Csillagtalan, és sötét éjszaka volt. A csupasz fák, mint csontos kezek nyúltak a sötétben, nyögtek, amikor a metsző szél átsüvített ágaik között. Későre járt, a ház népe már aludni tért, ám én képtelen voltam, magam sem tudom, miért. Az ebédlő kandallójában pislákolt a tűz, kutyák aludtak a szunnyadó parázs előtt. Hosszú asztalán gyertyák, falán lámpások adtak némi világosságot, miközben leveleket írtam, és olvastam. Mellette némi sütemény, tea, könyökömnél tintásüveg. Halkan sercegett a lúdtoll, amit súlyos léptek zaja tört meg. Hallottam a hangon, ahogy megcsikordultak az ajtók. Felnéztem. Először Nykonra, és már szólni is akartam, ám megláttam a karjaiban pihenő testet. Élesen emlékszem rá, ott él, ha csak lehunyom a szemem. Felismertem, azonnal, bárhol felismertem volna. Kiesett kezemből a hattyútoll, maradék tintája szétfolyt a papíron, foltot hagyva a terítőn. Felálltam, magam se tudom már, gyorsan, vagy lassan, az idő elmosódva hömpölygött, és úgy éreztem, már így is késő. - Aiken! - térdeltem le mellé, oldalra bicsaklott arcát magam felé fordítottam. Hideg volt, akár a fagyott föld. Véres volt, koszos, mellkasa nem mozgott, hiába ráztam a vállát, semmi jel. Nem nyitotta ki a szemét. Éreztem, ahogy sápadok, ahogy minden pír kifut az arcomból, az ajkamból, mellkasomba fájdalom hasított, torkom elszorult. - Aiken! - ráztam tovább, végignéztem a testén, a sebeit. Mintha egy tucat nyíl ütötte volna át, ahogy végigsimítottam rajta, az én kezem is véres lett. Ám ő nem felelt, hallgatott, rezzenéstelen. Alfronnak kiáltottam, hogy hozzon vizet, gyolcsot. Nem emlékszem, megérkezett-e. Csak a marcangolásra emlékszem ott, legbelül. Úgy éreztem, valami aznap este eltörött. - Aiken - már suttogtam, ajkam legörbült, ám nem engedtem utat a könnyeknek. Az ölembe húztam, átkaroltam. Fehér köntösöm vörös lett, ahogy magamhozszorítottam. Aiken, barátom, testvérem. Családom. Milyen dal ez, mit neked írtak az istenek? Visszakaptalak évek múltán és most megint távoztál, ezúttal véglegesen. Nincs az a gyógyír, vagy mágia, mely a halált visszafordítja. Miért? Mit csináltál már megint te ostoba? Szidnálak, dorgánálak, bár hallanád. Mondtam, hogy vigyázz magadra, nem? Hát miért nem tetted? Aiken, miért hagytál itt ebben a zord világban? Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán csak percek, talán órák. Nem éreztem mást, csak ürességet, és mérhetetlen bűntudatot. Hiszen azért ment el, hogy a végére járjon Drest ügyének. Meg akartam védeni, óvni akartam, s most... Most vérbe fagyva fekszik a kezeim között.
Az én hibám. Én tettem.
Végigsimítottam az arcán, a borostáson, a napbarnítottan. Vártam, hogy megszólaljon, vártam, hogy rámnézzen, vártam.
Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg...
