Folyamatosan újra és újra átpörgettem magamban az idáig vezető eseményeket. A beszélgetősünket annál az asztalnál, ami előtt most az ő vére száradt. És mintha a szívemet újra és újra átszúrták volna. A beszélgetésükből, mi úgy ítéltem úgyis csak apjára-lányára tartozik, foszlányokat fogtam fel, ám amikor a férfi felém nézett, kellett pár pillanat, amíg képes voltam rá is figyelni. - Nem mehet így ki a városba, éjszaka - jelentettem ki - előbb vérezne el. Majd mi megoldjuk. Csak a véres szőnyegre böktem a fejemmel, hiszen annak már úgy is mindegy volt. Annyit érettem a sebek ellátáshoz, mint a legtöbb nő, aki valamennyire is az anyja mellett nevelkedett, nem voltam bába, se gyógyító, viszont Aiken sebét is ellátuk akkor Deedrával, ez sem okozhatott nagyobb gondot. Ott volt a víz, amit még az ajtónállóm hozott, és a konyhába kellett lennie valahol cérnának, tűnek is. Mivel a cselédek odalent voltak, magam indultam megkeresni. Pár perc volt csupán, mégis különösen hosszúnak tűnt minden mozdulatom. Ám megtaláltam, dobozban, hajlított tűket, vékony cérnákat. - Itt marad reggelig. Nem kérdés volt, kijelentés. Részben, mert a lányának szüksége volt az apjára, részben, mert felismerhetik. Azok, akik ezt tették Aikennel, könnyű szerrel elintézik őt is. Erősen kétlem, hogy Deedra kibírná, ha még egy szerette távozna az élők sorából. Nem, abba ő is belehalna, hiszen jól láthatóan olyan erős kötelék fűzte az édesapjához, olyan, ami csak gyermeke szülőjéhez, s amit minden tiltakozása ellenére képtelen lenne eltemetni magában.
Nem tudtam hogyan lesz tovább. Legszívesebben maradtam volna, bármit válaszol, de ha úgy kívánja, hogy menjek, szó nélkül visszamegyek a városba. Csendesen, merev arccal, felette állva vártam a válaszát, majd, amikor megszólalt végül, meglágyult a tekintetem. - Tudom milyen – guggoltam le hozzá. A tekintetét kerestem, próbáltam kimutatni az együttérzésem. A reményt, hogy talán majd most hazatér velem, elfojtottam. Nincs ennek itt az ideje még. – Nekem ugyanígy fájt édesanyádnál, mint ahogy most neked – egyik kezemet a hátára tettem. – Az idő majd segít. Remegő lábakkal álltam fel. Későre járt, és már így is túl sok vért vesztettem. Kezemet újfent a sebre téve fordultam Edellyn felé. – Hol van a városban a legközelebbi hely, ahol segítenek ezt összevarrni? – kérdeztem tőle halkan, s lassacskán akadozva. – Sajnos, csak eddig bírtam kitartani – vallottam be. Legyengültem. Ha húsz évvel ezelőtt lennénk, valószínűleg egész éjszaka bírtam volna a strapát akár egy nyílt vágással is, de ennyi idősen már nem úgy ment, mint régen. Éreztem, ahogy szépen lassan kezdett kifutni a vér az arcomból. Meg kell támaszkodnom az ajtóban.
