Erőtlenül, az asztal szélébe kapaszkodva álltam fel. Az egyensúly megtartása most meglepően nehéz feladatnak számított. Előrébb léptem párat, hogy megnézzem, bírni fogom-e a sétát, de könnyedén eljutottam az ajtóig, s vissza a székhez. - Menjél nyugodtan, Deedra – mondtam csendesen. – Megleszek magamtól is, ne aggódj. A kis nyikhaj úgyis epekedve várja, hogy a súlyom alatt megrökönyödhessen – félmosolyt eresztettem a tréfámra, utalva, hogy lehet lesz olyan pillanat, amikor meg kell tartania, ha elveszteném az egyensúlyom. Hálás biccentést intéztem először a javasasszonynak a segítségéért, majd Edellynnek, amiért kifizette őt. A lányom mellé léptem, és megsimogattam a vállát. – Pihend ki magad. Holnap beszélünk – biztatásképp újra megszorítottam gyengéden a vállát, majd Alfronhoz fordultam. Kitárta a karját előttem mutatva az utat én pedig szép, lassú léptekkel megindultam az irányba. Nem tudtam mi lesz a lánnyal. Ma éjjel, hacsak álomba nem sírja magát, egy szemernyit sem fog aludni, és nem is hibáztatom érte. Az én éjszakám sem lesz nyugodt, részben a sebnek köszönhetően, részben pedig a lányomért való aggódás miatt. Vajon felépül ebből valaha? Ha igen, ő is megfog változni, ahogy én? Más ember lesz, az is biztos, de talán a jó irányban marad. Ezekkel a gondolatokkal vonultam végig a folyosón, néha-néha belekapaszkodva a falba, s mikor kellemes gőz árasztotta el a közlekedőt, tudtam, hogy közeledünk.
Megérkezett a javasasszony, s lepakolt az asztalra. Aggódásom továbbra sem múlt el apám iránt. Figyeltem, ahogyan dolgozik, és örültem annak, hogy végre jó kezekben van. Felém nyújt egy üveget, amit elveszek és vizsgálom. Igyekeztem mindent megjegyezni. Bár csak valami kuruzslót hozott volna, aki feltámasztaná a szerelmem. Ekkor egy pillanatra elgondolkodtam létezik e fajta mágia. Ám figyelmem visszairányult a nőre, akinek a szavaira nagyon figyelnem kellett. Felkaptam a fejem. Fürdés? Ez a legfontosabb most? Ám talán jó lenne valóban. - Talán jobb lenne Edellyn, ha te kísérnéd el, és nem valami idegen. Már, ha nem nagy kérés. Addig én.. – Nyeltem egyet. - Rendbe szedném a gondolataim. Te is csupa vér vagy. – Jegyzem meg. Ám csak azt akarom, hogy mindenki hagyjon most engem békén. Koránt sem érdekelt Edellyn ruhái, vagy a háza állapota. Csöndre, nyugalomra és sírásra van szükségem. - Köszönjük. – Mondom hálálkodó pillantással a javasasszonynak, de a köszönöm Edellynnek is jár. - Neked is. – Mondom. Ha él az ajánlatommal, és apám segítségére lesz, nagyon hálás leszek. Komolyan kell nekem ez a magány, és nem is tudom… talán alvás? Képes lennék rá?