Deedra Gindrian, Thora Haleye and Nykon Gindrian Kedvelték
Nem én tettem. Óvatosan fogtam őt, ahogy a lovammal gyalogoltunk Nulport fala mentén. Az állat minden egyes mozdulata éket vert a vállamon tátongó sebbe, de a vér mely tetőtől talpig beborított, főként az Övé volt. Iszonyatos volt a látványa még ebben a sötétben is, még nekem is. Ha megkérdeznék, hogy mi történt, nem tudnám elmondani azonnal, annyira gyorsan történt minden. Csak azt, hogy nem én tettem. Többen voltak, és nem tudtam segíteni. Ilyenkor az ember az én helyzetemben azt mondaná, hogy tulajdonképpen mit is vártam. Hiszen ezt akartam egész végig, ezt tenni vele, látni, ahogy meghal a kezeim közt, azért, amit tett. De most, hogy így látom őt, látom ahogy élettelenül előttem fekszik a nyeregben, kétségbeestem. Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban állhatott Edellynnel, de azt tudom, Deedra mit érzett iránta. Elfog szabadulni a pokol. Kikötöttem a lovat a kertnél, és gyengéden leemeltem a testet a hátáról. Mindkét karomban tartottam őt, úgy indultam meg vele a kúria felé. A bal vállam minden lépésre ordított a fájdalomtól, és ha tehettem volna, én is. A lábaim, ahogy haladtam a bejárati ajtó felé, egyre súlyosabbak és súlyosabbak lettek. Képes vagyok egyáltalán erre? Muszáj lesz. A lányomért, akinek hamarosan segítsége lesz lelki támogatásra, mert érzem, hogy összefog omlani. De én ott leszek mellette, bármi legyen. - Merre vannak? - kérdeztem a nyikhajtól az ajtóban, aki elszörnyedt a látványra. Szegény, még olyan gyermek volt, úgy látszott nem volt felkészítve az ilyen esetekre. Felismerte a kezeimben tartott embert, már amennyi felismerhető volt még belőle, és arrébb lépett. – Edellyn kisasszony az ebédlőben van – felelte elhaló hanggal. Kérdőn nézett rám, de tudtam mire vár választ. – Nem. Én. Tettem. – szűrtem ki a fogaim közül a szavakat. Egyre nehezebb volt tartani őt, és az én testem is kezdte lassacskán feladni. Átléptem a küszöböt, és egyenest az ebédlő felé vettem az irányt. Nyikhaj pedig szó nélkül ott termett, és kitárta a kétszárnyas ajtót teljes széltében, hogy átférjek rajta. Alig bírtam bemenni a teremben, az első két lépés után le kellett térdeljek, majd gyengéden letettem a földre a testét. Én pedig, hátrébb kúsztam a földön, immáron térden járva, hogy nekitudjak ülni a falnak, és megtámasszam magam. A vállamat markolásztam, és próbáltam elfojtani a fájdalmat, ami csak nem akart múlni.
Deedra Gindrian, Aiken Hackney, Edellyn Arienthe and Ezaras Azildor Kedvelték
Szótlanságom oka nem akart tiszteletlen lenni. Egyszerűen más volt minden, ahogyan én azt elképzeltem. Mély levegőt vettem, és próbáltam a maradéksírásos görcsöt is elfojtani, hiszen még is csak oly rég nem láttam őt. Szavaim talán most már megérintették, hiszen a kezét láttam ökölbe szorulni, ám szavak még mindig nem jöttek ki a száján. Aiken vajon merre lehet? Talán Lyn figyelmeztette, vagy meglátta apámat? Nem olyan embernek ismertem meg, aki csak úgy eltűnne, ha veszélyt lát. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy magamhoz öleljem apám, ám vissza kell fognom. Azt akarom, hogy azt higgye, valóban itt akarok lenni, és nem ingok meg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik az otthonom. Hiányzik a rlt, ahol lovagoltam, hiányzik a patak ahol úsztunk. Minden kedves arc, és minden mulatság, ám ezt akarom. Nem akarok meghalni úgy, hogy kalitkában éljek. Szavai komolyak voltak, és hirtelen jöttek. Abban reménykedtem még beszélhetünk, vagy mond valamit az Aikenre tett szavaimra, ám semmi. Minden olyan más volt, mint amit a fejemben elképzeltem sokszor. Hiszen nem egyszer játszottam le a fejemben már a beszélgetésünket. Ám nem gondoltam arra, hogy a vad zabolázatlan nomád ember majd meleg vajszívvel állít elém. Nem volt soha rossz apa, soha nem vert meg vagy tett olyat. Ám még is, soha nem mutatta meg ezt az oldalát nekem. Mi történhetett? Ekkora hatást tettem rá? Azzal feláll, s levegőt is elfelejtek venni a meglepettségtől, majd azonnali mozdulattal lép ki. Egyszer pillantok hátra, majd vissza magam elé, s ekkor már nem tudom uralni a könnyeim, amik lassan, s csendben folynak le sebhelyes arcomon, és cseppenek az ölembe. Hang nélkül, egyszerűen fájdalmamban. Csalódást okoztam, nem öleltem meg. Ezek futottak végig gondolataimban. Csak figyeltem a képet a falon, s potyogtak néma könnyeim, amiket egy erős határozott mozdulatra töröltem le, s próbáltam meg felállni. /Köszönöm a játékot /
Thora Haleye and Nykon Gindrian Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Árgus szemekkel figyeltem az arcának rezzenéseit. Kerestem a reakciókat a mondataimra, és mivel azonnali felháborodást nem láttam, hanem inkább értetlenséget, mertem remélni, hogy ezekkel a mondataimmal valamilyen szinten sikerült belebeszélnem a bogarat a fülébe. Amiket mondtam, leginkább spontán összerakott szavaknak képzeltem el, de most, hogy a fejemben is végigfuttattam őket, rájöttem, talán tényleg ez lesz a legjobb útvonal, amelyen mindketten elindulhatunk egy szebb jövő felé. A kurafira való utalásánál a kezem, mellyel a térdemen támaszkodtam, ösztönösen ökölbe szorult, és bíztam magamban annyira, hogy az arcom nem árult el. Nem szándékoztam rögvest felkeresni és levágni mindenét, pedig amikor kimondta, hogy nagyon kedveli, legszívesebben ott rögtön felugrottam volna a keresésére. Ha valaha is a szemem elé kerül, az istenek irgalmazzanak majd neki. Egy pillanatra megálltam, és őt figyeltem. Úgy tűnt, nem annyira örült, hogy itt maradok a városban, pedig nem tudtam lóhalálában elvágtatni innen elemózsia és felkészülés nélkül. De ha így gondolja a legjobbnak, a lehető leggyorsabban fogok eltűnni a szeme elől, bár van egy olyan érzésem, most más lesz. Talán most, ebben a pár napban átértékelődnek benne a dolgok, és hazajön velem oda, ahová tartozik. Ahová mindketten tartozunk. – Ha esetleg beszélni szeretnél velem, a Vörös Szirénben megtalálsz – azt hiszem, jól mondtam ki a taverna nevét. Bár mást nem tudtam volna, hiszen ezt az egy helyet ismertem meg a megérkezésem óta, és a nevét is attól a fura lánytól hallottam. Talán még ott lesz mire visszaérek, és eltudok vele beszélgetni az idegen érzésről, amit tudom jól, hogy ő is érzett. Az ajtóhoz léptem, egy egyszerű mozdulattal kitártam, s legnagyobb meglepetésemre a naccságosasszony állta el az utamat. Vajon mióta állhatott itt? El se ment volna, mikor kilépett az ajtón? Nocsak, talán a nő szereti beleütni az orrát családi dolgokba is? Ránéztem, majd felhorkantva elsétáltam mellette, aztán elvigyorodtam mikor átléptem a ház küszöbét.