Könnyeim lassan apadtak el, s már nem volt ami kicsordulhatott. Ismét le akartam ülni, így hát újra a padlóra ültem. Hiába húzott fel Edellyn, nem tudtam állni. Felhúztam mellkasom elé a térdeimet, és összekulcsoltam a kezemmel. Csak meredtem magam elé. Soha többé nem látom, soha! Hiába illettem csókkal, hiába mondtam élettelen testének mind érzem, ez nem volt elég. Még ölelni akartam volna. Majd képek villantak be, s talán a tudatomig most jutnak el a rémisztő részletek. Most látom, ahogyan a teste szörnyű állapotban volt. Egy pillanatra lehunyom a szemem, s erősen szorítom, hátha a kép elillan. Szavaimra reagált a nő. „meg fognak halni” mondja ő is. A szavak nehéz sziklaként perdülnek a nyelvén, érzem benne a fájdalmat. Mély levegő, már nyitott szemmel egyszer. Mély levegő lehunyt szemmel kétszer, majd a szemem ismét kinyílik, s a tűzre vetül. Arcomról felszárítja a könnyeket. Csak figyelem a tőz táncát, s Edellyn is olyan csendben volt. Az elménk próbál értelmet találni. Apám újra felbukkan, nem pillantok rá, képtelen vagyok bárkire is nézni, nem eresztem el a tüzet, ami egy pillanatra felveszi képzeletemben kedvesem arcát, s lejátszódnak gondolataimban az emlékeink. Kegyetlenek az istenek, éppen csak egymásra leltünk. Szavaira összerezzentem, a testem és izmaim most engednek ki. Ám szavaira azért is rezzentem össze, mert tudtam mit akart mondani. - Nem tudom mit akarok. – Mondom rekedtes hangon, s minden erőmet össze kellett szednem, hogy képes legyek ezeket kipréselni. Szeretem apámat, hinni akarom azt, hogy nem ő volt. Tekintetemmel Edellynt kerestem. Képtelen vagyok meg gyanúsítani, de nem fogja annyiban hagyni a Homály, vagy is én így gondolom. Védeni akarom atyámat, de még is egyetlen egy pici, halk hang azt mondja, lehet még is ő tette.
Edellyn Arienthe Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Tanácstalanul álltam felette, mert bár értettem a fájdalmát, kezelni nem voltam képes. Megölöm mindet Az utolsó szavakra felé fordítottam az arcom. S a gyász, az önmarcangolás mellé, amely akkor betöltötte a szívem, azt a fagyos, ostoba szívet, befurakodott valami más. Harag. Igen, már tudtam, hogy meg fognak halni. Mind, akik ezt tették. Talán úgy lenne a legjobb, ha én is velük tartanék. Ők a kést döfték, ám én hajszoltam bele. Ki a bűnösebb, a vadász, vagy a hajtó? - Meg fognak halni - jelentettem ki, és lesütöttem a szemem. Ígéret volt? Talán. A vérfoltot néztem. Ugyanígy fognak elvérezni, szenvedni fognak. Még nem tudtam hogyan, és miként, de meg kell halniuk. S szenvedek én is. A hátralévő éveimben ez kísérteni fog, úgy, nem lenne jobb a bitó? Vagy csak csendesen elaludni, lerázni magamról a múlandó világ láncait. Akkor átfutott az elmémen minden, akár vihar, mi dúl a hegycsúcsok felett. Nem voltam képes megtalálni a választ, olyan volt, mintha egy örvénybe kerültem volna. S mégis ki marad akkor a felszínen? Ekkor jött vissza Nykon. Mit érdekelt engem, hogy maradni, vagy menni akar? Szerettem volna azt hinni, valóban ő tette. Hogy megszúrta, sokszor, belevéste a mellkasába mindezt, s aztán önön karjába fektette elénk, hogy magát tisztára mossa a vérével. Felnézem a férfira, aki a félhomályban még magasabbnak tűnt. Ekkor vettem észre a vállán éktelenkedő sebet. Könnyebb lett volna azt hinni, azt magának okozta. Hogy nekem nem volt közöm hozzá. Könnyebb lett volna őt gyűlölni, ismeretlenül őt ostorozni, fellógatni, kalodába zárni. Bár, bár ő lett volna.