Thora Haleye Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Megkönnyebbültem, amikor a javasasszony megérkezett. A stílusa meg se lepett, általában így viselkedett, azt nem is említve, hogy Alfron az éjszaka közepén rázta fel. Ám úgy tetszett, Deedra apja megmarad. Amíg a nő magyarázott, összeszedtem a lesöpört dobozt, és visszavittem a helyére. Mire visszaértem, már a lány kezébe üvegcsék voltak. Nykon ekkor intézte felém a kérdést. Hát persze, a fürdő. Más esetben az ajkamra szarkasztikus mosoly kúszott volna, azonban akkor nem tudtam mást nyújtani, mint egy erőtlen bólintást. - Az alagsori folyosó első ajtaja. Alfron segít lemenni odáig - az ajtónállómra pillantottam, aki ott toporgott a küszöbön, egyik lábáról a másikra állva. Ironikus, hogy Deedra apja egy fejjel volt magasabb nála, ám elnézve az ő helyzetét, nem volt választása. - Köszönjük a gyors segítséget - fordultam tiszteletteljesen a nő felé. - Az élet végett nincs mit köszönni, még akkor se, ha éjfélkor szorít a szükség - jegyezte meg, miközben összepakolta a kosarát. Még Nykonra pillantott, a kezébe adott löttyre, amolyan "meg ne próbálja nem meginni" tekintettel, mint amivel a gyerekeket is szokta fedni. Az ajtóig kísértem, tenyérbe öt aranyérmét csúsztattam. - Tudja, hogy nem ezért... Az ellenkezése nem érdekelt, ajtót nyitottam neki. - A hálából nem tud kenyeret venni - jegyeztem meg még utoljára, hiszen tudtam, a szegényebb sorba lévőktől valóban nem fogad el egy garast se. Én megtehettem, hogy akár most az ő ellátusok árát is kifizessem. Ahogy bezárult mögötte az ajtó, beletúrtam a hajamba. Kimerült voltam, mégis éreztem a tagjaimban, hogy képtelen lennék aludni. Deedráékhoz nem tértem vissza, hiszen nem minden tartozik rám, és jelenleg egymásra volt a legnagyobb szükségük. Révén, hogy a szolgálók még valószínűleg Aikenel voltak elfoglalva, így én próbáltam meg olyan ruhát találni a férfinak, ami nem reped szét rajta, ha felveszi. Az egyetlen ötletem Lucas volt, talán a szekrényébe akadt még azokból az alaktalan ingekből.
Ha valaki megkérdezte volna, hogy milyen érzelmek uralkodtak el rajtam, mikor Edellyn kicsit sem habozva a bőrömhöz nyomta a forró piszkavasat… az orkokon kívül másnak nem kívántam volna átélni ezt az „élményt”. Egy nagyon mély, dühöngő morgás tört fel a mellkasomból, amit próbáltam a minimumra fojtani, hogy ne ijesszem meg magam körül az embereket. Elviselhetetlen volt, és hiába tartott alig egy szekundum erejéig, a lüktetés és a bűz, melyet okozott, elborította az elmémet. Tartottam magam amennyire csak tudtam, de túlságosan kiütközött az arcomra minden, és az sem segített, hogy minden éles levegőkifújásnál a fájdalomtól és az erőlködéstől a homlokomon kipettyezett izzadságcseppek gördültek le egyenesen a szemembe. Émelyegtem és szédültem. Csak magam elé pislogtam miközben Edellyn nekiállt összevarrni az égett bőrt. A tűrőhatáromon már rég túlrepültem, szinte meg se éreztem a megannyi tűszúrást a húsomban. Az eszméletvesztés ellen küzdöttem, s hogy minél előbb eltűnjön a kín. Ekkor lépett be a középkorú nő, karján kosárral és benne megannyi gyógynövénnyel. Izzadt, véres és leküzdött voltam. El tudtam képzelni milyen látvány tárulhatott a szemei elé magatehetetlen mivoltomban. Rögtön lepakolt az asztalra, félresöpörve az Edellyn által kipakolt dolgokat, majd nekilátott a mozsárban leőrölni a növényeket. A teste mellett a tűzre meredtem. Már előre éreztem az undorító ízű löttyöt, amit hamarosan szó nélkül ledönt a torkomon, én pedig vagy fuldokolni kezdek tőle, vagy kiüt. Az utóbbit reméltem, de tudtam, hogy az előbbi fog bekövetkezni. Néhány