Zavarodott voltam, hiszen keményebb bánásmódot vártam. Hallgattam szavait, nem akartam tiszteletlenség apró jelét sem mutatni. Azonban a szavai valóban nyomott hagytak bennem, hiszen másképpen gondoltam a reakcióját. Hosszú mondatait csűrte csavarta, mindig jól bánt a szavakkal. Keresztbe fontam karom magam előtt, s hátra dőltem a székkel, lábaim azonban még a padlón voltak. Nem kényelmes számomra semmilyen női ülés mód sem. Vajon Lyn itt van? Miért nem jön be, és próbál apámmal beszélni? Gondolataim azonban elkalandoztak, egy szelet sajtra figyeltem, és érte nyúltam. Méregettem, miközben apám szeme és a sajt között járt a tekintetem. Talán sajt készítőnek kellett volna mennem, lehet a klánban kellett volna maradnom? Hiszen volt egy férfi a klánban, aki azt hiszem azt mondta, boldogok a sajtkészítők. Talán inkább azt kellett volna választanom? „Talán, pont te leszel az, aki ... ” figyelek fel ismét szavaira, amiket még csendben hallgatok. Nagy levegőt vettem. Tipikus apa lánya hallgatás. Tiszteled a szüleid ezért nem szólsz, ám legszívesebben lábaid menekülnének. „Miért is kellene visszamennem?” Csendül fel egy kérdés, a szavaimra. Mi az, hogy miért is? Szemöldököm meg emelkedik, és éppen kérdezném, hogy nem is aggódik a klánunkért, amikor is a fejembe tett kérdés megválaszolásra talál. Ki lehet az a nagyon jó kezek? Ötlik fel bennem a gondolt. - Sok mindent kell nekem is végig gondolnom apám. – Mondom lesütött szemekkel. - Ő miatta is maradnék.. – Utalok Aikenre. - Nagyon kedvelem. – Teszem hozzá halkan, s finoman félve a talán most robbannak szavaim. Talán most lehet mérges, hogy a klánom helyett, ami nevelt is az apám, testvérem helyett egy férfit választottam. Az elején már fel kelltette az érdeklődésemet a kék szempár, ám akkor még csak a kaland az, ami vonzott. Mára már egymásé lettünk, s a csókja íze most is ajkamon ég. - Nulport.. – Sóhajtok. Ez olyan sóhaj volt, ami félelemmel van tele. Hiszen apám egy becsületes ember, akinek Nulport nem lesz a kedvenc városa. Csodálkozom, hogy még nem járt itt, hiszen régen nagy kalandor volt. Anyám volt az, kit Caldenben meglelt, és nagyapámtól mentve, és család, letelepedés miatt is indult vissza nagyapámhoz Eviranba. #kihívás2
Thora Haleye and Ezaras Azildor Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
- Tudod, Deedra, az élet folyamatosan változik. Az emberek sorsa úgy szintén. Ezzel persze nem azt mondom, hogy lemondanék erről a megtisztelő posztomról a klán életében – tettem fel védekezően mindkét tenyeremet irányában. – De ha valami változik, akkor azt el kell fogadnunk, együtt kell vele élnünk és hozzá kell igazodnunk. Mindkét kezem összefontam az ujjaim mentem és az ölembe ejtettem. - Elöljáróként hiszem, hogy van annyi szavam a klán életében, hogy ha esetleg valamilyen úton-módon változtatni kellene, és ezt előterjesztem, abból még nem lesz akkora baj – utaltam végül arra, hogy ha eljön az idő, s se nem ő, se nem Seravien nem vállalná el a posztot, akkor mindenképp találnánk megoldást egy új, teljesen más ember élre tételével. Természetesen, inkább örülnék, ha a családban maradna a dolog, mert az emberek bíznak bennünk, és legjobb tudásom szerint egy elméleten osztozkodunk a jövőt illetően, de ha eddig sötétségben éltem, és másképp történt a dolog, akkor is mindent meg lehet oldani. - Megint csak az előbb említetteket tudom újra elmondani – feleltem azon mondatára, miszerint apám, ha élne, nem örülne ekkora fordulásnak. – Talán, pont te leszel az, aki felnyitja vagy akár már fel is nyitotta az emberek szemeit, hogy változtatnunk kell dolgokon, hogy minden akadálymentesen működhessen. Összehúztam a szemöldökömet. Nem lát szívesen a saját lányom, pedig több száz kilométert tettem meg érte, hogy végre megbeszélhessük az aggályainkat egymással szemben. Ehelyett kompromisszum nélkül visszaküldene azonnal a klánhoz. - Miért is kellene visszamennem? - kérdeztem vissza könnyedén, miközben újra előrébb hajoltam. Egyik karomat az asztal lapjára fektettem, míg a másikkal a térdemen támaszkodtam. – Jelenleg is nagyon jó kezekben van a tábor. S ha visszamentem, mert tudom, hogy vissza kell mennem, s még nincs romokban, esetleg harc az emberek közt, akkor ez lesz az élő példa rá, hogy van reménye a klánnak a változásra. Meg amúgy is – tettem hozzá fejet csóválva. – Kell pár nap amíg újra összeszedem magam. Borzasztó messze futottál Evirantól, nem tudok rögtön újra útnak indulni – próbáltam humornak venni az utolsó mondatomat, de inkább újfent elkomorodtam. – Ebben a pár napban átgondolhatod mi legyen. Addig is – tettem mindkét kezemet az asztalra, és segítségükkel felemelkedtem a székről. – Megnézem magamnak milyen város is ez a Nulport.
