Alorai kikötő

Tulveron Krónikái :: El' Alora

Ennek a részeges szerencsétlennek még a lábán is nehezére esett megállnia, nem hogy még velem viaskodni. Láthatóan a kettő egymás mellett komoly koordinációs problémákhoz vezetett, ami azt jelentette, hogy hol felém akart dőlni, hol a súlyával próbálta kirántani a kezeit a szorításomból, amit természetesen nem mért fel, ha ilyenkor elengedem valószínűleg egyenesen lefejelte volna a pultot. Őfelsége, I. Rilrion királyunk gyors ítéletet mondott felette, így ennek a szerencsétlen flótásnak nem volt maradása ebben a kocsmában ma este.
Szerintem csak későn esett le neki, hogy repülni fog, mivel csak késleltetve kezdett el szitkozódni és fészkalódni, és pont ezért fejeltem le végül. Nyugodalmasan összecsuklott, de azért megfogtam, hogy ne verje be semmijét sehova.
Tudtam, hogy másnap valószínűleg egy erőteljes fejfájással fog ébredni, de ezt leszámítva nem lesz baja. Nem is fecséreltem tovább az időt, jobb volt előbb megszabadulni tőle, hogy aztán nyugodtan visszatérhessek a sétamesterrel való beszélgetésemhez, és a két új ismerősömhöz.
Így tehát megragadtam az kabátja gallérját, majd elkezdtem kifelé húzni a tömegen keresztül a lehető leghangosabban, ahogy tudtam, ezzel elérve, hogy nem kellett mindenkit egyesével arrébb tessékelnem. Szépen félreálltak és helyet engedtek.
A legtöbben tudták mi a dörgés, általában ha nem akarták hogy kocsma méretű bunyó alakuljon ki, akkor egyszerűen hagyták, hogy az érintettek elintézzék egymás közt a dolgot. Így történt ez most is, bár a ”harcnak” már vége volt. Kilépve az éjszakába, mélyen beszívtam a hűs levegőt, majd körülnéztem… de nem találtam amit keresek.
Elsétáltam az egyik irányba, majd a másikba, és végül egy másfél perces keresgélés után megleltem a nagy trágya tárolót, ami tökéletes hely volt egy disznó számára.
Fogtam tehát a fickót, aki még mindig nem volt igazán magánál a sör és fejelés ütős kombinációja hatására, majd kifektettem a kupac tetejére.
~ Tessék, uram, ezzel te lettél a trágyadomb hercege. ~
Gondoltam, majd megfordultam, és visszaindultam a többiekhez.

Messziről már hallottam, hogy Rilrion cifra nyelvezettel sármőrködi körbe a fiatal nőt, akinek akadt valami furcsa a nyelvezetében, de ismerős. Mivel embernek látszott, biztos hogy tökéletesen kellett volna beszélnie a közös nyelvet. Ebből adódik a lehetőség, hogy más faj szülötte nagy valószínűséggel, egy olyané akik emberi formát képesek ölteni. Itt kizárhatóan az orkok, elfek, törpök, így maradnak a Najádok és a Vivernek. Nem akartam véletlenszerű következtetésekbe bonyolódni, de elég biztos voltam abban hogy valamelyik a kettő közül.
- Köszönöm, nem. Maradok a saját magam által vadászott ételnél… -
Rendes volt tőle az ajánlat, de az étel állaga és kinézete alapján én inkább kerestem odakinn valami ehetőt. Elég gyakori jelenség volt az ilyen kis tavernákban, hogy az étel szinte ehetetlen, de az ital ütős. Pontosan azért, mert az italból volt több a bevétel.
- Nevezz Granaelnek, és nincs mit. Bár biztos vagyok benne, hogy ez a fickó senkinek nem okozott volna problémát. Még Cornec barátunk is elbánt volna vele egy fél kezével. -
Közben döbbentem rá, hogy nem látom az asztalnál. Körbejárattam a szemem a teremben, de nem véltem felfedezni.
- Te láttad, mikor lépett le? - Biccentettem az asztal másik fele felé, miközben szemkontaktust tartottam Rilrionnal. Vajon hova tűnhetett az embersétáltató...

