Félmosollyal az ajkamon hallgatom végig. Ha ütnének se vallanám be, hogy élvezem, amint incselkedik velem, és talán ő az első, aki nőként tekint rám s nem egy naiv gyermeknek, aki azt sem tudja merre van az előre. S ez imponál, sőt, ha így haladunk, még azt is mondhatnám majd, hogy könnyedén bele tudnék szeretni ebbe az emberbe. Majd az idő elmondja. - Hosszú történet, majd egyszer elmesélem, ha még mindig érdekelni fog – válaszolok neki. Ezt a titkot jobb szerettem megőrizni magamnak, és nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek valaha is elmondtam volna eddig teljes részleteséggel. Sosem voltam rá büszke, de a múltam része, és nélküle még mindig Calden falai közt rostokolnék. - Ha tudnám, hogyan működik, nem lennék most itt – sütöm le a szemeimet, és a kupa szájával kezdek szórakozni a mutatóujjammal. Felhúzott szemöldökkel kapom vissza a tekintetemet az arcára. – Tehát most lebolondoztál, jól értem? – adok hangot a meghökkenésemnek. Aztán gúnyos mosolyt húzódik a szám szélére. – Ha valóban az vagyok, majd később megtudjuk melyik oldalhoz tartozom – mondom rejtelmesen és beleiszok a forralt borba. - Hát… nem tudom – vonok vállat. – Szeretem a különleges helyeket. Ahol azért tömörülnek az emberek mert annyira népszerű, és azokat, amelyeket először nem lehet látni, ezért teljesen csendesek és kihaltak, és csak várják, hogy felfedezzék őket – kószál el a fantáziám egy pillanatra. Annyi hely van a világban, amit még nem láttam, s talán még nem is tudok róla, hogy létezik. Mindent megszeretnék ismerni. Türelmesen megvárom míg visszatér a férfi, én pedig addig a kupában hullámzó italon bambulok el. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet belemenni ebbe a játékba. Van egy olyan érzésem, hogy amilyen fejlett a tippelő képességem, úgy fogom leinni magam a sárga földig a szeme láttára. Biztos, hogy jó képet fogok festeni ezután a szemében. - Öt – visszhangzom a szót. A végére sem fogok tudni érni. - Eltaláltad, tényleg nem miatta indultam útra – felelem a helyes válaszra, és bátortalanul, de elveszem az egyik rövides poharat majd egy nagyobb nyelés után lehúzom azt. Érzem, ahogy eltorzul az arcom az italtól, annyira erős. Megvárom, míg kisimulnak a vonásaim. – De a te általad feltett okok sem azok, amik miatt útnak indultam – biccentem oldalra a fejem, miközben összefonom a karomat az asztalon. - Eww – fakad ki belőlem az undor az állítására. Inkább éhen pusztulok vagy előbb megeszek egy nagy adag Tsyresh-t, mintsem valaha is bogarat legyek hajlandó a számba tenni. Kiráz hideg a gondolattól is, és ennek a hatását ki is mutatom egy teljes testet végigható remegésben. – Már remélni is remélem, hogy ez nem igaz és csak szórakozol velem. Tehát a válaszom, hogy nem igaz – vigyorodom el és bizakodom, hogy nem fog lefagyni az arcomról. - Már tapadt vér a kezeimhez – mondom ki gondolkodás nélkül a következő állítást. Direkt nem tettem hozzá, hogy mitől, így kicsit tágasabbra hagytam neki a gondolkodást. S akárhogy nézzük, igazat mondok. Bár csak egy szörny vére, mely rám ugrott az Ősök éjjelén, de attól még megöltem.
A leginkább akarok pimaszkodni találkozásunk legelső órájában, még is jóízű kacaj szakad fel belőlem szavai hallatán. – Van némi igazság abban, amit mondasz – halkulok el, bár még arcomon ott játszik a jó kedv, melyet maga varázsolt oda. – Kedvemre van a társaságod, s valóban szándékomban áll közelebbről megismerni. De arról szó sincs, hogy ezt ne tenném meg egy ennél… meghittebb helyen – teszek egy könnyed mozdulatot, mellyel végig mutatok a körülöttünk lévő forgatagon. – Ám mivel úgy érzetem, hogy a bál nem hozta meg számodra a kellő szórakozást, gondoltam kárpótollak érte– fúrom barnáimat az övébe egy röpke pillanatra. – De ha úgy gondolod, túl zajos, kereshetünk egy csendesebb helyet, egy pohár forralt bor társaságában – szóljon ez az éjszaka róla, számomra már az is öröm, hogy meghívásomnak eleget tett, s hacsak néhány órácskát, de vele tölthettek. Csendes érdeklődéssel hallgatom történetét. Úgy tűnik az emlék kedves számára s ez a láthatatlan kötődés mosolyt csal arcomra. – Mmm… Nulport nem kimondottan a finom s előkelő kisasszonyok otthona – jegyzem meg kissé elgondolkodva. Elég sokat hallani itt a kikötőben a városról. A hírek inkább szólnak kocsmai verekedésekről, kalózókról, mint … bálokról. - Hogy keveredtél oda? Nem nevezném kis távolságnak, amely Calden és Nulport közt fekszik, főleg egyedül – fordulok felé, arcomon további őszinte érdeklődéssel, hisz az út több hónap is megvan, ezt már csak a magam történetéből is tudom. – Egy pillanatot? – vonom fel szemöldököm. Eszembe jut Lenia, aki szintén csak pillanatokat lát a jövőből. Vajon ez is így működik, csak fordítva? A jövő helyett a múltba nyer betekintést? – És mégis ez, hogy működik? – kérdezem, miközben az érdeklődés álcája mögé rejtem gyanakvásom, s