perccel később fuldokló köhögéssel dőltem előre a széken, kezemben szorítottam a kis tálkát, amit az imént nyújtott át nekem a javasasszony. – Ebből – nyújtotta oda Deedrának az első üvegcsét – Napi kétszer négy-öt cseppet. Ebből pedig – került a tenyerébe a következő – csak akkor, ha elviselhetetlen a fájdalma. Egy lovat is kiütne, úgyhogy óvatosan. Maga viszont – fordult végül felém, összefonva a mellkasa előtt a karjait. – Ha nem akarja, hogy tovább fertőzze és sose gyógyuljon ki ebből, menjen el fürdeni. Folyamatosan legyen tiszta, főleg a seb körül, hogy még véletlenül se adjon esélyt a kiújulásnak. A ruháit is cserélje le, ha már itt tartunk – rámutatott a földön heverő, csupa vérben ázott ingre. - Azt még egyszer ne merje felvenni. Pihenjen sokat, lehetőleg fekve, egy hét és minden rendben lesz. Üres tekintettel figyeltem, amit mondott nekem, és minden egyes mondatára bólogattam. Úgy éreztem magam, mint aki tényleg meghalt volna, és most kiástak, hogy újra járhasson az élők között. Rásandítottam Edellynre. – Még mindig áll az ajánlat a fürdésre? – kérdeztem tőle rekedten.
Nyeltem egy hatalmasat, ahogyan apám mesélésbe kezdett. Ajkamba haraptam, eleget sírtál Deedra! Mondta bennem egy hang. Hiába érdemli meg az összes könnyemet, muszáj leszek most már visszatérni a megszokott viselkedésemhez, amit itt felvettem. Mesélése közben arcát takarta. Merev tekintettel, szinte alig pislogva hallgattam azt. - Köszönöm. – Suttogom. Pedig apám nem tudhatta, hogy gyengéd érzéseim voltak, csak ezen a napon vallottam be neki, hogy a férfi nem közömbös nekem. Magamnak se vallottam be, hogy ez több, hiszen csak most teljesedett be bennem. Most éreztem az elmúlt napokban, hogy szerelmes lettem. Nagy levegőt vettem, ahogyan Edellyn közelített, és igyekeztem nem oda nézni. Éreztem az égő hús borzalmas szagát, hallottam a sercegő fémet, ahogyan apám bőrével érintkezik. Ahogyan vége volt, visszapillantottam, megfigyelhető volt az, ahogyan a bőre még füstölög és elborzadtam. Nem a látvány, a tudat. Az én hibámból van most apám itt, és miattam kell ezzel is szembe néznie. Reménykedni tudok abban, hogy túléli az estét. Holnap, vagy valamikor az a főzetet kellene fel keresnem, amit egyszer Aikennek adtam.
Edellyn Arienthe Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
A félhomályos szobában a piszkavas izzó hegye mint ecset, mellyel mintát festenek a vászonra. Remegett a kezem, alig észrevehetően de remegett, amikor kiemeltem a tűzből. A vas forró volt, az ujjaim viszont mégis hidegek. Közben fél füllel hallgattam, amit Nykon mondott. Öten voltak. Aikennek esélye se lett volna. Ahogy újra és újra felvillant a szemem előtt a teste, annál jobban szorult össze a torkom. - Ne haragudjon - mondtam halkan, amikor odaléptem a férfihoz. Megérintettem a vállát, szemügyre vettem a sebet. Majd egy következetes mozdulattal nyomtam bele a már kitszított a vasat. Hallottam, ahogy serceg a vér, ahogy a hő összeforrasztva a hajszálereket. Egy pillanat volt csupán, de érezni lehetett az égett hús gyenge szagát. Visszatettem a kosárba, majd ismét a dobozhoz nyúltam. Hol van már az a nő? Befűztem a tűbe a cérnát, ám tudtam, a varrás rövid lesz, és annál többet már nem vagyok képes tenni érte. A tűszúrás az előző fájdalomhoz képest semmisnek is tűnhetett. Hasonló helyzetbe kerültünk már, akkor is éjnek évadján, pusztán Aiken szerencsésebb volt. Akkor szerencsés volt. Tulajdonképpen már akkor sejthettem volna, hogy mi következik. Nyugalomba ringatott, hogy a Démon elsüllyedt, hogy Drest csatlósait felszámoltuk. Tévedtem. És ennek mérhetetlen ára volt.
