Már a nyelvemen volt a válasz, amikor hála egeknek megjelent Deedra. És azon kaptam magam, hogy épp egy szentimentális apja-lánya beszélgetést szemlélek kívülről. Az érzelgősség sose tartozott az erényeim közé, és a nézése is kellemetlen volt. Intettem, hellyel kínáltam Dee-t, hiszen neki is megterítettek. Ezen kívül nem szóltam közbe. Megittam a teámat, majd felálltam, és hangtalanul otthagytam őket. Amúgy is akadt pár elintézni valóm a Kalmárban, és nem akartam belefolyni az ő vitájukba. Mindenekelőtt pedig le akartam fürdeni, kezdtem azt érezni, Nykon lószaga átrakadt rám is. Deedrára még vetettem egy amolyan "csak bátran" pillantást, és bezártam magam mögött az ebédlő kétszárnyas ajtaját. Csak Aiken fel ne keljen addig, amíg a kedves apuka le nem nyugszik, mert attól tartok, őt is arrébb rakná. Pár pillanatig elmerengtem, vajon az én apám mit csinált volna? Utazott volna mérföldeket miattam? Gondolt volna mindeközben a születésnapomra? Valószínűleg azt se tudta, mikor van. Lekevert volna két taslit, és, mint aki jól végezte dolgát elvonult volna a dolgozószobájába. Vagy csak hagyott volna elmenni, meg se keresett volna. Mindamellett, hogy a lányt már kötik ide szálak, valahol tiszteltem az apját, amiért eljött idáig. Kijárt nekik a hosszas beszélgetés.
Ledörzsöltem az ujjaimra tapadt morzsákat, de azokat, amik nem akartak erővel sem lejönni, lenyalogattam az ujjaimról, amihez feltűnően cuppogtam. ’Naccságosasszony, tudom ezt még fokozni’ pillantásokat vetettem a nőre. – Valószínűleg még mindig jobbak, mint a pusztán kóborló ork portyák – feleltem a talán, ha mondhatom, figyelmeztetésére. Ha most megfélemlíteni szeretett volna, hát akkor elég mélyre kell nyúlnia. Többet láttam már életemben, mint ő a kis kastélyocskájában. Míg beszélt, feltűnően megigazgattam a ruhám széleit, hogy ezzel is elüssem az időt, aztán újra felhorkantam. - Magácska is tudja hogyan kell felhívni a figyelmet a város szépségei… - az ismerős hangra azonnal elnémultam. Rámeredtem az ajtón belépő lányra, és felugrottam a kanapéről. – Szervusz Deedra – köszöntöttem a lányomat. Ennyi idő elteltével nem tudtam, hogyan fogok reagálni pontosan, amikor meglátom őt. Már minden kimenetelt elképzeltem az ideút során. Megöleljem? Egyből elkapjam a grabancát, amiért tett, amit tett? Annyi beszélnivalóm volt vele, és így, hogy ténylegesen itt állt a szemem előtt, nem tudtam érdemlegesen reagálni. Egy tapodtad sem mozdultam, inkább csak a hátam mögé fűztem a kezeimet, melyeket összekulcsoltam, s próbáltam egy kellemes, viszontlátós mosolyt erőltetni az arcomra. De az rögtön lefagyott amint kijelentette, hogy ő egyáltalán nem hajlandó haza jönni velem. - Tehát, ha azt mondom, hogy boldog születésnapot kívánni jöttem, nem hinnéd el, igaz? – kérdeztem tőle kissé megdöntött fejjel. Már előre tudtam, hogy nehéz menet lesz az egész, de hogy élből elvágja még a lehetőséget is a dolgokra, kicsit aggasztott. – Szerettem volna megbeszélni a dolgokat köztünk. Tudni szeretném, hogy miért tetted azokat, amiket tettél, és én is elszeretném mondani a dolgokat, hogy mit éreztem, miután ott hagytál minket, és mit éreztem az elmúlt időszak alatt – a hangom komoly volt, mégis lágyan érzékelni lehetett a fájdalmat benne.