félszemet. – Úgy gondolom a kettő nem zárja ki egymást – komolyodik el ábrázatom, miközben elnézve a válla fölött, merengek el egy magányos varjú alakjában, mely csendesen telepszik le egy közeli fa ágára. – A világot őrültek és bolondok lakják. Az előbbiek megállíthatatlanok, az utóbbiak megelégszenek azzal, amijük van – mosolyodok el, visszaeresztve melegbarna tekintetébe sajátom. – Ha nem tudod, akkor fedezd fel – valóban akadnak olyan helyek, ahova nem lehet kénye kedve szerint járkálni az embernek, de ennek megvannak az okai. De mellette számtalan olyan is, melyet valószínűsítem, sehol máshol nem láthatna. – Hova kívánkoznál, ahova nem léphetsz be? Talán tudok segíteni – szívesen leszik az útikalauza, ha netalán véletlen ismét elhagyná a gyűrűjét. A játékszabály ismertetésére bólintok. S ha bár nem így képzeltem az második találkozásunk, hogy visszaimbolygunk majd, mint a bója, de ha ezt szeretné… - Akkor várj, kérlek – emelem fel kezem, s állok fel az asztaltól, hogy újra a búdéhoz sétáljak, ahonnan elég hamar visszatérek, egy tálcával melyen tíz kis pohárka van teletöltve. Egyenként pakolom le az asztal közepére sorba. Majd mielőtt leülnék, ismét vele a kezeim közt forgatom meg a tálcát s teszem le magunk mellé. – Ruvak, a törpák egyik legkedveltebb itala, rövid, mint a ... ujjuk, de üt, mint a pörölyük. Öt –öt kérdés és meglátjuk kinek az oldalára áll a szerencse – elgondolkodva emelem tekintetem az égre az állítását fontolóra véve. – Mmm…akár igaz is lehetne, de szerintem ez nem igaz. Inkább, tűnsz olyannak, aki a kalandot keresi vagy pedig … az erődnek akartál utána járni. Melyik? – fordítom oldalra a fejem, nem érem be a valódi ok felfedése nélkül. – Én azt állítom, hogy ettem már bogarat – nyalom körbe szám, mint, aki éppen az utolsó ízletes részét nyelte volna le. Ami mellesleg igaz, valóban sikerült néhány ízeltlábúval megküzdenem.
- Félő, kedves Rhysand, hogy nem mersz velem kettesben maradni, mint a legutóbb, és ehelyett valami forgalmasabb helyet kerestél, mert érdekellek, de inkább a megismerésemre koncentrálsz elsősorban. De ez viszont tiszteletméltó – folytak ki belőlem gondolkodás nélkül a szavak, amiket aztán kissé meg is bántam. Ha nem így gondolkodott, akkor nagyon kínos lesz a helyzet, ha viszont beletrafáltam, akkor mi lesz, ha megijed ettől, és nem mer közeledni? - Édesapám volt az, aki tudott írni és olvasni – pillantottam fel a Rhysandre. – Megtanította édesanyámat, ő pedig engem. Ez ilyen családi dolog volt, és így nem kellett fizetni az iskoláért. Ahová valószínűleg sem vettek volna fel a származásom miatt – vontam vállat könnyedén. Nem takargattam, hogy honnan jöttem, és nem is fogom. Ez voltam én, és bármit is vetek be, sem tudtam megváltoztatni. - Egy nulporti befolyásos nő. Mikor eljöttem otthonról, nála találtam szállást, és segített elhelyezkedni a városban munkát ajánlva. Sok mindent köszönhetek neki tulajdonképpen – feleltem. – Egy gyönyörű hajómakettje volt a kandalló felett, és kiderült, hogy az édesapja készítette. S láttam ezt a pillanatot, amint rajta dolgozik. Ekkor hozta fel, hogy mi van, ha… - elmosolyodtam az emléken, mert tényleg nagyon sok szál innen indult végül. S még ki tudja mennyi fog. – S lám, igaza volt. Nem voltam bolond, éljen – nevettem el magam. - Pont ez a bökkenő, számtalan hely van, ahová nem tudom hogyan kell eljutni és nincs, aki megmutassa – fedtem fel számára a problémámat. Bár, legalább már a könyvtárba beengednek Nasirnak köszönhetően, és azzal a rengeteg könyvvel le tudom foglalni magam körülbelül… az idők végezetéig. Mosolyogva bólintottam, amint a férfi elrejtette a zsebében a tollat. Pedig csak egy apró tollacska volt, mégis talán nagyobb emlékül szolgál majd neki erre a közös estére. - Nahát, képes voltam beférkőzni az elméd egy kis zugába csupán egyetlen találkozás alkalmával? Valamit nagyon tudok – vigyorodtam el a gondolaton. Nem vallottam be, de sikerült neki is elbújnia az én fejemben. S bár az emlék csodálatos, a felszínre a táncunk első dalának dallama tört fel minden egyes alkalommal, amikor a férfira gondoltam. Miután leültünk, az első dolgom volt belekortyolni az italba. Még mindig csodás íze volt. - Ezt a játék úgy lenne sportszerű, ha csak akkor innék, ha eltalálnád, hogy igaz-e vagy sem. Ha nem trafálsz bele, akkor tiéd a megtiszteltetés – döntöttem meg a fejem a fura játékszabályon. Sose hallottam még így játszani, hiszen akkor direkt mindig igazat mondanék, s nagyon gyorsan leinná magát, én pedig cipelhetném vissza a tornyokhoz. – De rendben, ahogy gondolod – mosolyogtam. – Édesapám halála miatt jöttem el északról szerencsét próbálni – adtam fel az első, de hamis tényt. Kettőnk közül lehet az lenne a legjobb, ha én innám le magam helyette, mert ő még elbírna, de én őt már nem nagyon. Persze csak akkor történne meg ez rövid időn belül, ha maradnak a szabályok úgy ahogy.