Az egyik szolgáló ment előttem és végig mutatta az utat a pincébe. Mialatt fent meg tudtam pihenni a földön, úgy tűnt most kissé könnyebb lett volna Aiken teste. Magabiztosan sétáltam, de a lépcsőknél segítséget kértem, hogy ne essek le vele. Amint leértünk, már ketten várták őt. Egy óriási faasztalt készítettek elő, lefedték egy sötét abrosszal, körülöttünk gyertyák tucatjai égtek, a fal mentén pedig a holttest előkészítéséhez használatos felszereléseket helyezték el a hordók tetejére. Az asztalhoz léptem, és óvatosan elhelyeztem rá a testet. - Sajnálom – suttogtam. Nem tudom miért mondtam ezt. A megtalálása pillanatáig nem így képzeltem el az első találkozásunkat, bár ki gondolt volna bármi ilyenre. Megakartam fojtani, felelősségre vonni minden tettéért, amiért elvágta a klán jövőjét azzal, hogy megszöktette a lányomat. Akkor dühös voltam rá, de most… nem érzek mást, csak szánalmat iránta és fájdalmat, amiért így kellett látnom a lányomat. Felsóhajtottam, és egy biccentéssel átadtam a szolgálóknak. Tegyék, amit kell. A lépcsőn újra belenyilallt a fájdalom a testembe, a vér még mindig halványan, de szivárgott a sebből. Elég precízen tudtak döfni. Nem tudom kik lehettek, de pontosan tudták kire menjenek. Az „áruló” szó, melyet a fiú mellkasába karcoltak, minden bizonnyal egy bosszú alapja volt. De ez nem az én dolgom volt, így nem is kívántam belefolyni mostantól, mint amennyire szükséges, hogy leadjam az információkat róluk, amit láttam, és hogy Deedrát biztonságba tudhassam. Nagyon reméltem, hogy ő nem keveredett ezekbe az emberekbe. - A szolgálók nekiláttak – szólaltam meg először, miután visszamentem az ebédlőbe. Előttem a szőnyeg csupa vér volt, gonosz emlékül mutatva a múltat. Ha Edellyn eddig nem, most már biztosan ki fogja dobni, vagy elégeti a testtel együtt. Felnéztem, mindketten az asztal mellett álltak, a szőnyeg túloldalán. – Nem tudom mit mondhatnék – csóváltam meg a fejemet. – Deedra, ha szeretnéd, hogy veled maradjak itt maradok, már ha Edellyn is megengedi, ha viszont egyedül szeretnél maradni, akkor visszatérek a városba – ajánlottam fel a lehetőséget végül.
Apám nem szólt, elvette a kezét és csak némán tűrte, hogy kérdőre vontam. Edellyn persze próbálta védeni. Nem is ismeri, akkor honnan gondol róla bármit is? - Valóban! – Vágom oda atyámnak, mint ha csak az ő hibája lett volna. Valójában nem hiszem ezt, ám az érzelmek feldúlttá tettek. Józan gondolkodásom itt nem segít. Kérdésemre, és kijelentésemre furcsa pillantást kapok a nőtől. - Nem értem. – Nézek rá zavarodottan könnytől ázott szemekkel, de nem is tudtam most felfogni bármit is mondtak nekem. Olyan volt, mint ha elfelejtettem volna a közös nyelv használatát, s azok szavait. Mellém térdel, s apám elviszi Aiken testét. - Ne.. – Suttogom kevéske kis szusszal, szinte alig jöttek ki a szavak. Ne vigyétek el tőlem, ne..ne!Vele akarok lenni! Mondom magamban, de a szavak nem jönnek. Edellyn hozzám intézi a szavait. - Ne nevezz többé így, ő adta nekem ezt. – Zihálok. - Hogy éljek nélküle? – Mondom, s újra a szívemhez kapok. Hihetetlen fájdalom múlj, kérlek! Aiken a sírba vitte a szívemet. - Mi értelme mindennek? – Teszem fel a kérdést, de nem várok rá választ. Mindig mindent meg akar oldani, nem tudja elfogadni azt, hogy ezt nem lehet. Erre még az ő pénze sem elég, olyan ember tette ezt, akihez mi ketten még ennyi pénzzel is kevesek vagyunk. Nem múlnak el a könnyek, csak úgy hullnak, hallom szavait bár nem igazán tudom feldolgozni azokat. Nem értem, hogy bírja ki, hogy ne omoljon össze. Hiszen volt közöttük valami, amit igaz nekem soha nem mondtak el, ám még sem voltak közömbösek egymásnak. - Megölöm mindet! – Jelentem ki határozottan.