Teljes nyugalomban ültem a széken. Tulajdonképpen, ha Deedra nem lett volna mellettem ebben a percben, az sem érdekelt volna, ha most itt ragadnak el az Istenek és visznek el magukkal. A negyedik évtizedezem tapostam, bizonyos, hogy már mindent láttam, így, ha úgy kívánja a sors, barátként fogadtam volna el a halált. De neki szüksége volt rám, és reméltem, hogy még nagyon sokáig, így csakis ő érte küzdöttem. Nem hagyhattam, hogy én is itt hagyjam őt, mert bele se mertem gondolni mi történne vele. Egyenletesen lélegeztem, és figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Ahogy Edellyn szegény nyikhaj gyereket szélnek ereszti, ahogy Deedra aggódva, remegő kézzel próbálja ellátni a feladatát, amit a nő rábízott. Összekulcsoltam a kezeimet és az ölembe ejtettem. Deedrára néztem, próbáltam egy meleg mosollyal bíztatni, hogy nem lesz semmi baj. S bár ebben én magam annyira nem voltam biztos, igyekeztem mást mutatni felé, hogy legalább ő is megnyugodjon. Minden próbálkozásom ellenére is felszisszentem némelyik érintésétől, mialatt a vért törölte a seb kerül. Érzékeny lett, és minél közelebb járt a nyílt vágáshoz, úgy annál fájdalmasabb volt minden mozdulata. - Öten álltak a teste körül, az egyik guggolt mellette és épp karcolta bele a… – kezdtem bele a mesélésbe, csakhogy eltereljem a figyelmemet a sebtisztításról. – Én… én az utolsó pillanatig nem tudtam ki fekszik ott – lehajtottam a fejemet és összeszorítottam a szemeim, amint újra az érzékeny területhez ért a lány. – Csak meg akartam menteni, segíteni rajta – felsóhajtottam. – Azt hittem, még él. S mikor térdre kényszerítettek, akkor bukkant fel a hátam mögött az őrjárat. Utánuk eredtek, mi pedig ott maradtunk. Akkor ismertem fel az arcát, már amennyi maradt belőle – elfordítottam a fejemet, direkt, hogy ne lássa Deedra. – Mikor megtudtam, hogy ő volt az, aki megszöktetett, egy életre belém égett az arcainak vonása. Bárhol felismertem volna. Bárhogyan is eltorzítják – fordultam vissza hozzá végül. – Csak miattad nem hagytam ott. Edellyn időközben mellém lépett az izzó piszkavassal. Rögvest eltorzult az én arcom is. Éreztem, ahogy Deedra belecsúsztatta az egyik kezembe az övét, a másikkal pedig elvettem a ruhacafatot. Egy pár másodpercig meredten szemeztem a narancs és vörös színekben játszó vas végével, végül vettem egy mély lélegzetet és betömtem a számba az anyagot. Behunytam a szemem és bólintottam.