Ismét csak nem értem szavait. Mi azt, hogy elsőszámú? Most már arcomon az értetlenség. - Hiszen ki más lenne a klán élén? Ez a menedék nemzedék óta a családunké. És, ha csak nincs valami meglepetésed a számomra egy gyermek képébe, akkor nem tudom és nem is értem mik ezek a szavak most atyám. – Mondom. - Ugyan tudom, szereted és én is szeretem Serat, ám még sem a vérszerinti gyermeked. – Értetlenkedem. - Ha pedig másnak adod a helyet, abból káosz lenne. Az lenne, amit a nagyapám nem akrt volt. Hatalom, és az, hogy valaki komolyan vezetője legyen a szabad népnek. Hiszen évekig hallgattam tőled, hogy a a szabad népet nem vezethetjük. – Kezdtem ideges lenni, hiszen még is érdekel a klánom sorsa. Nem akarok vissza menni. Bár tudom Sera kezében jobb helye lenne, s amennyiben ki kiáltja leányának, abban az esetben meg is kaphatná azt. – Persze, hogy nem. – Rázom a fejem. - Féltem, s tiszteltelek. És rendes ember. – Kelek a végén Aiken védelmére. Hát még is tudja, hogy vele jöttem el? Ám amikor meghallom azt is, hogy a nővéremről nincs híre és azt, hogy utánam indult csak jobban ideges leszek. - Istenekre. – Szitkozódom. Hátra dől. Az látom, hiszen én azt vártam majd a torkomnak ugrik, ám még is csendesebb és lágyabb a megszokottnál. Nem volt ilyen lágy soha sem. Ezt én tettem vele? Ám mikor a pénzre kérdez, felfut a szemöldököm. - Éltem belőle. – Mondom egyszerűen. Mit gondol mire költöttem? Utaztam, ettem, s ruháztam magamat. Ám már a lopásokból is sikerült egy lovat vennem. - Sajnálom a tettem, de azt nem, hogy eljöttem. És kérlek, menj vissza a népünkhöz. – Mondom ki fájóan a szavakat.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Felsóhajtottam. Hát ennyire elbeszéltünk volna egymás mellett? Beláttam, hogy elbuktam, mint apa. S ahelyett, hogy folyamatosan leültünk volna megbeszélni a dolgokat, hagytam, hogy a lányomat felemésszék a gondolatok, és idáig elfajuljon a helyzet. Egészen mostanáig. - Lehet, hogy az elsőszámú szándékaim arra utaltak, hogy téged akarlak a nép előtt látni, ami igaz is, de soha, ismétlem, soha nem akartam, hogy ezt börtönnek éld meg – hangom keserűségről árulkodott. – Sosem ellenkeztél hangosan, nem mutattad semmi jelét, hanem csak fogtad magad és egyik a napról a másikra lehullott az utolsó csepp a pohárba és elszöktél azzal a kurafival – kezem az asztal alatt ökölbe szorult. Nagyon reméltem, hogy ő is a környéken van, mert lesznek hozzá pár nem szép hangvitelű szavaim, ha meglátom őt. Aprót bólintottam a remete nő nevének hallatára. Tehát emlékezett rá, kicsoda ő. - Seravienről nem tudok semmit azóta, hogy megindult utánad – vallottam be őszintén, és hátradőltem a széken, hogy neki támaszthassam a gerincem. Még mindig fájt mindenem a több napos lovaglásnak hála, amióta letelepedtünk, már nem nagyon vagyok hozzászokva az ilyen horderejű utazásokhoz. – Nem is hinnéd el, valójában mennyien kezdtek keresni téged. De talán, a sors is így akarta, hogy most, ennyi idő után találkozzunk. Nekem is rengeteg időm volt tanakodni, hogy mit és hol rontottam el és talán te is tudtál gondolkozni mindeddig – lehajtottam a fejemet. Gondolkodtam, miként tudnám tálalni a következő kérdésemet, mert tudom, hogy ez egy olyan téma, amit mindenképp kerülnénk, de sajnos ez is hozzátartozik a történetünkhöz. – Mondd csak – pillantottam végül reá, már most a szemeiben keresve a választ. – Mit tettél a pénzzel, amit elvittél?