Edellyn Arienthe, Nykon Gindrian and Ezaras Azildor Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Ránéztem a lányra, megütődtem a kérdésén. Meggyalázni? Mégis hová gondol? Istenek... Náluk bizonyára ez nem szokás. Lenéztem magamra, megigazítottam ruhám vérfoltos kézelőit. Arcom továbbra is borús volt, tartásom talán nem olyan szikár, mint általában. Ilyen helyzetben még ez is komoly kihívást jelentett. - Eltemetjük - szögeztem le, ám hangomban nem volt él. - Lemosdatjuk, átöltöztetjük, összevarrjuk a sebeit. Nem akarok így búcsút venni tőle. Direkt nem néztem le, nem bírtam volan tovább ránézni. Letérdepeltem Deedra mellé, megkönnyebbülés volt, hogy Nykon kivitte a holtestet. Még a magam érzéseivel elbírtam, de nem tudtam, a lányéval mit kéne kezdenem. Mit csináljak én, ha az apja se tudta megnyugtatni? Vontatott mozdulatokkal ugyan, de átkaroltam. Pár pillanatig így maradtunk, próbáltam összeszedni, mit mondhatnék. - Dee - szólítottam meg - mindannyian azt kívánjuk, bár holtak lennénk mi is - a hangom halk volt, ám nem attól, mert féltem, hogy más meghall minket, hanem egyszerűen még a beszéd is nehezemre esett. - Ám nem lehetünk azok, érte nem. Emlékeznünk kell rá - elszorult a torkom, de folytattam. - Mi azért maradunk, hogy a szívünkben és a lelkünkben éljen tovább. Eltemetjük, ahogy megpirkad, olyan utolsó utat kap, amilyet megérdemel. Logikusan beszéltem, ám fogalmam se volt, hogy fogom megvalósítani mindezt. Káosz volt, üresség, a maga hidegével, nyirkosságával egyszerűen a keblére ölelt, és nem tudtam szabadulni a szorításából. Visszhangot vertek a ki nem mondott szavak. Én tettem. - Apád - pillantottam tétován a férfi elhalt léptei után - nem ismerem, ám azt gondolom, ő nem lenne képes ilyenre. Ez - villant fel előttem Aiken mellkasa - bosszú volt. Hideg vérű. Kegyetlen. Üzenet volt. Válasz - éreztem, ahogy kiszárad a szám. Hullámoztak az érzelmeim, nem találtam a realitás talaját. - Holnap beszélek az őrökkel, hogy ők mit láttak. Apád elmondása szerint ugyanis ott voltak - szaggatottan sóhajtottam fel, kerestem a lány tekintetét. - Nem mondhatom, hogy aludj. Nem mondhatom, hogy egyél, igyál. Én se vagyok képes ezekre. Csak azt mondhatom, hogy adj időt. Magadnak. Mindenkinek. Nem tudtam, helyes-e. Csak azt tudtam, hogy Ő nincs, és összecsaptak a hullámok a fejünk felett. Fel kellett állnom, muszáj volt. Felsegítem Deedrát, ha hagyja. - A végére járunk, ezt megígérem.
Amint Deedra felpattant, én úgy húztam el a válláról a kezem. Már vártam, mikor támad nekem, és gyanúsít meg. Egyáltalán nem voltam érte dühös rá, s amellett, hogy az egyedüli ok, amiért lehetne engem gyanúsítani, az az, hogy az én, saját karjaimban hoztam haza. Ennek tekintetében mégis igyekeztem rávezetni, hogy tényleg nem én vagyok az, akire dühösnek kellene lennie. Lehunytam a szemem, és lassan végigpörgettem a jelenetet, mely eddig a pillanatig a homály börtönében ült, de amint a lány nekem támadt, lassacskán kúszni kezdtek vissza az emlékek az elmém legeldugottabb pontjairól. - Későn értem oda – meredten néztem a fiú holttestét, miközben próbáltam felidézni az egészet. – Az ingje már fel volt tépve… és… - nem tudtam befejezni, csak felsóhajtottam. – Nagyon sokan voltak, ha nincs az az őrjárat, engem is megöltek volna. Ekkora túlerővel én sem tudtam volna mit kezdeni – fejeztem be végül. Ha a fiú biztonságban betért Isilmë nagycsarnokába, majd akkor leülünk megbeszélni az egészet. Elvégre, én leszek az első, akit gyertyafényhez vonnak és kikérdeznek a történtekről. Az én szívem is megszakadt, ahogy összezuhant előttem és zokogásban tört ki. Mindent megadtam volna azért, hogy soha ne lássam őt így, mert ezzel az én lelkemben is eltört valami. De hagynom kellett, hogy megeméssze, hogy átélje, hogy túlélje, mert ettől lesz erősebb az életben, és ettől fog fejlődni, változni. - Akkor gyalázza meg, ha ilyen állapotban küldi át a túlvilágra – feleltem csendesen a lánynak. Ha Edellyn másra gondolt, akkor természetesen majd kijavít ő, gondoltam én, de nem hittem, hogy bármi rosszat akar a fiúnak, sőt. Amekkora fájdalom tükröződött a nő szemében is, az utolsó gondolatom volt, hogy hagyná, hogy így lehessen tőle még utoljára elbúcsúzni. Letérdeltem a test mellé, óvatosan a válla és a térde alá csúsztattam mindkét karomat, majd egy fájdalmas nyögéssel felemeltem őt, és ezzel én is felálltam. El kell látnom a sebet, különben elfertőződik, és akkor nem csak egy embert kell temetni hamarosan. – Mindjárt visszajövök hozzád – szóltam a lányomnak, majd megindultam Aikennel a szolgálók mutatta irányba.
Mellkasomban égő fájdalom nem akart szűnni. Talán soha nem is fog elmúlni ez az érzés, és már csak a keserű íz marad, amit a szeretett férfi halála okozott. Megszorítottam Edellyn kezét, másikkal még mindig Aikent érintettem. Könnyeim alól ekkor tudtam jobban vizsgálni, hogy még is milyen állapotban va, amitől csak még keservesebben zokogtam. „Áruló” olvasom a szavakat, és átkozom az isteneket, hogy már képes vagyok az olvasásra. Bárcsak tudatlan kriszkraszk lenne, bár ne érteném mind ezt, igyekeztem nem tovább kutatni a nyomokat. Tudtam, már világos volt. Már nem válaszol, már soha nem fogom megtudni, hogy szeretett-e engem. Soha nem fogom tudni, hogy ez az éjjel mit jelentett neki. Csupán egy kaland volt? Vagy több érzelem, hiszen nem beszélhettük meg. Mikor felkeltem már nem volt ott, s nem is láttam az óta. Apám hozzám ér, és hiába látom a szót, s gondolom nem hagy nyugodni egy gondolat.
Felcsattanva állok fel, véresen, s könnyes szemekkel vonom kérdőre. - Te voltál? – teszem fel a kérdést fájdalommal tele. Nem tudom mit higgyek, hiszen a szó, ami bele volt vésve csak egy emberre utalhat, ám még is apám feldúltan távozott. Fejemhez kapok, majd a szívemhez, ami újra hatalmasat dobban, tele a méreggel, s a keserű fájdalommal. Összecsuklom, térdre rogyok, s hisztérikusan sírok. - Nem akarok élni! – Zihálom, jobb kezemmel a szívem helyét markolom. Nem is figyelek a szavaikra, Mély levegő egy, mély levegő kettő. Nem használ! - Mi? – Pillantok a nőre lentről, s nem értem. - Mit.. – próbálok felállni, s megmaradni. - Mit akarsz tenni vele, el kell temetnünk, ne gyalázd meg a testét.. az isteneknek kell adnunk. – Mondom a nőnek.