Természetesen eleget tettem apám kérésének, s azonnal segítségére siettem, már amennyire bírtam. Figyelmem elvonta az aggódás, hiszen köszönöm elég volt számomra ez a mai nap. Segítek, és látom minden csupa alvadt vér. Nem figyeltem a szavait, hiszen nem értek az ilyenhez. Még mindig jobban örülnék, ha egy gyógyító látná el. Edellyn ugrasztott egy szolgát. Figyelmem jobban lekötötte az események, nem akartam még egy embert temetni. Örültem annak, hogy olyanra bízza, aki ért hozzá. Még is csak az apám! - Istenekre! – Szitkozódom még a megmaradt erőmmel. - De mi történt? Mit láttál? – Kérdezem végre meg, amit eddig megkellett volna, ám a fájdalom elnyomta a józan eszem. Homálynak nyomoznia kellene, és bár elég erős az, hogy ő tette ám még is bele gondolok, hogy tehette volna? Szeret, és tudja micsoda fájdalom ez. Ám még is, bennem motoszkált ez a gondolat. Edellyn is tagja ennek a klánnak, ha jól emlékszem bár komolyan semmi, de semmi emlékem sincs. Össze vagyok zavarodva, képtelen vagyok felidézni ezt, és azonban biztos jelenteni fogja. Azonban, ha nem ő, akkor nekem kellene? Ezek szerint jól gondoltam, hiszen már is izzó vassal, a kezével láttam, ahogyan felolcsultam. - Istenekre.. – mondom egészen, szinte számukra hallatlanul. Rosszul vagyok, de nem a látvány visel meg, hanem már a tudat. Mint egy rossz állom.
Elkezdtem kimosni a sebet, tisztogattam le róla az száraz vért, és talán Aiken vérét is. Még nem állt el teljesen. Igyekeztem a legjobban tenni a dolgom, és mikor kész voltam, vártam Edellyn érkezését. Megfogtam apám kezét, és elfordítottam a fejem, vissza tűzre.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
A dobozban kutattam, amiben a cérna és a tű volt, de kamillán és némi füzikén kívül nem sok hasznos dolgot tartalmazott, legalábbis nem vérmérgezésre. Volt benne viszont gyolcs, ezt Deedra kezébe nyomtam. Hát ez pazar. Kissé ingerülten csaptam le a doboz tetejét, és csak egy pillantást vetettem a férfi sebére. Ha őt vinnénk oda, még ennyi esélye se lenne. - Alfron! - kiáltottam el magam, és valamivel közelebb mentem a lépcshöz, ahonnan már visszahangoztak felfelé a sietős léptek. - Kisasszony - biccentett. - Vigye a leggyorsabb lovat, és menjen a javasasszonyhoz. Hozzon magával füveket vérmérgezésre, és némi fájdalomcsillapítót. Ha kell rángassa ki az ágyból, mondja meg, én kéretem. Azt se tudta szerencsétlen, hová kapjon. - Miért áll még mindig?! Gyerünk ha mondom, ha kell ülje meg nyereg nélkül a lovat - szűrtem a fogaim között, amikor még mindig egyhelyben topogott. Nem voltam kétségbeesve, a javasasszony háza nem messze állt, mégis minden perc drága volt. Futva távozott, kabát nélkül, zsebébe pusztán néhány érme csörgött, ahogy kiviharzott az ajtón. Visszafordultam a többiekhez, legalább addig kitsztíthatjuk a sebét. - Nem lesz semmi gond - mondtam nyugalmat erőltetve a hangomra, szükségtelen lett volna, ha én is elveszítem a fejem. - Csúnyán elbántak magával, de tartson ki még egy kicsit. Többet addig nem tehetünk, minthogy várunk, reménykedünk, hogy a ló valóban gyors lesz, és a nő legalább olyan sebesen is össze tudja kapni magát. A vérmérgezésen nem tudunk segíteni, ám valóban össze kellet varrni, és erre a vízen túl Deedra ötlete tűnt a legjobbnak. A kandallóhoz léptem, a kutyák már rég elmentek, viszont a piszakavas és a kosárba rakott fahasábok maradtak. Megfogtam a vasat, a tűzbe tartottam. Deedrára néztem, majd a maradék tiszta ruhára a dobozban. - A legjobb lenne, ha ráharapna - mondtam, miközben vártam, hogy a vas vörösen izzon fel. Csak akkor lépek oda hozzá, ha már Dee kimosta a sebét.
