egvolt a magához való esze, és valahol őszintén örültem, hogy nem kellett felesleges köröket lefutnom. Pár pillanatig követtem a tekintetemmel a fal mellett, majd magam is a szobrocskára néztem. Ölembe ejtettem a kezem, ruhám hosszú ujjai összeolvadva omlottak a kézfejemre. - El' Alorai mesterek munkája - tettem megjegyzést a leány szobrára. - Állítólag fényéhez egyesével halászták a gyöngyöt. Mit kérsz cserébe? Erre a kérdésre halványan elmosolyodtam. Mit kérek? Mindent. Ha meglenne rá a mód, hogy az egész világot valaki tálcán felajánlja nekem, elfogadnám. S ekkor felrémlettek anyám szavai; a hatalomvágy különös dolog. Lázként kapja el az embert, és nehéz kigyógyulni belőle. Én sose adtam hitelt ezeknek a szavaknak. Hiszen egy olyan nőtől származtak, aki sose tudta igazán irányítani az életét, aki mindvégig egy férfi árnyékában élt, és mást sem ért el az életben, minthogy gyermeket szült és hímzett. Nem szokásom többet kérni, mint amennyit valaki nyújtani tud. Thorával is ugyanúgy jártam el. - Semmi különöset - válaszoltam, és rápillantottam -, pusztán szeretném, ha közvetítenéd azokat az információkat, amik a mulatozások, iszogatások közben megütik a füled. Tudod, az ittas népek sokat fecsegnek, főleg akkor, ha egy hozzád hasonló lány rakja eléjük a korsót.
Amint Edellyn válaszolt a kérdésemre, legszívesebben egy búcsúzást követően ott hagytam volna őt, és felmenekültem volna a szobámba. A folyosó hidege elérte az eddig felforrósodott bőrömet, aminek köszönhetően az én hőmérsékletem is hűlni kezdett. Alig láthatóan remegni kezdett a lábam tőle és kilibabőrösödött a vádlim a szellős hálóingben. De a nő kérdése ott marasztalt ennek ellenére. Beljebb léptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy csak ketten lehessünk és érdemű választ adhassak. Nagyon kínosnak tűnt ez a felállás ahogy a szoba két végében meredtünk egymásra, így lassan sétálgatni kezdtem az ebédlő fala mentén, és vizsgálgatni a kihelyezett díszeket. - Tulajdonképpen igen – válaszoltam neki. – Nagyon szívesen elfogadnám, de tudom, hogy eddig csak az „adok” része történt meg, így tudom, hogy létezik „kapok” is. Elbambultam egy pillanatra az egyik szobron a sarokban. Gyönyörűen megmunkált, így első ránézésre meg nem mondtam volna, hogy milyen anyagból készült műalkotás volt, talán alabástrom. Egy fiatal lány fogott mindkét kezében egy kancsót, és a benne lévő nem létező folyadékot öntötte maga elé a földre. – Szóval – fordultam pár másodperccel később vissza a nőre, egy nagy lélegzetvételt követően. – Biztos van ára, de nem tudom képes vagyok-e annyit fizetni érte. Mit kérsz cserébe? – tettem fel végül a mindent eldöntő kérdést.
allottam lépteinek neszét, ám ahogy megszólított, hangja mégiscsak elűzte a baljós gondolatokat. Szeretett beszélni, valahol, szavai mögül még kihallottam a gyermeteg csengést. Elszakítottam a tekintetem az éjszakától, és felé fordultam, arcomra formális mosolyt varázsolva. - A Kúriának összesen tíz szobája van - feleltem, és ezzel nem túloztam. - Nem viselném, ha a vendégem a földön aludna. Az emeleten balról a második a tiéd, amit már előkészítettek számodra. Megigazítottam a függönyt, mielőtt még elléptem volna tőle. Kezeimet ölembe ejtve álltam meg a lány előtt. - Merengtél az ajánlaton, amit a vacsoránál tettem neked? - érdeklődtem. Számomra tiszta sor volt, hogy elfogadja. Nem mintha túl sok választása lett volna. Egyedül volt egy idegen városban. És az emberek természetüknél fogva szeretik a biztonságot kínáló talajt. Jelen esetben ez a talaj az én ajánlatom, és házam oltalma volt. Már pusztán az maradt kimondatlan, mennyit lenne hajlandó áldozni ezért a biztonságért. Hiszen Nulportban semmi sincs ingyen. Ahogy az életben sem. Mindannyian fizetünk, s ha adóságunk van a Sorsnak, az behajtja rajtunk. Mindenki tartozik az isteneknek egy halállal.
Halk léptekkel, mezítláb sétáltam a kúria folyosóin visszafelé az ebédlőig. Reménykedtem, hogy még ott érem Edellynt. Örültem, hogy befogadott, ha talán még csak erre az egy éjszakára is, de szerettem volna megtudni, hol tudok aludni az este, illetve, ha már van bátorságom elé állni az előbbi vacsoránál történt kínos pillanatok ellenére is, meghálálni, amiért beengedett az otthonába. Meglepően hosszabb volt az út visszafele, mint emlékeztem. Ahogy lépkedtem az antik festmények és szobrok közt, amik pettyezték a folyosókat, folyamatosan rajtuk cikázott a tekintetem. Hihetetlenül gyönyörű, megművelt művészeti dolgok voltak, én, szerény civilként, bele se mertem gondolni mégis mennyibe kerülhetett akár egy darab is. Néhol virágok voltak kihelyezve apró asztalkákra, amikből még mindig áradt a kellemes illat. Összekulcsolt, magam előtt leeresztett kezekkel, az illatoktól és a látványtól bódultan csusszantam be az ebédlő ajtaján. A nő a helyiség óriás ablakánál álldogált. Kifelé meredt, valószínűleg sok minden futott éppen át a fején, így először nem is mertem megszólítani, nem akartam megzavarni az elmélkedésében. Egy kis ideig az ajtóban álltam még, mikor is végül megköszörültem a torkomat, remélve, hogy felfigyel rá. Ha érzékelte, hogy itt vagyok, halkan megszólaltam. - Ne haragudj, amiért zavarlak – kezdtem bele -, csak megszerettem volna tudni, hogy merre van a szobám, már ha van. Természetesen, ha nincs, egy sima, a sarokba bedugott kis ággyal is megelégszem – inkább befogtam a számat. Túl sokat fecsegsz, Thora.
iután Aiken távozott, magamra maradtam a tágas ebédlőben. Hallottam, ahogy odakint süvít a szél, láttam, ahogy a gyertyák lángjai megrebbennek. Csendben ültem, ám olyan volt, mintha egy világ harsogott volna körülöttem. Nem szokásom az ilyesmi, hiszen azt tettem, ami helyes volt. Mindig azt teszem. Miért érzek mégis űrt belül? Miért szorongatja mégis fantomkéz a gyomrom, gúzsba kötve minden finom falatot és jóérzést?
Nem bírtam megülni egy helyben. Felálltam az asztaltól, lesodorva a boroskupát. Még kész szerencse, hogy Aiken kiitta. A hosszú függönnyel takart ablakhoz léptem. Félre hajtva a súlyos brokát anyag aranyos sarkát kilestem az éjszakába. Sötét volt, a maga minden feketeségével. Felhők takarták az eget, elfedték a holdat s a csillagokat. Fénytelen és hideg éj volt, s legszívesebben kitöröltem volna az emberemlékezetből. Hiába pattogott a kandalló lángja élénken, mégis megborzongtam az árnyba burkolt külvilágot szemlélve. Kihúztam magam és mély lélegzetet vettem. Hagytam, hogy meghassanak Aiken kerek szemei és az a pár kupa bor. Ostobaság. Majd lerendezi. S azután beszélgetünk. Így helyes.
Most úgy sem számított más, csak a báró kincse. Az a kincse, amely valahol ott pihent a könyvtára pókhálós polcain. És már csak napok kérdése volt, hogy a kezembe kerüljön. Nem volt szabad foglalkoznom mással, az engem is eltérített volna. Ezúttal nekem is tisztán kellett gondolkodnom, hideg fejjel.
Akkor is így tettem, amikor parancsot adtam Drest megölésére. Aikenért tettem. Értünk. A célért. S ezestben az eszközök elhanyagolhatók voltak.
Míg Deedra válaszolt, hátrafordultam, és én is leemeltem a karomra a paravánon időző törölközőt. Lehajoltam, és rácsavartam a fejem tetejére a törölközőt, hogy a még benne lévő vizet mind felszívja míg eljutok a szobámig. A lányt néztem, míg a tükör előtt álldogált. Nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem őt. Ő sem érezte magát itt itthoninak, akkor én, hogy fogok majd egyáltalán beilleszkedni közéjük? Egyáltalán menni fog? Vagy a sors úgy akarja majd, hogy tovább álljak innen is? Fogalmam sem volt. Eleresztettem egy félmosolyt, miután közölte velem, hogy megfogtam. Bíztam benne, hogy beszélni fog az érzéseiről, még ha ő maga sem tudja, hogy mik azok, mielőtt még túl késő lesz. Hogy mi számít túl későnek, azt nem tudom, de van, amikor már nem lehet visszafordítani dolgokat, ha túl későn jön rá az ember. Követni kezdtem őt a felszólítására. Mire kiértünk a folyosóra a lány megindult a búcsúzójával az ellenkező irányba, ahová én mennék. - Egy „sok sikert Edellynhez” jobban rám férne – vigyorodtam el egy pillanatra. – Jóéjt, Deedra! Megindultam ugyanazon az útvonalon, ahonnan jöttünk az ebédlőből. Talán még ott elkapom Edellynt, hogy megtudjam, végül hol fogok aludni.
lmosolyodtam, és legyintettem egyet. - Semmi baj, azt hiszem ebben a házban ez a leg kevesebb, amit láthattunk, és a java még csak most jön. – Mondom mosolyogva, azonban valóban komolyan gondolom. Igyekeztem hamar tenni a dolgom. Elég sok időt elidőztünk itt, és már nem vagyok álmos, azonban jól fog esni a puha ágyba heverni, és nem a földre. Kicsit megráztam, és törölgettem a vizes hajamat, már nem csöpögött így. Ruhám alatt viszont nem sok mindent viseltem, így igyekeztem nem összevizezni azt, hiszen tudjuk az ilyen anyagok képesek sokat mutatni. Tükör előtt kicsit megálltam, és ekkor mondtam Thorának azt, hogy ez valóban nem én vagyok. Olyan tiszta, olyan ártatlan, ezek nem igazán jellemzőek rám. Ártatlan lennék? Sok értelemben meg lehet ezt közelíteni. Szerelemben, és a világlátásban mindenképpen, azonban úgy érzem egyre inkább talpra esett vagyok. „Mi baja lenne? ” Kérdezi. Nem mondhatom el neki, hogy mi és inkább ez is csak egy ürügy, hogy vele lehessek. - Jó megfogtál. - Mondtam egy kis mosollyal. Nem mondhatom el a célom, de higgye csak azt, hogy inkább csak kettesben lennék vele. Bár már magam se tudom, minden olyan zavaros. - Na menjünk. – Mondom, amikor elkészült, és elindulok kifelé a törölközővel a kezemben még. Ha követett, és velem jött, akkor azt mondom. - Jó éjt Thora, holnap találkozzunk. Ne tévedj el. – Mondom ismét egy kedves mosollyal, és elindulok fel a szobámba, de a szívem még is megálljt Aiken ajtaja előtt.
||Köszönöm a játékot ||
Thora Haleye Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
- Ne haragudj érte – kértem azonnal bocsánatot a lánytól. – Nem akartalak megijeszteni, de képzelheted, hogy én, hogy megijedtem! – ajkaim kínos vigyorra húzódtak ahogy megdörzsöltem a homlokomat lesütött szemekkel. Szavaiból ítélve nem sikerült ellazulnia annyira, hogy ne érdekelje a meztelenség, így tisztelettudóan elfordultam míg kimászott a medencéből, és eltűnt a paraván mögött. Ekkor kászálódtam ki én is, és esetlenül felkaptam a törölközőt magam elé szorítva ijedtemben, amikor az egyik szolgálólány belépett a fürdőbe egy hatalmas tálcával, hogy felfrissítse az étel és ital kínálatot a medence körül. Úgy tűnt jön a következő fürdőző, és készülődnek, hogy neki is mindene meglegyen, mint nekünk. A paraván mögött gyorsan áttöröltem magam a frissen kitett, szinte még meleg törölközővel -valószínűleg a kandalló előtt melegíthették előtte - , aztán… nincs ruhám. Össze-vissza forogni kezdtem kutatva a ruháim után, de úgy tűnt két víz alá bukás között felkapták és elvitték. Már éppen léptem ki az elválasztó mögül, hogy megkérdezhessem Deedrát, mégis, hogy gondolták, hogy majd egy szál törölközőben flangálok végig a kúrián, amikor megláttam a kettőnk közötti székre kihelyezett hálóinget. Már csak egy maradt ott, vagyis Deedra lassan elkészül. Magamra szorítva a törölközőt, egyik kezemmel utána kaptam, és velem együtt visszaugrottam a fal mögé. Feldobtam a törölközőt a paraván tetejére, majd pár perces küzdelem után belebújtam az ingbe. Lenéztem magamon. Ennyire gazdag sosem voltam, hogy nemhogy ilyen hálóingre, de még ilyen fenséges anyagra telhessen. - Miért mi baj lenne vele? – válaszoltam a lány beszűrődő hangjaira, s kiléptem a fal mögül.
rültem, hogy bele egyezett abba, hogy együtt elmenjünk egy kis mulatságra. Mosolyogtam, és tényleg bele éltem magam az egészbe. Régen a klánunkban is volt, ám rettegtem, amit a nagyobb fiúk ki is használtak. Úgy tűnt érdekli a dolog. - Jaj ugyan. – Legyintek. - Akkor megverjük. – Vonom a vállam, majd megkeresem a poharam és a maradék bort is megiszom. Ám a rémület, amit Thora mondata okozott nem hagyott nyugodni. Lebukott és úszkált egy kicsit. Talán most kellene kimennem, amíg nem figyel? Ám ahogyan vissza is tért így ez az esélyem elég hamar elillant. Kérdésére gondolkodóba estem. - Szerintem egyelőre megbeszéltük pár dolgot, a szívemet is megdolgoztattad ezzel a malac, pók nem tudom mivel. – Nevetek fel. - Úgy is elmegyünk a mulatságra, jó sokat iszunk, és kivesézzük még a dolgokat. – Mondom, egy pimasz mosollyal. - Akkor most jön a kellemetlen rész. – Mondom, s nagy levegőt vettem és elindultam kifele, sebesen a paraván mögé, ahol már várt engem a meleg rongya, amivel megtörölközhettem. Magamra tekertem, és kiléptem, és ott a széken láttam meg kettő alvó ruhát. - Oh jaj. – Mondom, majd érte nyúlok. - Ez nagyon nem én vagyok. – Fogom magamhoz, majd besétálok ismét a paraván mögé, és felöltöm azt. - Lehet, be kellene néznem Aikenhez. – Mondom, s mielőtt bármi rosszat feltételezne elmosolyodom. - Csak, hogy rendben van e vele minden. – Teszem hozzá. Nem beszéltünk az ótalatt gy szót sem kettesben, és Thora álma is már nagyon piszkálja a fantáziám, remélem nem gondolkodtatta el nagyon.
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Tenyeremben forgattam a néhány szem kölesgolyót és azokon bambultam el egy pillanatra. Annyira azért mégsem finomak, mint az Caldenben úgy emlegették. Szinte semmi íze sincsen, vagy lehet csak én eszem ezt rosszul. Lehet, hogy a sajttal és a szőlővel együtt kellett volna ennem? Hát, most már mindegy, magában nagyon rossz, így el is ment tőle a kedvem. Ötletére felpillantottam. Holtak éjjele? Annyit tudtam róla, hogy minden év Esőzés havának végén rendezték meg. Édesanyám sose engedett el egyedül odamenni, ő pedig nem akart elvinni, és mivel más nem volt, aki eljött volna velem, így röstellem, de tizenkilenc éves létemre, még egy ilyenre se jutottam el. - Rendben – vágtam rá a kelleténél gyorsabban. Fogalmam se volt, hogy milyen lesz, de így, hogy Deedra ott lesz velem, és így teljesítem anyám kívánságát, hiszen nem egyedül fogok elmenni, talán jó muri lesz. Ki gondolta volna akkor még… - Herceg, persze. Előbb talál meg egy öregedő részeg alak majd, mint a herceg, elhiheted – nevettem el magam hitetlenkedésemben, aztán hátra fordultam a tálakhoz. Itt volt az ideje a nassolnivaló váltásának. - Talán igazad van – válaszoltam neki falfehér arccal. Beljebb gázoltam a vízben, és egy nagy levegővétel után lebuktam a víz alá. Amint a fejem búbja is eltűnt a víz felszínéről, úszni kezdtem. Jó érzés volt, hogy ki tudom kicsit mozgatni az izmaimat a folyamatos lovon ülés után. A medence túlsó felén bukkantam fel újra, és miután a kezeim segítségével hátraszorítottam a vizet a fejemről, Deedra felé fordultam. - Van még valami, amiről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem tőle érdeklődve, majd hátra mutattam a ledobott törölközőinkre. – Csak mert, ha nincs, lehet, hogy menni kéne. Lehet Aiken és Edellyn is szeretne fürdeni még. Meg amúgy is, még meg kell tudnom a szobám helyét. Azért ez az út rendesen lefárasztott.
anyalog, nem tudom, mi járhat a fejében. Nem akartam hazudni, főleg a kisebb fenyegetése után. Láttam, ahogyan jó ízűen falatozik. Biztosan megfogunk hízni, amíg itt vagyunk. Szavaira lesütöm a tekintettem. - Szerelem. – Mondom halkan ismételve olyan gúnyosan. - Nem nevezném annak, az más. Ám nem tudom tagadni a vonzalmam. – Nem vagyok szerelmes, miért jön mindenki ezzel? A szerelemhez más kell, nem elég ennyi. Edellyn is egyből ezzel a szóval kezdte. Ennek a szónak nagyobb ereje van, és ugyan még nem voltam szerelmes, de azt mélyebb érzésnek képzelem. Aiken pedig eddigiek alapján még csak pár mosolyt engedett el. Láttam, ahogyan tovább falatozott, nagy mosoly jelent meg a számon. - Valóban elhízzunk. – Mondom, majd én is bele markolok az extrudált kölesgolyókba. - Jó valóban, vannak kivételek. – Helyesel igazára. Lassan készen is vagyunk. - Menyegző? – Nevetek fel. - Kissé előre szaladtunk, de értem mit mondasz. – Mondom komolyabban. - Van egy remek ötletem. – Mondom izgatottan, és egy ici picit közelebb mentem, de még tartva a távolságot. - Menjünk el erre a Holtak, ősök éjjelre ketten. – Mondom, s ajánlok fel egy újabb jó alkalmat a lányos furcsa dolgokra. - Talán ott megleled a herceged, és én iszom majd. Sokat. – Nevetek fel. Ám ekkor még mielött választ kaphattam volna, a szívbajt hozza rám. Oda pillantok, ahol láttam, hogy tekintette volt. - Az istenekre Thora. – Ejtem ki, de nem szitkozódva, csupán a rémület mondatja. - Pókmalac? – Vonom össze a szemöldököm. - Szerintem sok volt a bor neked mára. – Nevettem fel.
||
