni.