Ebédlő

Tulveron Krónikái :: Arienthe-kúria

Meg jegyzésem aprón kizökkentette. Valóban komolyan gondoltam, ám tudom azt is, hogy ő is csak jót akartam. Ám nem akar megváltozni, ugyan az az ember akarok maradni, aki eddig. Lassan tűnt el a picinyke mosoly, ahogyan bele kezdett, s szóhoz jutott.
- Természetesen. – Mondom elhivatottan. Kétlem, hogy a családom nem értené ezt meg, ha meg is találom egyszer talán őket. Semmit nem tudok róla, csak amiket Nissával kiderítettünk. Nissa, drága Nissa. El pillanatra elkap a bűntudat, ahogyan eszembe jut szeretett testvérem, s annak hiánya. Elhessegetem a dolgot.
- Köszönöm. – Mondom a lóra, hiszen jól jönne. Ám tudom, hogy ez csak kisebb előnnyel jár, hiszen muszáj lesz lovat vásárolnom, ha már sajátom otthon kellett hagynom.
- Óh valóban? – Kérdezem az utazására. Megszervezés valóban nagy munka lesz, hiszen nem lehet ez fél várról venni. így lélekben is lesz elég időm, hogy felkészülhessek.
Feláll a székről, s illata megcsapja az orrom. Szemöldököm összevonom, hiszen valami olyan.. nem. Majd hirtelen kérdez, amire megrázom a fejem, és rá pillantok.
- Nem is tudom. – Kezdek bele.
- Volt benne valami, ami olyan furcsa volt. Nem járhatott ez a nő Eviranban? – Kérdezem tekintetét keresve. Talán egyszer láthattam, talán egyszer hallhattam a hangját. Furcsa volt.
- Minden esetre a ma este bebizonyitottam magamnak, hogy elszánt vagyok. Képzeld az őr felkelt, amikor a kulcsot kellett ellopnom. – Nevetek.
- De eszembe jutott egy dal, ami azonnal állomba ringatta. – Kezeimet most magam mellé teszem, és úgy mosolygok.
- Majd átvertem őket egy almával, hogy tekintetük ne rám szegezzék. Azonban a Maszkos. Érdekes volt, látszott nála a hatalom. – Mondom most már elsimult arcvonásokkal.

Mondataim közé ő is beilleszti a gondolatát. Hát valóban ilyen volna? Bizonyosan jobban tudja, hogyan is gondolkodik a férfi. Miután figyelmesen végig hallgatott, szóra nyitotta ajkait.
Végre valami információt is kapok, ám nem sokat, és ezt sejtettem is. „Védelem” mondja. Szemöldököm erre felszaladt, és megráztam finoman a fejem. Kétlem, hogy ez lenne, de ha meg igen mit törődik velem? Még barátjának sem tart. Olyan zavaros ez az egész. Majd figyelmem elkalandozása után térek vissza, már arra, hogy ezek nem családiasak.
- Tudom. – Szúrom be gyorsan, mielőtt folytatná.
- Megóvni? – horkantok fel. Soha nem beszélgettünk meg, hogy még is kik vagyunk egymásnak, de kétlem, hogy több mint egy útitár. Én hiába érzem közelebb magamhoz, hiába érzem, hogy bizalmamba fogadtam, még az után is, hogy miket tudtam meg. Ezektől a titkoktól, közelebb érzem magamhoz őt.
- Távozásom egy kisebb fogadóba lenne, nem hagyom el a céhet. Felesküdtem, számomra jelent ez valamit. Azonban köszönöm, hogy nem vagyok a terhedre, és ilyen szép otthonban lehetek. Egész kellemes, ha nincs rajtam fűző- Nevetek fel.
Mély levegőt vettem, amolyan gondterhelt levegő vétel volt ez.
- Azonban, ha meg engednéd, elmennék Caldenbe párnapra. Megkeresném a családom. Remélem, nem lenne gond a céhnek? – Vonom fel szemöldököm kérdően.
- Szeretnék kérni egy lovat, ha szabadna. Persze csak kölcsön, hiszen szándékomban áll vennem egyet. – Mondom.

Figyelmesen hallgatott, nem szólt bele. Majd mondataim befejeztével ő is szóhoz jutott.
Finoman elmosolyodtam, örültem annak, hogy nem vágta most a fejemhez, hogy bolond vagyok. Nem szóltam, bólintottam, de nyilván ez csak reakció volt, hiszen pillantása még a tűzön pihent.
Majd csak második mondatánál találtam magam újra a tekintetében, és orcáját a tőz világította meg egyik oldalról. Hümmögése meglepett. Azt hittem veszekedésünket már rég tudja az egész ház, de ha nem is, akkor legalább ő. Olyan jó kapcsolatban vannak, amit még mindig nem fejtettem meg, de már nem is mozgatja a fantáziám annyira, azt hinné az ember, hogy megosztják egymással a gondolataik legapróbb formáját is.
- Egyszerűen nem lát engem. Nem tudom, miért engedi, hogy maradjak, ha folyamatosan csak kioktatásban részesít. – Fészkelődöm, majd sóhajtok. Leengedem hajam, ami mostanáig lófarokban volt, és beletúrok. Kellemes érzés, már órák óta így hordtam.
- Kifejeztem, hogy mennyire örülök, hogy a tagja lehetek a céhnek, de természetesen ezt is hosszasan taglalta, hogy mennyire ostoba vagyok, ha így látom, hiszen ezek nem rendes emberek. – Mondom, majd megrázom a fejem.
- Nem értem, hogy miért nem mondja ki nyíltan, hogy menjek innen, ha ezt akarja? – Kérdezem a nőt.
- Te jobban ismered, bár még mindig nem tudom, hogy honnan. – Mosolyodom el, majd összefonom a karom a mellkasom előtt, és hátra dőlök.
- Talán tényleg jobb lenne tovább állnom, hiszen ennek a háznak a terhére se akarnék lenni. – Pillantok most én a pattogó tűzre zavartan.

Szavaira nyeltem egyet, majd felvontam a szemöldököm.
- Óh. – Szökött ki ajkaim közül. Nem tudom, hogy ez valóban igaz, vagy csak meg akar esetleg rémiszteni. Azonban belül most úgy érzem valami nagydolgot tettem véghez.
Tekintette a kandalló fele irányul, majd újra megszólal.
- Köszönjük. – Mosolyodom el szelíden a nőre. Valóban én is örülök, hogy sikerült. Soha nem éreztem még ennyi izgalmat, és ennyi elszántságot, mint akkor. Egy olyan oldalam ismerhettem meg, amit eddig a homály fedett. Lelkes voltam, és vártam mi lesz a következő, ám először remélem, még megtalálhatom a családom. Rövid szünete után újra hozzám intézte szavait, ám tekintete belemerült a táncoló tűzbe.
- Nem kell engem félteni. – Mondom határozottan, ugyan akkor csöppet sem naivan. Most tudom, hogy mik a céljaim. Szavai sóhajtásra késztetnek. Kezd elegem lenni ebből a kérdésből.
- Az igaz, hogy segíteni akartam most Aikennek, hiszen megsérült, de tisztán látom a céljaim. – Mondom komoly arccal. Egyre jobban kezdek rászokni arra, hogy gondolataim és gyermekded világot nem látott viselkedésem elrejtsem. Nehéz, de eddig úgy érzem sikerül, bár még csak ma kezdtem bele.
- Amúgy sem kell aggódni. Aiken és én nem vagyunk most olyan szívélyes viszonyban, így minden erőmmel azon vagyok, hogy ne okozzak csalódást a maszkosnak. – Mondom, és keresem a nő tekintetét.

Kedvesen rám mosolygott, még kellemetlen volt a nő közelsége. Nem ismertem annyira, volt benne valami meg magyarázhatatlan hátborzongató.  Egyszerűen nem ismertem ki, és nem tudom hova tenni. Én szeretném kedvelni, és úgy érzem tudom is, főleg a mulatozás után éreztem azt, hogy közelebb kerültünk, már ha ilyet lehet. Ám még mindig nem tudom, hogy ki ő és milyen szerepet töltenek be egymás életében hárman, sem azt, hogy neki és Aikennek miért van ugyan olyan tetoválása. Talán a banda jel ez, hiszen úgy emlékszem ez a nő is a tagja. Talán nekem is magamra kellene tetoválnom egy kígyót.
Helyet kínált, amit kedvesen elfogadok. Oda sétálok a felkínált helyre, s leülök. Arcomról már lemostam a vért.
- Ez olyan meglepő? – Kérdezek vissza meglepve. Talán ő se nézte ki belőlem, hogy képes vagyok teljesíteni az elvártakat? Tudom, hogy egy naiv kis fruskának tart ám reméltem bizonyítottam már.
- Sikeres volt. – Mondom. Már amennyire lehetett. Feszengek egy kissé, hiszen kedvem lenne egy fürdéshez, és némi alváshoz. Valamint még mindig nem tudom, hogy Aiken miért ilyen még mindig velem. Konkrétan még nem mondta, hogy menjek utamra, mindig csak utalgat rá, ám ha így folytatódik a viszonyunk, talán jobb lenne magam útját járnom. Talán nagyon félre ismertem, és tényelegesen kolonc volnék számára. Nem is tudom miket képzeltem. Ám a bökkenő ezzel az, hogy nem mehetek messze, hiszen tagja lettem egy szervezetnek, ami hiába telt el furcsa, beteges büszkeséggel, még is ide köt. Egy pillanatra elkalandoztam, így ha hozzám is szól, akkor kizökkenek majd gondolataim zavarából.