Nem is tudom mire ébredtem meg, egyszerűen csak már a rémálmok elviselhetetlenek. Felülve az ágyon, vizsgálom a karomon lévő kisebb horzsolást, a combomon pedig a lila foltot. Nem is éreztem eddig, hogy fájnának más kötötte le a figyelmem, hiszen az óta nem láttam őt. Egy kellemes kis Ősök éjjelének indult, egy kialakulóban lévő barátsággal. A kezem még viselem a Thorától kapott karkötőt. Felállok, s ekkor már így párnappal utána igen is megérzem, minden egye porcikámat. Nem tudom Thora hogyan érzi magát, reméltem jobban. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyenekben lesz érzem, de még is valamiért felpezsdültem tőle. Arthussal való találkozásom pedig elég mély nyomott hagyott bennem. és reméltem valóban nem jut el a fülébe apámnak, hogy itt vagyok. Rózsaszín felhő azokban még mindig körbe ölel, hiszen nem akármi volt közte és köztem. Bár tudnám most merre van, gondolataim akarva akaratlanul is vissza utaznak abba az időben, amikor a testünk össze fort. Megbánta? Jól tettük?
Felöltöztem, befontam a hajamat, és megmosakodtam a frissen kiöntött vízzel. Olyan ruhát vettem magamra, amit még én választottam, és közelebb állt a való énemhez, mint amiket a ház gazdája adott. Éhes vagyok, így nem igazán töltök pepecseléssel az időm. Nem tudom milyen nap, vagy napszak van. Mióta visszajöttem a szállásra – hiszen koránt sem az otthonom – azóta alszom. Lementem a lépcsőn,s ekkor hangokat hallok. Mellettem elsétálnak a sok ételek, s onnan leemelek egy almát. Vendége lenne? Beleharapok. Egy szolgáló jön velem szembe, s látom meg akar szólítani. - Arienthe kisasszony várja. – Mondja nekem halkan. Hirtelen egy mély hang a nevemet mondja. Olyan ismerős. Összevonom a szemöldököm, s haladok a hangok fele. Aiken nem lehet, hiszen neki más lejtésű a hangja. Ahogyan haladok a gyomrom meg kordul, amit nem hallhatott más, éreztem.
Újabb harapás, s lábam elé figyelve lépek be az ebédlőbe. - Edellyn nem láttad Aikent? Beszélne…. – Állok megmerevedve, s a kezemből az alma lassan a földre esik, s elgurul. - Ap..apá..apám – Suttogom remegő hangon. Nagyot nyelek, s elfelejtek levegőt is venni, így furcsán veszem a következőt. - Ne..álmodok ugye? – Vonom fel a szemöldököm. Hiába hiányzott, és hiába akarnám, keblemre ölelni tudom, miért van itt. Annyira hiányzott, hogy a szívem csak hevesen ver a viszont látás örömétől. Ha most testvérem is felbukkan, ő már talán egy pofonnal kezdene nálam. Ám úgy hiszen neki ott kellett talán maradni vigyázni a szabad nép klánjára. - Nem megyek haza. – Jelentem ki, még mielőtt bármibe is belekezdene. Tekintetem ide-oda jár közöttük. Leüljek, vagy ne üljek? Ébredjek fel a rémálomból. Több, mint fél éve annak már, hogy elindultam. Hiszen Ethul ünnepét töltöttük először a városban, majd már nem olyan rég volt az Ősök éjjele. Megannyi minden történt velem, s megannyi tervem van még. Mivel most copfban hordom a hajam, talán észreveheti a fülem mögött lévő koponyából előbújt kígyót. Eddig se Aiken, se Edellyn nem vette észre, vagy nem jelezték. Nekik is van egy kígyó tetoválásuk, és azt akartam én is közéjük tartozzak, de főleg hozzá. Ebben a hónapnak a hetedik napján lettem huszonöt esztendős. Még senkinek nem mondtam, hiszen már mindegy is. Talán ezt apám is jól tudja, hiszen nem felejtette el egyszer sem azt. Ám, amikor elváltunk se szó se beszéd jöttem el, s még meg is loptam őt, hazudva azt társamnak, hogy minden rendben. Amennyiben ez, - a hazugságom - a kettőnk kapcsolata sem halad tovább, ahogyan akarom. Talán pár szívdobbanásnyi idő telik el, ám nekem oly hosszúnak tűnik.