Aprót bólintottam Edellyn szavaira, majd a szőnyegre léptem, s az asztaltól elhúzott székre leültem. Most lesz az első, hogy megnézem a sebet, amit ejtettek, sajnos, nem volt rá időm. A fájdalomból ítélve a leghihetőbb az lenne, ha fel lenne szakítva a fél oldalam, de ez inkább már csak a berögzült kín. Több, mint egy órája történt, s míg ott, akkor az adrenalin nem hagyott, most elpárologva átvette az uralmat a sínylődés. - Az attól függ, mennyire vészes – feleltem a lányomnak, majd nekiláttam a felső testem kiszabadításának. A szőrmét, mely most össze volt száradva a vértől, még könnyedén ki tudtam kapcsolni, a hátam mentén pedig leomlott a szék háttámlájára. Az ing viszont nehezebb műveletnek bizonyult. A karom már olyan szinten elzsibbadt a vérveszteségtől, hogy alig bírtam megemelni, így esdeklő tekintettel néztem újra Deedrára. – Segíts légyszíves – kértem meg, és a másik, jobb kezemmel megmarkoltam az ingem egyik oldalát. Ha segített levenni, ledobtam a vérben ázott inget a szőnyegre, és egy nagyobb lélegzetvétel után lenéztem a sebre. Sokkal rosszabb állapotban volt, mire számítottam. Nem tett jót neki, hogy nem volt azonnal ellátva, az meg végképp nem, hogy meg volt erőltetve a holttest által. Egy legalább négycentis vágás éktelenkedett a vállam elülső részén, körülötte minden csupa vér volt a folyamatosan szivárgástól, s mintha, bár nem láttam jól, egy halvány sötét csík kúszott volna a mellkasom közepe felé. - Vérmérgezésem van – mondtam csendesen, és döbbentően nyugodtan. Nem hittem, hogy van bármilyen gyógyfőzetük rá. Aggódva néztem fel Deedrára, mert tudtam, hogy felismeri a mérgezés jelét.
Hallgattam apám szavait, amitől még keserűbb lett a szívem. Ugyan nem ismertem anyámat, hiszen kicsiként meghalt, ám mindig azt képzeltem, hogy a szellemvilágból tekint vissza ránk. Sajnos ettől nem nyugodtam meg, csak jobban fájt a szívem, anyámért is. Mindig is hiányzott anyám, hiányzott a női lét az életemből. Apám mindent megtett értem, ám nem pótolhatta az anyai gondoskodást. Mellkasom olyan volt, mint ha ezer szikla nehezedett volna rá, s úgy éreztem nem enyhül. Néhány dobbanásnyi idő volt tán, amikor engedett a szorító, s maró érzésből, ám erősebben tért az vissza minden után.
Nem volt jól. Szavaira, hirtelen pillantok oda, s pattanok fel. Megszédültem, de aggódtam az apámért, így odalépek. Magam is meglepődtem, hogy képes voltam ekkora mozdulatra, de még is róla volt szó, az apámról. Edellyn a kezébe vette az irányítást, s én rémülettel arcomon pillantottam. - Nem kellene gyógyító inkább, hiszen te nem érhetsz ehhez. És, ha nagyobb baja lesz? – teszem fel rémülten a kérdésem. Nem veszthetem el az apám. Még jómagam is tudom, hogy a fertőzés nagy. - Ki kell égetnünk a sebet! – Jut egy talán rossz gondolat az eszembe. Ám emlékeim szerint így kellene. Még otthon Eviranban láttam ezt, de nem vagyok biztos. Kissé megrémültem most. Nem tudok higgadt maradni, olyan sok minden történt. - Mit tegyek? – Kérdeztem pillantva a nőre. Hívjunk gyógyítót!
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
//