Csendben hallgatott, ami csak jobban felerősítette benne a gyomorgörcsömet, amin az éhség sem segített. Edellyn távozott, pedig jobban örültem volna annak, ha marad. Vártam volna tőle valamiféle helyeselést, hogy valóban itt jó helyem van. Nem gondoltam azt, hogy cserbenhagyna egy ilyen helyzetben. Felszisszentem a kijelentésére. Leült, s nem tudtam akarok e a közelében lenni. Érezni az illatát, ami mindig a melegséget és az otthon jutatja eszembe. Ám megtettem, leültem. Orromat elárasztotta az illat, amin felnőttem. Másnak ez talán más ez, ám számomra a haza. Pillanatra nem érettem szavait, hiszen az ellenkezője, amiket mondott nekem. Világ életemben azt akarta, hogy Eviranban legyek, ahol a klánunk van és halála után én „vezessem”majd a Klánt. Arcomon nincs jele megdöbbenésemnek. Nem szóltam közbe, és vártam mi lesz a vége, újra lenyelem a könnyem, pedig már állam remeg. - Atyám nem értelek, hiszen életemben nem engedtél el soha sem. Most már ellenkezőjét állítod mindenek, ami huszonöt esztendeje hallok. – Mondom halkan, s tisztelve őt. Talán azért teszi ezt, hogy ne veszítsen el? Vonásai megváltoznak a névre. Ám szavaira megnyugodtam, hogy bízhattam a férfiban, ám még mindig nem tudtam honnan tudta meg hol vagyok. Ám a vállasz nem várat magára. - Wynva… - Suttogom magam elé szinte motyogva. Miért nem figyelmeztetett, hogy apám úton van? Hagyta, hogy éljem az életem. - És most mit szándékozol tenni? Ha nem te, akkor Sera fog engem visszacibálni. – Pillantok szemeibe. Láthatja, más vagyok. Eddig is bennem volt a vágy a kalandra, hiszen a szívét és zabolázatlan lelkét örököltem. Ám most, valóban más lettem. Nem vagyok az a naiv, értetlen leány, aki elindult egy idegennel otthonról. Nem erre számítottam, azt hittem majd jól megszid engem, és Aiken baját is ellátja.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Csendesen végighallgattam a lányomat, és mielőtt válaszoltam volna mindenre, megvártam, míg Edellyn elhagyta a termet. Ez olyan történet, ami más fülekre nem tartozik, és négyszemközt szerettem volna beszélni vele erről. Ki tudja milyen érzelmeket, vagy épp indulatokat fog kihozni az egészből, és nem akartam a világ elé kürtölni, de főként a naccságosasszony elé nem. - Ha annyira kalitkában lennék én is, most nem mertem volna otthagyni a tábort, hogy idáig kövesselek téged – mondtam halkan. Le kellett üljek. Most először közelítettem meg az asztalt, és kihúzva két széket az egyiken helyet foglaltam, a másikat pedig a lánynak tartottam fent. Reméltem, hogy leül mellém. – Azért, mert én így képviseltetem magamat a nép előtt, neked nem muszáj így. Szeretnek téged az emberek, és ha úgy van, bizton állítom, hogy bárhová követnének. Sosem nézted a jó oldalát a dolgoknak, csak azt, hogy mennyi felelősség ez, és hogy mennyi mindenről le kellene mondanod. Senki se mondta, hogy házasodj meg, senki se mondta, hogy legyen gyereked, bár az utóbbit, mint apaként kívánnám neked, nem, mint az örökös lehetőségeként. – Csak úgy folytak belőlem a szavak, és minden érzelmem és gondolatom most elöntötte az elmémet. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küszköd, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Tiszta lappal szerettem volna indulni, egy új jövő felé, amely nem csak neki, de a klánunknak is megfelelő lesz. – Az, hogy nem jött fel rá a lehetőség, nem jelenti azt, hogy tiltottam volna. Basszus, Deedra, csak kérned kellett volna – fakadtam ki kissé. Fájt, hogy azt hitte, ennyire szörnyen akarom fogni őt, pedig az utolsó gondolatom ez lett volna a szeretett lányom ellen. - De az utolsó hónapokban olyan szinten magadba fordultál, hogy semmit sem osztottál meg velem. Én nem vagyok telepata, hogy belelássak a fejedbe. Arthus barátom nevének említésére összeráncolódott a szemöldököm. Mikor találkozott vele? S ha találkozott vele, miért nem üzent azonnal? Bár így belegondolva, szerintem nem is tud erről a helyzetről, ami köztünk folyik, de feltűnhetett volna neki, hogy Deedra a világ túlsó felén van, egyedül. – Arthussal három esztendeje nem találkoztam – vetettem fel a tényt neki, és ezzel is megvédve a férfi igazát. – Az erdei remeténél voltam. Jósoltattam. Ő mondta el hol keresselek – vallottam be mindent őszintén. Úgy jöttem ide, hogy mostantól nyílt lapokkal játsszunk, nincs több hazugság, nincs több mellébeszélés. Ennek a történetnek itt le kell, hogy záródjon, még ha nem a legjobb kimenetellel, amit szeretnék.
Felpattant, és számomra oly kedves hangon szólít meg. istenekre, és szellemekre is! Nyelnem kell, hogy ne sírjam el magam, s Edellyn hely kínálása ellenében, se teszek egy lépest sem. Olyan volt, mint ha a lábam a földbe gyökerezett volna, és innen többé nem mozdulna. Köhögtem egyet, hiszen újra elkapott a sírás. Végig mérem a férfit, s cseppet sem változott. Ugyan az a hang, ami egykoron a mesét olvasta nekem, s ugyan az a meleg tekintet, amibe alig merek bele nézni. Nem kezd el ordibálni, nem kezd bele semmibe, csupán felhozza gondolataimat. Egy mosolyt engedek el, s visszanyelem azt is. Nem megyek vissza, nem hagyom el Aikent, és a klánt. Ahogyan komoly hangon mik még is lágyak voltak, bele kezdett szavaiba, újra gyereknek éreztem magam. Nem hiába ő a klán lelke. Hiszen a szabad népet nem vezethetjük, ahogyan mindig is mondta. - Kalitkában voltam apám. – Teszek egyetlen lépést, s pillantásom ekkor Edellynre vetül. Ám vissza is apámra. - Nekem az kellett, amiről te lemondtál a szerelemért, nekem szabadás kellett. Nem akarok a helyedbe lépni, nem akarok ott meghalni. - Veszek egy mély levegőt, de már nem tudtam elfojtani a több, mint fél éve bennem levő feszültséget. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, ám többet nem engedtem, erős voltam és tartottam maga. Lábaim még is előrébb vittek ismét. - Nem akartam férjet, nem akartam gyerekeket. – Folytatom remegő hanggal. - Világot akartam látni. És megismerni az ő életét. – Utalok Aikenre. Nem tudom tudja, hogy vele jöttem el, ha nem hát most lelepleztem. - Itt jó nekem, biztonságban vagyok Arienthe kisasszony befogadott. – Nézek a nőre. - Fejlődtem, tanultam. Írni, olvasni, kardot forgatni. Mindent, amit nem akartál nekem. – Vetem oda bár azonnal meg is bánom szavaimat. Olvasni soha nem tanultam, itt leltem rá erre a képességemre is. - Hogy találtál meg? – Sötétedik el arcom és ekkor fut át a gondolat. - Tudtam, hogy ne, bízhatok Arthusban. – Mondom mérgesen.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
/