Mozgalmas estém során sorra tűnnek fel az újabb és újabb ismeretlen arcok. Nem panaszkodom, gyakran történik ez így, pláne ha az elf fia egyedül utazik a nagy világban, és egyébként sem árt néha újabb ismerősöket szerezni. Az enyémek a legtöbb faj halandósága és a vándor életmódom miatt gyakorta cserélődtek. Ma több új ilyen ismerősre tettem szert, először Rilrion a bárd, majd ez a Cornec nevű idegenvezető, ami körülbelül egyenlő az ember sétáltatással. És sok egyszerű utazó még fizet is azért hogy valaki megsétáltassa. Igyekeztem ennek a gondolatnak a hatására nem képen ásítani a fickót. Számomra az utazás és kaland lényege nem az volt, hogy legyen mellettem valaki aki mindent tud a helyről ahol vagyok, vagy ahova megyek. Úgy könnyen elveszti a varázsát a kaland. Ez valami új kori találmány, hogy valaki embereket vezet körbe pénzért. Nem értettem, de inkább elengedtem a gondolatot.
Hallgattam ahogy Ernin Cornec bemutatkozott nekünk, és megosztotta az megélhetésének mibenlétét, de egy szó sem esett arról, hogy mire fel ez a sietség és hogy pontosan mivel akar megbízni. Pontosan ezek a részletek érdekeltek volna leginkább, hogy gyorsan eldönthessem érdemes-e ebbe az egészbe belebonyolódni vagy sem, mert eddig mindennek csak izgalmasnak nem hatott amit a férfi küldetése tartogatott számunkra, legalábbis én így láttam. Viszont nem is tudta, befejezni, mert tőlem balra a fiatal bárd felpattant és lovagiasan felkiáltott, aztán elindult valamerre.

Hogy őszinte legyek, halvány lila gőzöm sem volt, mit akar, szóval vetettem egy röpke unott pillantást Cornecre, aztán próbáltam beazonosítani, hogy miről is beszél pontosan Rilrion.
Kiszúrt egy fiatal lányt, akit épp egy részeg pesztrált a pultnál, majd részegesen határozott léptekkel megindult a pult felé. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy ilyen állapotban egy bunyóból győztesen kerül ki. Tudtam, hogy volt valami titka, amit nem árul el, de nem lehettem biztos benne, épp ezért okosabb döntés volt csatlakozni hozzá abban az esetben, ha  a részeg fickó túlságosan bevadulna, vagy esetleg fegyvert rántana.

- Jövök, jövök… - Álltam fel, kevesebb lelkesedéssel mint ő, majd mielőtt Cornec megszólalt volna intettem neki, hogy maradjon az asztalnál. Már csak az hiányzik, hogy az embersétáltatók gyöngye felnyársaltassa magát, pedig lehet hogy van egy könnyű de jól fizető munkája. Azt lehet még akkor is elvállaltam volna, ha rém unalmas, kissé könnyű volt az erszényem.
Csendben követtem, és figyeltem, ahogy bárd odalép a fickóhoz. És hagytam, hogy megindítsa a beszélgetést, és közbelépjen. Közben pedig a férfi mögé kerültem, és ha esetleg agresszorkodni támadt volna kedve hátrafogtam a kezeit.
- Nyugodj le, jó barát… - Intettem csendre a hőzöngő részeget, majd folytattam Rilrion felé. - Na, ez a te nő mentésed, mit akarsz ezzel a fickóval csinálni? Dobjuk ki? -
Tettem fel a kérdést, miközben igyekeztem elkerülni, hogy a kapálózó barom kikűzdje magát a kezeim közül.
Majd intéztem egy pár szót az ismeretlen nő felé, akit az imént említett roppantul kifinomultan fészkalódó úriember megpróbált megkörnyékezni.
- Ne aggódj, ez nem fog többet zavarni.. - Biccentettem az előttem álló felé, aztán folytattam.   – Van még pár hozzá hasonló… csatlakozz hozzánk ha úgy tartja kedved. -
Fejeztem be majd lefejeltem az ittas idegent, mert már kezdett kihozni a sordomból, hogy nem fogta fel, hogy itt most hátrányban van.

Kalandozásaim során sok helyen megfordultam már, s sok fajta lénnyel vitáztam, harcoltam vagy mulattam együtt, pont ezért kimondottan fejlettnek mondhattam a megítélő képességem, amikor másokról volt szó. Ez a férfi Rilrion azonban kissé sötét folt volt ezen a téren. Mindenképp úgy tekintettem rá, mint valakire, aki nem akar veszélyt, hisz ha akart volna már helyben megtámadhatott volna, hisz még azt sem vettem észre, amikor a sör pazarló támadását vetette be ellenem. Azonban volt benne valami, a viselkedésében, és nem is tudom… talán a tekintetében. Nem tudtam hova tenni a dolgot, talán csak az elmém és a sör egyvelege járatja a képzeletem.
Kiráztam a fejemből a gondolatot, mert tudtam úgysem kaphatok rá választ abban a pillanatban.

- Természetesen… Hazudhatnám, hogy mindenkit meg lehet védeni, de nincs így… - Ráztam meg a fejem. - Például az olyanokat, akik egy nagyobb csapat útonállóval is képesek vitába elegyedni, csak azért mert van mellettük egy testőr, azokat egyszerűen csak ott kell hagyni…  -
Nem mindenki érte meg a pénzt. Általában pont az ilyen személyek szokták a megérkezés utánra ígérni a fizetséget. Ennek két oka van, az egyik, hogy tudják hogy nagy eséllyel egy ilyen helyzetben nem tudják befogni, és abban bíznak, hogy csak azért mert a testőr nem lett kifizetni, kockáztatni fogja a bőrét egy nagyobb csapat ellenféllel szemben. A másik, hogy valamilyen módon  sikerül majd neki kibújni a fizetési kötelezettsége alól az utazás végeztével.
Pontosan ezért szoktam előre kérni a pénzem felét, de korábban belefutottam ebbe a problémába már.

Épp folytattam volna az ilyen, és ehhez hasonlatos esetek ecsetelését, amikor egy férfi lépett az asztalunkhoz. Égimeszelőnek tűnt, vékony karokkal és kissé nagy fejjel a testéhez képest. Először egy pillanatra elkapott a kacagás roham, de mielőtt kibukott volna belőlem gyorsan elfojtottam.

~ Úgy látszik, ma mindenki meg akar ismerni. ~ Nyugtázom magamban szórakozottan, és a férfi mimikáját és viselkedését figyelem, ahogy láthatóan valamiért nagyon feszengett.
- Kezdjük azzal, uram. Ha leülsz egy asztalhoz, ahol társaság van, indíts bemutatkozással, hogy tudjuk nem az életünkre vagy a pénzünkre fáj a fogad. - Úgy éreztem kissé helyére kell igazítani a dolgokat, hisz ha mindenki egyesével csak az asztalhoz tévedne a végén egy új baráti köröm lenne az estére.
- Emellett, ha munkát ajánlasz nekünk, azt nem fogadhatjuk el részletek nélkül. - Néztem itt Rilrionra, hiszen, ő sem maradhatott ki ebből a dologból, ha már ennyire jó barátok lettünk. – Mesélj erről a te megbízásodról, és megmondjuk, hogy elvállaljuk-e. -
Fejeztem be, majd innentől teljes csendbe burkolózva hátradőltem a székemen, és vártam a magyarázatot.

Két dolgot sikerült megállapítanom eddig újdonsült beszélgető partneremről. Az egyik, hogy nem jelent rám veszélyt, és egyenlőre úgy látszott, hogy nem is a pénzemre pályázik. A másik pedig, hogy bizonyosra vettem, hogy több annál mint aminek állítja magát. Az általam ismert bárdok és vándor muzsikusok általában csoportokba verődve utaztak, mert igényelték a rokon lelkek társaságát, másrészt bíztak abban, hogy ha bajba kerülnek akkor segítségül hívhatják a társaikat. Eddig azonban úgy látszott hogy Rilrion egy egyedül utazó bárd volt, tehát ebből feltételeztem, hogy meg tudja védeni magát, és sokkal talpraesettebb, és leleményesebb mint ami elsőre eszébe jut az embernek. Jól öltözött volt, és úgy látszott tanult is, de mellette biztos voltam benne, hogy veszélyes lehet egy karddal a kezében. Bár ez mind csak spekuláció volt a magam részéről, és nem is annyira ez számított, sokkal inkább a motiváció, ami miatt velem társalgott.
„Mindenki akar valamit.” Apám jól belém verte ezt a leckét, amikor épp nem kardforgatást oktatott. Mindig azt mondta, hogy az emberek igazán a viselkedésükkel árulják el a titkaikat és nem azzal amit mondanak. Ez a figura nehezen volt olvasható számomra, de nem tartottam veszélyesnek, inkább érdekesnek ami azt illeti.