Érdeklődve tekintek rá barnáimmal, vajon miféle rejtély maradt megoldatlan számára? – Szerinted? Érdekelne a kobakodban lévő elmélet, következtetés ezzel kapcsolatban. Hátha, közelebb kerülök a nők csavaros észjárásának megfejtéséhez – apró ráncok gyűrődnek hol egyik, hol másik oldalt ajkam szegletében. A választásra, s köszönetre egyaránt bólintással felelek, nem érezem szükségét a szavaknak. Hisz nyilván nem én teremtettem mindezt ide, s szeme csillanásából sejtettem ő is tudja, mégis jó elmerülni az illúzióban, mely mindkettőnk örömére szolgál, felesleges lenne ízeire szedni, azzal megszűnne a varázsa. Zavart arckifejezéssel szolgálok válaszára, noha feltételezhetően én nem fogalmaztam kellő körültekintéssel. – Nem a mágiára gondoltam. Hanem az írás és olvasás tudományára. Meglepő ugyanis, hogy egy szegénynegyedben felnövő akár lány vagy fiú, ilyen tudás birtokában legyen. Számolni is csak azért tudnak, hogy a sarki péknél meg tudják venni a kenyeret – szívből remélem, hogy szavaimmal s kíváncsiságommal nem sértem meg, de a csillanó szempár a pirkadat fényeinél bármennyire is elvarázsoltak, a lényét körbe ölelő tűz sokkal inkább érdekel. – S ha már szóba került, miféle látomás és ki az az Edellyn? – biccentem kissé oldalra a fejem, elidőzve cseresznyeszín ajakain, melyen keresztül minden szava bársonykendő. – Számtalan olyan hely van a Alora falai közt, ahol temérdek látnivaló van. Én még a mai napig találok benne újdonságokat – s nem is kell hazudnom, hónapok nem voltak elegek, hogy minden zegzugát felfedezzem, bár nyilván a helyzetem furcsasága is sokat segít ebben. – Bár természetesen megértelek, az ember társaslény – mosolyodom el, nem feszegetve a témát, hisz nem szívesen mereng el az ember a magányról. Felpillantva láttam a hófehér pihét a hajamban, ahogy szálait finoman simította végig a hűvös szél. Kiemelve hajamból gondosan bújtattam bele baloldali mellzsebembe, s tettem rá kezem. – Itt biztonságban lesz – mosolyodtam el halványan, még mielőtt ránk került volna a sor és kikértem volna italunk, s helyeztem a nő kezébe pár ulront. Határozottságán megilletődötten követtem, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar hagyja maga mögött félénkségét. Szertelenségén felkacagva követtem az asztalhoz, mely még nem is érkezett kihűlni. Megvártam még kiválasztja magának a helyet, csak azután ültem le vele szembe, s fontam ujjaimat a forró pohár köré, hogy kissé melengesse hidegtől megmerevedett tagjaim. – Miféle játékot szeretnél velem űzni? – vonom meg ismét szemöldököm számat sejtelmes mosolyra húzva. – Nem elég, hogy az alkonyat fényénél akasztottál kötelet a nyakamba, s gondolatod ritkán ereszt? – tekintetét keresem a barna szempárt, melyben ott lobog a fáklyák fénye. – Mmmm… mi lenne, ha izgalmasabbá tennénk ezt a kis játékot? Bár, ahhoz inkább valami töményebbre lesz szükség ennél – emelem meg poharam, s ha már elemeltem az asztaltól bele is kortyolok. Jó eső melegséggel csordogál végig torkomon. – Állítasz valamit, én eldöntöm, hogy szerintem, az igaz vagy hamis. Ha igaz , akkor én iszok, ha nem úgy te. Így sokkal izgalmasabb dolgokat is megtudhatunk egymásról. Bár megvan az a hátránya, hogy bizony hamar véget ér valamelyikünk részéről a találkozó. Kezdhetsz te –emelem fel kérdőn szemöldököm, most kiderül mennyi mersz is szorult a leányba.