Aiken Hackney, Edellyn Arienthe, Nykon Gindrian and Ezaras Azildor Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Egyszerre forgott velem a szoba, és állt meg az idő. Deedra léptei zökkentettek ki valamelyest, ahogy mellém térdelt. Ekkor eszméltem, hogy valóban nem vagyok egyedül: össze kellett szednem magam. Engedtem, hogy átvegye Aikent, és hagytam, hogy megszorítsa a kezem. Ráemeltem a tekintetem, amely akkor bánattal telten fénylett, mégis, látva az ő fájdalmát, biztosítani akartam, nincs egyedül. Szerette. Hát persze, hogy szerette. Másképp, mint én, de nem kevésbé átütően. Aiken is szerette? Ebbe sose voltam biztos, nekem sose beszélt ilyesmiről, ám látszott rajta. Boldogok lehettek volna. Amikor már az apja is odalépett hozzánk, sikerült összeszednem magam annyira, hogy felálljak. Véres kezemet a hálóruhámba töröltem, és hátratűrtem előrebukott tincseim. Meghalt. Valóban itt hagyott minket. Itt a teste, ám a lelkes messzi van. Nem tudom, mit mondhatnék. Amikor évekkel ezelőtt megkaptuk a halálhírét Lucassal, akkor nem fájt ennyire, mert nem láttuk, mit tettek vele. Lucas... Miért nem vagy itt? Mielőbb levelet kell írnom neked is, hogy haza gyere. Búcsút kell venned tőle, utoljára... Lenéztem rá, leengedett pillákkal. Úgy lyuggadták szét, akár egy molyt. Ám a ruháját is széttépték, ez eddig elkerülte a figyelmem. Még egyszer lehajoltam, és félrehajtottam az anyag cafatjait. "Áruló" - állt a mellkasába vésve. Hozzá vagyok szokva az ilyesmihez, rengeteket láttam már, többet rendeltem el én magam is, ám ez más volt. Azt az embert, akit húsz és még két éve tudtam a barátomnak, a bátyjámnak, így látni fájdalmas volt. Miért nem én fekszem ott helyette? Nekem kellene. Nem akartam sírni, pedig minden porcikám kívánta, hogy úgy kiáltsak, akár Deedra. - Levisszük a pincébe - találtam meg a hangom, ám még mindig, számomra is különösen csengett. Rekedt volt, erőtlen, halvány. - Így nem temethetjük el. - Alfron, keltse fel a lányokat - néztem az ajtónállóm felé, aki dermedten állt az ebédlő küszöbén. - Szükség van rájuk. Egy ideig még toporgott, majd öles léptekkel eltűnt a konyhaajtó mögött, ahonnan a cselédszárny is nyílt. Megcsináltam volna magam, megfésültem volna, összevarrtam volna a sebeit, ám úgy éreztem, nem vagyok rá képes. Nem akarom így látni. Nem akarok így emlékezni rá.
Deedra Gindrian, Aiken Hackney and Nykon Gindrian Kedvelték
A földön ültem, háttal a falnak, széttett lábakkal. Lehunyt szemmel vártam, hogy a fájdalom valamennyire kezdjen enyhülni most, hogy a súly mely eddig rajtam volt a fiú által, lekerült; mégis lihegtem. Lassú ritmusban kezdtem beszívni a levegőt majd kifújni, hogy egyenletessé váljon a légzésem. S hogy tisztuljon a fejem. Nem semmi visszatérés volt ide a kúriába, ráadásul rögtön még aznap. Mindenki engem fog gyanúsítani, amit teljesen megértek. Én is magamat céloznám meg először, főleg, hogy Deedra tudja hogyan éreztem a fiú iránt. Fájdalmas volt látni Edellyn reakcióját, de amikor a lányom is beért a terembe, még az én szívem is összeszorult. Soha nem kívántam ugyanazt a fájdalmat, amit én éreztem az édesanyja halálakor, és lám, a történelem megismételte önmagát a következő generációban. A fal segítségével felhúztam magam álló pozícióba, és közelebb léptem hozzájuk. Végignéztem a fiú holttestén, próbáltam a lehető legtöbb részletet visszavezetni az elmémbe az egy órával ezelőtt történtekről. Végigsimítottam az arcomon, a vér már megszáradt rajta. Az ő vére. Felsóhajtottam. Nem tudtam mit mondhatnék. Nem is akartam beszélni. Ez az ő fájdalmuk, és ahogy nekem, úgy nekik át kell jutniuk a gyász szakaszain. Mindkettejüknek kívántam, hogy gyorsabban felgyógyuljanak ebből a sebből, mint én anno Lyannáéból. - Ha megmondjátok hová, elviszem őt – szólaltam meg végül halkan. Talán jobb lesz, ha egyikőjük se nézi őt tovább. A nőről nem tudtam semmit, de Deedráról tudtam, hogy nincs hozzá szokva ehhez a látványhoz. És amit e fiú okozott számukra, az igenis rettentő. Még nekem is. Evirant mondják barbár vidéknek, de amit ezzel a fiúval tettek, arra… arra nincsenek szavak. Óvatosan rácsúsztattam Deedra vállára a kezemet, és együttérzőn megszorítottam azt.