- Jól mondod, sokan választanak egy kényelmes és egyszerű életet. Hiszen sok olyan nemes és gazdag ember akad, aki magában is elkerüli az olyan helyeket ahol támadás érhetné, így a testőre is csak dísznek van.. - Értettem vele egyet. Valójában volt igazság abban amit mondott, sokan akik a kardot választják megélhetésként csak az előnyeit akarják élvezni, de nem akarnak szembesülni a veszélyeivel. Ilyenkor keletkeznek olyan helyzetek, ahol egy ehhez hasonló jól lakott , kissé már túlsúlyos testőr rossz lóra tesz, és kifog egy olyan munkát ahol tényleg használnia kéne a kardját, és szembe kerül egy harc edzett és mindenre elszánt rablóval, majd leblokkol.
- Azok között akikkel nekem volt dolgom, szintén akadtak elkényeztetett bárók és nemes hölgyek. Azonban akadtak kötni való bajkeverők, akikre ha nem figyeltél megtalálták maguknak a legveszélyesebb helyzetet bízva abban hogy majd én kihúzom őket a bajból. -
Régen úgy kategorizáltam magam, mint aki bármilyen munkát elvállal, manapság viszont már inkább csak az olyan helyzetek vonzanak, ami jár némi izgalommal.
- Ne vedd a szívedre, barátom. A verselő számomra egy szó, ami magába foglalja a hivatásod apraja nagyját. Nem ismerlek, így nem tudhatom mennyire vagy tehetséges a hivatásodban. - Nem állt szándékomban megsérteni őt, úgyhogy inkább helyesbítettem, hogy mindketten értsük mire gondolok. Ekkor fel is emeltem a poharamat koccintásra, s ha koccintott velem, bele is kortyoltam az ízletes italba. Valójában nem haragudtam már az iméntiért, inkább kíváncsivá váltam, vajon mit kereshet erre egy bárd egymaga.
- Ha mágus lennél, akkor ha nem is a tornyodban ücsörögve innád a borod, de biztosan kiszolgálnának kérdés nélkül ebben a tavernában. - Böktem a pult felé, ahol az imént alkudozott az italokért. – Nem, sosem jártam odafenn. De valószínűleg érdekes program lenne megfigyelni, hogy ezek a varázstudók mivel töltik az idejüket… hmm… Akár be is lehetne szökni, ha valaki elég őrült hozzá… -
Hümmögtem hangosan célozgatva. Sosem utasítottam vissza egy érdekes kalandot.

Az idegen, bár nem volt teljesen elázva még az italtól, biztosra vettem, hogy barátságosabb a józan jelleménél, hiszen ki akarna nyíltan ismerkedni egy idegennel, pláne a mai világban, ahol bárki bárki lehet, és szinte sosem tudod megmondani hogy mi rejtőzik az álarc mögött. Sok évembe telt megtanulni ezt a leckét, de mint az emberek rövidebb életűek úgy általában, nekik sokkal gyorsabban kellett alkalmazkodniuk ehhez.
Láthatóan szórakoztatónak találta a tényt, hogy nem mentem ölre az iménti incidens miatt, és ez még jobban felcsigázta az érdeklődését. Persze meg is osztotta velem, hogy többnyire a hely és az invitált, hogy nem látszom zsebtolvajnak, de ezen kvalitásaim felett még őszinte érdeklődést véltem felfedezni a hangjában, ami azt sugallta, hogy most már a személyem is érdekes volt számára.

- Amíg nem akarsz elkábítani, és megfosztani az aranyamtól, nem fogunk egy kupa sör miatt egymás torkának esni. - Válaszoltam neki, és közben újra belekóstoltam az italba. Nem mondanám, hogy kimondottan szakértője voltam a mérgeknek, de az évek során néhány szer szagát, már amelyeknek volt, sikerült megtanulnom kiszűrni, és most a sör csak sörnek érződött.
- Sosem tudhatod. De ha érdekel a történet, semmi lenyűgözővel nem szolgálhatok. Egy mágust kísértem a szigetre, aki addig igényelte a szolgálataimat, amíg a sziget területére nem lépett, és most hogy a dolgom elvégeztem, várom a következő hajót, hogy visszatérjek a birodalom területére. -
Fejtettem ki neki érzelmetlen hanglejtésben. Természetesen nem volt igaz a történet, de tapasztalataim alapján aki nyíltan kiteregeti a kártyáit legtöbbször a rövidebbet húzza.
Vele ellentétben, és elkerültem az idegenek társaságát, és gyakran üldögéltem egy magamban, de ez egy pillanatig sem zavart, inkább a saját gondolataim, mint egy részeges összefüggéstelen beszéde, nőkről és miegyéb másról.
- Tehát Rilrion… bárd… - Vettem tüzetesebben szemügyre a vigyorgó férfit, és próbáltam felmérni hogy igazat mond-e, de nehéz volt olvasni benne. - Verselő… akkor innen a cifra szókincs. -[/b]
Böktem ki, miközben körbejártam szemmel a mulató területét.
- Ha már így illik… A nevem Granael, utazó kardforgató és testőr… - Bólintottam, hogy meglegyen a kölcsönös illem. Valójában se testőr se Granael nem voltam, de erről nem kellett tudnia. Volt egy olyan érzésem, hogy a pár információval amit elmondott magáról sem volt teljesen őszinte, és ezt nem tudtam lerázni magamról, így jobb volt az óvatosság. Itt amúgy sem ismert senki, nem kellett félnem attól, hogy valaki megdönti az állításaimat.
- És mond csak, Rilrion, téged mi hozott erre a mágikus helyre? Az bizonyos, hogy jobban mágusnak nézel ki, mint én. -