Ugyanúgy nézett ki, mint amikor először találkoztunk. Eddig mindkét alkalommal sikerült neki mosolyt csalnia az arcomra csupán a puszta látványától. - Az egyetlen rejtély, ami még megfejtésre vár, hogy miért pont ezt a helyet választottad – mutattam körbe magunk körül. Annyira hiányzott már ez. Az emberek, a forgatag, a szórakozás. Átvillant a fejemben, hogy legutóbb az Ősök Éjjele is így kezdődött, és nagyon reméltem, hogy itt ez nem így fog végződni. - A forralt bor tökéletes lesz – nem is tudom mikor ittam utoljára. Talán még tavaly, Caldenben, akkor is az egyik őrrel, akivel jóban voltam, és megkínált vele. Már el is felejtettem milyen az íze. - Akkor megköszönöm ezt a nagy terjedelmű varázslatot, mert a lehető legjobbat hoztad ki belőle – kacsintottam. Tudtam, vagy is inkább reméltem, hogy csak úgy mondta ezt. Bár ki tudja. Az itteniek biztos hozzászoktak már a varázslatokhoz, de még mindig nem hittem, hogy ilyen szintű mágia felszabadítható egy ekkora rendezvény létrehozására. – Ha a mágiára gondolsz, Nulport. Edellyn ebédlőben látomásom volt, és ő végignézte. Ő mondta igazából – vontam vállat. Hihetetlen, hogy már attól is hónapok teltek el. Sajnos Edellyn nem tudott olyan nagykörűen segítséget nyújtani, hiszen különbözött a mágiánk forrása, ezért is jöttem ide, hogy találjak magamnak olyan mágust, akivel egyezik a forrás. - Ha az ember senkit sem ismer, úgy elég nehéz elvegyülni – csóváltam meg a fejem. Ő rajta kívül ott volt még az átkozott nő, akivel egyáltalán nem úgy indult a kapcsolatom, ahogy kellene, és ott volt még Nasir, de vele tegnap beszéltem először úgy igazán. Az eddigiek alapján Rhysandon kívül talán ő lesz a másik személy, akihez fordulni tudok majd a továbbiakban. Éreztem amint a keze a hátamon landolt, és gyengéden vezetni kezdett egészen a következő csoport ember által elzárt vonalig. Felé fordultam, mikor megálltunk. Nem értettem először miről beszélt, majd összevont szemöldökkel csippentettem ki két ujjammal a kezében lévő tollpihét. – Biztos kiszakadt a párna valahol – tettem meg a tippem egy vállvonással. Pár másodperc erejéig elgondolkodtam, mit kezdjek ezzel a kis tollal, aztán egy egyszerű mozdulattal beletűztem az ő hajába nevetve. – Ha vissza akarsz emlékezni erre az estére, akkor ez majd segít – nevetésemet visszafojtottam egy széles mosolyban. – Na gyere. - Ha engedte, a csuklójára fonva az ujjaimat húzni kezdtem a stand irányába. Miután kikértük az italokat, az egyetlen utolsó szabad asztalnál helyet foglaltam. Éppen előtte álltak fel, így tele volt az asztal kiürült kupákkal és kancsókkal, amiket a szélére pakolásztam, hogy legyen helyünk a sajátjainkat is elhelyezni. – Akarsz játszani? – kérdeztem rejtelmesen tőle, miután kényelembe helyeztük magunkat. – Felteszek neked valami személyes kérdést, te őszintén válaszolsz rá. Utána te következel. Ha szeretnéd, ugyanazt is felteheted, de bármit kérdezhetsz, amit csak szeretnél.
A gondolat beteljesítésére nem kell sok energiát fordítanom, hisz az égi tünemény, hamarabb járult szemem elé, hogy elkápráztasson bájos vonásaival, minthogy én kerekedjek fel kutatására. Széles mosolyom élcelődése nyomán sem halványul, csupán szemem rándul meg, miként óhatatlanul is emlékeztett hiányosságaim egyikére. Gyöngyöző kacajtól hamar simulnak ki a ráncok szemem sarkából. – A szépírást meghagyom a nemeseknek. Mégis sikerült ide találnod, milyen rejtvényt fejtettél volna meg, ha gyöngybetűket vetek papírra? A legegyszerűbb hiba is, lehet egy titok elfedésének módja – kacsintok pajkosan, biztosítva arról nincs bennem neheztelés. – Ám bár, idődet szívesen rablom, ha szépírás helyett, inkább megiszol velem egy lélek s test melegítő forralt bort – intek fejemmel a közeli stand felé, ahol egy középkorú nő méri az italt. – Vagy bármi mást. De igazán felkeltetted az érdeklődésem. No, nem a cirkalmas betűk iránt, hanem, hogy egy lány, aki egyszerűnek vallja magát, hol tett szert a tudomány megismerésére? Ami meg a mulatságot illeti, magam varázsoltam ide neked – időközben sejtelemes vonallá húzódik ajkam, megtartva a beszélgetés könnyed mivoltát. – Így kifárasztott volna a bál, hogy napok kellettek ahhoz, hogy önmagadra találj? – amennyiben elfogadta meghívásom, az italra, hátára simítva kezem terelem magam elé, hogy az egyre gyűlő tömegben még véletlen se veszítsem szem elől. Néhány ember ugyan még álldogál előttünk, de addig szembe fordulva mérem végig, s vésem elmémbe kedves vonásait. – Nos, látványod mit sem fakult, az alkonyat óta. Noha, mintha mégis lenne valami… - vonom össze szemöldököm, s elgondolkodva emelem számhoz kezem. - … áh, megvan, ezt legutóbb szobádban hagytad – emelek ki hajából egy tollpihét, mely vállára omló tincsi közt talált menedéket, s nyújtom át neki.
Szerintem horkoltam. Minden bizonyíték erre mutatott, mert amikor kopogásra lettem figyelmes, felhorkantottam az álmomból felkelve. Egy kis ideig még maga elé pislogtam félig lehunyt szemekkel, de az újabb kopogtatástól teljesen felpattantak a szemhéjaim, én pedig kiugrottam az ágyból és az ajtóhoz siettem. - Tudja mennyi az idő? – kérdeztem a küszöbön álló szolgától, és eltakarva a kezemmel, félrefordulva egy óriásit ásítottam. Ő csak pislogott rám, és kinyújtotta a kezét, melyben egy igényesen összehajtogatott papír feküdt. A papírban dudorodott valami, én pedig a kíváncsiságtól összehúzott szemöldökkel vettem át, és egy mozdulattal szétnyitottam. A nyitás pillanatában nagy koppanással ért földet a gyűrűm, de én a papírra vetett szavakat próbáltam kiolvasni.n vaskos és nehéznek bizonyult. Ki gondolta volna, hogy a varázslók történelme ennyire messzire nyúlik a jelentől? - Hol van ez a mos…mosoly…mosolygó lim… - minden küzdelmem ellenére is nagyon nehezen vettem ki a betűket a kézzel írt mondatból. Nekiálltam újra a felolvasásának, de a szolgáló minden hálámat neki szándékozva a segítségemre sietett – Mosolygó Limilin – mosolyodott el. – Az egy fogadó a kikötőben, nincs messze. - Rhysand – suttogtam, és az álom, mely eddig a rabjában tartott, rögtön visszahúzódott a sarokba, én pedig megköszönve az üzenet átadását, rácsuktam a szolgára az ajtót. Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy dobtam le magamról a hálóruhámat, és kerestem valami megfelelőbb darabot. A gyűrűt közben kihalásztam az egyik szekrény alól, amit még jó, hogy félszemmel követtem az esése pillanatában, különben soha nem találtam volna meg újra. Belenéztem a tükörbe. A hajammal sajnos nem tudtam mit kezdeni, így csak megigazítottam a tűzőket benne, hogy továbbra se zavarjanak a tincsek az arcomban, és sietős léptekkel téptem fel újra az ajtót. Nem sokkal később már a kikötő házai között jártam. Azt hittem, sokkal csendesebb lesz ilyen tájt már, de úgy tűnt valamiféle társulat érkezett ide nemrég, és az emberek még bőven ellepték az utcákat. Egyre jobban haladtam befelé a fogadó felé, úgy annál többen lettek, és annál hangosabbakká váltak. Tekintetem cikázott a körülöttem lévő embereken, kutattam, kerestem az ismerős és várt arcot. Aztán megláttam egy idős asszony mellett. Rögtön feléjük vettem az irányt, s előttük megállva tisztes távolságban, megvártam míg felém fordul. - Majdnem nem sikerült – vigyorodtam el, utalva a szörnyen megírt papírkájára. – A következő alkalommal megtanulunk szépen írni, mit szólsz? – megpróbáltam teljesen komor ábrázatot felvenni, de egyszerűen nem bírtam. Elnevettem magam, s reméltem nem vette fel a viccnek szánt kérdésemet. – Mi ez az egész? – mutattam körbe érdeklődően felhúzott szemöldökkel. – Nem is tudtam, hogy itt mulatság van, én meg bent rostokoltam a szoba négy fala között.
Idegesen járkáltam az ablakpárkány keskeny vonalán, s olykor lemondóan döntöttem fejem az ablaknak, hogy az apró hópelyhek halálát figyeljem még landolásuk előtt. Napközben sikerült meglógnom Lenia óvó tekintette elől, s mióta megtalált a kertben úgy vigyázz rám, mint egy börtönőr. Meghat az oltalom, mely irántam viseltetik, ám most a legkevésbé sem vagyok érte hálás. Mondjuk, azt nem tudom, ez a féltés miből fakad. Az irántam érzett szimpátiából vagy attól, hogy esetleg Azildor ferde szemmel tekintene rá, ha hőn szeretett macskájának lába kélne. Egyszer se mondom, hogy nincs meg rá az esély, hogy egy zsákban végzem. De most nem kötnek le azok a gondolatok, hogy térhetnék a megjavulás útjára. Még a tengeri herkentyűk sem hoznak számomra megnyugvást, melyet a szőkeség, oly lelkesen próbál belém tömni, jobban örülnék, ha az álmosság, s mint valami kórság telepedne rá… úgy reggelig. Kis híján pont ő volt az, aki miatt a sírásónak lapátot kellett volna ragadnia, olyan vehemenciával csapta hóna alá, majd 10 kilómat, hogy félő volt, torkomon akad a gyűrű, melyet csakúgy véletlen hagytak ott, pont nekem. Persze, a másik megoldandó probléma, a felügyelő mellett még mindig kérdőjelként villogott a fejem felett, hogy is fogok alakot ölteni, hogy lesz a szőrös kis kézmelegítőből fess legény? Kétlem, hogy a mesékből ismert csók hasznosnak bizonyulna, s még mindig erősebb az a gyanúm, hogy Leina előbb harapná le a fejem. Az éj lassan ereszkedett alá, s a rideg szépségű leány hamarosan békésen hortyogott frissen huzatolt ágyában. Magához képest korán tért nyugovóra, nyilván őt jobban kifárasztott dajkálásom, mint engem. Kiosontam a hálóterméből s a mosoda felé vettem az irányt, közben pedig erősen koncentráltam. Nem tudom, miből gondoltam, hogy ez lenne mindennek az alapja,- talán Ezaras okításai, melyeket maga sem gondolt, hogy célt érnek- vagy hogy egyáltalán köze van az erőhöz mely átjárja e falakat. Megérzés vagy csak a remény. Ki tudja? Mindenesetre, a mosoda bejáratához vezető néhány lépést, már négykézláb tettem meg. A frissen mosott és vasalt ruhák között félre dobáltam Nasír cicomás gúnyáit, melyből nincs az a mosószappan, mely kihozza a pacsuli illatát, inkább kerestem valami kellően egyszerű, de elegánsnak mondható viseletet. Majd mielőtt távoztam volna, egy ív papírt s tintát. A cirkalmakat mellőző betűk úgy követték egymást, ahogy szénaszál hajlik a másikra a szénaboglyában, kellően voltak egyenletlenek s rusnyák. Bíztam benne, hogy Thora legalább annyira tud olvasni, mint én írni.