Krónikás and Edellyn Arienthe Kedvelték
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Napok. Nos, ez igazán... Pazar. Egy ideig még tovább folytattam a reggelim, majd ahogy ráfújt a száraz, több hetes kenyerére, elment az étvágyam. Leraktam az evőeszközöket, amik csilingelve koccolták a tányér szélét. - Nulport utcáin sokan lesnek avatatlan szemek után - reflektáltam nyugodtan, de legszívesebben kivertem volna kezéből a kenyeret. Aztán pedig őt magát az ajtóm lábtörlőjére raktam volna, várja meg ott a lányát. - Sötétedés után nem tanácsos kijárni, és jobb, ha bizonyos helyeket elkerül. Nem mindenkit tudna könnyű szerrel arrébb rakni - húzódott szarkasztikus mosolyra az ajkam. Hiszen valószínűleg akkor már nem lenne ilyen nagy a szája, ha összefutna pár Borbéllyal az egyik sikátorban. - A kikötőt ajánlom, a tenger szép is tud lenni, ha nem lép döglött halra. És a kalodákból nem rég vitték el az összeaszott halottakat, így egészen tiszta. Mondanám, hogy ügyeljen a pénzére is, de - sóhajtottam színpadiasan - felesleges volna. Őszintén reméltem, Deedra gyorsan dönt majd. Tudtam, hogy az napéj eseményei megviselték, így nem állt szándékomban felébreszteni. Addig, ameddig az apja szántszándékkal nem mocskolta teli az ebédlőmet, és nem volt pofátlan velem a saját házamban. Amikor az egyik szolgáló kijött összeszedni az üres tányért, odasúgtam neki, hogy keltse fel, és hívja le reggelizni a lányt.
Miként tördeltem a kenyerem további falatjait, úgy egyre több és több morzsa telepedett le körém, néha pedig lesöpörtem azokat az ölemből. A nő felfigyelt rám, és természetesen ő is direkt rájátszott a mozdulataira. Szóval a háborúnk megkezdődött. A leány felébredhetne végre, mormogtam magamban. Most még szórakoztató a nonverbális csata kettőnk között, de hamarosan ez már inkább idegességbe fog átcsapódni, na már nem az én részemről, hiszen ez nem az én házam, amit most oly jó kedéllyel összekoszolok. Ha a nőt nem is, a szolgálólányokat sajnálom, hiszen bizonyosan ők fogják feltakarítani utánam a disznóólat, de ahogy mondani szokták, vannak a háborúnak bőven áldozatai. Végignéztem amint az epret belemártja a fehér trutyiba, és direkt rám meredve óvatosan beleharapott. Felhorkantottam, és gyengéden megráztam a fejem, miközben elpillantottam az ellenkező irányba. Most rajtam volt a sor a következő tettre. Újabb kenyértörés, és mintha egy jó minőségű pipadohányról próbálnám lefújni a felesleges hamut, úgy fújtam le célzottan a kenyérről a ráragadt, omladozófélben lévő morzsákat, amik persze ennek hatására messzebbre szálltak körülöttem. Teljes kényelemben dőltem hátra, vagyis dőltem volna, de valami feleslegesen nagy és kemény párna ütközött a hátamnak, így azt kirántva magam mögül félrehajítottam a kanapé túlsó felébe, és úgy helyezkedtem el. – Még sosem jártam itt – feleltem két nyelés közben. – Tudom, hogy nehéz lesz rávenni Deedrát a hazajövetelre, így hozzá terveztem pár napot, hogy amíg ő átgondolja a dolgokat, én város nézhessek. Addig sem vagyok az arca előtt – bólogattam serényen, és egy újabb, de az utolsó falat kenyeret toltam be a nyelvemre.
Az őrös megjegyzésére nem válaszoltam. Hiszen nem is tőlük volt félnivalója, sokkal inkább Lucastól, aki szerencséjére házon kívül volt. Bár, ha így folytatja tovább, lehet, bemutatom neki. Ő pedig minden további nélkül teszi arrébb, akár darabokban is. Eviran pusztáin illemtankönyvek nem teremnek, s mégis, Deedra feszengve, de tudta mit szabad, mit nem. Az apjáról ez már egyáltalán nem volt elmondható. A lószagú ruhájával ült a kárpitomra. Belül, akármennyire is voltam felháborodva, halálos nyugalommal az arcomon ettem késsel, villával az omletemet. Aztán, egy kisebb kanállal megkavartam a teám, és egy mégkisebb villával szedtem a tányéromra az eperből. Szinte hallottam, hogy leesnek a morzsák. Már szóltam volna tányérért, azonban mégse tettem. Jól van vadember, hát ha így, akkor így. A friss gyümölcsöt tejszínbe mártottam, és jóízűen beleharaptam, végig tartva a szemkontaktust. Óráknak tűnő pillanatok teltek el így, áll-mosollyal és farkasszemmel, érezhető volt a terített asztal felett lebegő kimondatlan káromkodás, és a gondolat, hogy igazán vissza mehetne oda, ahonnan jött. Részéről ingadoztam a "kékvérű picsa", és a "fellegzős nacsasszony" között. A tekintete tulajdonképpen mindkettőt elmondta. A csend számomra cseppet se volt kínos, el voltam foglalva azzal, hogy szemmel-verjem, ám az illem úgy diktálta, kivel egy asztalnál ülünk, beszélni való. - Nos, kedves Nykon, meddig tervez e csodás városban maradni? - kérdeztem, majd újra tejszínbe mártottam az epret.
Elvigyorodtam a férfi után, aki bedurcázva sompolygott vissza az őrhelyére. Én is így gondoltam. Visszafordultam a nő felé, és érdeklődve hallgattam. - Kettő menetel kint a kertben, amennyire hallom a csinos cipőik kopogásából, akkor három fent, illetve, ha nem olyan bolond, akkor a ház végébe is tett legalább egy őrt, és van a nyikhaj az ajtóban – közöltem szenvtelenül. – Higgye el, bejutottam volna más módszerekkel is – mosolyodtam el felhőtlenül a nőre. Most tényleg azt hitte, hogy nem vizsgálom meg az ismeretlen helyet ahová belépni kényszerülök? Úgy tűnt, az életben nem volt dolga ork táborral még a nagyasszonyságnak. Talán, ha másképp jöttem volna be, elgondolkodott volna azon, hogy ilyen ficsúr taknyosokat alkalmazzon őrségi tagnak. – Nagyon is ráérek, köszönöm szépen -, s ezzel a mondattal beljebb léptem az ebédlőben, de most ügyelve arra, hogy még egyszer rá ne lépjek az áhított szőnyegére. Bár úgy nehéz volt szlalomozni a vékony üres részeken, amit épp nem takart még szőnyeg. Mikor nagy nehezen eljutottam a fal mentén lévő kis fekhelynek tűnő ülőalkalmatosságra, egy ideig vártam, de ahogy megéreztem a gúnyt a nő hangjában, amit a szolgálójának intézett, egy szemernyi félelem és bűntudat nélkül huppantam le a finom anyagra, sőt még bele is dörgölőztem, miközben végig őt nézve mézes-mázosan mosolyogtam reá. Legfeljebb felháborodik ezen, de nagyon mit úgyse tudna tenni ellenem. Megmozdítani végképp sem. A múltkor is négyen vittek vissza a sátramba miután kicsit jobban sikerült az este az ivóban, mint akartam. Megvártam míg kihordják az asztalra töménytelen mennyiségű ételt, én pedig válaszul halkan felhorkantam. Ennyi ételt mi csak lakomáknál hozunk elő, nem mindennapi étkezésekre. De sajnos emberből voltam én is, és legutoljára tegnap délután ettem, így halkan, de felkordult a gyomrom az elém táruló látványra. Eldőltem kicsit oldalra, hogy a kezemmel elérjem a kis tarisznyát, amit az övemre kötöttem mielőtt beléptem volna a városba, és előkotortam belőle az aszott kenyeret, majd mivel az már kőkeményre száradt az út során, erőbe telt kitörni egy darabot. A törés pillanatában megannyi morzsa hullott le, mind az ölembe és mind a földre, amit jólnevelten szétsöpörtem a lábammal. Újfent rámosolyogtam a nőre, mintha mi sem történt volna, majd bekaptam a falatot végig a tekintetébe fúrva a sajátomat. Rossz emberrel kezdett szórakozni.
Látszik, hogy a pusztából jött egész idáig. Alfron tátogva vonogatta a szemöldökét, de végül mormogva visszafordult az ajtóhoz. Arra a gondolatra, hogy haza akarja vinni Deedrát, nem reagáltam semmit. Legalábbis az arcomról nem lehetett leolvasni, valójában mit is gondolok erről. Dee felnőtt, majd eldönti, mit akar. Ám, amíg alszik, az én nyakamba szakadt a gardróbszekrény méretű apja, aki ráadásul még fürdeni se akar. Pazar. Senki se utasította még vissza a vendégszeretetem. Enyhén összehúztam a szemeim az utolsó mondata hallatán. - És ezt az önön testi épsége érdekében is milyen jól tette. Úgy látom megviselte az út, kifejezetten ideges. A lánya még alszik, és nem ébreszteném fel. Lesz egy egész napjuk beszélgetni - megigazítottam lovaglóruhám kézelőit. - Ahogy gondolja - villantottam egy formális mosolyt az ételre reflektálva, hangomban egy árnyalatnyi negédeséggel, majd azzal sarkon fordultam, és helyet foglaltam ébenfa asztalom végén. A fehér abroszon egy kis ezüstcsengő volt, és nem kellett mást tennem, mint megrázni. Az egyik szolgálólány kijött, pukedlizett, majd hozzám hajolt. - Három főre terítsen. Értetlenül pislogott rám, majd Nykonra. - Háromra. Az úrnak van étele, nem kíván velünk reggelizni - nyomtam meg erőteljesen az 'étel' szót, ugyanis gyanúm szerint az nem állt másból, mint megszáradt kenyérből, és talán némi penészes sajtból. A lányka meghajolt, majd nem sokkal később porcelán tányérokat, csészéket hoztak. Aztán tálalták a friss, magos cipót, omlós kalácsot, szőlőt, szilvát, zöldségeket, rozmaringos fürjtojás omletet. S ami különlegességnek számított, ősz idején, epret. Pusztán egy ládával hozattam, és így is méreg drága volt. Ám annál ízesebb. Mennyei illatok terjengtek az ebédlőben, mert attól, hogy ő nem, hát én eszem. Végül ezüst evőeszközöket hoztak, kancsóba teát, vizet. Négy főre is bőven elég lett volna, ám, ki vagyok én, hogy bárkire is ráerőszakoljak némi ínyecséget? Őt nem kínáltam hellyel, álljon csak nyugodtan, legalább nem sározza tovább a szőnyegem.
Kissé hátrébb hökkentem miután a közelembe lépett és… jól láttam, hogy megszagolt? Halvány fintor futott át az arcomon ezen mozdulatára, s egyenest lenéztem rá. Kicsi a bors, mint mondani szokták, horkantam fel halkan. Alig érhetett a mellkasomig, de a tekintetében az a valami egészen megrémített. Talán jobb lenne nem piszkálni a tüzet, még megéget. Lenéztem a lábam elé, és akkor vettem észre, hogy a beljebb lépésemmel bizony egy csodásan, kézzel készített szőnyegre tapostam rá, és még bőven maradt a csizmám talpáról annyi sár, hogy tökéletesen bele is passzírozhassam annak szálainak rétegeibe. - Őő – nyögtem ki, és leléptem róla, de csak azért, hogy viszont láthassak két hatalmas fekete cipőnyomot a színes anyagon. – Elnézést – motyogtam, még mindig a foltot bámulva, aztán visszafordítottam a tekintetemet a nő felé. - Tehát itt van – megkönnyebbült sóhajt tört fel belőlem. Végre megtaláltuk őt. Annyian keresték, és annyian buktak el ebben, és most végre itt van valahol. - Nem tud rólam – feleltem neki megrázva a fejemet. – Utoljára amikor láttam őt, elég csúnyán váltunk el, és eljött a táborból – hangomban keserűség csengett. Már lassan több, mint fél éve történt mindez, és itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba. – Azért jöttem, hogy végre beszélhessünk, és ha úgy van, visszavigyem a családjához. Hozzánk. Akaratlanul is felfutott egészen a homlokom közepéig a szemöldököm a kérésére. Nem volt elég, hogy megakart fosztani a méltóságomtól, de még kérjek bocsánatot nyikhaj emberektől, akik jobban jártak volna, ha arrébb mennek amikor mondom. Nem is tettem benne kárt, ha tettem volna, már csak rángatózna tehetetlenül a padlón a bejárati ajtó előtt. - Köszönöm, van ételem – fintorodtam el. Tökéletesen meg voltam elégedve magammal, bár a kinézetemhez valóban társult néhány kéretlen jellemző. De ennyi idő után mégis mit várna az ember. – Váltó ruhám viszont nincs, így ezt kihagynám, együttesen a bocsánatkéréssel Al…valakitől. Örülhet inkább, hogy csak arrébb pakoltam őt, mintsem máshoz folyamodtam, hogy bejussak ide. – Na persze, még én fogok bocsánatokat kéregetni. Ha nincs az ilyenekhez hozzászokva, akkor bizony nem való őrnek. Nálunk az ilyen nyámnyilákat már rég a pöcegödrök vakarására helyeztetik át, és nem a tábor védelmének felelősségére.
Már levettem a lovaglókesztyűim, amikor hallottam, hogy utánam szól, nem is figyeltem, amíg be nem tette a sáros lábát a tiszta házamba. Sóhajtva fordultam meg, hogy elküldjem oda, ahonnan jött, majd... A lányát. Eviran. Gindrian. Deedra. Deedra?! Milyen tréfát űznek velem az égiek? Fél szemmel rápillantottam szerencsétlen ajtónállómra, aki hitetlenkedve kapkodta a fejét. Leintettem a kezemmel, majd közelebb léptem a férfihoz. Magas volt, több fejjel tornyosult felém, és iszonyatos lószagot árasztott. Fintor nem szaladt át az arcomon, hiszen az illem így kívánta. Ettől függetlenül végigmértem, a sáros csizmájától - mi a délről hozatott szőnyegem közepén tocsogott - egészen a borzas hajáig. Ismerős vonásai voltak. A szája íve, az orra vonala, mind hajazott Deeére. Le se tagadhatta volna a lányát, mégis váratlan vendég volt. Egyenes háttal álltam előtte, lovaglócsizmám sarka magasítotték, ám így is kénytelen voltam felnézni rá. - Edellyn Arienthe - viszonoztam a bemutatkozást. - És maga, kedves Nykon Gindrian, a Mynzashból hozatott, kézzel csomózott szőnyegemen áll, háromhetes sárral a csizmáján - színpadiasan felsóhajtottam, és lenéztem a talpára. Istenek, hogy fogom én ezt kitsztítattni? - Deedra nem is említette, hogy látogatót vár - pillantottam újra a dióbarna szemekbe - márpedig maga kétségkívül itt van, annak ellenére, hogy Eviran mérföldekre nyúlik innen - vizslattam a vonásait. Ha találgatnom kellett volna, Deedrát legalább olyan kellemes meglepetés fogja érni, mint engem. - Megvárhatja - adtam meg a kegyet. - Amennyiben leveszi a csizmáját, és megfürdik, reggelivel is szolgálhatok. Illetve, kérjen elnézést Alfrontól - böktem fejemmel az őrre. - Nincs hozzászokva, hogy a vendégek hívatlanul becsörtetnek ide, és még arrébb is rakják.