Deedra Gindrian, Aiken Hackney and Edellyn Arienthe Kedvelték
Szobámba zárkóztam, s már könny nem jött, ami apámtól maradt. Csak gondolkodtam, minden kimondott szót újra át rágtam. Vissza kellene mennem? Maradnom kellene? Kavarognak a gondolataim, amiket atyám hagyott meg bennem. Csak ültem az ágyon, majd azt hiszem elnyomhatott az álom. Álmomban ott volt velem Aiken. Egy réten álltunk, ahol minden virágba borult, éreztem a firss szelőt és a virágok bódító illatát. Melegség járta át a szívem, és boldogság. Ekkor a férfi kinyújtja felém a kezét, és én megfogom azt, majd magához von. Egy pillanat alatt lesz a meleg érzésből, valami kellemetlen, egy olyan, amit szavakba önteni nem tudok. Kékjei rám néznek, megcirógatja arcom és lágyan megcsókol, majd mikor kinyitom a szemem tűnik a semmibe.
Zajra riadok fel, Edellyn a nevét ordítja. Mi folyik itt? - Gindrian kisasszony kérem, jöjjön azonnal. – Tör be a szobába egy lány, és rémült arccal mered rám. Összevont szemöldökkel állok fel, megdörzsölöm a szemem, és indulok le a lépcsőn. Lépteim egyre gyorsabbak lesznek, amikor ismét meghallom Lyn szavait, s annak fájdalmát.
Belépek az ebédlőbe, és kővé dermedek. Tekintetem közöttük jár. A kandalló fénye megcsillant a temérdek véren. Fülem sípolni kezd, térdeim megremegnek. Nem kaptam levegőt, először megkapaszkodtam egy székbe, majd újra megálltam a saját lábamon. Mellkasomhoz kapom a kezem, a szívem úgy fáj, mint még soha sem. Ég, és majd megszakad. Edellyn eközben Aikent magához húzta, s kezével arcát érintette. Összerogytam, szerelmem teste mellé. Hiszen igen, szeretem. Nem mondtam el neki, nem akartam még, hiszen úgy hittem a jövő még előttünk áll. Lynnel szembe voltam, a férfi teste másik oldalán. Apámra pillantottam, aki ugyan csak vérben ázott. Ő tette volna? Túlkésőn jöttem, csupán Edellyn kiáltását hallottam, így nem tudhatom mi történt előtte. Gondolataim nem tudtam most helyre tenni, egyelőre minden olyan kusza volt. Szavak, se könnyek nem jöttek, olyan nagy volt s hirtelen sokk. Remegő kezemet lassan rá teszem kedvesem mellkasára, s ekkor valami eltörik bennem. Érzem a semmit. Már nem dobban a szíve, már nem vesz levegőt.
Egy hatalmasat ordítok, és mind két kezemmel már a mellkasán vagyok, belekapaszkodom a ruháiba. Könnyeim úgy hullnak, mint még soha életemben. Még egyet ordítok. Homlokom mellkasára teszem, olyan ez, mint egy rossz rémálom. Nem dobban már meg többé az életerős szív, nem hallom többé hangját, s soha többé nem pillantok már bele csodás kék szempárba, amibe beleszerettem. Ha engedi Edellyn, most én fogom meg arcát még mindig remegő kezekkel, s a könnytől alig látva. Utoljára ajkam az övét érinti, s csókkal illetem. Hideg, már nincs itt velem. lelke már a szellem világban van, s úgy pillant ránk vissza. - Szeretlek. – Mondom halkan, remegő ajkakkal, s remegő szóval. Még ülve felegyenesedem, és egyik véres kezemmel Lyn kezét fogom meg, ha engedi.
Aiken Hackney, Edellyn Arienthe, Nykon Gindrian and Ezaras Azildor Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