„ Gyöngyöm! A kikötőben, a Fogadó a Mosolygó Limilinheznél várlak. Rhysand „
Nem volt benne, semmi romantikus, rövid s tömör üzenet, a bókjaimat, inkább a tisztán ragyogó szempárnak ajándékozom, mint holmi papírnak, melyet kellemes pír nem önthet el. Maradjon az továbbra is trubadúrok kiváltsága. A gyűrű köré gondosan hajtogattam a papírt, s adtam oda egy szolgálónak, hogy adja át a csilingelő kacajú leánynak. S hogy nem magam kopogtattam ajtaján, egyetlen oka van. Meghagyni magamnak a várakozás izgalmát.
Elkapott már a felismerés, hogy a kikötő egy félre eső zugában csillan meg szőrömön a napíze, s lustán figyelem a sirályok táncát. Nem én akartam, csak elhajtottak ösztöneim, a tornyok árnyékából. Noha, mindig megrémültem a tudattól, hogy a biztonságot nyújtó közegből kiszakadva tengettem óráimat, még is volt oly alkalom, hogy még órákat néztem a sündörgő asszonyokat, a bújócskát játszó gyermekeket, a hajókat, melynek vasmacskái csörögve csobbantak a vízbe, majd a fáradt, de lelkes matrózokat, ki le majd felpakoltak a vízi monstrumokról. Nincs okom panaszra, hisz néhány nem odaillő részletet leszámítva, mindenem megvan. De hiányzik néha a nyüzsgés, mégis csak a négy fal lett az otthonom. Egy ilyen nap hallottam, hogy hamarosan vándortársulat érkezik Alora partjaihoz, szórakoztatni a népet, s a Mosolygó Limilin melletti téren fognak lesátorozni. A tenger felől északi szél hozta sós illatát, mégis keveseket tántorított el, egyesek a forralt bor, a kenyérlángos friss illata vonzott ide, vagy a körhinta, melyet egy nagydarab, de barátságos arcú férfi izomtól duzzadó karja hajtott, vagy a hordó lovagja cím, vagy más mulattató játékok, netalán azok a rövid színdarabok melyet egy rögtönzött színpadon adtak elő, melyre éppen egy cingár alak lépett fel. – Hölgyeim s Uraim! Következzék, egy történet, egy férfi viszontagságos életét regéli el, mely akkor kezdődött, mikor megismerte a nejét. A két főszereplő Erbon, a paraszt, s Jenna, a sárkány – lép fel a színpadra az arcán s tartásában is meggyötört férfi és a jól tartottnak nevezhető asszony, majd egy talicskára való gyerek rohan fel zsibongva fogadott szüleik mellé, körbe ugrálva a konferálót is. – Na meg, a gyerekek – ezzel köszön le meghajolva, mielőtt menekülőre fogná. A nézőközönség hallhatóan jól szórakozik. – Fiatalember, mit mondott az ott fent, nem értettem kristálytisztán, nem igazán hallok már, s a látásom se az igazi– üt bokán botjával az élete alkonyát taposó vénasszony, miután megpillantom a tömeg szélén azt, akire vártam. – Azt hiszem, azt mondta, boldogok a sajtkészítők – hajolok közelebb az asszonyhoz,- kit nincs szívem válasz nélkül hagyni- s fogom meg a karját. -Ááá, biztos csak a pálinka mondatja vele - legyint egyet, s rám vigyorog fogaknak híjas szájával. – Jöjjön, üljön le ide, még mielőtt valami baja esik ebben a nagy tömegben – vezetem egy a fogadó falához kikészített lócához. Magára hagyva az idős asszonyt indulok, s érkezek meg csábos társaságomhoz, feltéve, ha menet közben nem kóborolt el. – Örülök, hogy eljöttél – köszöntöm, bájos arcán pihentetve tekintetem.
Hihetetlen, de már három nap eltelt mióta itt vagyok. S megint a kertben álltam, a tánctér közepén. Az emlék rögtön szárnyra kapott, a szél pedig egy ismerős dallamot hozott magával. Az ujjaimat tördeltem és masszíroztam egyben. Igazat mondott vajon? Vagy csak átvágott, hogy akkor a lehető legtöbbet ki tudja hozni a hajnalból, amit én balga elgyengülve meg is adtam neki? Lenéztem az ujjamra, és a gyűrűn megcsillant a napfény. Nem tudom meddig őrlődtem ott, de végül felsóhajtottam, és lerántottam az ékszert az ujjamról. A pavilon egyik tartóoszlopánál leguggoltam, és elhelyeztem azt a földre. Körbepillantottam, hogy senki se látta mit csináltam, majd karjaimat a térdre támasztva felálltam, és visszabújtam a szobám védelmébe. Alváshoz készülődtem. A vaskos hajkefével küszködtem az asztalkánál, ami minden egyes mozdulatra belegabalyodott a hajamba, és sikeresen tépkedtem ki vele a hajszálaimat. Annyira felidegesített, hogy levágtam az asztalra a fésűt, és végigtűztem a hajamat hátrafele, hogy még egy utolsó kis rakoncátlan tincset se lássak meg. Lehet tényleg meg kellene szabadulnom ettől a mennyiségtől, hogy valami sokkal rövidebb, praktikusabb megoldáshoz folyamodjak, ami egy esetleges harcban nem gátol meg. Eljátszadozva a gondolattal emeltem ki az ollót a tálkából. Egy ideig elbambultam rajta, aztán megrázva a fejemet inkább visszatettem a tárolóba. Miket gondolok, kiskorom óta növesztettem, édesanyám soha nem engedte levágni. Mindig azt mondta, hogy egy nő arcát a haja koronázza meg, és eszembe se jusson elveszíteni ezt az előnyömet. Élesen fújtam ki a levegőt, miközben felálltam az asztaltól, és a Nasir által ajánlott könyvet felemelve az éjjeliszekrényről behuppantam az ágyra. Keveset olvastam belőle tegnap óta, és még nagyon sok hátra volt belőle, amilyen vaskos és nehéznek bizonyult. Ki gondolta volna, hogy a varázslók történelme ennyire messzire nyúlik a jelentől? Ahogy a hold egyre magasabbra nyúlt az égen, úgy az én szemeim is egyre súlyosabbak lettek a gyertyafény mellett. Már aludtam is olykor, mert volt, hogy a kezeimben tartott könyv a mellkasomon pihent arccal lefele, és arra riadtam fel, hogy épp csúszik le rólam a nehezék. Felültem az ágyon, és megdörzsöltem a szemeimet. Talán tényleg itt az idő elrakni magamat másnapra.