Nem tudom hány percig néztünk farkasszemet az őrrel, amikor a hátam mögül felcsaptak a lovak dobogó patái és a kutyák csaholása. Összehúzott szemöldökkel fordultam teljes testtel hátra, és figyeltem mégis ki érkezik ide rajtam kívül. Ilyen fekete lovat ritkán lát az ember, még mi is, futott végig a fejemben, amikor észrevettem az első felénk ritmusosan ügető fenséges állatot, ki egy igencsak fennhordott állú nagyasszonyságot cipelt a hátán. Pedig itt csak következtetni tudtam a testtartásából, de amikor leugrott a hátasáról, és elszáguldott mellettem, rám se hederítve, szinte csak köpködve maga elé a szavait, felhorkantottam. Na, visszatért a ház ura. - Beszélnem kell magával – kiáltottam be utána idegesen. Az őr fenyegetően elém állt miután a nőt beengedte, és ahogy próbáltam bejutni az ajtón, szúrós szemekkel figyelt engem. Egy ideig a nyakamat nyújtogattam a nő után, aki még így sem volt hajlandó felém fordulni, következtetésképpen erőszakhoz kellett folyamodnom. – Menjen már innen a fenébe – szóltam rá az őrre, és egy kezemmel elkaptam a bőrpáncélja alól kibukkanó ingjét, majd egy könnyed mozdulattal pár milliméterre megemeltem a földről és arrébb tettem, mint egy rongybabát. Amint a lábai földet értek, elszáguldottam mellette, hogy a nő után fussak. Még pont láttam ahogy az egyik terembe befordult, így nem haboztam és követtem őt. Az ajtóban álltam meg, a cipőm a hirtelen megállásra megcsikordult és a rajta lévő nedves sarat szétkentem a fényesre csiszolt padlón. – A lányomat keresem – eredt meg a nyelvem mielőtt még bármivel is feltartóztathatott volna. – Körülbelül ilyen magas – a jobb tenyeremet a hónaljam magasságába helyeztem -, hosszú barna haja van. Tudom, hogy itt van – egy lépéssel beljebb léptem az első ránézésre igencsak kidíszített ebédlőfélében. Mindenhonnan szobrok néztek vissza rám, a szemközti kandallóban már most ropogott a tűz. Ahogy a tekintetem visszaemeltem a nőre, akkor jöttem rá, hogy még be se mutatkoztam és valószínűleg nem látott mást rajtam, mint egy vadembert, de talán az itteni világban annak is számíthattam. Megadóan feltartottam mindkét tenyeremet felé, hogy megnyugtassam nincs mitől félnie. – Figyeljen kérem. Nykon Gindrian vagyok. Egészen Eviran földjeiről utaztam ide, hogy megtalálhassam a lányomat. Tudom, hogy ismeri Deedrát. Ismernie kell. – leereszkedtek a vállaim és vele együtt visszahullajtottam a kezeimet magam mellé. Ha a jóslat nem volt helyes, és rossz vonalon kezdtem kutakodni, akkor felesleges volt idáig eljönnöm. Nagyon sok időmbe és energiámba került mindez, nem szerettem volna, hogy zsákutcába fussak. Ez volt az egyetlen reményem, ez a nő volt az egyetlen reményem most.