- Na majd kiderül, meglátjuk, hogy mennyit nyeltem az út porából és mennyire is lesz kedvem vacakolni néhány zárral. De valamiért úgy érzem, hogy semennyire.- biztos benne, hogy mire megérkeznek a céljukhoz, sok mindenhez lesz kedve, de ahhoz nem, hogy holmi papnők körül legyeskedjen. - Pontosan, az értője vagyok, vannak módszerek, miknek hála, pont elég időre tartósítani lehet egy fejet.- de igazat ad a mágus szavainak, nem praktikus, és a szag még a legyeket is odavonzaná, a dögevőkről nem is beszélve. S még ott van annak is a lehetősége, hogy nem hiszik el Ian szavait, megvádolnák, hogy megölte a megbízóját és utána pedig tartja a markát. A levél kérdésében úgy fest, hogy egyet értenek. Ian pedig mindig is azt vallotta, ha valakinek dolga lenne szerény személyével, akkor az illető keresse fel, vagy küldessen érte, de semmiképpen se levelet, túlságosan személytelen. Egy levélből nem tudja kiolvasni, hogy mire számíthat. Pár pillanatra egy rövid mosoly bujkált ajkának jobb sarkában. A dolgok állása szerint, az útitárs személye inkább meglepetés lett volna. Rémesek ezek a mágusok, a sok titok és beképzeltség. - Akkor hárman leszünk, értem. Rendben, de ha legkésőbb az indulásig nincs meg a szerződés, akkor sajnos nélkülem kell elindulnotok a zarándoklatra.- továbbra is nyugodtak voltak a szavai. Hiszen minek idegeskedjen, jó az elején tisztázni, hogy ígéretekért nem fog dolgozni.- Akkor várom a következő leveled.- odapillant a vállát verdeső kézre, talán mondania kellett volna, hogy kerüljék a felesleges érintkezéseket, nincsenek még olyan jó kapcsolatban. Egyedül maradt végre, kulcsra zárta az ajtót, az ágyához lépett és lehúzta a csizmáit, végig feküdt a kényelmesnek csak jóindulattal nevezhető fekhelyen, majd forgatni kezdte a kezében lévő levelet, majd egy hanyag vállvonással ledobta az ágyra. Majd elolvassa holnap, most inkább alszik egyet.
//Köszönöm a játékot, hamarosan találkozunk akkor //
Megvallom őszintén, nem saccolt rosszul a zsoldosunk azzal kapcsolatban, valóban régen hagytam el utoljára a mágustornyokat. Úgy kereken egy esztendővel ezelőtt, noha akkor sem a saját lábaimon érkeztem a Végzet-torkolatához. A lényeg, hogy voltaképpen időtlen idők óta nem volt lehetőségem a közemberekkel eszmecseréket folytatni, ebből kifolyólag pedig rendkívül mulattat a férfi nyers, földhözragadt hozzáállása a világ dolgaihoz. Az élet rövid, az övék még rövidebb, végtére miért is ne kapnának minden alkalmon? - Bizony azt. Persze, hogy ezek a zárak hajlandóak-e ennek ellenére kulcsra találni, nem az én fennhatóságom megítélni, vagy akár ítélkezni. Mindösszesen… nem valószínű, hogy megtörténne – jegyzem meg félszeg mosolyra húzva a számat, mielőtt még felkelnék a rendkívül kényelmetlen helyemről. Nem tartom magamat elkényelmesedett mágusnak, azonban ha lehet tenni a komfort érdekében, nem fogok önsanyargató mártírrá avanzsálni. - Te vagy a szakmád értője, ha praktikusnak vélsz napokon át hurcolni egy fejet… - vonom meg a vállaimat egészen nyugodtan. Meglehet, nem vagyok puhány varázsló, viszont az egészségtelen magabiztosságnak sajnos nem vagyok híján. Noha nézőpont kérdése minden, ha valaki túléli a káoszt, miért ne élne túl egy könnyed túrát a hegyekbe? - Végtére is érthető – bólintok, már ami a levelekkel szembeni fenntartásukat illeti. Nyilván egy válaszba ők sem halnak bele, s El'Alora pecsétjét még egy féleszű is felismerné, de effajta mélységekbe igazán felesleges lenne lepillantani. A kérdései okán közben apró szusszanás hagyja el a mellkasomat, hisz nyilvánvalóvá válik, hogy az ifjú úti társunk kilétének felfedését nem tudom tovább halogatni. Legalábbis nem volna célszerű. - Egy ifjú fog még velünk tartani, bár ez meglehetősen bizonytalan. A fizetségedért a mágustanács fog felelni, a szerződés már csak természetes. Időben kézhez fogod kapni – biztosítom, majd a kezébe nyomom a bontatlan levelet. - A nevemet megtalálod az alján – vetek rá egy kurta mosolyt, aztán megpaskolva a vállát, kilépek a szobája ajtaján. Feltéve, ha nincsen hozzám több szava.