Kürtök harsantak az őszi hajnalban. Felverték a ködöt, a madarak riadtan reppentek fel az ágak közül, ahogy lovainkkal eldübörögtünk alattuk. Ugattak a kopók, nyílként szelték mellettünk a cserjést, segítettek bekeríteni a szarvas gímet. Éppen, hogy megpirkadt, amikor már nyeregbe szálltunk. Korán keltem, Deedra és Aiken még aludt, és mi már cserkeltünk a harmatos fűben. Már közel egy éve próbáltam kilőni ezt a példányt, ám mindig elszalasztottam. Most viszont ősz volt, szarvasbőgés ideje, tökéletes alkalom arra, hogy agancsából végre trófea legyen a kandallóm felett. Akármennyire is fáradt voltam, ahogy a hűvös levegő az arcomba csípett, minden ólom, mi eddig a szememet húzta le, megszűnt. Aludni mostanában pár óránál többre nem volt lehetőségem. Nem lett volna elég Thora, kit első találkozásunk óta patronáltam, vagy a Kalmár szokásos kényes, bajos ügyei, a múltkori hold, amely vörösen izzott az ég közepén. Az Alvilág is felbolydult, és a kellemetlen érzés azóta is ott motoszkált a katakombák ódon falai között. Újabbat harsant a vadászkürt, és én kijózanodva sarkalltam vágtára szénfekete lovam. A szarvas kiugrott elénk, a kopók terelték. Íj már a kezembe volt, vágta közben illesztettem rá vesszőt. Hamarosan egy mező következett, és alig vártam, hogy beforduljon. Feszült pillanatok, mint a húr, az én idegeim, s mint a külvilág, elmosódott hangok kavalkádja. Vörös köpenyem mögöttem lengett, kesztyűs kezem erősen markolta a kantárt, hátam egyenes maradt. Éreztem, ahogy a vér a fülemben lüktet, ereimben adrenalin zubog. Kiugrott a mezőre, oldalra fordult, s a nyíl, át a cserjésen, pontosan a szívébe állt. Halálhörgése páraként szállt fel a kora reggeli, dértől csípett ég előtt. Nos, vége volt. Elégedetten ügettünk vissza, a kúria felé. A kutyák jutalom nyúlfület kaptak, az apród és a vadászmesterem jóízűen beszélgetett, mögöttünk pedig ott hurcolták a gímet. Méretes példány volt, csodás, sokágú, vastag koronával, birtokom királyaként emlegettük. A köves udvarra futott az ösvényünk, és egészen meglepődtem, hogy valaki állt a ház előtt. Ilyen korán futár érkezett volna? Kihúzva magamat a nyeregben, belehunyorítottam a párába. Nem, követhez túlságosan szedett-vedett öltözéke volt. Talán jobbágy a túlpartról, hiszen inkább nézett ki parasztnak. Ki lehet az az ostoba, aki kora reggel, hívatlanul lépi át birtokom kapuit? Biztos valami ügyefogyott, tudatlan, újonnan betelepült, ki még nem ismeri, itt hogy mennek a dolgok. Lassan, de biztosan a menetünk elé ért, a többiek nem is törődtek vele, pusztán a kutyák szaglászták meg a lábát. - Attól tartok, a grófi birtok a város belsejében van, megkésett adóbeszedéssel, vagy napszámmal én nem foglalkozom - szóltam lecsúszva a nyeregből, rá se pillantva, és már indultam is befelé, miközben a lovamat elvezették, a szarvast a serény szolgálók bevitték hátra, a konyhára.