Ian Gray Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
A leginkább akarok pimaszkodni találkozásunk legelső órájában, még is jóízű kacaj szakad fel belőlem szavai hallatán. – Van némi igazság abban, amit mondasz – halkulok el, bár még arcomon ott játszik a jó kedv, melyet maga varázsolt oda. – Kedvemre van a társaságod, s valóban szándékomban áll közelebbről megismerni. De arról szó sincs, hogy ezt ne tenném meg egy ennél… meghittebb helyen – teszek egy könnyed mozdulatot, mellyel végig mutatok a körülöttünk lévő forgatagon. – Ám mivel úgy érzetem, hogy a bál nem hozta meg számodra a kellő szórakozást, gondoltam kárpótollak érte– fúrom barnáimat az övébe egy röpke pillanatra. – De ha úgy gondolod, túl zajos, kereshetünk egy csendesebb helyet, egy pohár forralt bor társaságában – szóljon ez az éjszaka róla, számomra már az is öröm, hogy meghívásomnak eleget tett, s hacsak néhány órácskát, de vele tölthettek. Csendes érdeklődéssel hallgatom történetét. Úgy tűnik az emlék kedves számára s ez a láthatatlan kötődés mosolyt csal arcomra. – Mmm… Nulport nem kimondottan a finom s előkelő kisasszonyok otthona – jegyzem meg kissé elgondolkodva. Elég sokat hallani itt a kikötőben a városról. A hírek inkább szólnak kocsmai verekedésekről, kalózókról, mint … bálokról. - Hogy keveredtél oda? Nem nevezném kis távolságnak, amely Calden és Nulport közt fekszik, főleg egyedül – fordulok felé, arcomon további őszinte érdeklődéssel, hisz az út több hónap is megvan, ezt már csak a magam történetéből is tudom. – Egy pillanatot? – vonom fel szemöldököm. Eszembe jut Lenia, aki szintén csak pillanatokat lát a jövőből. Vajon ez is így működik, csak fordítva? A jövő helyett a múltba nyer betekintést? – És mégis ez, hogy működik? – kérdezem, miközben az érdeklődés álcája mögé rejtem gyanakvásom, s félszemet. – Úgy gondolom a kettő nem zárja ki egymást – komolyodik el ábrázatom, miközben elnézve a válla fölött, merengek el egy magányos varjú alakjában, mely csendesen telepszik le egy közeli fa ágára. – A világot őrültek és bolondok lakják. Az előbbiek megállíthatatlanok, az utóbbiak megelégszenek azzal, amijük van – mosolyodok el, visszaeresztve melegbarna tekintetébe sajátom. – Ha nem tudod, akkor fedezd fel – valóban akadnak olyan helyek, ahova nem lehet kénye kedve szerint járkálni az embernek, de ennek megvannak az okai. De mellette számtalan olyan is, melyet valószínűsítem, sehol máshol nem láthatna. – Hova kívánkoznál, ahova nem léphetsz be? Talán tudok segíteni – szívesen leszik az útikalauza, ha netalán véletlen ismét elhagyná a gyűrűjét. A játékszabály ismertetésére bólintok. S ha bár nem így képzeltem az második találkozásunk, hogy visszaimbolygunk majd, mint a bója, de ha ezt szeretné… - Akkor várj, kérlek – emelem fel kezem, s állok fel az asztaltól, hogy újra a búdéhoz sétáljak, ahonnan elég hamar visszatérek, egy tálcával melyen tíz kis pohárka van teletöltve. Egyenként pakolom le az asztal közepére sorba. Majd mielőtt leülnék, ismét vele a kezeim közt forgatom meg a tálcát s teszem le magunk mellé. – Ruvak, a törpák egyik legkedveltebb itala, rövid, mint a ... ujjuk, de üt, mint a pörölyük. Öt –öt kérdés és meglátjuk kinek az oldalára áll a szerencse – elgondolkodva emelem tekintetem az égre az állítását fontolóra véve. – Mmm…akár igaz is lehetne, de szerintem ez nem igaz. Inkább, tűnsz olyannak, aki a kalandot keresi vagy pedig … az erődnek akartál utána járni. Melyik? – fordítom oldalra a fejem, nem érem be a valódi ok felfedése nélkül. – Én azt állítom, hogy ettem már bogarat – nyalom körbe szám, mint, aki éppen az utolsó ízletes részét nyelte volna le. Ami mellesleg igaz, valóban sikerült néhány ízeltlábúval megküzdenem. 
//
Megvallom őszintén, nem saccolt rosszul a zsoldosunk azzal kapcsolatban, valóban régen hagytam el utoljára a mágustornyokat. Úgy kereken egy esztendővel ezelőtt, noha akkor sem a saját lábaimon érkeztem a Végzet-torkolatához. A lényeg, hogy voltaképpen időtlen idők óta nem volt lehetőségem a közemberekkel eszmecseréket folytatni, ebből kifolyólag pedig rendkívül mulattat a férfi nyers, földhözragadt hozzáállása a világ dolgaihoz. Az élet rövid, az övék még rövidebb, végtére miért is ne kapnának minden alkalmon?